A 2002 óta eltelt időszak olyan pusztulást okozott 1989. október 23-án kikiáltott köztársaságunk demokratikus rendszerében, egyszersmind olyan súlyosan károsította a magyar gazdaságot, hogy nyugodtan beszélhetünk az ország újjáépítésének szükségességéről. Hasonló károk érték hazánk nemzetközi presztízsét és hitelességét is. Remélhetőleg a Gyurcsány-éra befejeződése után megkezdődhet az újjáépítés, ezért fontos, hogy már most számba vegyük: milyen elvek alapján és milyen eszközökkel újítható meg a magyar külpolitika.

Az ország gazdasági felemelkedése két dolgon áll vagy bukik: egyrészt belső feltételeken, tehát a hazai gazdasági környezet átalakulásán, másrészt külső tényezőkön. Minél kisebb egy ország területe és lakossága, és minél gyengébb saját tőkeerőre támaszkodik, annál nagyobb súllyal esnek latba a külső feltételek. Mivel Magyarország a viszonylag kisebb méretű és a szerényebb tőkeerejű országok közé tartozik, jólétünk különösen nagy mértékben függ attól, hogy mennyire tudjuk figyelemmel követni és befolyásolni a külső tényezőket. Ez elsősorban külgazdaságpolitikánk stratégiáján és szervezettségén múlik.

Az elmúlt évek „káreseményei”

A gazdasági szereplők számára az egyik legfontosabb kérdés a kiszámíthatóság. Igaz, amióta világ a világ, mindig voltak, akik a zavarosban bizonyultak a legjobb halászoknak, ezért a befektetések egy szűk körét kifejezetten vonzzák a többiek számára kiszámíthatatlan viszonyok. Az is előfordul, hogy egy befektető annyira fontosnak tart egy beruházást, hogy kénytelenkelletlen elviseli az összevisszaságot. A „fő szabály” azonban az, hogy a hosszú távú, fenntartható fejlődést előmozdító gazdasági szereplők többsége számára alapvető kérdés, hogy mennyire kalkulálhat biztos viszonyokkal és kiszámítható állami-kormányzati lépésekkel abban az országban, amelyikbe pénzét helyezi.

Hogy kalkulálhatnának azonban egy olyan országgal, amelyik mind saját gazdaságpolitikáját, mind külpolitikai kommunikációját hamis statisztikákra építi? Amelyik ráadásul nem holmi jelentéktelen nyilatkozatokban és dokumentumokban füllent, hanem stratégiai jelentőségű európai uniós beszámolókban és adatközlésekben.

És hogy lehet kalkulálni egy olyan országgal, amely külpolitikájában a bal kéz nem tudja, hogy mit tesz a jobb kéz? Ahol majdnem egyszerre történhetett meg, hogy a külügyi államtitkár (aki akkor még Bársony András volt) nyilvánosan elítélte a Benes-dekrétumokat, míg az alája beosztott diplomaták a kulisszák mögött megakadályozták, hogy a dekrétumok napirendre kerüljenek az ENSZ Emberjogi Bizottságában. És hogy lehet kalkulálni egy olyan országgal, amelynek külpolitikai arculatát a benne regnáló miniszterelnök rasszista dühkitörései határozzák meg? Ahol büntetlenül le lehet terroristázni egy másik szuverén ország válogatott labdarúgócsapatát, vagy a szomszédos országokból érkező munkavállalók ellen lehet szítani a közhangulatot.

Kiinduló feladat: helyre kell állítani a diplomáciában a magyar szó hitelességét. Azt is végig kell gondolni, hogy milyen alternatívák közül kell választanunk, ha külpolitikai eszközökkel is serkenteni kívánjuk az ország gazdasági újjáépítését.

Közismerten a külpolitika gazdaságélénkítő eszközei közé tartozik a külföldön jelentkező gazdasági lehetőségek (kívülről jövő befektetések, vagy külföldön megnyíló „kiskapuk” stb.) jó politikai kapcsolatok fejében történő „megvásárlása”. Hivatalos körökben sűrűn hangoztatott tétel: ezzel meg azzal az országgal szemben nem politikai szempontokat (értsd: nem a demokratikus értékeket) kell érvényesíteni, hanem pragmatikus kapcsolatot kell vele kialakítani. És valóban: ilyen úton nemegyszer figyelemre méltó haszonra, gyors és látható eredményekre lehet szert tenni. De nem teljesen következmények nélkül. Az a külpolitika ugyanis, amely az általa vallott értékeket közismerten aszerint érvényesíti, illetve aszerint huny szemet ezek megsértése fölött, hogy melyik partner mennyit fizet, folyamatosan gyengíti saját hitelességét, azaz saját maga kiszámítható jellegét. Az elvtelen pragmatizmus és a – hosszú távú és minőségi befektetések előfeltételének tekinthető – kiszámíthatóság egymás ellen dolgozik.

Ennek a két hozzáállásnak a disszonanciája mutatkozott meg a magyar– orosz viszony közelmúltjában, de akkor is, amikor a német kancellár asszony kénytelen volt elhatárolódni attól, amit a magyar miniszterelnök közölt beszélgetésükről a sajtóval. A kívülállónak teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miként merészkedett Gyurcsány Ferenc ország- világ előtt hazugságot adni a legnagyobb európai ország kormányfőjének a szájába? A gyanútlan ember döbbenten áll, mert legpofátlanabb önmagáról sem képes ilyet elképzelni. Gyurcsány azonban más. ő valószínűleg úgy gondolkozik, hogy mindenki ember, tehát Merkel asszony is, olyan, mint ő. Ha nem tetszik neki, amit ő a beszélgetésükről mond, akkor is falaz, hogy később megkérhesse az árát, mert ő azt előbb-utóbb valamilyen formában (természetesen a magyar adófizetők zsebéből) megadja. Fel sem merült benne, hogy a német politikusnak néhány német cég magyarországi üzleténél esetleg fontosabb lehet saját hitelessége. Illetve az, hogy ne avatkozzék egy kétes elkötelezettségű politikus oldalán épp annak az országnak belpolitikai feszültségeibe, amely annak idején komoly kockázatot vállalva segítette elő a német egységet.

Egy viszonylag kisméretű ország számára meghatározó a nagyobb gazdasági, politikai, illetve regionális egységekhez való kapcsolódás kérdése is. Ez alatt nemcsak földrajzilag összefüggő térségeket kell érteni: például, amikor beléptünk az Észak-atlanti Szövetségbe (a NATO-ba), akkor ugyan összes szomszédunkat megelőztük, viszont lényegében szigethelyzetbe kerültünk. Mégis az a tény, hogy egy nagyobb – adott esetben a globális biztonság szempontjából a legnagyobb presztízsű – egység részévé váltunk, azon nyomban éreztette kedvező hatását gazdasági fejlődésünkre is. Kár, hogy azóta a tagságból adódó kötelezettségeink döbbenetes alulteljesítésével ezek az eredmények meginogtak. Vagy, hogy visszább menjek időben, közvetlenül a rendszerváltozás után, amikor még hosszú és rögös út választott el a NATO-tagságtól, nem is beszélve az EU-csatlakozástól, létrehoztuk a visegrádi együttműködést, hogy a nagyobb regionális egység kialakításával megerősítsük a benne résztvevő országok – köztük hazánk – nemzetközi érdekérvényesítő képességét és gazdasági pozícióit.

A maga módján a Gyurcsány-kormány elmondhatja (ez esetben anélkül, hogy hazudna), hogy nem volt teljesen tétlen a nagyobb egységhez történő kapcsolódás terén. Nem az EU-csatlakozásra gondolok, amely még a Gyurcsány-éra előtt történt, és kormányciklusokon átívelő erőfeszítések eredménye volt. Hanem inkább arra a külpolitikai értelemben informális, de nagyon is valóságos folyamatra, amelynek jegyében a magyar gazdaságot igyekeztek minél szorosabban az Oroszországtól egyoldalúan függő energetikai kereskedelemhez kötni. Ez ma már majdhogynem meghatározó hazánk nemzetközi mozgástere szempontjából, ami irányváltást sejtet a korábbi évek külgazdasági és külpolitikai törekvéseihez képest. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, hogy a részvétel ebben az energetikai együttműködésben nem szükségszerűen rossz. A gyurcsányi külpolitika koncepciótlansága azonban ha akarná, sem tudná elejét venni, hogy a jelzett folyamat eredményeképpen egyes vállalatóriások olyan monopolhelyzetbe kerüljenek, amely ellentétes a magyar, illetve általában véve az európai fogyasztók érdekeivel.

A magyar külpolitika koncepciótlansága nem elszigetelt jelenség...

Sajnos hiba lenne azt gondolni, hogy a gyurcsányi kormányzás „előre megfontolt szándékból”, tehát valamilyen jól kidolgozott koncepciót követve választja a kiszámíthatóság politikája helyett az elvtelen pragmatizmust, vagy Oroszország-politikája mögött távlati célok húzódnak meg. Inkább az a jellemző, hogy nyilatkozatot írunk alá egy egész sor külföldi államfővel arról: milyen nagyszerű, hogy a pesti nép 1956-ban kiharcolta a szabadságot, de az ünnepségnek még a környékéről is kitiltjuk a pesti népet. A Budapestre látogató amerikai elnök oldalán tetszelgünk, ha van rá lehetőség, de előző nap olyan energetikai üzletet kötünk, amely problémákat vethet fel a transzatlanti viszonyban. Teljes a fejetlenség!

Mielőtt azonban bárki is a külügyi apparátust hibáztatná a külpolitikai koncepció hiánya miatt, világossá kell tennem: külpolitikai víziója és értékrendje csak egy olyan kormánynak lehet, amely jól átgondolt hazai jövőképpel rendelkezik, hiszen a külpolitika a hazai célkitűzések szolgálóleánya. Aki nem tudja, mit akar belföldön, annak nincs mit képviselnie nemzetközi téren. A magyar külpolitika koncepciótlansága nem elszigetelt jelenség, hanem a szánalmas belpolitikai rögtönzéssorozat magától értetődő következménye. A kormány belföldi tevékenységének egyetlen rendezőelve van: az, hogy Gyurcsány Ferenc minél tovább miniszterelnök maradhasson. Ennek jegyében lehet különféle pártpolitikai kommunikációs utasításokat adni a nagyköveteknek, külpolitikát építeni rá azonban olyan feladat, amely a legzseniálisabb stratégák képességeit is meghaladná.

Morális külpolitikát

A Gyurcsány-éra utáni újjáépítés vezérelve értelemszerűen a morális válságban gyökerező politikai és gazdasági katasztrófa mielőbbi meghaladása lesz. A felemelkedést nem mellékesen külföldi források bevonásától várhatjuk. Nem mindegy azonban, hogy milyen módon kívánjuk vonzani a befektetőket. A már említett „tőkevásárlással”, vagy olyan hiteles külpolitikával és kiszámítható belső viszonyok teremtésével, amelyek ismét vonzóvá teszik az országot? Nem mindegy, hogy országunk sajátos adottságait, amelyek megkülönböztetnek minket a világ más országaitól (ilyen például a határon túli magyarsághoz és a szomszédos nemzetekhez fűződő különleges kapcsolatunk), szégyellni való tehertételnek fogjuk fel, vagy épp ellenkezőleg: felfedezzük a bennük rejlő lehetőségeket, és építünk rájuk.

Ezek alternatívák, amelyek közül választani kell. Az igazság úgy fest, hogy nincs „egyedül üdvözítő út”: egy ország érdekessége is és egysíkúsága (hogy úgy mondjam: unalmassága) is elősegíthet bizonyos mértékű fejlődést, csak más-más módon és főként más-más mértékben. Gyors felemelkedésre egy unalmas országnak nincs esélye, csak egy olyan országnak, amely karakterével érdekessé és kiszámíthatóságával vonzóvá tudja magát tenni. Megítélésem szerint nekünk ezt az utat kell választanunk.

Korábbi külügyminiszterünk, Martonyi János egyre többször utal arra, hogy Magyarországnak a jövőben egyfajta „morális külpolitikára” van szüksége. A „Martonyi-doktrína” szerint a rövid távú érdekek mentén történő ad hoc döntések helyett külpolitikánknak következetesen kell ragaszkodnia saját értékrendszeréhez, amelynek középpontjában az emberi jogok állnak. A demokrácia morális értékeit nem a más szempontok alapján hozott döntések megmagyarázására kell használni, ahogy ez mostanában történik, hanem az értékeknek a külpolitika elsődleges motivációját és mozgatórugóját kell képezniük.

A rendszerváltás utáni első magyar kormány Antall József nevéhez fűződő hármas külpolitikai prioritásának (integráció, határon túli magyarság, jó szomszédság) morális tartalmát nem tudta kikezdeni az idő. Egyrészről az ország biztonsága és felzárkózása iránti igény, másrészről a velünk közös sorsú emberekkel (tehát a határon túli magyarokkal és a régió többi népével) vállalt szolidaritás kettőssége mindig is alapvető kritérium marad a nemzeti sorskérdések megoldása iránt elkötelezett magyar külpolitika számára. Formailag azonban meg lehet, sőt kell kísérelni a prioritások újrafogalmazását, amit a helyzetünkben az elmúlt 15 év alatt bekövetkezett változások tesznek indokolttá.

Amikor Antall József politikai jelszavakba tömörítette a három prioritást, az integráció még viszonylag távoli célnak tűnt. Mára azonban teljesült, legalábbis annyiban, hogy mindkét nagy integrációs szervezethez, a NATO-hoz is és az EU-hoz is teljes jogú tagként csatlakoztunk. Ma az a fő kérdés, hogy mit kezdünk új helyzetünkkel. Milyen rendezőelvek szerint érvényesítjük a tagságból eredő jogainkat, mennyire következetesen teszünk eleget kötelezettségeinknek, és ezáltal milyen helyet foglalunk el a két nagy szervezetben. Ma nem maga az integráció a prioritás, hanem az az értékrendszer, amely alapján kialakítjuk az integráción belüli konkrét politikánkat.

A magyar–magyar kapcsolatok és a szomszédságpolitika szintén új megvilágításba került azáltal, hogy Ukrajna kivételével – bár mi Ukrajnáról sem mondunk le – összes szomszédunk belátható időn belül uniós tag lesz. Az új helyzetben nem tekinthető két különálló célkitűzésnek a magyar– magyar kapcsolatok fejlesztése és a jó szomszédság. Egyetlen kérdéskörről van szó, hiszen a kettő nem képzelhető el egymás nélkül: a magyarság helyzete nem javítható érdemben szomszédsági kapcsolataink felvirágoztatása nélkül, viszont jó szomszédságról csak akkor beszélhetünk, ha a szomszédos országokban élő magyarok helyzete is számukra elfogadható módon rendeződik. Ez a bonyolult kérdéskör még jó ideig annyira fontos megoldatlan kérdéseket fog felvetni, hogy nem lesz kétséges: kiemelten kell vele foglalkoznunk. Ezért az új külpolitikai stratégiának jelenleg nem arra kell válaszolnia, hogy mekkora súlyt tulajdonítunk e kérdéskörnek, hanem arra, hogy milyen rendezőelvek mentén kívánunk vele foglalkozni.

A jól végiggondolt rendezőelv mindamellett nemcsak az antalli prioritásokban megjelölt területeken nélkülözhetetlen, hanem az összeurópai és a globális kérdésekben (pl. a terrorizmus elleni küzdelemmel, az energiabiztonsággal, a környezetvédelemmel, a népesedési és migrációs kérdésekkel, vagy a világgazdaság működésével kapcsolatban) kialakításra kerülő álláspontjaink terén is. Ezek az állásfoglalások mind külföldi partnereink, mind a potenciális befektetők szemében nemzetközi hitelességünk, tehát kiszámíthatóságunk legfontosabb mércéjét képzik. Érthetően, hiszen a NATO és az EU teljes jogú tagjaként Magyarország a korábbiaknál sokkal nagyobb beleszólást nyert a globális kérdések eldöntésébe, ami azt is jelenti, hogy ezekért a kérdésekért – beleszólási lehetőségének arányában – konkrét felelősséggel tartozik. Az utóbbi évek hazai környezeti katasztrófái, mint például a ciánszennyezés vagy az ismétlődő tiszai és dunai árvizek, jól mutatják, hogy egyes globális jellegű problémák kezeléséhez közvetlen érdekeink is kötődnek.

Megítélésem szerint akkor tehetünk leginkább eleget a „Martonyidoktrína” követelményeinek, tehát a morális külpolitika igényének, ha külkapcsolataink legfontosabb rendezőelvének az értékelkötelezettséget tekintjük. Ennek alapján lépünk fel mind a NATO, mind az EU belső döntéshozásában, ezt érvényesítjük a magyar–magyar kapcsolatokat is magába foglaló szomszédságpolitikánkban, és erre az alapra építjük megújuló regionális politikánkat is.

Reálisnak tűnik, hogy ennek az értékelkötelezettségnek a következetes alkalmazása viszonylag széles hazai konszenzusra támaszkodjon, feltételezhető ugyanis, hogy az országgyűlési képviselők többsége osztja az említett elveket. Ismerve köztársasági elnökünk személyiségét, okkal valószínűsíthetjük, hogy ő is üdvözölné az ilyen jellegű elvi következetesség megjelenését a magyar külpolitikában.

Az újjáépítés rendezőelvei

Az új magyar külpolitika kialakítása során figyelemmel kell lennünk arra, hogy nemcsak hazánkra, hanem az utóbbi egy-másfél évben a valamikor szebb időket látott visegrádi térség egészére jellemzővé vált a a politikai értékrendszer elbizonytalanodása és a kiszámíthatatlan viszonyok elharapózása. A gyurcsányi magyar állam a miniszterelnök következmények nélküli, nyílt hazudozásával és a gyülekezési jog brutális megsértésével extrém példa, amelynek kortünetei az összes visegrádi ország közül legrégebbre nyúlnak vissza. De itt van szomszédunkban a maga baloldali nacionalista hisztériájával Szlovákia, a közel fél éve kormányozhatatlan Csehország, és a mérsékelt jobboldal összefogásának hiányában állandó kormányzati instabilitással küszködő Lengyelország is. Ez azért döbbenetes, mert néhány éve még a visegrádi térség a demokratikus átalakulás és a gazdasági felzárkózás érdekében tett sikeres erőfeszítések mintaterülete volt, nemcsak a közép-, kelet- és délkelet-európai régió számára, hanem globális szinten is. Erről a dobogóról hazánk különösen, de a visegrádi térség kollektívan is lecsúszott.

...aggodalomra ad okot az egyre inkább felszínre törő belpolitikai instabilitás...

Kitekintve a visegrádi térségből azt kell tapasztalnunk, hogy Kelet-Közép- Európa legnagyobb állama, a „narancsos forradalom” idején a nyugati értékrendszer irányában elmozduló Ukrajna megrekedt a változások egyfajta átmeneti szintjén. A Nyugat-Balkán folyamatosan javuló integrációs pozícióira kiszámíthatatlan hatást gyakorolhat, hogy Szerbiában eléggé fura módon egy meglehetősen ellentmondásos alkotmányt fogadtak el a milosevicsi posztkommunista párt és a Seselj vajdához kötődő Radikális Párt aktív közreműködése mellett. Szomszédaink közül Ausztria, Szlovénia és Horvátország helyzete mondható stabilnak. Elismerésre méltó az a fejlődés is, amelyen a legutóbbi időszakban Románia esett át (hosszú évek óta először jobb fejlődési mutatókat produkálva Magyarországnál!), itt azonban a jövőt illetően némi aggodalomra ad okot az egyre inkább felszínre törő belpolitikai instabilitás, nem is szólva a különféle titkosszolgálati összefüggések napfényre kerüléséről, és természetesen a kisebbségpolitikai problémákról.

A magyar gazdaság újjáépítése és a Nyugat-Európához való felzárkózás igénye szempontjából nem túl kedvező, hogy a térség, amelyhez tartozunk, számtalan bizonytalansággal küszködik. Az értékelvűséget és ezért kiszámíthatóságot sugárzó magyar külpolitikára már csak azért is égető szükség van, hogy – esetleg más országokkal együtt – kiemelkedjünk a térségünkre egyre inkább jellemző, lesújtó állapotok közül, és ezzel akár ismét az egész térség számára konszolidációs mintát teremtsünk. A középeurópai térség, amely 16 évvel ezelőtt a kontinens keleti felén belül a leginkább nyugati befolyásoltságú övezet volt, mára a nyugati rész keleti övezetévé vált. Arra kell törekednünk, hogy Közép-Európa, ha megjelenik az Európai Unió térképén, akkor ne a felzárkózásra való képtelenségével, hanem a benne uralkodó kiszámítható viszonyokkal, gyors feltörekvésével és a transzatlanti együttműködés iránti kiemelt elkötelezettségével tüntesse ki magát.

Ugyanakkor azt is ki kell mondanunk, hogy nem köthetjük kizárólag a közép-európai régióhoz magunkat. A környezetünkben uralkodó bizonytalan viszonyok tükrében akár az eddigi magyar külpolitika deficitjének is tekinthető, hogy regionális politikánk egysíkúan a visegrádi térség részeként definiálta hazánkat. Ha csak lehet, többdimenziós régiópolitikát kell kialakítanunk, Ausztria, Szlovénia, Észak-Olaszország és Dél-Németország irányában megteremtve a regionális együttműködés markáns nyugati dimenzióját is. A többdimenziós együttműködés biztosíthatja annak lehetőségét, hogy egész külpolitikánkkal együtt régiópolitikánkat is értékalapokra helyezzük.