Poszt ↔ Modern mérlegen 1990–2010

PROF. DR. PETHŐ BERTALAN, Posztmodernológiai Kutatóközpont, Platon Könyvkiadó igazgatója (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A Mérleget Magyarországon készítjük, ezért a Modernt, a Posztmodernt, és ami a Posztmodernből az elmúlt két évtizedben lett, illetve keletkezőben van, ezúttal magyarországi perspektívában, ugyanakkor fordítva, Magyarországra vonatkozólag, és ennek a kettőnek az egyenlegében már helyileg, azaz magyar lokalitásban vizsgáljuk.

A „Poszt ↔ Modern” írásmóddal azt jelzem, hogy miután a „Posztmodern” eleinte – és szó szerinti értelmében – a „Modern után”-t fejezte ki, a történelem haladtával úgy áll a dolog, hogy találóbb lett egyfelől a „Modern” → „Posztmodern” vonulat, másfelől ennek ellenáramlataként a „Posztmodern” → „Modern” vonulat kölcsönös – bár rendszerint nem szimmetrikus – egymáshoz rendeltségéről beszélni.

Rövid bevezető helyszínelés

Fons turbatus pede, et vena corrupta,
est iustus cadens coram impio.
(Ha zavarossá tapossák a forrást,
és romlott a szellemi véna, akkor
a jogtiprás igazságszolgáltatásként történik.)
Francis Bacon:
De dignitate et augmentis scientiarum.

Ami a „posztmodern” általában vett magyarországi fogadtatását és értelmezését illeti, azt egy Göcsejről szóló anekdotával jellemzem. Göcsej tanulmányozására elindul valaki Zalaegerszegről Nagykanizsa felé, és amikor az első faluba ér, megkérdi az egyik helyi lakostól: „Tessék mondani, ez már itt Göcsej?” – „Még nem; csak a következő faluban kezdődik.” – A következő faluban ugyanezt a választ kapja, aztán ismét, meg ismét. Végül úgy érkezik meg Nagykanizsára, hogy már régen maga mögött hagyta Göcsejt, de a helyiek véleménye szerint egyáltalán nem járt „Göcsej”-ben.

Ezt a helyzetképet tovább bonyolítja Magyarország egyik megosztottsága, amelyik többé-kevésbé a „népi” vs. „urbánus” szembekerülés folytatódása. Miközben ez a megosztottság többféle, külön-külön sem problémamentes újdonsággal vegyült – és részben politikailag artikulálódott, melynek során a felemásságai kirívóvá váltak –, a polarizáltsága egyre élesebbé vált. A „posztmodern” vonatkozásában odáig fajult a dolog, hogy egyfelől leginkább olyan szószólók nyilvánítottak az ügyben véleményt, akiknek többsége aktivistája vagy kiszolgálója volt az ország szovjet katonai megszállását realizáló 1948–49-es marxista-kommunista hatalommegragadás utáni diktatúrának. Másfelől viszont azok többsége, akik ezekkel a közvetítőkkel és interpretátorokkal általában már amúgy is szemben álltak, nem rendelkezett megfelelő tájékozottsággal ahhoz, hogy a külföldi fejleményekről önálló véleményt alkosson. Ennek híján viszont az ellenfelei által hangoztatottakat szajkózva próbált ellenszegülni (Illyés Gyula egyik korábbi, 1950-es évek első felében keletkezett megállapítását parafrazeálva: „lázadnál, de ellenvéleményként is csak az ő véleménye jut eszedbe”). Az ellenszegülőknek egy másik része pedig azért rekedt maradiságban, mert a „posztmodernt” – mint ami „a Gonosztól vagyon” –, zsigerből utasította el.

Posztmodern korszakforduló: átélés-alany és civilizátum

A dolog közepébe vágva kiemelem, hogy a Posztmodern a Személyesség magára találásával és önérvényesítésével indult az 1950–1960-as évek fordulója táján, majd folytatódott a következő évtizedekben. „Személyesség”- ről háromféle értelemben beszélek. Megkülönböztetem egymástól az Életvilágban (és ennek fejleményeiben) működő „személyiség”-et, továbbá az eleven kommunikációval szerveződő Élés-Világbeli „személyt” (paradigmája ennek a családban élő egyén), valamint az érzelmei, elképzelései, vágyai, elgondolásai, szenvedélyei stb. érvényesítéseinek önmagába való visszacsatolásával jellemzett Átélés-Alanyt.

Posztmodern korszakváltozás tulajdonképpen az Átélés-Alany ön-felfedezésével, igényeinek kifejeződéseivel és társadalmi tényezővé válásával kezdődött, amire vonatkozólag átalányban állapítható meg, hogy „a posztmodern karakter […] a személyesség mértékes tágulása”. Ebben az értelemben adták ki a hatvanas évek emancipációs mozgalmaiban a jelszót: „a magánügy – politika”.

Hangsúlyozom, hogy az amerikai „aranyozott 60-as években” még mindig magától értetődő volt az a határvidéki mentalitás, amelyikben az amerikai Modern kezdetétől fogva evidenciának számított, hogy a gyakorlatban korlátlanul lehet terjeszkedni. Elsősorban ennek mentén fejlődött ki – az Átélés-Alany ön-felfedezése melletti másik – történelmi újdonság, amit „Civilizátum”-nak neveztem az amerikai Posztmodern vizsgálata kapcsán. „Civilizátum” az elektronikai-kibernetikai médiumokkal felfejlődő civilizációs folyamatban összezárulva fölénk boltosuló, Létet betöltő Hatalmasság.

Megállapítható továbbá, hogy a történelmileg újonnan bejelentkező Átélés-Alany mozgalmai annak arányában fulladtak önmagukba, ahogyan a – kénytelen-kelletlen, vagy éppen célzott – társadalmiasulásuk találkozott a Civilizátummal.

Modern – ami ellen a posztmodern fordul(t)

A Modern a nyugati metafizika harmadik, majd negyedik generációs Médiumokkal implementált tetőzése.

A Modern „eredeti kiadása” annak ellenére az amerikai Modern volt, hogy később kezdődött, mint az európai Modern. Viszont az amerikai Modern titka az a történelmi gyökérzet, aminek fejleményei a „tudományos- technikai haladást előmozdító és gyümölcsöztető társadalmi médiumok egymást átható” rendjében állapíthatók meg, és ami a legújabb időkig derűben és optimizmusban fejeződött ki a felszínen. Amerikai vs. európai Modern összevetésben fontos momentum, hogy a társadalmi médiumoknak ez a Talcott Parsons által „interpenetráció” néven tematizált „egymást átható” rendje – melyben éppen az „interpenetráció” következtében „porózusak” az amerikai mindennapi életben a Határok (ha a pénzhez és a Kódhoz elegendő a hozzáférés, ugyanakkor viszont „a formátumba foglalt erőszak” szintén mindenhová benyomul) – olyan Amerika javára megkülönböztető jellemző, melyet az „Életvilág” vs. (Társadalom-)Rendszer többnyire éles elkülönítéséhez szokott, és gyakran egyéb különféle „európai” elfogultságokkal terhelt európai kutató – például Jürgen Habermas – képtelen a maga valóságában és a sajátos horderejét felfogva megérteni.

... Amerikában keletkezett a Posztmodern, és fő vonulatában ott zajlott.

A Modern eme amerikai eredetiségének tulajdonítható, hogy Amerikában keletkezett a Posztmodern, és fő vonulatában ott zajlott. A Modern elméletét a 20. sz. második felében körvonalazott, úgynevezett Kétfokozatú (Életvilág vs. [Társadalom-]Rendszer) modell tartalmazza.

Ez a modell már a Modern válságának korában keletkezett, ennek megfelelően a Modern szerkezetének az elemzése mellett figyelembe vették az Életvilág vs. [Társadalom-]Rendszer bináris elméletnek a kidolgozása során a Modern többféle működési zavarát és rendellenességét is. A magam részéről az utóbbiakat, valamint a kései Modern bizonyos fejleményeit észrevételezve kezdeményeztem, majd a saját tapasztalataim és ismereteim szerint fejlesztettem tovább az 1980-as évek közepén a Kétfokozatú modellt Négyfokozatú modellé. Oly módon, hogy az Életvilág „oldalán” az „Átélés-t”, a [Társadalom-]Rendszer „oldalán” pedig – részben a „Lét” Heidegger második korszakában hangsúlyozott, metafizika-kritikai problematizálását továbbgondolva – a [Hatalommal] betöltött Létet különböztettem meg.

Történelmi menetben nézve a Kétfokozatú modellt „Nyugaton” kezdeményezték, és aztán a „két világrendszer” »nyugati« részén, de a (szovjet-marxista) »keleti« résszel ambivalens viszonyban dolgozták ki. A dolgok folyása úgy hozta magával, hogy én viszont a Négyfokozatú modellt (szovjet-marxista) »keleti« országban dolgoztam ki 1984–86- ban. Ennek tudható be, hogy amikor megkülönböztettem a (Társadalom-)Rendszer „oldalán” a „betöltött Lét”-et, akkor a Lét »(erőszak-)Hatalommal« való itteni betöltését észrevételeztem. Az „Átélés” megkülönböztetésekor pedig elsősorban az »(erőszak)Hatalommal « szembeni ellenállás, vagy legalább az előle fedezékbe vonulás eseteit és esélyét tartottam szem előtt. Ily módon a Négyfokozatú modell a Modern Végének az elmélete lett.

Amikor 1986 végétől kezdve tapasztalatokat szereztem Amerikában a „Posztmodern”-ről, akkor a Négyfokozatú modellben megkülönböztetett „Átélést” az ottani forrongó Személyességben ismertem fel. A Lét „(erőszak-)Hatalommal” (és ezt az »[erőszak-]Hatalmat« implementáló technikával) való betöltöttsége megfelelőjének pedig a „Civilizátum”-ot találtam. A „Posztmodern” korszakváltozásban tovább vizsgálódva merült fel azután a Négyfokozatú modell továbbfejlesztése egyfelől az Élés- Világ megkülönböztetésével az Életvilág és az Átélés között, másfelől a Globalitás (és ennek előzményeiként a „Birodalmak”), továbbá a Planetaritás megkülönböztetésével a betöltött Lét mentén (miközben „marad” a „Lét” a túl-menetel Átélésben fészkelő kérdése).

Az így kialakult Hétfokozatú modell – amiről bővebben van szó a közeljövőben megjelenő Poszt ↔ Modern Mérlegen 1990-2010 c. könyvemben – a „Posztmodern” korszakváltozás elmélete.

Magyarország 1989–1990 táján, és a rákövetkező felemás évtized

Magyarországot, mint ahogyan az egész világot, váratlanul érte a marxistaszovjet „világrendszer” – persze sokak által remélt – összeomlása. Amikor a „Posztmodern” Amerikában, majd Nyugat-Európában indult és alakult, Magyarország – mint a Szovjetuniónak az általa katonailag megszállott „szövetségese” – ellenséges viszonyban állott a Nyugattal. Ennek megfelelően első közelítésben ellenségesnek kellett hogy számítson a „Posztmodern” is.

Ebben a „kerettörténet”-ben meglévő kockázatok nagyságára vonatkozólag emlékeztetek Orbán Viktor 1989. június 16-án, a Nagy Imre és mártírtársai újratemetése alkalmából a budapesti Hősök terén mondott beszédébe foglalt követelésére: „Menjenek ki az oroszok!”

Kisebb arányokban ilyen kockázatokkal jár(hatot)t Magyarországon a „Posztmodern”, hacsak nem a Hatalom gyakorlói domesztikálták maguknak. Azzal a hármas célzattal kisajátítva, hogy elvegyék az élét, ellene fordítsák azoknak, akik a Fennálló rendszer ellenében szegődnek hozzá, és hogy egyúttal maguknak szerezzenek új prioritásokat (a Hatalom birtokosai által rendszerint hangoztatott jelszó értelmében: ők állnak – persze kéretlenül – az élére a változásoknak).

Magyarországon (és persze hasonlóképpen több más, korábban a Szovjetunió által megszállt és/vagy irányított országban) sem a Modern, sem a Posztmodern nem volt olyasmi, mint Nyugaton, hanem a Modern elégtelen volt, a Posztmodern inadekvát, ennek a kétszer-kettős negatív felemásságnak az „állaga”, állapota, továbbgyűrűzése pedig posztmarxista/ posztkommunista lett.

Erre vonatkozólag 1998 elején fogalmaztam meg A filozófia híg mosléka című könyvem Előszavában 13 tézist, melyek közül csak ötöt idézek, ezeknek is csak a címszövegét. a) A marxista diktatúrából a Hatalom technológiája származik át Posztmodernbe, illetve mentődik át a posztkommunizmusba. b) A Média a hatalomgyakorlás eszközévé lett. c) Az identitás terrorja a magáévá tételt erőszakoló másság uralmaként folytatódik. d) A totalitás ügynökeiből a megtört globalitás deviánsai lettek. e) Az áttetszőséget reklámozó hatalom titkosított jelenben működik.

Megállapítható továbbá, hogy a magyar mentalitásnak az a sajátossága okolható a »magyar „Poszt”-„Modern« negatív felemásságáért, amit sunnyogó Átélésnek nevezhetünk.

Újraéledő polgárság!?

Ezekben a vonatkozásokban hipotézisként tesztelendő kétséget fogalmazok meg a „rendszerváltás” környékén megvalósult (újra-)polgárosodást tekintve. Feltételezhető ugyanis, hogy elegendő szuverenitás híján a marxista–kommunista rendszert ellenző, vagy legalább tőle elütő „polgári” kultúra képzése akkor sem bontakozhatott ki, vagy legalábbis kényszerű kétkulacsossággal – a második társadalomban való érvényesülés mellett az első társadalomhoz való „alkalmazkodással” – volt terhelve (és sunyisággal kísértve), ha a civilizációs javak felhalmozására irányulás mellett jutott ideje és energiája kultúrára az újrakezdés miatt ismét elsőgenerációs jellegűnek nevezhető polgárságnak.

Kérdés továbbá, hogy milyen hatásai voltak annak idején – és milyen utóhatásai keletkeztek a külföldi tőke beáramlása és „recepciója” idején – az első és második gazdaság, társadalom stb. kényszerűen nagyipar vs. kistermelő (és ehhez hasonló, illetve ezzel kapcsolatos binaritások) megoszlásának, egyfelől a mentalitásokba, másfelől a globalizációba kapcsolódás vonatkozásában, különös tekintettel arra, milyen arányban választottak az úgynevezett rendszerváltáskor helyzetbe kerültek az önállósulás és a kiszolgáló szerep között.

Ezekre a kérdésekre Tellér Gyula fogalmazott meg válaszokat a „rendszerváltás” folyamatával foglalkozó kétkötetes könyvében, majd Kulin Ferenc nyitott vitát Tellér Gyula néhány ebbe a témába tartozó megállapításával kapcsolatban.

A magam részéről a következő megállapítással vonom meg a Kulin vs. Tellér vita egyenlegét: az emberek a saját szuverenitásukat előkészítő „érték”- teremtést nem tették meg a „felpuhuló” diktatúrában elegendő számban ahhoz, hogy az ország szuverénné válhasson 1989–1990 környékén. Ellenkezőleg, azok voltak többségben, akik posztkommunistákként, vagy a balliberális posztkommunistákhoz szegődve, országrontó zsákutcába vitték az úgynevezett „rendszerváltást”.

Peratológiai kordiagnózis 2010

Kezdve a Modernnel, ennek kezdeteit a geocentrikus világfelfogást cáfoló Kopernikuszi Fordulat jellemezte. Második „Kopernikuszi Fordulat”- nak Kant kétrétű filozofémája tekinthető. Eszerint „a szubjektív megismerés-folyamat terméke objektív”, ugyanakkor viszont „a transzcendenciát nem rajtunk túl, hanem bennünk” kell keresni.

Ezzel a megállapítással érkezem vissza a Két-, illetve Négyfokozatú modell továbbfejlesztéséhez.

Ugyanis ami a két említett Kopernikuszi Fordulatot illeti, ezeknek a folytatódásaként a Posztmodernben Globalizálódás lett, majd pedig – és ezzel visszaérkezünk a Mába – a Poszt ↔ Modernben Planetaritás. Amely utóbbi fejleményről elmondható, hogy Harmadik „Kopernikuszi Fordulat”. Ugyanakkor megállapítható, hogy éppen a Planetaritás keretében válnak minden eddiginél fontosabbá a lokalitások. Mert sokáig kell még arra várni, hogy egy Földön kívüli környezet felülmúlja az anya-Természetet, a Gaiat.

Azonban egyelőre még ott tartunk, hogy a Globalitás – bármennyire megtört legyen is – a lokalitásokat inkább győzi, mintsem becsüli. Olykor pedig éppen ellenkezőleg, tarolja a lokalitásokat. Azokat is, melyekből nyilvánvalóan él.

Ez a felemásság az ökológiai Beszélyben szóban forgó Gaia szűkösségében mutatkozik. A Föld, ami életünk egyetlen forrása, és előreláthatólag hosszú ideig az egyetlen tartós helye, vált szűkké korunkra. Ezt a világállapotot a „Gaia” szóból kiindulva, és a szív-szorongás terminusát (stenocardia) figyelembe véve Szteno-Gaiának nevezhetjük. A ma emberének azt kell megtanulnia, hogy mit jelent Föld-szűkében lenni.

Mellyel szemben nyomatékosan hangsúlyozandó a fenntartható fejlődés ökológiai elmélete.

A 21. század első évtizede: a „nagyvilág” fokozódó megosztódása az egységesülései közben

A harmadik évezred első százada nyitányának a „9/11” nevezhető. Nemcsak a World Trade Centert leromboló terrortámadás előzményeinek, körülményeinek és következményeinek – valamint még inkább, a kétségekbe burkolózott szervezői, irányítói és érdekeltjei paradox, és fluktuációsan ide-oda csapó megoszlásainak – a vonatkozásában, hanem ezeken felül, és még inkább, szimbolikus értelemben.

Ha ugyanis megelőzőleg túlzásnak, vagy éppen oktalan beszédnek tarthatta valaki azt, hogy a Globalitás szóhoz a „megtört” jelző járul, akkor „9/11”, a „Tornyok” lerombolása után már nem férhetett kétség ahhoz, hogy ez a jelző találó.

Ugyanakkor viszont észrevételezhető, hogy a Világ-falakon át grasszál a megtört Globalitást összefog/dos/ó Civilizátum-Főhatalom. Grasszálásában érkezik a Föld Határaiig, melyeket Planetáris Médiumokká próbál tenni.

Magyarország a 21. század első évtizedében: világcsúcstartó az ön-ellenségességben

Az elmúlt évtized megoszt(ód)ásában Magyarország azzal tart rekordot, hogy nem definitív külső hatalom diktátuma következtében oszlott két részre, hanem önmaga, saját szabad és demokratikus választásai által. Mégpedig két olyan részre, melyek nem csupán ellentétesek egymással, hanem közülük az egyik, a szabadon választott és politikailag uralkodó rész a kormányzó hatalmát a magyarsággal ellenségesen gyakorolta.

Történelmi világcsúcsot pedig azzal a tragikus fejleménnyel tart Magyarország, hogy demokratikus berendezkedésben addig soha nem látott módon önmaga ellenségévé vált. Hiszen a magyarsággal ellenséges rész a magyarországi magyarság politikai felhatalmazásával gyakorolta a magyarellenes hatalmát. Ezért végső, és első soron senki mást nem hibáztathatott Magyarország az önnön ellenségévé válásáért, mint önmagát. Ezt a tényt egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni az ezredforduló kordiagnózisa magyarországi változatának, illetve vetületének kidolgozásakor, mert annak a továbbra is fennálló kockázatára utal, hogy a hazai lakosság jelentős része kollaborálhat olyan „erőkkel”, melyek az ország romlása irányában működnek.

A sajnálatosnak, mondhatni, szégyenletesnek minősíthető magyar( országi) „világcsúcsot” először a 2004. évi népszavazás jelezte. Majd a 2006. évi választások után nyilvánosságra került – a folyamatos országrontással, országszerző hazugságokkal kérkedő – „őszödi beszéd”, és a lakosság elleni, 2006. év őszi rendőri brutalitások tették nyilvánvalóvá. Ezt a nemzet- és emberellenes erőszakot pedig szimbolikus történelmi jelentőséggel az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján az ünneplők ellen bevetett rendőrterror időzítése tetézte. Nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy az 1956-os forradalom- és szabadságharcot ismét megtorolják az országon a posztkommunisták és a velük csatlós „liberálisok”. Akik részben személyes utódai a pártállami marxista- kommunistáknak (sőt, leszármazottai a hírhedt rákosista ÁVH tisztjeinek) még mindig a hatalomban, a hivatalokban, az egyetemeken, a tudományos intézményekben, köztük a Tudományos Akadémián.

A Média-bitorlás nagyban segítette a balliberális uralmat. A korunkbeli Média vizsgálatának eredményeit összefoglalhatom ezúttal a Polgári Szemlében (2006/4, 35. o.) annak idején megjelent írásomból vett egy mondatban: a Média-szabályozást megelőzi a szabályozónak Hatalomra kerülése. Ha a Magyarország-lokalitást vesszük, akkor ahhoz, hogy a Média-szabályozás Magyarország-barát legyen, magyarországi Népfelelősségen kell alapulnia azok Hatalmának, akik szabályozzák a Médiát.

Kölcsönös hazudozáson alapuló társadalmi szerződés (KHATSZ) és halálspirál

Megállapítható, hogy Magyarországon a 2002. évi országgyűlési választásokat követő kormányzás idején Kölcsönös Hazudozáson Alapuló Társadalmi Szerződés (KHATSZ) alakult ki egyfelől az ország helyzetéről gyakran, és egyre inkább valótlan információkat terjesztő balliberális Hatalom, másfelől ezt a Hatalmat hamis (nem ritkán sunyi, némelykor alantas) indítékból választó és/vagy támogató állampolgárok között.

A KHATSZ ökonómiája abban áll(t), hogy

a) az állampolgárok nagy része (még mindig) osztogatást várt a Hatalomtól, vagyis akkora disztribúciót, amekkorának a fedezetét nem termelte meg, hanem a fel- és kiélését „preferálta”;

b) a balliberális újra-Hatalomra törekvők – a két, egymással a korábbi ideológiájukat meghazudtolva szövetségre lépett pártjuk, az MSZP és az SZDSZ (az 1980-as évek végefelé magukat liberálisra tetovált MSZMP-sek pártja) vezetésével – hazug ígérgetésekkel szerezték meg a Hatalmat 2002-ben, aztán ismét, 2006-ban (az 1994-es „újbóli” Hatalomra kerülésüket részben még az 1990–94. évi kormányzás súlyos hibáit kihasználó hazug illúziókeltések folytat(ód)ásának köszönhették);

c) a fedezet nélküli (re-)disztribúció miatt keletkezett deficitet az újra- elosztó Hatalom a nemzetközi pénzpiacról felvett hitelekből finanszírozta (külön kérdés, hogy a deficit mekkora hányada keletkezett abból, hogy a Hatalom és a szatellitái saját hasznukra fosztogatták az országot);

d) az ország adósságörvénybe sodródását a Hatalom – ahogyan ez fokozatosan kiderülni látszik, még az Európai Uniónak küldött jelentéseiben is – lehazudta;

e) az ország állampolgárainak az a (2006. évi országgyűlési választások idején a választói jogukkal élőknek valószínűleg nagyobbik) fele, amelyik újraválasztotta a balliberális Hatalmat, az ország ügyeiért vállalandó felelősségét – a Népfelelősséget – áldozta fel fizetségképpen, „cserébe”, az általa meg nem termelt javak részükre történő („re”-)disztribuálásáért a balliberális Hatalom „oltárán”;

f ) azáltal, hogy a Népfelelősség feláldozása sunyi módon történt, sok ember az egyéni Átélésének az épségét bocsátotta áruba, ha ugyan nem volt az Átélése már előre ellentmondásosan megoszolva; g) az ország egyre romló állapotát, és hogy ezért a romlásért a Kormányzati Felelősség hiánya – a Felelőtlenségük – okolható, egyre gátlástalanabb Hazudozással leplezte a Kormány;

h) a balliberális Hatalom egyre mélyülő Hazugság-örvénybe sodródását megélhetési irodalmárok, megélhetési teoretikusok és megélhetési tudósok – tulajdonképpen a „posztmodern” retoricitás visszásságait kihasználva – „Igazságbeszéddé” hazudták, vagy ennek „tudták be”;

i) a Hazugság „Igazságbeszéddé” hazudása vagy „Igazságbeszédnek” „betudása” (poszt-)ideológiai árulás (az „írástudók árulásának” egyik „posztmodern” változata),

j) aminek foganata az ország balliberális Hatalmat támogató vagy elfogadó állampolgárok részéről a saját országuk – és benne önmaguk, és a jövőjük – elárulása, kiárusítása;

k) miközben az ország elárulása és kiárusítása egyre inkább kitudódott és nyilvánvaló lett, az országos felháborodás tömegmegmozdulásokba torkollott 2006 augusztusától kezdve;

l) majd miután a Hazugság-örvényből Média-hirdetett Hazugság- Beszédek nem voltak elegendők az ellenzéki tömegmegmozdulások megfékezésére, a balliberális Hatalom terrorisztikus fegyvereket vetett be, és önkényét demonstráló megtorlásokat rendszeresített a maga uralmának a biztosítására;

m) ily módon a KHATSZ ökonómiája (nyíltan) diktatórikussá vált, amikor a Hatalom többé már nem tudta másként fenntartani az uralmát;

n) a diktatórikus KHATSZ ökonómiájában azok, akik a KHATSZ önkéntes és megalkuvó támogatói voltak, végső soron már nem „csak” az ország jövőjét, hanem (ezen belül)

o) önnön túlélésüket áldozták fel;

p) „cserébe” azért, hogy az immár nyilvánvalóan deficites fel- és kiélésüket a leplezetlenül hazug balliberális Hatalom az ország eladósításának terhére nekik meghitelezze.

Az előbbi a) pontban jelzett menet az utóbbi, p) pontban jelzett menettel zárul olyan („hibás”) körré, amelyik valójában önmaga el- /felemésztődésébe tekeredő spirálnak egy-egy „aktuális” szakasza. Az egészségügyi „Halálspirál” lokális nagybanija: az Ország Halálspirálja. Ebből az országos Halálspirálból menekvés annál inkább csak „forradalmi” kitörésként lehetséges, mennél mélyebben sodródik az Ország a Halálspirálba.

Államászat

A (poszt)kommunista-balliberális Hatalom és pártok nem azzal foglalkoztak (és foglalkoznak), hogy annak az országnak a javára kormányozzanak, amelyiknek a lakosságától – noha részben Média- és egyéb csalással ugyan, de mégiscsak – felhatalmazást kaptak, hanem államászattal foglalkoztak (és foglalkoznak). Már a kormányra kerülésük előtt, és közben „ellenzékben”.

Ugyanis tulajdonképpen a marxizmus politikai programja a kezdeteitől fogva az a sajátos, történelmileg újonnan keletkezett szakma volt, amit az általunk utólag most bevezetett terminussal „államászat”-nak nevezek. A marxisták, a leninisták, a sztálinisták, a rákosisták, a gyurcsányisták, és a velük hasonszőrűek, abban az értelemben foglalkoztak (és foglalkoznak) – A filozófia híg mosléka c. könyvemben (Első fél(adag), 7. o.) diagnosztizált Hatalomra törő Aljasság technikailag egyre tovább fejlesztett és „korszerűsített” formájában – államászattal, amilyen értelemben a tengeri kalózok foglalkoznak tengerészettel. Az utóbbiak a tengeri hajók el- és kirablására vannak szakosodva, az államászok pedig az állam ki- és lefosztására.

A „helyi” történéseken túlmenőleg olyan politológiai vonulatot tematizál ez a kifejezés, melynek politikai filozófiai jelentősége van. Ez a vonulat ugyanis régebb óta olyan többé-kevésbé rejtett, de ismételten elő-előbukkanó dimenziója a politikai életnek, amelyik sem a politológiában, sem pedig a politikai filozófiákban nem került eddig fókuszba.

Az „államászat” ökonómiáját tizenhét pontban jelzem. Az államászat

a) politika-technika,

b) ötödik generációs technikai Médiumokban implementál(ód)va

c) olyan képviseleti Hatalommá,

d) amelyik külön Médiumként

e) szervezi magát

f ) mind a Pénz-Médium fölé,

g) mind az újralétesítés Kódjai fölé,

h) ezt a kettőt, a Pénz-Médiumot és az újralétesítés Kódjait, a differenciáikon fogott Pre-, Pro- és Transzferálásuk által Működtetve,

i) olyan Döntés-Hálózatokban,

j) melyet személyes Döntésekkel a Médiummá szerveződött képviseleti Hatalom – a [(c)–(e)] – ügyvivői irányítanak,

k) rekurzív menetekben

l) az iménti [(c)–(e)] intézményesülésébe, illetve intézményébe csatol(ód)va,

m) miközben ezek a Döntések inputok az adott (fejlettségét tekintve a legalább Négyfokozatú modell szerint leírható) Társadalomba,

n) melynek képviseleti outputja

o) politika-technikailag

p) totalizál(ódot)t Hatalom Művelésének a tudománya

r) az „Állam” nevében.

... miképpen vált a magyarországi marxista–kommunista diktatúra államászatából posztkommunista–balliberális államászat ...

Külön fontos téma, hogy az államászat – és a technikailag benne egyre továbbfejlesztett és „korszerűsített” Hatalomra törő Aljasság – miképpen kapcsolódik a Nietzsche által hangoztatott Hatalomra törő Akarathoz, továbbá, hogy miképpen fejleményei a 20. század első fele diktatúrái.

Az utóbbi összefüggésben fontos speciális kérdés, hogy miképpen vált a magyarországi marxista–kommunista diktatúra államászatából posztkommunista–balliberális államászat az 1980-as évektől az úgynevezett rendszerváltáson át, mígnem aztán „gyurcsányizmussá” alakult.

Második magyar világcsúcs 2010 áprilisában

„Forradalom történt a szavazófülkékben” – állapította meg Orbán Viktor 2010. április 25-én. A Fidesz–KDNP kormányzás első száz napját értékelő beszédében pedig „kétharmados forradalom”-ról beszélt.

Ez az „áprilisi Forradalom” – mint szintén Orbán Viktor fogalmazta meg: Rendszert-döntés („rendszert nem váltani kell, hanem megdönteni”, jelentette ki) – második világcsúcs (a megelőző évtized világcsúcsát követőleg).

Ezúttal csupán két összefüggést említek azok közül, melyek a Poszt ↔ Modern korszakváltozás szempontjából a „Kétharmados Forradalom” vonatkozásában – vagyis Magyarországon a nemzetközi, végső soron a Globalitásba, illetve a Planetaritásba ágyazottság figyelembevételével – felmerülnek.

Egyik az a fenyegető lehetőség, hogy a balliberális ideológia és propaganda kisiklathatja, sőt, meghiúsíthatja a kétharmados felhatalmazással történő Rendszer(t)-Döntést

  • ha uralja, illetve saját eszközeként használhatja a (tág értelemben vett) Médiát;
  • ha továbbra is megvásárolhatja magának a köztestületi döntéseket és a közvélemény-formálást;
  • ha a mégiscsak terjesztett hazugságait kellő erélyű és nyilvánosságú folyamatos leleplezés és megkritizálás híján továbbra is igazságbeszéddé hazudhatja.

A másik összefüggés a jövő formálására vonatkozik. Miután a Kétharmados Forradalom a már 2006 második felében észlelt Átélés- Háborgásból fakadó „etika-cselekvésre” buzdulásnak – erről írtam a Polgári Szemle 2007/10. számában – az eredményes kifejeződése lett, ennek a forrongásnak az energiáját kell tartósan használni a hazai társadalmi bővített reprodukció megteremtésének a tevékenységeiben.

Jegyzetek

A hivatkozott irodalmat részletesen felsorolom a Poszt ↔ Modern Mérlegen 1990–2010 címmel közeljövőben megjelenő könyvemben.