NDK-menekültek lelkésze voltam

DR. PH.D BÉKEFY LAJOS református teológus, publicista (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

1989 nyarán megnyílt az NDK hazánkban tartózkodó állampolgárai előtt az út az új hazába Ausztrián keresztül. Május 2-án a magyar kormány dr. Németh Miklós miniszterelnök vezetésével hozzálátott – egyebek mellett – a határőrizet reformjához is. Június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter Sopronnál átvágta a szögesdrótot. Az ún. páneurópai piknik napján, augusztus 19-én 601 keletnémet polgárnak sikerült átjutnia Ausztriába. Az alkalom fővédnöke Otto von Habsburg és Pozsgay Imre államminiszter volt. Szeptember 11-én pedig tízezres menekültáradat jutott át az Ausztria felé megnyitott magyar államhatáron. Erről a napról, s a megelőző, menekülttáborbeli élményekről szól az alábbi írás a csillebérci menekülttábor református lelkészének tollából.

„Mintha magunk is történelmet írtunk volna”

1989 karácsonya előtt levelezőlapot hozott a posta. Stuttgartból jött, az akkor 19 éves Torsten írta, aki a csillebérci NDK-menekültek táborában tagja volt 5-6 fős énekes szolgáló csapatunknak. Gitározott és az imákat olvasta fel áhítatainkon, meg az istentiszteleteken. Ezt írta: „Kedves Lelkész Úr! Megérkeztünk, dolgozunk! ... Nagyon éreztem, hogy a táborban és az úton velem volt az Úr. Azt a 14 napot nem lehet feledni. Mintha magunk is történelmet írtunk volna.” Igen, bár 20 éve történt az addig soha nem látott nagy kivonulás, kelet-közép-európai exodus, de mintha tegnap lett volna. Valóban beleégett minden pillanata szívünkbe és emlékezetünkbe. Sokakéba és persze sokféleképpen. Még most is érzem idegeimben azt az izgalmat, feszültséget, a pillanatokká összesűrűsödött történelmi időt, amit azok az ezrek hoztak magukkal és éltek át, akik 1989 nyarán, kora őszén merész döntéssel hátat fordítottak a honeckeri NDKnak, de még nem tudták, hogy megérkeznek-e új hazájukba. Eljöttek otthonról, mert Max Frisch svájci író ezen mondatának: „Haza ott van, ahol megértenek minket és ahol mi is megértünk másokat” nem érezték a szocialista NDK-ban igazát, de nagyon-nagyon vágytak arra, hogy egyszer igaz legyen számukra is.

De mi is történt?

Ebben a példátlan méretű kivonulásban tízezrek indultak el turistaként az NDK-ból, lábukkal szavazták le az addigiakat, s remélték a változást. Hazánkban átmeneti szállást kaptak, s mivel a páneurópai piknik során sokan kijuthattak az NSZK-ba, ennek híre a médián keresztül visszajutott Kelet-Berlinbe, Drezdába, Lipcsébe és más településekre. Ezrek indultak meg a hírre. A Magyar és a Német Vöröskereszt, a Máltai Szeretetszolgálat, később a Johannita Rend, a budapesti NSZK-nagykövetség munkatársai, s a hazai egyházak lelkészei is részt vettek ezeknek a kényszerű és feszült napoknak az elviselhetővé tételében. Nagy segítséget nyújtott a német protestáns Diakonisches Werk (Diakóniai Szolgálat) is. A magyar kormány s az érintett nagyhatalmak tárgyalásai idején sátortáborok nőttek Budapesten, a zugligeti római katolikus plébánia kertjében, ahol Kozma Imre atya vezetésével indult meg a menekültszolgálat lelki munkája is. Ez volt a „Lager1”, az egyes tábor. De ugyanígy befogadóhellyé változott az egykori csillabérci úttörőtábor is, ez lett a „Lager2”, a kettes tábor. S volt még a „Lager3”, a hármas tábor, a zánkai ifjúsági üdülőtábor. Tízezres nagyságrendű menekültáradat töltötte fel ezeket a helyeket.

Hangártemplom, tábori lelkészi hivatal, tábori énekek

Ebben a hazánkban addig nem tapasztalt különös menekülthelyzetben a protestáns egyházak is megszervezték menekültszolgálatukat. Lehel László evangélikus lelkész, ökumenikus főtitkár augusztus végén soron kívüli megbeszélésre hívott négy lelkészt. A protestáns menekültszolgálat megalakulásáról a Magyar Távirati Irodához a megszerveződés pillanatában a következő hírt küldtük: „A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Lehel László főtitkár vezetésével megszervezte az NDK-ból érkező menekültek közötti lelkigondozói szolgálatot. A menekülteket jelenleg három táborban tudják elhelyezni: a zugligeti katolikus plébánia kertjében, a csillebérci és zánkai úttörőtáborokban, melyek a Magyar Vöröskereszt támogatásával működnek. A táborok rendeltetésszerű működéséhez nagy segítséget nyújt a Német Vöröskereszt és a Máltai Szeretetszolgálat. Augusztus végéig mintegy 2000 személyt tudtak befogadni a táborok. A létszám gyors növekedése miatt jelentkezett az igény az állandó lelkészi jelenlét és szolgálat iránt. Jelenleg Hecker Frigyes metodista szuperintendens, Békefy Lajos református lelkész, dr. Zsigmondy Árpád evangélikus lelkész, Cséry Ágnes szabadegyházi munkatárs végez lelkigondozást, tart istentiszteletet, szolgáltatja ki a keresztség sákramentumát. A német Diakonisches Werk a tábori istentiszteletekhez hordozható elektromos orgonát, bibliákat és énekeskönyveket bocsátott rendelkezésre.” A csillebérci táborban a Vöröskereszt bungalójában kaptunk helyet, ott volt egy ideiglenes lelkészi irodánk. Itt beszéltük meg a napi teendőket, egyeztettünk. A nem messze lévő nagyobb hangárépületet rendeztük be istentiszteleti célokra. A hangártemplomban hosszú tornatermi, alacsony fapadok szolgáltak ülőalkalmatosságul. Az egyik falfelületre felkerült a több méter hosszú szőttes alapon ábrázolt ökumené jelvény, a hajó a keresztárbóccal, alatta az úrasztala az oltárterítővel, Bibliával és egyéb kellékekkel. Mivel többségében a menekültek evangélikusok voltak, nagy gyertya is került az úrasztalára. Itt reggeli és esti áhítatokat, keresztelést, istentiszteletet tartottunk. Az épület falán és a tábor több helyén is kiplakátoltuk: „Istentisztelet vasárnap 19.30-kor, reggeli és esti áhítat naponta.” Tábori liturgiánk lényeges vonása volt, hogy minél több menekültet igyekeztünk bevonni a szolgálatba: igeolvasást, imádságot, hangszeres, gitáros kíséretet biztosítottak fiatal testvéreink, akik vonzották fiatal társaikat. Illusztrált, igés füzetecskéket osztottunk ki a jelenlévők között, benne a Mi Atyánkkal, az Apostoli Hitvallással, a szeretet himnuszával, a Hegyi Beszéd Igéivel…

Nincsen itt maradandó városunk

...a lelkeken mélységes csend. A várakozásé.

Az első istentiszteletre nagyon sokan jöttek, betöltötték a hangártemplomot és az épület környékét. Az igehirdetést Hecker Frigyes és e sorok írója végezte. Szívszorító látvány volt: tenyérbe temetkező arcok, távolba meredő tekintetek, múltat-jövőt idéző gondterhelt homlokok, a lelkeken mélységes csend. A várakozásé. Ahogy sokan megfogalmazták: „Kiutasítanak minket, visszaküldenek az NDK-ba? Mi lesz velünk? Továbbmehetünk, s mi van az otthon maradottakkal? Meddig lehet kisgyermekekkel sátrakban kihúzni, jönnek a hűvös őszi éjszakák.” Az első istentiszteleten és az áhítatokon Isten Lelke szívünkbe adta a jövevénysorsról szóló ó- és újszövetségi Igéket (2Mózes 23,9; 1Péter 2,11). És különösképpen élesen világította meg ezt a páratlan pillanatot és testvéreink helyzetét a Zsidókhoz írt levél 11–12–13. fejezete, aminek Igéit sorra vettük a nehéz és feszült napokban. Arról, hogy a hit példaképei keresték a jövendőt Istenre tekintő szívvel, átélték, hogy idegenek és vándorok a földön, sátorokban lakoztak, de várták az alapokkal bíró várost. Miként az NDKmenekültek, „hazát kerestek”, erős szívvel látták a láthatatlant. Kiváltképpen vésődött szívükbe, s mély csendjük és befele tekintésük volt a pecsét rá, hogy mennyire mottójukká, vezérigéjükké vált a Zsidók 13,14: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” Magunknak pedig ez az Ige szólt napi biztatásul: „A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert ezáltal némelyek, tudtotokon kívül, angyalokat vendégeltek meg” (Zsid 13,2). És igyekeztünk is a vendégszeretetet gyakorolni: lelkigondozói beszélgetésekben, de hétköznapi dolgokban is. Volt, akit a közeli János Kórházba kísértem betegségében, voltak, akik arra kértek, telefonáljak NDK-ban maradt férjüknek, feleségüknek, testvérüknek, gyermeküknek. (Bár féltettem a hozzátartozókat attól, hogy a lehallgatott telefonok miatt bajuk történhet, de akik kértek, ezt a kockázatot is bekalkulálták kérésükbe.) Leveleiket postáztam. S voltak, egyre többen, akik naponta kérdezték: Mit mondanak a hírközlő szervek, és mit írnak az újságok? Mikor nyitják már meg az osztrák határt? És persze voltak, akik a táborban járó provokátorokról, Stasi-megbízottakról suttogtak félve. De sokan maradtak hallgatag, lábra kelt „berlini falak”. Csak az istentiszteleten nyíltak meg kicsit – felfelé! Amikor együtt énekeltük a „Kyrie, kyrie eleison”-t vagy a „Dona nobis pacem”-et, az „Adj, Uram békét” kezdetű liturgikus verseket. Minden alkalommal, menekülttábori himnuszként zengett fel lelkünkben-ajkunkon Bonhoeffer német mártír lelkész hitben fogant, Csillebércen is mélységesen igaz éneksora, amit Isten iránti hálával és együttérző szívvel énekeltem én is velük: „Von guten Mächten wunderbar geborgen… Áldó hatalmak oltalmába rejtve / csak várjuk békén mindazt, ami jő. / Mert Isten őriz híven reggel, este, / ő hű lesz, bármit hozzon a jövő”…

Miért menekültek tízezrek a szocializmus mintaállamából?

A táborlét hetei alatt sokszor feltettem a kérdést, miért menekültek el tízezrek a szocializmus „mintaállamából”, a mindent legalább 150%-osan teljesítő, túlteljesítő NDK-ból? Ahonnan megbízható adatok szerint, s betonbiztos határőrizetük ellenére 1949 és 1980 között közel 3 millióan mentek el. A keletnémet hatalom lényege szerint mi más feleletet adhatott erre, mint ezt: „Mit akarnak még ezek, mindenük megvan: diploma, lakás, jó állás, az önmegvalósítás sok lehetősége.” Az NDK-hatalom frivolitását ők maguk leplezték le, amikor sajtójukon keresztül így érveltek: „Magyarország NSZK-befolyásra emberkereskedelembe bocsátkozott.”

Csakhogy a csillebérci táborban másról is szóltak a vallomások. A berlini kutatóorvos így fogalmazott: „Nem akarok egy életen át lakással, pozícióval megvásárolt lekötelezettje maradni annak az államnak!” Egy drezdai mérnök pedig így: „Elegem van abból, hogy gyereknek nézzenek, és mások mondják meg, mit szabad, mit nem, miről mit gondoljak. Elég volt a gyámkodásból!” „Nekünk mindenünk megvolt otthon. Saját üzletünk volt, gazdagok voltunk. De bezárva. Mintha börtönben éltünk volna. És egyszerűen elfogyott a levegő, fuldokoltam Honecker országlásában!” És akkor miért indultak meg a gyerekkorból alig kinőtt fiatalok, és mások, meg olyanok, akik az utolsó napokban, amikor a Lager2 vaskerítésére kitették a „Megtelt” táblát, jöttek, mindennek ellenére jöttek?

A szabadság hívása

Mi másról szóltak ők, akár szótlanságukkal is, mint a „szabadság hívásáról” E. Käsemann német újszövetséges szerint: Arról a lélek, az emberlét mélységeiből felhangzó szabadságvágynak a hívásáról, amit nem lehet falak közé zárni, elhallgattatni, agyonideologizálni, megvásárolni, titkos államhatalmi szervekkel megfojtani, mivel ez az Istentől teremtett emberlét alapfeltétele és alapélménye. S ha nincs, vagy ha a szabadságról csak kicsit s félve énekelhetünk (Csiha Kálmán), akkor a lélek és a szellem megkeresi és meg is találja előbb vagy utóbb a kitörési pontokat. Ilyen kitörési pont volt 1989 őszének eleje, s ennek hajszálerei voltak menekülttáboraink. Bizony, Budapest és a menekülttábor volt az, ahol először szabadon törhetett fel a lelkekből ez a mélységesen mély és istentávlatosan magas igény a szabadság után. Mert erről beszéltek egymásnak a táborban is, mint valami nagy felfedezésről, ami közös mozgatóereje volt eljövetelüknek. Erről énekeltünk velük, imáikban is ezt kérték, az Igékben is erre kaptak biztatást a testvéreinkké lett idegenek, akik kicsit a mi vágyainkat is megélték, megvalósították. A szabadságvágyat. Ebben testvérré születtünk azokban a napokban. „A talán mégis lehetséges” nagy kataklizmájában. És ez egyszeri nemzedéki élménnyé lett, kicsit kelet-európai közös sorsélménnyé. Később millióké.

A menekülttábor a szabadság laboratóriuma?

Itt még „laboratóriumi helyzetben” próbálták a szabadságot. Ezért tudtuk együtt imádkozni-énekelni a közben táborunkba is megérkezett zöld Die Fontäne – Források c. nemzetközi egyházi énekgyűjteményből a németsvéd éneket: „Wir wollen Freiheit, um uns selbst zu finden…” Szabad fordításban: Szabadságot akarunk, hogy megtaláljuk önmagunkat, szabadságot, amivel kezdhetünk is valamit. Szabadságot, amelyben szabadon álmodozhatunk, s ahol a fák és a virágok gyökeret ereszthetnek. S az ének elképesztő aktuálisan így folytatódott: Mégis falak választják el az embereket, és csak szögesdrótokon át tekinthetünk egymásra. Szolgai énünk börtönné változott, s félelmünk köveiből épült fel. Urunk, Te vagy a Bíró! Csak Te tudsz megszabadítani minket, s ha Te szabadnak nyilvánítasz, akkor valóban megérkezett a szabadság… Ez az üzenet csendült vissza azokban az Igékben is, melyeket beszélgetéseinkben, áhítatokon refrénszerűen mondtunk, a mély és teljesebb emberi szabadságra történő isteni hívásként: Ha az Úr megszabadít, valósággal szabadok lesztek (Jn 8,36). – Ahol az Úrnak a Lelke, ott van a szabadság (2Kor 3,17). Igen, a táborlét, a bezártság, a csak felfelé futás napi lehetősége és élménye az imádságokban, az énekekben, az Igékben hozta el a szabadság előízét a táborlakóknak.

A szabadulás vasárnapja – „Most vagy soha!”

És eljött a valóban sorsfordító nap is, szeptember 10., vasárnap. A tovább már nem fokozható várakozás napja. A tárgyalások előrehaladtak. Kohl német kancellár és Gorbacsov szovjet főtitkár megállapodása küszöbön állt. Mindenki a médiára figyelt. De ezen a napon még sok minden más is történt.

A Nagyvárad téri református templomban délelőtt 10 órakor „menekültvasárnapi istentiszteletet” tartottunk, melyen a táborokból többen részt vettek. Voltak olyan NDK-s szülők, akik azt kérték, itt a templomban kereszteljem meg gyermekeiket. Ezt tettem. Három gyermeket jelöltünk meg a keresztség szentségével. Különös érzés volt ez nekik is, nekem is. A szülők így fogalmaztak: „Nem akarunk pogányként bemenni az új hazába. Ha meg vissza kell mennünk, legalább ők az Úr Jézus védelme alatt lesznek majd.” Az istentiszteleten jelen volt a CNN, egy kanadai tvtársaság forgatócsoportja, a SkySuperChanel, német és osztrák tv-sek. Valami vibrált a levegőben. Ismét elénekeltük Bonhoeffer énekét: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve, csak várjuk békén mindazt, ami jő…” És jött sok minden. Beköszöntött hozzánk egy napra, egy órára a történő történelem.

... mindenki a szabadító jó hírre várt.

Délután visszatértem a táborba, ahol már mindenki a szabadító jó hírre várt. Rám azok, akik úgy döntöttek: megkereszteltetik gyermeküket, megkeresztelkednek ők maguk is. Tíz fő jelentkezett családostul, velük röviden elbeszélgettem a keresztség értelméről. Esti istentiszteletünkön a hangártemplom ismét zsúfolásig megtelt. NDK-sok, tv-sek, újságírók szorongtak az úrasztala előtt. Már nem tudtak ülve maradni. Mellettem állt feleségem, Röhrig Klaudia lelkésznő, aki a Héber levélből olvasott fel részleteket a hit hőseiről, s magáról a hitről, mely a reménylett dolgok valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Másik oldalon Lehel László ökumenikus főtitkár, előttem Gottfried Mireau barátom, német egyházi újságíró, láthatóan megrendülten, lázasan jegyzetelt papírlapjaira. Balog Zoltán református lelkész is szólt az istentisztelten résztvevőkhöz. Kint még a hangártemplom tetejére is felmásztak az emberek, a fákon ülve, feszülten várták a bejelentést.

Forradalom az istentelenség és az igazságtalanság ellen

Az esti áhítat után nem sokkal berobbant a nagy hír: Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, Magyarország 1989. szeptember 10-ről 11-re virradó éjjel, éjféltől megnyitja határát Ausztria felé, az NDK-menekültek szabadon elhagyhatják Magyarországot. Ezt a hírt dr. Arnot úr, az NSZK budapesti nagykövete jelentette be a közel tízezres tömegnek. S ami következett, az leírhatatlan. Ma is csak megrendülten tudok visszaemlékezni azokra a percekre, órákra, arra az éjszakára. A szabadság ezrek lelke mélyéből feltörő örömünnepére, az ujjongásra, a sírásra, az ölelkezésre, amint egy pillanatra mindenki igazán testvérévé született a másiknak. A szabadság mámora volt ez. Sokan megkérdezték tőlem is: „Igaz ez, lelkész úr? Tényleg igaz? Mégis mehetünk? Nem vernek át?” Igen, ez volt az a nap, amit valóban nem lehet feledni. Fiatal gitáros csapatom nyakamba ugrott, s szinte egyszerre mondták: „Ugye, lelkész úr jön velünk? Mi együtt maradunk, ugye!?” Lélekben igen – mondtam, s mélységes fájdalmat éreztem, meg nagy-nagy hálát. Bementem a közben lassan elnéptelenedett hangártemplomba. És most én ültem le a félretolt padok egyikére, ahol eddig ők szorongtak. Szememből peregtek a könnyek. Éreztem, hogy Isten maga ír történelmet ezekben a percekben, csodálatos ellentörténetet e menekültek révén minden diktatúrával, hamis ideológiával, hazugságrendszerrel, álhumanizmussal, egyoldalú tőke- és hatalmi elképzeléssel szemben. Kimondhatatlanul hálás voltam, hogy munka közben megpillanthattam ezt a „történelemíró isteni kezet”. Ez a történet még ma is folytatódik. Ami akkor és ott elkezdődött, az „Isten forradalma volt mindenféle istentelenség és emberi igazságtalanság ellen” (K. Barth). Aztán imádkozva pillantottam néha-néha ki a tárva maradt hangártemplom ajtaján. Néztem a nemrég keresztelt gyermekek szüleinek készülődését a nagy útra, erre a 20. század végi „különös német honfoglalásra”. Azt kértem Istentől, hogy ők és gyermekeik európaibb Európát tudhassanak otthonuknak. Ahonnan soha ne kelljen útra kelniük, géppisztolyokkal pásztázott folyókat átúszni, falakat mászni, szögesdrótot metszeni, új hazát keresni. Azon a nyáron itt Magyarországon az NDK-menekültek révén hajszálérrepedés támadt a nagy falon. S ezt már nem lehetett megváltoztatni…