Farkasláb az ajtórésben...?

Volt egyszer egy kismalac, és annak egy kis háza az erdő közepén.
Egyszer odamegy egy ordas farkas, beszól az ajtón:
– Eressz be, malacka, hideg van idekint, fázom.
– Nem eresztelek, mert megeszel.
– Ereszd be legalább az egyik hátsó lábam…!

A fasizmusok társadalmi előfeltételeiről történelmi és jelenkori perspektívában, avagy van-e fasisztaveszély?

DR. PÓCZIK SZILVESZTER történész, kriminológus, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Nap mint nap halljuk politikustól és egyes médiumokból is, hogy fenyegető méreteket öltött a rasszizmus, idegenellenesség: szélsőjobboldali veszély van, sőt mi több, már-már a fasizmus réme fenyeget. Ilyen súlyú kijelentéseket nem szabad félvállról venni, ezért elengedhetetlen vizsgálni ezek valóságtartalmát, nevezetesen azt a kérdést, van-e realitása vagy akár esélye itt és most a fasizmus vagy ahhoz hasonló politikai képlet megjelenésének. Fennállnak-e azok a társadalmi előfeltételek, amelyek között a fasizmus a történelemből ismert vagy – hiszen a történelem soha nem ismétli önmagát – tartalmilag és szerkezetileg hasonló formában megjelenhet. Ha igennel válaszolunk, akkor is bizonyosak lehetünk abban, hogy nem eredeti formájában látjuk majd viszont, ezért helyesebb lesz a fasizmussal való azonosítás helyett inkább fasizmus közeli vagy azzal rokon jelenség(ek)ről kell beszélni.

A társadalmi helyzetekben, folyamatokban, és ezek megítélésben is persze, igen nagy szerep jut mikrotényezőknek, egyebek között olyanoknak is, amelyek csak az esetlegesség szintjén vannak jelen, legfeljebb kikövetkeztethetőek egyéb mozzanatokból. Ezért az esélylatolgatás nyíltvégű, azaz más-más politikai és társadalmi konstellációk figyelembevételével kaphatunk igenlő vagy nemleges választ is.

Az ilyen gondolatkísérletek jellegzetes kérdése az, hogy mi történik, illetve történne, ha…? A kérdés a közhiedelemmel ellentétben nem csak jelen időben, hanem múlt időben feltéve is értelmes. Míg a „Mi lenne, ha…?” kérdése jelen idejű esélylatolgatás, mérlegelés és útkeresés, addig a „Mi lett volna, ha…?” kérdése azt firtatja, milyen feltételek és milyen, a megvalósulttól eltérő cselekvések esetén alakultak volna másként a történések, illetve voltak-e a megvalósulttól eltérő alternatívák. Azok, akik a „Mi lett volna, ha…?” kérdését értelmetlennek, történelmietlennek nyilvánították, és az ezzel kapcsolatos téves hiedelmet elterjesztették, csupán uralmuk létrejöttének módját kívánták megkérdőjelezhetetlenné, uralmukat pedig vitathatatlanná tenni. E tévképzet elfogadása egyben azt is jelentené, hogy a történelem nem az élet tanítómestere többé, nincsenek tanulságai, csupán értelmetlen, vak, humánetikai tartalom nélküli természeti folyamat. További részletekbe menő fejtegetés helyett szögezzük le: a „Mi lenne, ha…?” és a „Mi lett volna, ha…?” kérdése nemhogy nem értelmetlen, hanem a „Mi van?” illetve a „Mi volt?” kérdések elengedhetetlen párja, hovatovább a társadalom- és történelemtudomány egyetlen értelmes kérdése, amely nélkül sem társadalomkritika, sem történelemkritika nem képzelhető el.

Ha a fasizmus társadalmi előfeltételeiről gondolkodunk, éppen az utóbbi két gondolati eszközre vagyunk leginkább ráutalva. A történelemtudományi kutatásban mára megszilárdultnak mondható álláspont szerint a fasizmus – korábban erősen vitatott – fogalma valós létezőt jelöl, tehát olyan társadalmi jelenségek körét öleli fel, amelyeket jól körülírható, közös jellegzetességek tesznek felismerhetővé, önértelmezésükben, eszmevilágukban, keletkezéstörténetükben és praxisukban rokonként azonosíthatóvá. Nem jelentéktelen eltéréseik mégis szükségessé teszik, hogy a fogalomhasználatban is utaljunk rájuk, ezért nem fasizmusként, hanem többes számban: fasizmusokról beszélünk róluk. Konstans elemeik esetenként más-más arányban vannak jelen, és az egyes fasizmusok – lévén nemzeti keretekben mozognak és gondolkodnak – eltérő időszakaszokban és eltérő körülmények között eltérő aktuálpolitikai feladatokkal szembesültek, ez teszi lehetővé tipizálásukat. Valódi, súlyos általános problémákra adott eszmei, politikai és társadalmi válaszkísérletekként a két világháború közötti európai korszak – a vitatott, de megkerülhetetlen német történész, Ernst Nolte kifejezésével: epocha – jellegzetes, meghatározó jelenségei voltak.

A fasizmusok kezdetben a szociálforradalmár mozgalmakkal élesen szembenálló, katonai szervezettségű, imperialista hajlamú politikai-társadalmi reformmozgalmak, majd diktatórikus politikai rendszerek, amelyek a liberalizmus válságára, az első világháborút megelőző időszakban kezdődő és azt követően kicsúcsosodó világméretű politikai, gazdasági, társadalmi és metafizikai válsághelyzetre adott univerzális, totalitárius megoldási kísérletek. Ideológiájuk a nemzeti vagy faji felsőbbrendűség gondolatának jegyében fogant, és a legjobbak elitje által önkényuralmi eszközökkel vezetett, militarista és korporatív szervezeti elveken nyugvó, egyszerre kommunizmus-, liberalizmus- és konzervativizmusellenes, tervszerűen szabályozott modernista társadalom képét vázolta fel, amely egy óramű pontosságával működik és hatékonyan képes uralma alá hajtani az alacsonyabb rendű nemzeteket, kiaknázni munkaerejüket és területük kincseit. Legfőbb jellegzetességük, a kizárólagosságigény, vagyis a totalitarizmus kiterjedt a hitek és eszmék mellett a politikai gazdasági és társadalmi viszonylatok egészére. A világháború egyes katonailag vagy gazdasági tekintetben vesztes, illetve várakozásaikban csalódott országaiban elemi erővel, a győztes államokban kisebb, de távolról sem jelentéktelen energiával törtek felszínre. Súlypontjuk egybeesett a nyugat-európai fejlődéshez elsőként felzárkózó európai államok területével, ahol a fejlett világ válsága egybeesett a régió (első periféria) különös válságával. Népszerűségük titka az volt, hogy a korabeli társadalmi feszültségek és a reformelképzelések szinte egész spektrumát integrálva ezek átfogó megszüntetését és egy egyszerre dinamikus és statikus társadalmi állapot megteremtését ígérték. Protesztmozgalmak voltak, amelyek politikai rendszerré válva az ellenségesnek deklarált világhatalmi-világgazdasági rend és a belső metafizikai, uralmi, társadalmi, gazdasági szerkezet meghaladására, radikális, erőszakos újjárendezésére törekedtek. Ennek jegyében felszámolásra ítélték a hagyományos hatalmi eliteket és minden, esetlegesen konkurens ideológiát, különösen a magukhoz hasonlóan – legalább tendenciájában – totalitárius vagy univerzális eszmevilágokat: a liberalizmust, szocializmust, kommunizmust, kereszténységet stb.

Társadalmi bázisukat a hagyományos értékvilág széthullásától megrettent és/vagy reformaktivizmusba menekülő értelmiség, szociális hovatartozásukat tekintve nehezen besorolható, háborús tapasztalatokkal rendelkező vagy a katonai rendhez vonzódó harcias, militarista csoportok, valamint fiatal, főként a gazdálkodó és a hivatalnoki középosztály alsó, még nem vagy már nem kellően integrált, az integráció hálójából éppen kihullóban lévő, esélytelenné váló tömegek képezték. Ezek egy része szinte semmilyen módon nem, másik része viszont mély gyökerekkel kötődött a hagyományos társadalmi rendhez, általános jellemzőjük volt azonban a viszonylagos depriváció, az értékektől és hosszú távú életesélyektől való megfosztottság, a világpolitika és világgazdaság, valamint a beltársadalom és belgazdaság túlhatalmú gonosz erőinek való kiszolgáltatottság, illetve ennek érzete az általános válság körülményei között. Bár vezető csoportjaik a fenti rétegek egyikének érdekeit sem képviselték, sőt a rétegképviseletet egyenesen elutasították, és meglehetős elvtelen időleges szövetségeket kötöttek deklarált ellenfeleikkel, valamint kevéssé elvhűeket egymással, mégis képesek voltak az eszmék, az erőszak, a vélt vagy valós nemzeti és szociális részérdekek erővonalaira építve viszonylag hosszú ideig integrálni az általuk vezetett társadalmakat. Ez azonban hatalomra jutásuk pillanatában nem volt várható. Mussolini és Hitler előszeretettel tetszelgett ugyan a forradalmár szerepében és beszélt a hatalom megragadásáról, hatalomba lépésük azonban nem volt sem elkerülhetetlen, sem túldeterminált, hanem tőlük részben független, liberális és konzervatív politikai erők sakkjátszmájának eredménye.

Találunk-e ma a két világháború közötti időszakra jellemző, vagy azzal összehasonlítható feltételeket és hasonló mozgalmakat? A már említett Ernst Nolte jogosan gondolhatta akkor, amikor meghatározó munkáit publikálta, hogy az a korszak, amelyben a fasizmusok létrejöttek és történelemformáló szerepet játszottak, egyszer és mindenkorra véget ért. Elkerülte viszont a figyelmét az, hogy a hidegháború időszakában kiteljesedő nemzetközi politikai konstelláció csupán befagyasztotta, lefojtotta a korábban spontán érvényesülő nagypolitikai, hatalmi, gazdasági és társadalmi tendenciákat makro és mikro szinten egyaránt. A létrejött statikus nagyhatalmi egyensúly viszonyai között igen kicsi volt a mozgástér, és igen szigorú magatartási szabályok érvényesültek, a szabályoktól eltérő magatartást pedig igen veszélyes volt: az egyensúly megbontója az egész rendszer és vele saját pusztulását kockáztatta. A nemzetközi gazdasági rendszer szabályai szintén igen stabilak voltak, a rendszerben nem volt megengedhető átfogó válság, mivel az a nagyhatalmi egyensúlyt veszélyeztette volna. A kishatalmi érdekek, spontán nemzeti és szociális mozgalmak számára szintén szűkös volt a hely. A nagyhatalmi egyensúly mindkét alrendszere, az úgynevezett szabad világ és a szocialista világrendszer a korporatív rendszerek és a közvetett demokrácia vegyes eszközrendszerét alkalmazva korlátozott, a polgárok sokszorosan áttételes beleszólásán nyugvó, szerkezetében és narratívájában egyaránt zárt politikai rendszert üzemeltetett. Saját társadalmaik számára egyenletes életszínvonal- javulást ígértek, az alulfejlett világot pedig saját modernizációs útjaik másolhatóságával kecsegtették.

... ismét a nagyhatalmi dominancia vált a fő rendező elvvé.

E kétpólusú világrendszer lassú szétfércelődésével, majd felbomlásával a korábbi ellentmondások újra előbukkantak, és újakkal tetéződtek. Az új helyzetben a nemzetközi közösségnek nem sikerült megoldani sem a nagyhatalmi, sem a kishatalmi érdekek rendezett koordinációját, sem a globális, sem a regionális pénzügyi és gazdasági egyensúly, illetve fenntartható növekedés problémáját, sem a nemzeti, nemzetiségi kérdést, sem az államok strukturált, hatékony és konszenzusos politikai berendezkedésének és irányításának kérdését. Ezek megoldására valójában kísérlet sem történt, ehelyett ismét a nagyhatalmi dominancia vált a fő rendező elvvé.

Az egypólusú világ eszméje – különösen az USA-ban – mára maga is totalitárius színezetet öltött: nevezhetjük globalitarizmusnak is. A képviseleti demokrácia, a piacgazdaság, a fennálló nemzetközi pénzügyi rend sérthetetlensége a neokonok „újkonzervatív forradalmának” (sic!) világképében univerzális, megkérdőjelezhetetlen hitelvekké léptek elő, amelyeket kiegészít a társadalmi problémákról folytatott politikailag korrekt, de igen álságos közbeszéd kötelezővé tétele. A globalizáció ideológusai a fejlődő világ számára modernizáció helyett már csak a korlátlan alkalmazkodás, ettől eltérő esetben pedig az erőszakos felszámolás opcióját kínálják. A konkurens civilizációk, elsősorban az iszlám elpusztításának prognózisát a hidegháború korábbi ideológusa, Samuel Huntington és elvbarátai öntötték ideológiai formába: „A jövő konfliktusai civilizációk között bontakoznak ki. A hidegháború helyét elfoglalják a nyugati politikát, modernitást és vallási toleranciát elutasító iszlám elleni háborúk. Az iszlám fasizmus nagyobb kihívás, mint a kommunizmus volt. Ez azonban nem új háború, csupán a moszlim erőszak eszkalációja. A Nyugatnak nem csak a fundamentalizmust, hanem az iszlámot, mint civilizációt kell megszüntetnie”. Ez az unilaterális hegemóniaigény és intervencionista külpolitika – akárcsak a fasizmusok esetében – a hagyományos diplomácia, a nemzetközi jog és a nemzetközi intézmények, hovatovább a politika, mint olyan semmibevételéhez vezetett. Igen sommásan fejezik ki ezt Richard Perle honvédelmi főtanácsadó szavai: „Szaddam rémuralma végóráit éli, de vele bukik az ENSZ is, … legalábbis az a téveszme, hogy az UNO volna az új világrend alapzata, akárcsak az a liberális elképzelés, hogy a biztonság a nemzetközi szervezetek által kreált nemzetközi jogon nyugszik.” (Spectator, 2003. március 22.)

A nemzetközi hatalmi rendszer tagadhatatlanul instabillá, kiszámíthatatlanná vált, a korábbi stabilitási faktorok nem működnek, jóllehet a régi viselkedésminták még hatékonyak. Azt, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer instabillá vált és egyre inkább azzá válik, a 80-as évek közepe óta tudjuk, azt viszont nem, milyen felelőtlen kezekben van: ezt csak most ismertük fel, amikor szembesültünk a következményeivel. A demokratikus intézményrendszer, annak hitele, illetve eszmevilága rohamosan erodálódik, egyre inkább a korrupció és nepotizmus melegágyának látszik. Felszámolását a rendszer saját szereplői végzik, a fejlettebb országokban bonyolult technikákkal: az alkotmányosságot részben nemzetközi szerződéseknek rendelik alá, részben alacsonyabb szintű jogszabályok segítségével üresítik ki, részben szúrópróbaszerűen durván átlépik alapszabályait. A kevésbé fejlett országokban mindez financiális kényszerekkel és komprádor uralmi csoportok közbeiktatásával történik. Mivel az önmagukat demokratikusnak hirdető rendszerek és politikai elitjeik továbbra is zártak maradtak, viselkedésük és nyelvezetük is a régi maradt, és tapodtat sem közeledtek a közvetlen demokrácia felé, egyre általánosabb a vélekedés, hogy ezek a nemzeti célok megjelenítése helyett valójában a polgárok érdekeivel ellentétes hatalmi és pénzügyi érdekek kiszolgálói, legfőképpen azonban önös érdekeik rabjai. Ennek megfelelően szembetűnővé vált a populista pártok népszerűségének növekedése a középosztályok szinte minden rétegében. A korábban feltörekvő földrajzi régiókban súlyos visszazuhanást látunk, nagyméretű nemzetközi és országokon belüli, halmozott gazdasági és szociális egyenlőtlenségekkel terhelt válságrégiók vannak kialakulóban. A korrupt politikai elitek által tönkretett működésképtelen államok növelik a feszültséget szűkebb és tágabb környezetükben, kivándorolni kénytelen népességük demográfiai nyomásként nehezedik a Nyugat országaira. Utóbbiak e nélkül is nagy bajban vannak, hiszen a fejlett országokban is megjelent és terjed a regionális gazdasági elmaradottság, szociális kiegyensúlyozatlanság, mélyszegénység és elégedetlenség. A legitimitását vesztett nemzetközi politikai rend és nemzeti alrendszerei létrehozták mindazt, amit a radikális változtatásra törő forradalmi mozgalmak, egyebek között a fasizmusok külső feltételrendszerének szoktunk tekinteni, és most megérkezett a világgazdasági válság is.

Ha azonban egymás mellé teszünk két, jelenleg erősen átalakulásban, modernizálódásban és transzformációs válságban lévő földrajzi és civilizációs régiót, nevezetesen az iszlám világot és a kelet-európai posztszocialista nagyrégiót, akkor azt tapasztaljuk, hogy az egyik esetben megjelennek jelentékeny fasizmus közeli jelenségek, a másik esetében azonban, jóllehet kézenfekvő volna, ilyenekkel pillanatnyilag nem találkozunk.

A radikális politikai iszlám feltételeit és szerkezetét tekintve a fasizmusokkal összehasonlítható, sőt – ahogy Francis Fukuyama is felismerte – rokonítható is. Nevezhető iszlamitarizmusnak, hiszen militarizmussal, terrorizmussal összefonódott vallási és kulturális fundamentalizmus, valóságos ellentotalitarizmus a globalitarizmussal, főként az USA-val és Izraellel, valamint az általuk megjelenített nemzetközi pénzügyi érdekekkel szemben. A nemzeti motívum azért nem játszik benne jelentős szerepet, mert az iszlámban a nemzeteszme alig bír jelentőséggel, alárendelt a civilizáció központi elemét jelentő vallási közösséggel szemben.

A radikális iszlám a nyugati modernizációs mintákkal és szekularizációval a tradíciót, az iszlám kormányzás, törvényesség, életmód elveit helyezi szembe, a Nyugatot az elmaradottság fő okaként, modernizációs mintáját lopakodó imperializmusként leplezi le, ezért saját értelmezése szerint totális háborút visel a Nyugat és kiszolgálói ellen.

A politikai iszlámot a globalizáció hátrányai, a politikai elitek tehetetlensége, a politikai, gazdasági, szociális reformok kudarca teremtette meg. Ezek az elitek nemzeti forrásaikat konszenzusos társadalmi reformok finanszírozása helyett elpazarolták. A moszlim társadalmak modernizációja nem akadt el, de kiegyensúlyozatlan, a halmozott kihívásokat fejlettségi szintjük figyelembevételével lehetetlen egyidejűleg megoldani. A modernizáció spontán folyamatai pusztítva törnek utat maguknak, egymás mellett élnek szélsőségesen modern és szélsőségesen tradicionális elemek, az iszlám világ társadalmai azonban erősen tradicionalisták, kollektivisták. Egyensúlyzavaraikat fokozza a népességrobbanás: 2000-re a moszlim nagyrégió lakossága 220 millióval nőtt, 2050-re további 700 milliós növekedés várható. Az Arab Liga országaiban a munkanélküli fiatalok száma 2015-ben 50 millióra rúg majd. Széles rétegek a radikális iszlámtól remélnek a megrokkant politikai és társadalmi rendszert átformáló modernizációs alternatívát. Ahogy a kommunista és fasiszta mozgalmak, úgy a politikai iszlám is nagy számban vonzza az uralkodó és középrétegek ifjú csoportjait. Szellemi ereje a teljességet megragadó világmagyarázatból származik, amely a túlvilági és evilági létet, a közösség és egyén helyét, feladatait kemény struktúraként mutatja be. Új, didaktikusan pontos önmeghatározást, küldetést, cselekvésirányokat és integritást kínál a modernitás csapdában vergődőknek, túlmutat a hagyományos politikán és vallásosságon: egyszerre politika és teológia. A 90-es évekre megteremtődtek a szimultán globális adatközlés és forrásallokáció – harcosok, eszmék, pénzek gyors cirkulációjának – feltételei. Így irreguláris hadszervezetek a világ bármely pontján maximális hatékonysággal és minimális veszteségekkel csaphatnak le. A 90-es évek közepére az iszlám forradalmi mozgalom olyan sűrű szövetűvé vált, hogy szükségképpen jelent meg a karizmatikus vezér. Az újfajta terrorizmus már nem médiaorientált figyelemfelhívás, hanem valódi háború, amely az ellenfél megsemmisítésére törekedve nem riad vissza tömegpusztító fegyverek alkalmazásától sem.

Ellenpéldaként felmutatható a posztszocialista nagyrégió politikai és társadalmi átalakulása, amelynek a sok részletkülönbség ellenére is általánosítható jellegzetességeit korábban paradigmatikusan mutatta Lengyelország és Románia, ma pedig jól látjuk Magyarország példáján. A régió társadalmai egy válsághelyzetből 10–20 éves bizonytalansági periódus után ma egy újabb válsághelyzetbe lépnek át. A kommunista diktatúrák végzete az volt, hogy egy többrétegű krízisben egyszerre jelentkezett politikai elitjeik identitásválsága, a külhatalmi katonai erővel biztosított politikai rendszerek válsága és az ezekhez tartozó politikai eszmevilág válsága, valamint az általános gazdasági és társadalmi válság. A szovjetrendszer azzal, hogy elveszítette a technikai és jóléti versenyt a Nyugattal szemben, a viszonylagos depriváció helyzetébe hozta saját társadalmait és előhívta az igények válságát, amely (időlegesen) kisodorta alóla a hosszú uralmi periódus alatt kiszélesedett támogató tömegeket.

A rendszerváltásnak nevezett folyamat csak igen rövid időre volt képes megalapozni az új politikai rendszerek és elitjeik legitimitását. Egyfelől az átalakulásra ítélt társadalmakat oly új alkalmazkodási kényszerek elé állította, amelyekre ezek nem lévén felkészülve elkerülhetetlenül vesztesekké váltak. Másfelől a többrétű, politikai, gazdasági és a társadalmi átalakulás során nem sikerült tisztázott, fenntartható struktúrákat létrehozni, és hamar kiderült, hogy ilyenek létrehozása nem is volt cél. A folyamat külső támogatóinak és meghatározó belső résztvevőinek legfontosabb közös célja az egyes országok nemzeti forrásainak újraosztása volt, ami mellett eltörpültek olyan értelmiségi álmodozásnak vagy harmadik utasnak bélyegzett célok, mint a nemzeti javak nemzeti keretekben történő szétterítése, racionális gazdasági és társadalompolitikai (igazgatás, oktatás, egészségügy) rendszer kiépítése vagy – mint Magyarországon és környezetében – a nemzeti és nemzetiségi kérdés ésszerű megoldása.

Ennek megfelelően a politikai rendszerváltás a választók kizárásával, a régi és új politikai vezető csoportok paktumszerű megállapodásával történt. Az előbbiek feláldozták eszmevilágukat és leginkább kompromittálódott tagjaikat, utóbbiak kizárólagos hatalomigényüket és vele legitimitásuk nem jelentéktelen részét. Az új politikai osztály elsősorban önös és közös érdekei szem előtt tartásával gyorsan függetlenedett a társadalomtól és vált egyre felelőtlenebbé. Összefonódva a külső és belső, régebbi és újabb gazdasági érdekcsoportokkal lebontotta az osztogató államot annak gazdasági alapzatával együtt, és helyébe felépítette a fosztogató államot, amely részben akaratlagosan, részben önmozgásából adódóan a polgárok, önkormányzatok és polgári közösségek kisemmizésére tört. Ennek következtében a kelet-európai képviseleti demokrácia már szinte születése pillanatában hitelvesztetté vált, a választói tömegek elfordultak tőle és/vagy polarizálódtak, a legfontosabb társadalmi kérdésekben szükséges minimális konszenzus pedig elérhetetlenné vált.

A középosztályok, különösen alsóbb szegmenseik rohamos süllyedésnek indultak, ...

A gazdasági átalakulás szintén a polgárok kizárásával ment végbe, az új gazdasági rendszer a nemzetközi befektető hálózatok dominanciájával jött létre. A szerkezetváltás a munkaerőpiacok beszűkülését eredményezte, amelyről széles tömegek végleg kiszorultak, csupán a munkaképes korúak fele-harmada volt képes stabilizálni helyzetét: idehaza ma a munkaképes korúak alig több mint fele dolgozik. A középosztályok, különösen alsóbb szegmenseik rohamos süllyedésnek indultak, a nagyáruházak konkurenciája az önálló termelő és kereskedő kisegzisztenciák tömeges tönkremenetelét hozta, amit tetéz a szociális ellátó- és közszolgáltató rendszerek fokozatos leépítése és az egyre szélesebb etnokulturális mélyszegénység.

A rendszerátalakulások időszakában a posztkommunista utódpártok és szövetségeseik nem voltak képesek valódi baloldalként viselkedni. Nem voltak képesek kellő bölcsességgel hosszabb időre átengedni a terepet a meg- vagy újjászerveződő jobboldali, polgári, illetve nemzeti pártoknak, megengedve számukra országaik polgári-nemzeti eszméken és reformokon alapuló rekonstrukcióját, a kommunista időszak bűneinek reparálását és a kormányzásképes, felelős modern jobboldaliság kiérlelését. De nem engedtek időt maguknak sem a kommunista örökségtől mentes modern baloldaliság megteremtésére. Ehelyett elkövették a baloldali ősbűnt: a hatalom mindenáron való megragadására törtek. A tranzicionális válságtól meggyötört, kiábrándult és nosztalgikus – főként a társadalom legalsóbb szegmenseiből származó – választókra támaszkodva igyekeztek megragadni a kormányhatalmat és vele a gazdasági osztozkodásban való részvétel lehetőségét, miközben egyszerre hangoztattak szociális, illetve emberjogi jelszavakat és folytattak konzervatív gazdaságpolitikát. Maguk kívántak a rendszerátalakulás vezető erejévé válni úgy, hogy megkísérelték a még jóformán meg sem igazán szerveződött mérsékelt jobboldalt nacionalista, rasszista, fasiszta atavizmusok vádjával földbe döngölni, önmagukat pedig – nyilvánvalóan hiteltelen módon – a polgári, liberális és demokratikus progresszióval azonosítani, miközben valójában haszonszerző maffiává alacsonyodtak le. Eközben – mutatis mutandis az egykori leninista és feketeinges taktikával élve – maguk hozták létre azt a társadalmi válságot, amelyben uralmukat és annak pénzügyi alapjait megőrizhették, illetve tovább gyarapíthatták. A diktatúra örökösei és kedvezményezettei, valamint a társadalom peremén billegő – éppen az előbbiek által tönkretett – tömegek közötti demagógiaalapú szövetségkötést az időközben újra megizmosodott nemzeti középosztályok egyszerre érzékelték „vörös veszélyként”, kommunista restaurációs kísérletként és a nemzetközi nagytőke, valamint a vele szövetkezett nemzetellenes politikai erők támadásaként, annál is inkább, mivel a baloldal belső ellentmondásai – ahogy Lengyelországban is – felőrölték etikai és eszmei bázisának maradékait is.

Ez a politikai és etikai önellentmondásokba ágyazott hatalom(át)mentés és a vele kézen fogva járó – a közvagyon elfogytával most a magán megtakarításokon folytatódó – társadalomfosztogatás volt az, amely közvetve, a társadalom természetes identitás- és értékvilágának szétbontására adott ellenreakcióként, áttételesen létrehozta a baloldal által – önsorsrontó módon – szélsőjobbos, horribile dictu fasiszta csőcselékként kipellengérezett fiatal tiltakozó csoportokat, kiváltotta és agresszívvé tette megmozdulásaikat. Ezek szociális származásukat tekintve a kommunista időszakban az alsó középosztályba felkapaszkodott proletár rétegeknek, vagyis a diktatúra egykori relatív nyerteseinek gyermekei, akiket a rendszerátalakulás tett esélytelenné, tehát „szerkezetileg” a baloldalhoz kellene tartozniuk, annak utánpótlását és támogatóit kellene gyarapítaniuk. Emlékeztetőül érdemes megemlíteni, hogy a fasiszta mozgalmak társadalmi bázisának egy részét szintén eredetileg baloldali vagy logikusan „szerkezetileg” oda sorolandó rétegek adták, amelyek társadalmilag kijelölt helyükkel ellentétes értékválasztásuk alapján szembefordultak a baloldali anarchista felforgatás destruktív politikájával. Eközben önjelölt rendteremtőkként valójában mégis felforgatók maradtak, a kormányrúdhoz jutott reprezentánsaik a kezükre játszott hatalmat végső soron állam- és főleg társadalomellenes célokra használták.

Jogosan tehető hát fel a kérdés, hogy ennyi – a fasizmusok korára sokban jellemző – válságtünet közepette miért nem alakult ki jelentős fasizmus közeli jelenség a posztkommunista nagyrégióban. Meggyőződésem szerint azért nem, mert a fasizmusok és fasizmus közeli jelenségek nem annyira történelmi időszakhoz, mint inkább a társadalmi fejlettség egy bizonyos szintjéhez köthetőek. A kelet-európai régió egykori szocialista országai ma erősen modernizált, szegmentált, individualizálódott társadalmak. Tovább működnek bennük a korábbi időszakban virulens túlélési technikák, továbbra is működik egyfajta másodlagos társadalom és gazdaság, olyan érdekstruktúrák és közösségek, amelyek kikerülhetővé teszik az elsődleges, hivatalos munkaerőpiacot és gazdasági intézményrendszert, így a polgárok teljes kifosztását. A politikai ideológiák általános hitelvesztése következtében erősen meggyengült a politikai metafizika, hatástalanná vagy alacsony hatásfokúvá váltak mind a nemzeti, mind a szociális ideológiák (túlságosan is), erős a bizalmatlanság az idealizmussal és a kollektivista társadalmi megoldásokkal szemben. Hiányzik a militarista szellem és az azt tápláló társadalmi közeg. Ugyancsak hiányzik a karizmatikus vezér és a vezér iránti igény, nincs tettekre mozgósító vagy mozgósítható konkrét ellenségkép. Nincs igény teológikus és teleologikus társadalmi nagy elméletre. Igény van viszont racionális és etikus társadalmi (rész)megoldásokra, valamint kiszámítható életpályákra.

Azok a fiatalok, kik ma olykor erőszakos eszközökkel az utcán tiltakoznak, nem fasiszták, csupán rendet és biztonságot keresnek-követelnek maguknak egy zűrzavarba süllyedő társadalmi környezetben, amelyben nem látják saját jövőjüket. Ernst Blochot idézve „jó, erős ifjúság; nyers ugyan, … de egészében tiszta szándékú”, amely más politikai körülmények között valószínűleg vörös zászlók alatt vonulna utcára. Megbélyegzésük, szimbolikus kirekesztésük, vesztesként való lealázásuk társadalompolitikai bűn, integrációjuk, útjuk egyengetése, helyes irányba terelése társadalmi szükség. A politikai pedagógia, ahogy azt Németországból ismerjük, fontos elem lehet ennek eszköztárában.

Ha lehet haszna a pártpolitikailag szervezett posztkommunista politikai baloldal szétzilálódásának, amely – tendenciájában, úgy tűnik – haláltáncában magával ránt(hat)ja az alávetett társadalmakat, akkor az a konstruktív bal- és a konstruktív politikai jobboldal, az ágazati szakmai és hivatásrendi, valamint a civil szervezetek közötti „háromszögű” párbeszéd ismételt megnyitásának lehetősége, és a nemzet- és szakpolitikai minimumok meghatározásának lehetősége lesz. Tehát egy olyan korszak, amelynek új politikai tartalma egyszerre lesz valóban antifasiszta, valóban antikommunista és totalitarizmusellenes.