A harmincharmadik nemzedék

RIGÓ BALÁZS az ELTE történelem mesterszakos hallgatója.

A székesfehérvári Kodolányi János Főiskola 2007-ben alakult Történeti Műhelyének első kiadványként, hagyományteremtő szándékkal jelent meg az általunk vizsgált tanulmánygyűjtemény Császtvay Tünde és Nagy József Zsigmond szerkesztésében. A szerkesztőpáros Ujváry Gábor „régi- új” írásait nyújtja át e kötetben a történettudomány iránt érdeklődő olvasóközönségnek. Az elsősorban a két világháború közötti kulturális és tudománypolitika témakörét érintő dolgozatok újdonságát az jelenti, hogy a sokéves hazai és külhoni (bécsi és berlini) kutatások eredményeit közlő válogatás valamennyi, másutt már megjelent tanulmányt a korábbiaktól eltérő formában tartalmazza. A szerző jártasságát a témában a jelentős kutatói tapasztalat mellett bizonyítja, hogy mint a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma titkárságvezető-főosztályvezetője, a bécsi Collegium Hungaricum tudományos igazgatója, valamint a Balassi Bálint Intézet alapító főigazgatója, gyakorlati szakemberként is szerepet vállalt, és főiskolai, illetve egyetemi oktatóként vállal jelenleg is a magyar kultúrpolitikában. Elsőként érdemes említést tennünk a mű címéről, amely – derül ki az előszóból – a korábbi nemzedéket képviselő Angyal Dávid kivételével, a honfoglalástól a kötet főszereplőinek születéséig egymást váltó generációk számát jelzi, de egyúttal főhajtás is a nagy történészelődök előtt. Hiszen egyrészt Szekfű Gyula Három nemzedék című korszakos jelentőségű művére, másrészt a Kosáry Domokos által Harminchárom nemzedék címmel tervezett – végül torzóban maradt – magyar történeti összefoglalásra utal.

A kötet tizenegy értekezését három egységbe („Korszerű kultúrpolitika, korszerűtlen társadalomban”, „A kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne”, „Történelmi átértékelés”) sorolta a szerző, melyek közül az első kettő tematikailag némileg egységesebb a harmadiknál. Az első passzusban ugyanis a két világháború közötti Magyarország legmeghatározóbb kultuszminisztereiként számon tartott Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint munkásságát mutatja be Ujváry Gábor, a másodikban pedig a korabeli magyar kulturális külpolitika világába nyújt betekintést. A harmadik egység ezzel szemben, a Hóman Bálintnak Angyal Dávidhoz és Szekfű Gyulához fűződő kapcsolatát elemző, az egyetemi ifjúsági egyesületek társadalmi szerepét, valamint a nagypolitika és a budai királyi palota viszonyát feltáró tanulmányok révén igen változatos képet mutat. Ugyanakkor, a fejezet önmagában kevésbé homogén volta ellenére a megelőző írásokhoz – mind tárgyukat, mind gondolatiságukat tekintve – szervesen kapcsolódnak az utolsó részben szereplő dolgozatok is. A tanulmányokat bevezető esszé előzi meg, amely – mintegy a továbbiak felütéseként – rövid áttekintést nyújt a trianoni békekötés kultúrpolitikai következményeiről és a megváltozott körülményekhez történő alkalmazkodás klebelsbergi programjáról.

Az első értekezés igen éles kontúrokkal ellátott portrét fest Klebelsberg Kunóról, az emberről és a politikusról egyaránt. A tanulmány olvasása közben, a kortársak és az utókor ítéletéből fokozatosan bontakozik ki előttünk egy államférfinak az idő előrehaladtával folyamatosan változó megítélésmódja. A „reformnimfomániás”, „hol klerikális, hol meg liberális színekben kaméleonkodó”, a kultúrpolitikában mindent túlméretező miniszter képétől, az 1930-as, 40-es évek elejének egyértelműen pozitív megítélésén, a nyilas, majd a kommunista rendszer általi újabb megbélyegzésen, valamint az 1960-as években kezdődő és az 1980-as években lezáruló rehabilitáció korszakán át jut el a szerző jelenünk gyakran már ugyancsak túlzó Klebelsberg-kultuszáig. A Klebelsbergről és munkásságáról kialakult vélekedések tárgyalását miniszteri tevékenységének bemutatása követi. Olyan összegzést kapunk itt, amelyből a számos, gyakran anekdotikus, és egyúttal igen szellemes forrásrészleten keresztül egy, esendőségében teljesítményét olykor túlértékelő, ám személyiségének minden hiányossága ellenére is nagyformátumú politikus képe rajzolódik ki. Jelentőségüknél fogva ki kell emelnünk a dolgozat, Klebelsberg kultúrpolitikai programjának jelenkori alkalmazási lehetőségeit vizsgáló, valamint a gondolatrendszerének főbb irányelvei – tervszerűség, hosszú távú gondolkodás, a természettudományi kutatások támogatása – kapcsán a „kultúrfölény” és a „neonacionalizmus” klebelsbergi fogalmait át- és újraértelmező szakaszait. Ezek véleményünk szerint fontos szerepet tölthetnek be abban, hogy Klebelsberg Kuno alakjának és teljesítményének gyakran indulatokat és politikai felhangokat sem nélkülöző értékelése a szerző által is képviselt objektív tudományosság irányába mozduljon el.

A fejezet másik tanulmánya a Politikus Hóman Bálint címet viseli, s a kultuszminiszteri pozíciót 1932 októberétől közel egy évtizeden át betöltő kormányférfi – „a század egyik legnagyobb történettudósa” – életpályáját tárja az olvasó elé. A bevezető és záró soraiban is Hóman halálának körülményeit megidéző, keretes szerkezetű írásból megismerhetjük a címszereplő útját, melynek során „szakemberből” „politikus-szakemberré”, „a liberális, többnyire zsidó pesti értelmiség felé is nyitott”, az őszirózsás forradalmat lelkesen köszöntő szakszervezeti „főbizalmiból” szelektív antiszemitává és az ellenforradalmi rendszer egyik legfőbb támogatójává, majd emblematikus vezetőjévé vált. Ugyanaz az életút volt ez, amely végül sorsának legszembetűnőbb ellentmondásaként mindössze négy év leforgása alatt a miniszteri bársonyszéktől a váci fegyház börtöncellájáig, és 1951-ben szintén Vácott bekövetkezett haláláig vezetett.

Miniszteri ténykedése szinte elválaszthatatlan az általa is nagyrabecsült előd, Klebelsberg Kuno munkásságától, s ezt természetesen Ujváry Gábor sem hagyja figyelmen kívül, amikor tevékenységüket párhuzamba állítva elemzi Hóman Bálint kultúrpolitikai törekvéseit. Ez az összehasonlítás azért is előnyös, mert a szerző szándékainak megfelelően jól kiolvasható belőle, hogy Klebelsberg 1932-es halála után – természetesen a bel- és külpolitikai viszonyok változásainak is köszönhetően – miként vált el egymástól addig szorosan összefonódó sorsuk. A politikába minden korábbi szándéka ellenére egyre inkább belesodródó, fokozatosan jobbra tolódó Hóman évei következtek ezután, aki bár a kultuszminiszteri tárcát visszautasította, „talán legnagyobb politikai ballépéseként mandátumát a német megszállás, sőt a nyilas hatalomátvétel után is megtartotta”. Elfogulatlan, minden lényeges szempontot érintő analízist olvashatunk erről az időszakról, melynek a politikus erényeit és hibáit egyaránt számon tartó megállapításaival és politikai bűnösségét megkérdőjelező végkövetkeztetésével magunk is egyetértünk.

A második tematikus egység „a magyar kultúra külföldi őrszemei”, azaz a magyar kulturális külpolitika szempontjából meghatározó jelentőségű intézmények, a külhoni magyar tudományos és kulturális intézetek, valamint a külföldi magyar tanszékek és lektorátusok sorsának alakulását dolgozza fel, különös figyelmet és egyegy önálló tanulmányt szentelve a két világháború közötti időszaknak, azon belül is a bécsi, berlini és római Collegium Hungaricumok történetének. A szóban forgó fejezet első tanulmányában napjainkig végigkövethetjük a magyar kulturális külpolitika helyzetét, egészen az első világháborút megelőző, a dualizmus természetéből fakadóan még kevésbé önálló, elsősorban a tanár- és tanítóképzés színvonalának emelését szolgáló kezdeti lépésektől fogva. A továbbiakban megismerhetjük a Klebelsberg által már minisztersége idején kidolgozott kulturális program külpolitikai elképzeléseit, melyek a gyakorlatban a Bécsi és a Római Magyar Történeti Intézet, a bécsi, berlini és római Collegium Hungaricumok, illetve az ezekhez hasonló szerepet betöltő Magyar–Francia Egyetemi Tájékoztató Iroda – későbbi nevén Franciaországi Magyar Tanulmányi Központ – létrehozásában teljesedtek ki. Lényegesnek és az érintettek számára megfontolandónak tartjuk Ujváry Gábor azon megjegyzéseit, amelyek az említett intézmények múltbeli gyökereire, tradícióira, valamint az azokat gyakran figyelmen kívül hagyó, újító szándékokra vonatkoznak. A Klebelsberg által útjára indított külföldi ösztöndíjrendszer működésének és a korabeli nemzetközi tudományos élet ezzel kapcsolatos reflexióinak ismertetését Hóman Bálint kulturális külpolitikai koncepciójának bemutatása követi. Az értekezés a Hóman minisztersége alatt Nyugat-Európában kialakult szellemi együttműködési rendszer kommunista hatalom általi felszámolásának, majd 1963 utáni fokozatos újjáélesztésének történetével, valamint a szerzőnek a magyar kulturális külpolitika jövőbeni alakítására vonatkozó javaslatait is közlő jelenkori kitekintéssel zárul.

A következő két dolgozat a magyar tudomány és kultúra Bécshez fűződő, igen sokrétű és hosszú történelmi múltra visszatekintő kapcsolatrendszerének egyegy szegmensét tárja fel. Elsőként az 1920-ban alapított Bécsi Magyar Történeti Intézet és az 1924-ben felállított bécsi Collegium Hungaricum létrejöttének, működésének és fenntartásának körülményeit, illetve tudományos eredményeiket vizsgálja meg alapos részletességgel a szerző. Ezt, az említett intézmények otthonául szolgáló Testőrpalota 20. századi történetének tárgyalása követi. Ujváry Gábor e tanulmányokban sem pusztán intézménytörténet megírására vállalkozik, hanem – rávilágítva az egyes események mozgatórugóira – történeti kontextusba helyezi a „tudós Magyarország” bécsi központjainak bemutatását. Jól példázza e törekvését a történettudomány 1920-as évekbeli térnyerése és a Gárdapalota eladásáról szóló, a hely szellemét, múltbeli magyar kötődéseit negligáló 1961-es döntés hátterében meghúzódó politikai és ideológiai okok feltárása.

A gyűjtemény metszéspontján kapott helyet a fejezet és egyben a kötet legterjedelmesebb írása, amely a berlini egyetem Magyar Intézete, a Collegium Hungaricum és a német–magyar tudományos kapcsolatok 1916 és 1944 közötti krónikáját dolgozza fel. Ujváry professzor ezúttal is a történelem menetébe ágyazza az eseményeket, ugyanakkor nem feledkezik meg az „egyéni akarat, szervezőerő és -készség” gyakran akár a nagypolitika befolyásán is túlmutató, történelem-, illetve esetünkben inkább kultúraformáló szerepéről sem. Gondolunk itt elsősorban az értekezésnek az intézeteket megalapító, és 1926-os haláláig irányító Gragger Róbert tevékenységét taglaló szakaszaira. Ezekből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy a magyar és német tudományos kapcsolatok szorosabbá válásában az első világháború idején még szerepet játszó politikai megfontolások elhalványulása után Gragger „mindenkit megnyerő személyisége” és áldozatos munkája kellett ahhoz, hogy a tanszéken és a Collegium Hungaricumban is sikeresen folytatódhasson a vezetésével megkezdett munka. Gragger Róbert személye kapcsán természetesen nem marad említés nélkül az első ízben általa használt „Ungarologie”, ma hungarológiaként ismert fogalma sem. A szerző az említett terminus technicus jelentéséről zajló disputában Kósa László sorait idézve – „a hungarológia, mint olyan, mint önálló tudományszak nem létezik, ellenben összefoglaló […] elnevezése a magyar nyelv, kultúra és történelem kutatásának” – az eredeti, graggeri meghatározás mellett foglal állást. A magyar tudományt és kultúrát képviselő berlini szellemi műhelyek két világháború közötti történetének ismertetését az elmaradhatatlan intézménytörténeti adalékok mellett a tudományszervezésben is nagy szerepet játszó emberi kapcsolatok alakulásának bemutatása teszi teljessé. E részletek, például a Gragger Róbert, Carl Heinrich Becker és Klebelsberg Kuno barátságáról szóló passzus révén válik a tanulmány életszerű, ugyanakkor a szakszerűséget is szem előtt tartó olvasmánnyá.

A fejezetet záró értekezés is egy egyéni életút, Gerevich Tibor személyes sorsa felől közelíti meg a Római Magyar Történeti Intézet és a római Collegium Hungaricum, a későbbi Magyar Akadémia működésének vizsgálatát. A szerző, a kommentárjaival ellátott dokumentumrészletek segítségével azokat, az említett intézmények történetével kapcsolatban az utóbbi években nem, vagy ritkán feltett kérdéseket igyekszik megválaszolni, hogy „[…] miért éppen Gerevich volt a megfelelő ember a megfelelő helyen” és „[…] miért gondolták sokan azt, hogy – tagadhatatlan kvalitásai dacára – nem képes maradéktalanul ellátni a Rómában ráruházott feladatokat”. A harmadik, befejező rész első két dolgozata előbb Hóman Bálint és egykori gimnáziumi tanára, Angyal Dávid, majd kor- és későbbi szerzőtársa, Szekfű Gyula életpályáját állítja párhuzamba. A tanulmányokban megelevenednek a történettudomány iránti elkötelezettség mentén még többnyire együtt haladó, majd a „rövid 20. század” politikai viszonyainak alakulása miatt Hómanétól egyre távolodó, s végül egymástól teljesen elkanyarodó életutak egyes állomásai. Az írások kapcsán kiemelendőnek tartjuk Angyal Dávid, a tudománytörténet által már-már elfeledett személyének középpontba állítását és a Hóman Bálint tudományos rehabilitációját szorgalmazó gondolatokat, mert reményeink szerint a válasz nem egyértelmű, vagy még inkább egyértelmű nem, a szerző által feltett azon kérdésre, vajon minden esetben felülkerekedhet- e a tudományon a politika.

A következő értekezés a hazai történettudomány egy nagy hiányosságát kívánja legalább részben enyhíteni azáltal, hogy szakirodalom híján főként a fellelhető forrásokra támaszkodva összefoglalja a két világháború közötti időszak egyik legjelentősebb ifjúsági egyesülete, a Federatio Emericana történetét. A tanulmány elején a szerző elemzi az ellenforradalmi rendszer és a keresztény egyházak viszonyát, majd ebből kiindulva igyekszik meghatározni a korabeli politikai berendezkedés „keresztény-nemzeti” jellegének mibenlétét, megadva ezzel az írás értelmezési keretét is. Ezt az első világháború után működő egyetemi és főiskolai ifjúsági szervezetek általános jellemzése és tipologizálása, valamint a kutatási nehézségek ismertetése követi. A dolgozat a továbbiakban az Emericana eredetét, szervezeti- strukturális felépítését, és végül leghosszabban(!) éppen az alapítók által hangsúlyozottan politikamentesnek szánt szerveződés és a politikum viszonyát tárgyalja.

A kötetet záró esszében Ujváry Gábor a budai királyi palota politikai életben betöltött reprezentációs és legitimációs szerepét veszi górcső alá, olyan épületként jellemezve azt, amely a benne megtestesülő neobarokk szellemnek és annak köszönhetően, hogy minden elemében az aktuális hatalom által jogelődjének tekintett dicsőséges múltra emlékeztetett, „a politika és a közigazgatás tényleges, a korszakot jellemző eszmeiségnek pedig szimbolikus központjává” emelkedhetett.

A Harmincharmadik nemzedék – Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban” című kötet tanulmányai, a helyenkénti ismétlődések ellenére is körültekintőnek nevezhető szerkesztés eredményeként, apró mozaikkockákként egymás mellé rendeződve színes és részletekben gazdag tablót nyújtanak a két világháború közötti tudomány- és kultúrpolitika eseményeiről és szereplőiről. Olyan illusztrálása ez a tanulmánygyűjtemény az 1920 és 1944 közötti magyar történelemnek, amely véleményünk szerint a szerző reményeinek megfelelően alátámasztja, hogy egy vidéki főiskola is képes lehet számottevő tudományos teljesítményre, és amely az általa papírra vetett sorok közül azt üzeni a jelen és a jövő nemzedékeinek, hogy a „múltat végképp eltörölni”, minden erre irányuló szándék ellenére sem lehet.

(Ujváry Gábor: A harmincharmadik nemzedék – Politika, kultúra és történettudomány a „neobarokk társadalomban”. Ráció Kiadó, Budapest, 2010, 543 pp.)