A változó Kína

Inotai András és Juhász Ottó szerkesztésében megjelent A változó Kína című könyv. Bár Kína gazdaságával (Botos, 2005, 2007b), társadalmi és politikai átalakulásával eddig is számos kutató foglalkozott – például Csanádi Mária –, jelen kötet hiánypótló szerepet betöltve, átfogó jelleggel adja közre a mai magyarországi Kína-kutatások eredményeit.

A könyv tartalmi anyagát szolgáló háttérmunkák a Miniszterelnöki Hivatal és a Magyar Tudományos Akadémia között létrejött kutatási együttműködés keretében születtek, amelyet a szerzők öt csoportba, azaz öt fejezetben igyekeztek a közvélemény elé tárni. Tették ezt úgy, hogy ne kizárólag a szakemberek és a nemzetközi kérdések iránt érdeklődők figyelmét keltsék fel, hanem a politikusok és a közvélemény Kína-ismeretét is bővítsék. Doktoranduszként az elmúlt években a nemzetközi pénzügyi egyensúlytalanságokkal és Kína világgazdaságban betöltött szerepkörével foglalkoztam, így volt szerencsém Kína társadalmi- gazdasági berendezkedését bizonyos mértékig megismerni. Mindazonáltal a könyv elolvasása újabb kapukat nyitott meg az ismeretek tárháza felé, és újabb kérdéseket vetett fel. Ezért személyesen is hálás vagyok a szerzőknek és szerkesztőknek.

Ami a szélesebb olvasóközönség érdeklődését illeti, megállapítható, hogy a könyv nem pusztán a gazdaság dimenzióiban ad számot Kína elmúlt három évtizedben zajló fejlődéséről. Alaposan foglalkozik a Kínai Népköztársaság politikai, társadalmi berendezkedésének alakulásával, ideológiai hovatartozásával, Kína nemzetközi kapcsolatrendszerével és a közeljövőben várható gazdasági és társadalmi folyamatok előrevetítésével. A magyar sinológusoktól kevés ilyen átfogó, izgalmas, adatokkal teli könyv jelent meg az elmúlt években.

A kötet öt fejezetéből az első Kína belső kihívásaival, gazdasági fejlődésével és társadalmi átalakulásával foglalkozik. A második fejezet egyfajta kitekintés, megismerhetőek a kínai gazdaság és társadalom távlatai 2030-ig. A harmadik rész a nemzetközi kapcsolatokat vizsgálja régiós bontásban, míg a negyedik fejezet ezt leszűkíti a magyar– kínai kétoldalú viszony tárgyalására. Végül az utolsó blokk Kína világgazdaságban betöltött pozíciójának átalakulásáról, a nemzetközi feszültségek fokozódásáról és a lehetséges megoldásokról ad számot az olvasónak.

A Kínai Kommunista Párt (továbbiakban: KKP) XVII. 2007. októberi pártkongresszusán elhangzott a kényszerítő korparancs: „lépést tartani az idővel”. E szerint a kínai vezetés megtesz mindent annak érdekében, hogy a „sajátos kínai színezetű szocializmus” akár még száz évig is rentábilis maradhasson. A KKP felismerte, hogy hatalmon maradásának alapvető feltétele a kínai gazdaság gyarapodása és sikere. A legitimáció érdekében ezért mindent elkövet, hogy a kínai lakosság életszínvonala folyamatosan emelkedjen, a bizonytalanság és az abszolút szegénység csökkenjen és a társadalmon belüli egyenlőtlenségekből eredő feszültségek enyhüljenek. Ennek érdekében célul tűzte ki, hogy 2000-hez képest megnégyszereződjön az egy főre jutó jövedelem 2020-ig. Hasonló célkitűzéseket láttunk már a múltban a volt szocialista országok kapcsán, de jelen esetben van gazdasági alapja a tervnek. A lakosság feltételezhetően mindaddig támogatja a KKP-t, amíg az ország a gazdasági felemelkedés útján halad. A szerző szerint ehhez hozzájárul még a káosztól való félelem, az erős centralizációba vetett hit hagyománya is, és az a tény, hogy a KKP-nek gyakorlatilag nincs politikai ellenfele. Ezt a törekedést szolgálja a jelenlegi főtitkár, Hu Csin-tao által meghirdetett „tudományosan megalapozott fejlesztés szemlélete”, amely az extenzív, exportorientált termelésről a hangsúlyt az intenzív, magasabb hozzáadott értékű termékek gyártására és a belső fogyasztás élénkítésére helyezi, ezzel is erősítve az ország gazdaságának erejét.

Mindazonáltal egy gondolat erejéig meg kell, hogy álljak. A KKP hatalma és hatásköre napjainkra csökkenni látszik. A pártháló relatív és abszolút zsugorodásának a „nyitott kapuk politikájának” a kezdete óta lehetünk szemtanúi. A relatív zsugorodás a párthálón kívüli terület növekedését jelenti, amely során a pártállami befolyáson kívül helyezkedő nem állami vállalatok száma növekedni kezdett, s a külföldi és hazai magántőke egyre nagyobb arányban jelent meg a vegyesvállalatokban, részvénytársaságokban. Az abszolút zsugorodás alatt a pártállami háló elemeinek fokozatos felszámolását értjük. Egyre több faluközösségi, illetőleg megyei szintű állami vállalat válik veszteségessé, amely az állami tulajdonú cégek gyors privatizálásának és felszámolásának a sorozatát indította el – csökkentve a párt abszolút hatalmát. A közvetlen tőkebeáramlás, a privatizáció, s a hálón belül elosztható források csökkenése a párt hatalmi szerkezetét gyengíti. E fejlemények a pártállami struktúra elemeinek bomlására és átalakulására, és vele a rendszer részleges, fokozatosan terjedő felszámolódására utalnak. Hosszú távon ezért a hatalmi szerkezet fokozatos, szétszórt és felfelé terjedő zsugorodására, a párt repolitizálódására és szétdarabolására lehet számítani (Csanádi, 2006).

A világgazdasági integráció és a globalizáció gazdasági és társadalmi haszna mellett azonban egyre több olyan probléma üti fel a fejét, amelyre a KKP-nek sürgősen választ kell találnia. Ilyen például a városok és faluk, illetőleg a régiók közt egyre szélesedő szakadék, az agrárnépesség tömeges városokba áramlása, a szociális háló hiánya miatti kényszermegtakarítások növekedése, a víz-, energia- és nyersanyaghiány, a kritikus méreteket öltő környezetszennyezés, a megfékezhetetlen korrupció, vagy éppen a nemzetiségi feszültségek. A kínai gazdaság tehát törékeny. Külön alfejezetben esik szó Kína– Tajvan helyzetéről, és arról, hogy a két fél tartja magát az „egy Kína” elvhez. Hozzáteszi azonban, hogy a politikában középtávon nem várható lényegi közeledés. A tanulmány bemutatja, hogy a párt ideológiájában is markáns változások következtek be. Míg a maoi időkben a marxista– leninista ideológia elvetése egyenlő lett volna a párt létjogosultságának a megkérdőjelezésével, Teng Hsziao-ping az 1978-as nyitást követően meghirdette „az igazság a tényekben keresendő” tételt. Eszerint az igazság bizonyításának a gyakorlat lett a helyes útja – megfordítva az ideológia és a politika közötti deduktív viszonyt.

A megújult pártvezetés belátta, hogy hosszú távon a világgazdasági felzárkózással a demokrácia elkerülhetetlen, ugyanakkor úgy ítélik meg, hogy a nép még nem áll készen. Éppen ezért a párt ideológusai úgy vélik, hogy először a párton belül kell megvalósítani próbajelleggel a demokráciát, például a helyi párttitkárok lakosság általi választásával. A szerző ezt követően bemutatja azokat az eszközöket, amelyekkel a párt legitimitását és erejét igyekeznek alátámasztani. Így például olvashatunk a korrupció elleni látszólagos megoldásokról, mint a bűnbakkereséstől, a nem nyilvános bírósági eljárásokon át, a kisebb ügyek elsimításáig. Ugyanitt szó esik a média- és információs propaganda ellenőrző és cenzúrázó szerepéről, a nemzetiségi és vallási konfliktusokról, továbbá az utcai demonstrációk kezeléséről. E részt követően a pénzügyi szektor kerül bemutatásra. Megtudhatjuk, hogy jelenleg Kína 800 pénzügyi intézményéből 350 külföldi érdekeltségű, ám a 4 vezető állami bank rendelkezik a bankbetétek 65%-ával. A bankrendszer reformjának, a nemzetközi normák átvételének és a belső szervezeti, strukturális átalakításnak köszönhetően 1979 óta kétszintű bankrendszer működik Kínában. Szó esik arról, hogy a szabályozott hitelkihelyezések miatt az állam által tulajdonolt bankok hitelportfóliója rossz állapotba került, jövedelmezőségük pedig igencsak elmarad a nyugati szintektől. A bankrendszer modernizációja az évezredfordulót követően gyorsult fel, amikor a külföldi tőke előtt is megnyílt – habár korlátozottan – a lehetőség a kínai bankokban való tulajdonszerzésre. Ugyanebben az alfejezetben olvashatunk arról, hogy a WTO-csatlakozást követő gyors liberalizációs lépések következtében a kínai tőkepiac Japán után a második legnagyobbá vált Ázsiában. A változások során itt is a harmóniára törekvés és a fokozatosság elve érvényesül, amit mi sem bizonyít jobban, mint a tény, hogy a tőzsdei részvények 70%-át még mindig a hazai szereplők, a kormány, állami vállalatok és a kínai intézményes befektetők birtokolják. A szerző külön alfejezetet szentel Kína egyik legnagyobb belföldi feszültségére, a regionális különbségekre, az urbanizációra és a vidékpolitikára. Rögtön az elején azt írja, hogy a Kínai Népköztársaság kikiáltásakor a legszegényebb és a leggazdagabb réteg között tizenegyszeres volt a különbség! Ezt az ollót azonban Kína globális integrálódása még tovább nyitotta. A part mentén létrehozott különleges gazdasági övezetek (special economic zone) a keleti, délkeleti tartományokat Kína növekedési gócpontjává tették. Az évezredfordulót követően ez a régió szívta fel a külföldi működőtőke (továbbiakban: FDI) 80%-át, amely alátámasztja e provinciák kitüntetett szerepét. Az elmaradott belső, főként mezőgazdasági területek konvergenciáját egyrészt az gátolja, hogy a tartományok közötti munkaerő-áramlást a kormányzat korlátozza, másrészről az olcsón importált élelmiszerekkel és mezőgazdasági cikkekkel nem tudják felvenni a versenyt. Megtudhatjuk, hogy az 1961-ben bevezetett új regisztrációs rendszer, a hokou, megkövetelte minden háztartás tagjaitól, hogy a szülőföldön regisztráltassák be magukat. Így kétfajta hokou létezett, a mezőgazdasági és a nem mezőgazdasági, amely kvázi a vidéki és városi igazolványnak felelt meg – szülőföldhöz kötve az embereket. Érdekességként lehet olvasni még a tanvejről szóló kiváltságokról. E szerint a városi lakosokat a munkáltatók széles körű szolgáltatásokkal látják el a foglalkoztatás mellett. Vonatkozik ez például az élelmiszer-ellátásra, egészségügyi szolgáltatásokra, nyugdíj és járulékok kifizetésére, alap- és középfokú oktatás nyújtására, és akár kedvezményes lakások biztosítására. Ezek a kiváltságok a falusi lakosság számára elérhetetlennek tűnnek. Arról is olvashatunk, hogy a kínai típusú kapitalizmus gyökere a vidéki lakosság körében jelent meg 90-es években először. A 200 millió fős munkaerő- túlkínálat a mezőgazdaság helyett a falusi közösségek által létrehozott – sokkal jövedelmezőbb – falusi vállalatokban (Township and Village Enterprises – TVEs) talált munkára. Jelentőségét az is alátámasztja, hogy az évezredfordulón ezek a vállalatok adták a kivitel több mint a felét! Ugyanitt szó esik az egyre intenzívebb kényszermigrációról vagy éppen arról, hogy míg 1950-ben a lakosság csupán 10%-a, addig 2005-re 43%-a élt a városokban. A maradék két alfejezet Kína tudományos és technológiapolitikájával foglalkozik, majd tanulságokat von le Magyarország számára. A kínai gazdaságban egy látványos átrendeződésnek lehetünk szemtanúi: a nyersanyagés munkaerő-igényes alacsony technológiájú ágazatok (bőr-, cipő-, textil-, játékgyártás stb.) visszaszorulóban vannak, míg a dinamikusabb, magasabb hozzáadott értékkel rendelkező iparágak (gépgyártás, telekommunikáció, irodatechnika stb.) dominánssá váltak. Ez az intenzív, innovációvezérelt változás az évezredfordulót követően erősödő K+F-beruházások eredménye, amelyet jól példázza azt, hogy az Egyesült Államok mögött Kína 2000 óta a második legnagyobb K+F-ráfordító ország. Bár mindezek ellenére egy OECD-felmérés szerint a főként infrastrukturális beruházások mellett immateriális javak jelentős bővülésére nem került sor. Mindazonáltal a kínai spin-off cégek, a tudományos parkok, üzleti inkubátorok száma exponenciálisan növekszik, amelyeknek jelentős részét a külföldi tőke finanszírozza. Az utolsó alfejezetben a szerző a politika számára fogalmaz meg ajánlásokat, miszerint hazánknak vállalnia kell a közös politikát alakító szerepkört, részt kell vállalnia a Kínával folytatott párbeszédben, az információcserében és a közös gondolkodásban. Illetőleg számba veszi azokat a lehetőségeket, amely mindkét ország számára az előnyök forrásává válhatnak. Így például a tudás és a technológia exportját, illetve Magyarország földrajzi helyzete és történelmi hagyományai miatt kialakult kínai közelségét és „ugródeszka” szerepkörének kiaknázását Kína irányába.

A második könyvfejezet szerzője, a Kína- kutató Tálas Barna, arra vállalkozott, hogy Kína gazdasági és társadalmi távlatairól adjon átfogó képet egészen 2030-ig. Már a fejezet elején felhívja a figyelmet arra, hogy a tudomány és a technológia ilyen robosztus fejlődése mellett a jövőkutatás és az előrelátás távlatai igen korlátozottak, és a legtöbb területen alig érik el a két évtizedes határt. Ebből kifolyólag a szerző Kína gazdaságának és társadalmának alakulását részletesebben 2020-ig, vázlatosabban pedig 2030-ig igyekszik megbecsülni. Még ugyanitt azt is hozzáteszi, hogy egy évszázaddal korábban az „Ázsia betegének” tekintett Kína az emberiség sorsát erősen befolyásoló tényezővé válhat hosszú távon, éppen ezért évszázadunk „Kína évszázada” lehet. Míg az első két alfejezet az elmúlt harminc év változásait foglalja össze, addig a harmadik alfejezet a következő két évtizedre vetíti elő a várható változásokat, majd az utolsó részben kérdéseket tesz fel Kína fejlődésével kapcsolatban, amelyek további gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban. E fejezet azok számára lesz igazán érdekes, akiket érdekel Kína jövőbeli nagyhatalmi szerepének alakulása, ugyanis a szerző 23 oldalon, 12 táblázatot tartalmazó melléklettel igyekszik írását szemléltetni. Mivel e rész rengeteg adatsort tartalmaz, így csak egyegy általam érdekesebbnek vélt információt osztanék meg az olvasóval. Az első táblázat a kínai társadalom és gazdaság növekedésének évi átlagos ütemét mutatja meg az egyes ötéves periódusokban 1980- tól napjainkig, továbbá becsléseket adva 2030 távlatáig. Itt kiemelném talán az egyik legfontosabb adatsort, a népesség növekedésének az arányát, amelyből láthatjuk, hogy a 90-es éveket követően az éves növekedési szint – vélhetőleg a családtervezési politika következményeként – csökkenő tendenciát mutat. Mindebből pedig az olvasható ki, hogy a falusi lakosság aránya drasztikus csökkenésbe kezdett – napjainkban 1,9%-kal csökkent az aránya a lakosságon belül évente, míg a városi lakosságé 3,3%-kal növekszik. Összességében 2030-ig a lakosság további növekedése várható, majd azt követően a zsugorodás és az elöregedés jellemzi majd Kína társadalmát. Másik lényeges adat a felhasznált GDP megoszlása. Míg a nettó exportra és szolgáltatásra fordított részarány éves növekedése évtizedünk első öt évében majd 30%-ot mutatott, addig az elkövetkezendő időszakban ez a növekedés folyamatosan csökkeni fog, 2016–20-ban 10,5%-ra, míg 2021 és 2030 között 4,3%-ra. Mindez azt vetíti előre, hogy az ország exportorientált gazdasági növekedése fokozatosan a belső, fogyasztás által vezérelt növekedésre vált át. Ugyanitt olvashatunk arról, hogy a GDP 1980 és 2000 között hat és félszeresére nőtt, az évezredforduló óta pedig megduplázódott, ami azt jelenti, hogy 1980 és 2007 között nyolcszorosára gyarapodott a gazdaság mérete. A lakosság egy főre eső reáljövedelmének éves növekedése ugyanakkor elmaradt a GDP növekedési ütemétől. A következő táblázatban az alapvető szerkezeti változásokat adja közre a szerző, amelyből például megtudhatjuk a foglalkoztatás összetételét a falusiak, illetőleg a városiak arányában, illetve a különböző ágazatok megoszlásában. Mindez már az előzőleg említett városi lakosság számának növekedését prognosztizálja és a tercier szektor térhódítását mutatja. E szerint 2010-ben a primer szektorban foglalkoztatottak száma közel azonos (36–37%) lesz, mint a tercier ágazatban. 2030-ra az utóbbi részaránya 50%-ra növekszik, míg az előbbi 15%-ra csökken. A korösszetétel százalékos változása a fiatalok társadalmon belüli csökkenését, az öregek arányának pedig drasztikus emelkedését vetíti előre. Míg 1980-ban a lakosságon belül a 15 éven aluliak aránya 33,6%, a 65 éve felettiek aránya pedig 4,9% volt, addig 2005-ben ez 19,6%-ra és 9,1%-ra változott, az előrejelzések szerint 2030-ban pedig 10,2% és 16,9% lesz! A felhasznált hazai össztermék végső fogyasztásra fordított része a 2005-ös 51,8%-os szintről a gazdaság intenzív és importhelyettesítést kiváltó növekedésével 2020-ra 62%-ra, míg 2030-ra 65%-ra növekszik; a tőkeképződésre (megtakarításra) fordított jelenleg rekord magas 40%-ot meghaladó szint pedig 2030-ig 25%-ra fog lecsökkenni az előrejelzések szerint.

A következő táblázat naturális és értékmutatókból épül fel. A naturális mutatókon belül olvashatunk demográfiai, foglalkoztatottsági mutatókról, a fontosabb mezőgazdasági, halászati és erdészeti termékek termelési mennyiségéről, a fontosabb ipari termékek termelési mennyiségéről, a közlekedési és szállítási útvonalak hosszáról, áru- és személyszállításról, vagy éppen akár a vezetékes, illetőleg mobiltelefon-előfizetések számának alakulásáról. Sajnos e recenzió terjedelme nem engedi meg ezek részletezését, mindazonáltal elmondhatom, hogy a táblázatban közölt adatsorok minden bizonnyal egy nagyon hosszadalmas és precíz gyűjtőmunka eredményeként született, amely hiteles képet ad az olvasónak Kína gazdasági és társadalmi fejlődéséről. A táblázat másik fele az értékmutatókat tartalmazza. Ez a rész olyan fontos információkat tár fel az olvasó előtt, amelyekből leolvashatjuk, például hogy 2007-ben a folyóáras GDP értéke közel 25 000 milliárd jüan volt, amely hivatalos árfolyamon 3568 milliárd dollárnak, vásárlóerő paritáson (PPP) számolva pedig 6600 milliárd dollárnak felelt meg. Ez előbbi nagyságrenddel Kína – az USA, Japán és Németország után – a negyedik, az utóbbival pedig a második helyre került a világranglistán. Az egy főre jutó hivatalos árfolyamon számított 2700 dolláros GDP-vel – ami PPP-n számítva 5000 dollárnak felel meg – azonban Kína csupán a középmezőnyben helyezkedik el. Külön részben tárgyalja a szerző országrészenként és tartományi jogú közigazgatási egységenként az egy főre jutó GDP szóródását. E táblázatból leolvashatjuk, hogy a tartományi jogú városok (Csungking kivételével) két-, illetve háromszoros nagyságrendben haladják meg az országos átlagot, a hatból pedig három országrész súlyozott átlaga tejesít felül – Kelet-Kína 144%-kal, Észak- Kína 135%-kal és Északkelet-Kína 113%- kal. Ezek a régiók – főként Kelet- és Északkelet- Kína – a parthoz való közelség és az itt kialakított különleges gazdasági övezeteknek köszönhetően egy évtized leforgása alatt a külföldi és vegyes tulajdonú vállalkozások gyűjtőhelyévé váltak. Az egy főre jutó GDP tekintetében az egyes tartományokon belüli átrendeződés az állami tulajdonú tradicionális ipari vállalatok háttérbe szorulását és a modernkori, magasabb technológiát képviselő, magánkézben vagy vegyes tulajdonban lévő vállalatok előtérbe kerülését jelzi. A kínai nemzetgazdaság alapvető egyensúlyi viszonyait tükrözi az államháztartási mérleg folyóáras alakulása. Ennek sorai azt mutatják, hogy Kínában a jövedelemcentralizáció mértéke jelenleg is, még mindig rendkívül alacsony. Mindazonáltal az állam által beszedett adók összege 2000 és 2007 között négyszeresére nőtt, azonban a magas gazdasági növekedés miatt a GDP-hez viszonyított aránya 13%-ról csupán 20%-ra gyarapodott. A szerző a jövőben e tendenciának mindenképp a folytatását vetíti előre. A pénzkínálat túlfűtöttségére utal a táblázat pénzellátottságát mutató sora, amely szerint a tágabb értelemben vett (M2) pénz adott évi GDP-hez viszonyított aránya 2000-es 135%-os szintről 2006-ra 168%-ra növekedett. Bár a kínai jegybank minden eszközzel próbálja ezt a monetáris túlkínálatot megakadályozni, az utóbbi három évben vajmi kevés eséllyel tette ezt. Fontosnak tartom ugyanitt megemlíteni, hogy a külkereskedelem folyóáras értéke az elmúlt hét évben 4,6-szorosára emelkedett, amely az ország gazdasági növekedésének az exportorientáltságára – és akár a burkolt exporttámogató kínai árfolyam-politikára – világít rá. A kínai folyó fizetési mérlegnek utóbbi időben tanúsított növekedését pedig a globális egyensúlytalanság kialakulásáért felelős egyik tényezőként tartják számon (Gábor, 2009a). Találunk még adatsorokat a kiskereskedelmi eladások folyóáras összegéről, a lakosság évi takarékbetét-állományának változásáról, a külföldi tőke felhasználásáról vagy éppen a külföldi szakirodalmakban oly feszült figyelemmel kísért devizatartalékok szintjéről és a jüan árfolyamának mozgásáról. Mint a szerző is írja, a prognóziskészítés egy nagyon nehéz és kockázatos vállalkozás, különösen egy olyan dinamikusan változó gazdaság esetén, mint Kína. Éppen ezért nem is sokan vállalkoztak e nehéz feladatra. A szerző számításai és becslései csupán „kézműipari” módszerekkel készültek, nem használt fel ágazati kapcsolatok input-output mérlegei alapján készített mátrixmodelleket. Ennek ellenére két másik – egy OECD-tanulmányban és egy világbanki kiadványban megjelent –, hasonló célokat kitűző, komplexebb módszerekkel elkészített publikációval utólag összevetve a saját kalkulációit, a szerző arra a következtetésre jutott, hogy az ő általa prognosztizált főbb adatsorok megállják a helyüket. Összességében tehát kijelenthetjük, hogy a szerző egy igen igényes és széles körű betekintést ad a kínai gazdaság és társadalom elmúlt harminc évének szerkezeti változásaiba és az elkövetkezendő 20 évben várható trendekről. A fejezetet végül gondolatébresztő kérdésekkel zárja, melyekben arra keresi a választ, hogy Kína egysége helyreállítható-e, eléri-e valaha a nyugati típusú demokráciát a társadalom, milyen hatásokkal lesz a globalizáció további erősödése a kínai emberekre, és végül modellértékűvé válhat-e a jövőben a kínai társadalmi-gazdasági fejlődés?

A következő rész szerzője, Hernádi András, egy mindenki számára megfontolandó idézettel kezdi meg a fejezetet: „A globalizáció nem elsősorban »amerikanizáció «, hanem legalább annyira a világ »elkínaiasodása« is: a keleti és a nyugati kultúra soha nem látott mértékű összeütközése és keveredése. Ahogy Amerika felfedezése egy »új világ« felépítéséhez vezetett, úgy Kína »felfedezése«, a korszakokat átugró, emberek milliárdjait érintő modernizációja és a világfolyamatokba integrál(ód)ása is globális hatalmi átrendeződést okoz, csak éppen még nagyobb méretekben, még rövidebb idő alatt és még sokkolóbb következményekkel.” A szerző számba veszi Kína főbb külkereskedelmi partnereit, majd azt követően Kína nemzetközi kapcsolatrendszerét mutatja be régiós bontásban (USA, Oroszország–India, Japán, Délkelet-Ázsia, Közel-Kelet, Közép-Ázsia, fekete Afrika és Közép-Kelet-Európa). Bár a tanulmány első része 2006-os statisztikai adatokra épít, mindazonáltal azok is jól mutatják Kína világkereskedelemben betöltött vezető szerepét. 2006-ban Kína a 969,3 milliárd dolláros kivitelével a világ exportjából 8,1%-kal, 791,8 milliárd dolláros behozatalával a világ importjából 6,4%-kal részesedett. A kivitel 2008-ra 1430 milliárd dollárra, a behozatal pedig 1133 milliárd dollárra gyarapodott, mely jól tükrözi a dinamikusan növekvő kereskedelmet és egyben a külkereskedelmi mérleg többletének felduzzadását1. Kína legnagyobb exportpartnerei 2006-ban sorrendben az USA, EU, Hongkong és Japán, míg importpartnerei Japán, EU, USA és Tajvan voltak. Megjegyezném, hogy a rangsorban 2008-ra csak minimális változás történt: a behozatalban Tajvan megelőzte az USA-t2. Kereskedelmi mérlegtöbblet szignifikánsan két gazdasággal – az USA-val és az Európai Unióval – szemben alakult ki, míg hiány az ország modernizációja érdekében szükséges magas színvonalú ipari termékeket nagy mennyiségben szállítani képes és a földrajzi távolság által nem gátolt Dél-Koreával és Japánnal áll szemben. Mindamellett az importban egyre nagyobb szerepet kapnak az energiahordozók, a nyersanyagok és az élelmiszerek, amelyek bár belföldön is nagy mennyiségben rendelkezésre állnak, azonban a lakosság növekvő száma és fogyasztási igénye, továbbá a gazdaság dinamikus bővülése miatt egyre nagyobb arányban szorulnak külső behozatalra. Ezen igényeket főként Malajziából, a Fülöp-szigetekről, a közel-keleti fejlődő országokból, valamint a kereskedelmi kapcsolatban egyre nagyobb szerepet kapó afrikai országokból importtal elégítik ki. A szerző két táblázatban mutat rá Kína kereskedelmi kapcsolataira. Az egyik Kína főbb partnereinek részesedését adja közre a kínai kivitelből és behozatalból, a másik pedig a főbb partnereinek exportjából és importjából mutatja meg Kína részesedését. E függőségi mutatók az olvasónak hiteles képet adnak arról, hogy Kína mennyiben függ, illetőleg Kínától mennyire függnek a kereskedelmi partnerek.

A működő tőkeáramokat vizsgálva azt látjuk, hogy a kínai FDI kiáramlásának 2006-os 75 milliárd dolláros mértéke bőven elmaradt a beáramló 237,4 milliárd dolláros működő tőkétől. Itt is mindkét oldalról bemutatásra kerülnek a függőségi viszonyok. Az tőkeáramok tekintetében Kína leginkább a délkelet-ázsiai régióval van szoros kapcsolatban. A kiáramló FDI 60%-a ide, a beáramló tőke 50%-a pedig innen származik. Érdekességként kiemelhető Hongkong „tranzit”-szerepe e folyamatban. Mint ahogyan a szerző írja, a kiáramló tőke 56%-a csak statisztikailag landol itt, hogy aztán más gazdaságokba áramoljon, illetőleg a külföldi beruházásokra érvényes adóés egyéb kedvezmények kihasználása végett visszaáramoljon a kínai gazdaságba. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Kínába áramló FDI legnagyobb arányban – 31,5% – onnan származott. Hongkonghoz hasonló tranzitszerepet töltenek be még a Kajmán-szigetek és a Virgin-szigetek is, amelyet a táblázat adatai rendre alátámasztanak.

A következő alfejezetben a szerző Kína nagyhatalmakkal kialakított – USA, Ororszország, India, Japán – kapcsolatrendszerét mutatja be. Rávilágít arra, hogy Kína dinamikus gazdasági növekedése megváltoztatta a geopolitikai erőviszonyokat. A félelmet az táplálja, hogy Kína gazdasági és politikai befolyásának növekedése megkérdőjelezheti a „tradicionális” nyugati modellt és az azt képviselő intézményeket. Így nem meglepő, hogy a nyugati világrend éllovasának, az Egyesült Államoknak középtávon Kína a legnagyobb kihívója. E problémát tovább erősíti az a tény, hogy 1983 óta az amerikai kereskedelmi mérleg hiánya folyamatosan nőtt Kínával szemben; 2007-ben 260 milliárd dollárra gyarapodva. Ráadásul az utóbbi időben a kínai relációban az amerikai deficit aránya növekvő tendenciát mutat; 2007-ben az összes hiány egyharmadát adva! Az amerikai gazdaságpolitikusok és kutatók véleménye szerint e növekvő hiánynak elsődlegesen az oka az, hogy a kínai vezetés kereskedelmi és árfolyampolitikai, továbbá egyéb kedvezményeket biztosító eszközöket vet be az export támogatása érdekében. Ez a fajta „burkolt, költségvetésen kívüli eszközökkel megvalósított exporttámogatás és importkorlátozás” pedig „ellentétes azokkal a szabad kereskedelmi eszmékkel, amelyen az elmúlt fél évszázad fejlődése alapult” (Botos, 2007a, 79. o.). Ezzel pedig nyíltan és folyamatosan munkanélküliséget exportál a világ fejlett országaiba (Gábor, 2009b). A két ország között fennálló egyensúlytalanságnak a másik oldala pedig Kína egyre dinamikusabban növekvő jegybanki tartaléka. Erre egy gondolat erejéig lényegesnek tartom, hogy kitérjek. Kína folyó fizetési és tőkemérlegének többlete mellett

az „egyensúlyteremtő” tényező a kínai jegybank dollárintervenciója. Mivel az importkiadás mértéke alacsonyabb, mint az exportbevétel, és mivel Kína nettó tőkét importál, ezért az országban felhalmozódó dollármilliárdokat a PBC jüan ellenében felvásárolja. Ezzel azonban gyengíti a kínai valutát – amely ösztönzi az exportot –, továbbá növeli a M2 pénz mennyiségét – amit pedig különböző monetáris szabályozásokkal, pl.: jegybanki tartalékráta megemelésével, igyekszik sterilizálni. Ezzel pedig az infláció elszabadulásának a veszélye, mint Demoklész kardja lebeg a kínai gazdaság felett. Az érem másik oldala – ami a nemzetközi feszültséget okozza – a devizatartalékok növekvő hányadának amerikai államkötvény-vásárlásokra fordított része. Mindezek következtében az utóbbi időben az Egyesült Államok gazdasága direkt módon Kína finanszírozásától vált függővé (Gábor, 2009c).

Kína Oroszországgal 2001, Indiával pedig 2000 óta van stratégiai kapcsolatban. Ennek a kvázi „hármas együttműködésnek” a célja az, hogy az Egyesült Államokkal szemben bizonyos mértékű ellensúlyt alakítson ki. Japán számára ez a felemelkedés azonban „katasztrofális” következményekkel járhat. A kínai exportszerkezetben bekövetkező változásokkal, amelyek a magasabb hozzáadott értékű termékek előtérbe kerülését eredményezik, Kína Japán legnagyobb és legerősebb versenytársává válik, veszélyeztetve Japán világpiaci pozícióját. Nem beszélve arról, hogy az Egyesült Államok oldalán Japán egyre érezhetőbb módon szembekerül Kínával. Ez azonban, mint ahogyan a szerző is írja, „megosztja a térség államait, a szövetségesi-partneri viszonyok stratégiai jelentőségű átrendeződését eredményezi, és az ázsiai integráció iránya ellen hat”. Így Japán politikai mozgástere az utóbbi időben nemcsak Pekinggel, hanem Szöullal szemben is beszűkült. Ez utóbbi pedig csökkenti az észak-koreai esetleges nukleáris válság megoldódásának esélyeit, ezért egyre többek szerint „elképzelhetőről” „lehetségesre” változott a kínai–japán háború lehetősége. Bár a szerző még hozzáteszi, hogy 2008-ban egy fordulat következett be Japán Kína-politikájában, amelyben inkább az együttműködés lehetőségét keresik.

Kína délkelet-ázsiai kapcsolatainak vizsgálatánál elsősorban azokat a „konfliktusgócokat” boncolgatja, mint például a két Korea, Tajvan vagy éppen Hongkong megkülönböztetett szerepe. A két Korea közti viszonyt már évtizedek óta a háborús feszültség és a mosolydiplomácia jellemzi. E feszültséget, amely messze túlnőtt a regionális kereteken, még inkább súlyosbítja az a tény, hogy Észak- Korea ellenállását Kína gazdasági és ideológiai „muníciója” tovább fűti. Másik problémás kérdés Tajvan helyzete. A polgárháborút követően a Kínai Népköztársaság 1949. évi kikiáltásakor a Kínai Kommunista Párt elől Tajvanra menekülő Kuomintang-erők kikiáltották a Kínai Köztársaságot. Mindazonáltal Kína a tajvani kérdést az ország belügyének tekinti. Ezért is vált ki Kína vezetése részéről akkora nemtetszést és ellenállást, amikor például Dél-Korea, Japán vagy éppen az USA véleményt nyilvánít Tajvan függetlenségének az ügyében. Az utóbbi időben a „két köztársaság” között a kereskedelmi kapcsolatok felerősödtek, így a szerző arra az álláspontra jut reálpolitikai mérlegelés alapján, hogy előbb vagy utóbb egyesülni fog Kína és Tajvan. Hongkong az 1997-es visszacsatolása óta az „egy ország, két rendszer” égisze alatt különleges adminisztratív régióként funkcionál, amelynek értelmében a Kínai Népköztársaság része, azonban gazdaságilag önálló közigazgatási egységnek számít. Ezzel a korlátozott autonómiával Hongkong gazdaságilag egy külön országként van számon tartva Kína kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatrendszerében.

A közép-ázsiai térség Kínára számára stratégiailag egy kiemelt régió – amelyhez öt ország tartozik: Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán. A különleges stratégiai szerep egyrészt a régió földrajzi fekvésének központi elhelyezkedéséből, másrészt pedig a természeti kincsekben gazdag mivoltából adódik. A jelentős mértékű kőolaj- és földgázkészletek mellett számos értékes nyersanyaggal rendelkezik e térség, amelynek kiaknázására az Egyesült Államoktól, Európán és Oroszországon át Kína is pályázik. A szerző elmondása szerint a térség gazdasági növekedése az elmúlt években 9% körül mozgott, amely a beáramló külföldi tőkének, a fejlesztéseknek és a növekvő nyersanyagexportnak volt köszönhető. Nem véletlen, hogy Peking megtesz mindent annak érdekében, hogy saját ázsiai–csendes-óceáni érdekszférájához csatolja a térséget. Ugyanitt szó esik a Shanghaji Együttműködési Szervezetről is, amelyet Kína hívott létre biztonságpolitikai okokból a Szovjetunió felbomlása után. Majd ezt követően a szerző Kína és a térség között fennálló kereskedelem és tőkebefektetések alakulását boncolgatja. Megtudhatjuk, hogy legnagyobb partnere Kazahsztán, ami nem is meglepő, hiszen a Kaszpi-tengernél fekvő olajmezők megszerzése Kína számára elsődleges prioritás. Ennek fejében az ország egyik legnagyobb – a kazah olajkitermelés egyhetedéért felelős – olajkitermelő vállalatában 85%-os részesedést szerzett. A földgázlelőhelyek szempontjából pedig Türkmenisztán rendelkezik kiemelt szereppel.

Kína fekete Afrikával való kapcsolatrendszerének a bemutatásánál a szerző rávilágít Afrika egyre növekvő szerepére, amelyet többek között azzal támaszt alá, hogy 1999-ről 2006-ra Kína és fekete Afrika között bonyolított kereskedelem mértéke több mint a húszszorosára nőtt. A Kína– Afrika Együttműködési Fórumot többek között a gazdasági kapcsolatrendszer erősítése céljából hívták életre, amely mellett számos más, politikai, tudományos, egészségügyi és turisztikai célt is szolgál. A nyersanyag- és energiaforrások bő rendelkezésre állása miatt importbeszerzéseinek egyre növekvő hányada származik e térségből. Ezt támasztja például alá az, hogy a külföldi kínai olajkereslet 23%-át Afrika elégíti ki.

A kelet-közép-európai kapcsolatok tárgyalásakor a szerző kiemeli, hogy Kínának kivétel nélkül minden országgal szemben kereskedelmi többlete alakult ki. A vizsgálat érdekes megállapításaként azt írja a szerző, hogy valamennyi keletközép- európai ország megpróbál az utóbbi időben Kína valamilyen regionális logisztikai/kereskedelmi/pénzügyi „hídfőállásává” válni, ezért egyre nagyobb a verseny köztük. Az Európai Unió ugyanis egyrészről Kína legfontosabb piaca, másrészt pedig a legfontosabb technológiai beszállítója. A fejezet lezárásaként a szerző ajánlásokat fogalmaz meg Magyarország számára. Fájlalja, hogy a kormány 2008-ban elfogadott, 2020-ig tartó külkapcsolati stratégiájában a Kína-politika nem kapott kellő hangsúlyt növekvő jelentősége ellenére. A javaslatok között szerepel az, hogy Magyarország tartsa tiszteletbe Kína szuverenitását, különös tekintettel a területi egységekre, vagy például aktívan vegyünk részt az EU Kína- stratégiájának alakításában.

A negyedik fejezet a magyar–kínai kétoldalú kapcsolatok lehetőségeit tárgyalja hármas bontásban. A szerző, Rácz Lajos, az első részben a kétoldalú kapcsolatrendszer általános feltételrendszerét adja meg a serkentő és gátló tényezőket számba véve, majd azt követően különböző területekben – mezőgazdaság, logisztika, regionális kooperáció, tudásexport és oktatás, migrációs politika – rejlő lehetőségeket és kockázatokat mutatja be. Végül pedig mindezekből következtetéseket von le a magyar gazdaságpolitika számára. Rögtön a fejezet elején olvashatjuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok hidegháborút követően kialakult „egypólusú” rendszerét fokozatosan felváltja a többpólusú világrend. Az erőviszonyokban való átrendeződés egyik oka Kína „felemelkedése”, amely Magyarország számára is megköveteli, hogy lehetőségeinkhez mérten választ adjunk Kína kihívásaira. „Tudomásul kell vennünk: Magyarországnak egy olyan új, globalizálódó világrendben kell beilleszkednie, amelynek Kína az egyik tartóoszlopa.” Ezt a felismerést igyekszik jelezni az a kutatási program, amelyet a Miniszterelnöki Hivatal és az MTA Világgazdasági Kutató Intézet közösen indított el 2007-ben Magyarország Kína-stratégiájának tudományos igényű megalapozása céljából. Tulajdonképpen a könyv fejezetei e projekt első öt blokkjának az összefoglalói. A szerző azt írja, hogy az európai országok, így hazánk számára is a kínai kapcsolat erősítése egyik oldalról egyfajta „húzóágazatnak” számít, amely konjunktúranövelő, beruházásokat és fejlesztéseket ösztönző szerepet tölt be. Másik oldalról azonban nyomást gyakorol a foglalkoztatottságra, az ár- és bérszínvonalra, a külkereskedelmi egyensúlyra, a termelés szerkezetére és a nemzetközi versenyképességre. Mivel hazánk igen nyitott és a külkereskedelemre orientált gazdaság, ezért aktív kapcsolatfejlesztéssel és kockázatkezeléssel kell válaszolnunk a kihívásokra. Különösen kedvez számunkra az a helyzet, hogy Kína európai jelenlétének erősítése érdekében arra törekszik, hogy „kaput” találjon Európa felé. És mint írja a szerző, hazánk mint lehetséges „ugródeszka” jöhet számításba e kérdésben. Előnyeinket erősíti az is, hogy Magyarország megítélése a rendszerváltás előtti csereprogramoknak és a viszonylag nagyszámú hazánkban jelen lévő kínai diaszpórának köszönhetően pozitív. A szerző szerint az aktív kapcsolatépítésnek azonban van egy jelentősen gátló tényezője is, ami a mai magyar politikának Kínához való hozzáállása. A magyar politika ugyanis nem elég érett arra, hogy átlássa a kínaiak kínálta lehetőség előnyeit. Nem segíti a kapcsolatépítést, hogy a magyar döntéshozók még mind a mai napig bizalmatlansággal és elzárkózással kezelik a kínai beruházásokat, továbbá az sem, hogy Kínában a szellemi tulajdonjogok védelme a mai napig nincs stabilan szabályozva. A szerző szerint Magyarország számára az egyik legnagyobb lehetőség a logisztikai központ megvalósításában rejlik. 2008 eleje óta ugyanis beindult egy rendszeres, közvetlen vasúti teherszállítás Kína és Nyugat-Európa között, amely útvonalnak hazánk az egyik állomása az EU keleti frontján. Ezenkívül a délkelet-európai kikötőkön keresztül Nyugat-Európába érkező kínai áruk vonatkozásában is elosztó szerepünk lehetne. Nem beszélve a Duna adta hajózási útvonal kereskedelmi lehetőségeiről. Mindazáltal a szerző elkeseredését fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy a magyar politikusok nem látják át a logisztikai tevékenységben rejlő magyar kitörési esélyeket. Nagy lehetőség rejlik még a „tudásértékesítés”, az oktatási és kutatási szolgáltatás, illetőleg a technológia exportja terén. A fejezet utolsó részében egy összefoglalást találunk, amely a kormányzat Kína-stratégiáját elősegítő következtetéseket és ajánlásokat tartalmazza. E szerint többek között új kormányzati Kína-politikára, a magyar–kínai viszonyok új alapokra helyezésére, az államközi szerződések újratárgyalására és regionális és logisztikai központ kialakítására van szükség.

Az utolsó fejezet szerzője Inotai András, aki ennek a nagyszerű könyvnek az egyik szerkesztője is egyben. A fejezetben Kína növekvő szerepét ismerhetjük meg jelen korunk világgazdasági folyamatainak a fényében. Olvashatunk Kína világkereskedelemben betöltött szerepéről, nemzetközi tőkeimportjáról és tőkeexportjáról. Ezek után a szerző egy-egy külön alfejezetet szentel a nemzetközi nyersanyag- és energiapiacok és Kína kapcsolatának, továbbá a kínai segélypolitika jellemzőinek. Végül Kínának a nemzetközi pénzügyi rendszerben betöltött növekvő szerepével zárja a fejezetet és egyben a könyvet.

Kína gazdasági növekedése egyre nagyobb mértékben befolyásolja a globális gazdasági kilátásokat, a nemzetközi kereskedelmet, tőkemozgásokat, energiapiacokat és a globális monetáris politikát. Inotai András szerint ez a növekvő súly és befolyás egyre nagyobb felelősséggel jár Kína számára, amelyet két szinten azonosít. Az egyik oldalon a világgazdaság folyamatait egyik legjobban meghatározni képes szereplőjéről beszél. Így példának okáért, egy olyan esetben, ha a világgazdaság főbb országai a gazdasági hanyatlás és a recesszió útjára tévednek, Kína egymaga képes arra – és ezt jelen korunk világgazdasági válságában is megfigyelhetjük –, hogy e kedvezőtlen folyamatokat megállítsa, vagy akár pozitív irányba visszafordítsa. Kína növekvő pozíciójából eredően az előnyök mellett számos negatív következményt is kiemel a szerző, amely az előbb említett felelősségnek a másik oldala. Így a világgazdaság növekvő egyensúlyhiányát és kockázatát, a kereskedelmi és pénzügyi feszültségeket, az egyre károsabb környezeti terhelést és a nyersanyagés energiapiaci konfliktusokat említi. Kína növekvő súlyát azzal kívánja alátámasztani, hogy rávilágít arra a tényre, hogy míg 1978-ban a reformok kezdetekor Kína világgazdasági részesedése mindösszesen 0,5% volt, addig napjainkra ez az érték meghaladja a 8%-ot! Ezzel Kína, hivatalos árfolyamon számítva, az USA és Japán után a harmadik legnagyobb, míg PPPárfolyamon számítva – a 15%-os részesedésével – a második legnagyobb gazdaság. Mindazonáltal az egy főre jutó 2000 dolláros szinttel – ami az EU-átlag csupán egytizede – épphogy csak a középmezőben kullog. E látványos és dinamikus felemelkedés a gazdaság exportra való aktív berendezkedésének a következménye. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Kína a világ exportjának a ’80-as évek elején csak az 1%-át, addig 2008-ra 8%-át adta – és a szerző előrevetíti, hogy 2010-ig megelőzi az első helyet elfoglaló Németországot is. A gazdaság exportorientáltságát jelzi az is, hogy a hazai össztermék 50%-át a kivitel adja, amely az elmúlt pár évben különösen rohamos ütemben, évi 25–30%-kal bővült. Mindezek mellett felhívja arra is a figyelmet, hogy ha az exportot PPP-árfolyamon adnák meg, akkor a kivitel GDP-aránya jelentősen mérséklődne. A szerző ezen felsorolások után azonban mégis azt állítja, hogy a kínai gazdaság kevésbé exportfüggő, mint ahogyan azt a szakirodalmak feltételezik. Ezek szerint a világkereskedelem lassulása kevésbé fogná vissza a kínai növekedést. Szerinte napjaink GDP-bővülésének új, „belső hajtóerői” vannak, amelyek korunk globális recesszióját is képesek kedvezően befolyásolni. E belső hajtóerő alatt pedig a növekvő belföldi fogyasztást és beruházást érti.

Kínának a világkereskedelemben betöltött szerepéről szóló részben hét pontban kerülnek bemutatásra a kínai külkereskedelem legfőbb vonásai. Így megtudhatjuk, hogy melyek a fő export- és importpiacai, milyen átrendeződések történtek az egyes régiókkal kialakított kereskedelmi kapcsolatokban, illetőleg olyan érdekességekről olvashatunk bővebben, mint például Hongkongnak a kínai exportban betöltött tranzitszerepe. A szerző rávilágít arra a tévhitre, miszerint Kína az olcsó, alacsony minőségű áruk tömeges exportjával árasztja el a világot. Ezzel ellentétben 2006-ban a kivitel 47%-át gépek (híradástechnikai, elektronikai, telekommunikációs és irodatechnikai eszközök) és berendezések adták. Hozzáteszi, hogy „itt az ideje átértékelni a kínai kivitel szerkezetével kapcsolatos »posztkolonialista« vélekedést, miszerint az export húzóereje az olcsó bérű, általában gyenge minőségű könnyűipari termékcsomag (ruházat, textília, játék, gumi- és műbőráru, műanyag termékek, cipő stb.)”. Ezek után a kivitel és behozatal összetételéről és irányáról esik szó. Majd a szerző felhívja a figyelmet azokra a kritikákra, amelyek az USA és az Európai Unió részéről hangzanak el egyre gyakrabban napjainkban; ilyenek a kereskedelmi többletre, az árfolyam-politikára, alacsony környezetvédelmi és munkajogi szabályokra, a közbeszerzés korlátozottságára és a belső fogyasztás alacsony szintjére vonatkozó bírálatok, melyeket részletesen kifejt. Ennek az alfejezetnek végén arra a kérdésre keresi Inotai András a választ, hogy a jövőben a kínai export további növekedése vagy csökkenése várható-e. A csökkenést erősítik a következők: az exportorientált növekedés fokozatosan a belső fogyasztás- és beruházásorientált növekedésre áll át, a növekvő kínai termelési árak és a bérek csökkentik Kína versenyképességét a nemzetközi piacokon, a kétszámjegyű növekedés egyszámjegyűre váltott, a szakember-, energia- és nyersanyaghiány egyre nagyobb fejtörést okoz, továbbá a jüan felértékelésének a nyomása nem látszik enyhülni, végül pedig a Kínával szemben bevezetett protekcionista intézkedések száma növekedni látszik. Mindezen tények ellenére a jüanfelértékelődés következtében is tovább növekedett a kivitel mennyisége, Kína még mindig jelentős termelékenységi tartalékokkal rendelkezik, továbbá a termelési szerkezet megváltozásával a magasabb hozzáadott értékű termékek kerültek előtérbe, amelyek mind abba az irányba mutatnak, hogy Kína exportexpanziója tovább fog folytatódni.

A szerző egy-egy alfejezetet szán Kína tőkeimportjának és tőkeexportjának bemutatására. A tőkeimport meglepő módon nem a fejlett, nyugati hatalmaktól származik, hanem a javarészt környező fejlődő, délkelet-ázsiai régióból – Hongkongból, Dél-Koreából, Tajvanról és Szingapúrból – érkezik. Megtudhatjuk, hogy az összes beáramló tőke több mint fele a feldolgozóipari szektorra jut. Mellette nagy arányban osztozkodik ebből a tőkéből az ingatlanpiac és a pénzügyi szektor is. 2006-ban a beáramló FDI 80%-át a part menti tartományok szívták fel, amely rávilágít arra a már többször említett tényre, hogy a különleges gazdasági régiók biztosította kedvező feltételek és a tartományok part menti közelsége rendkívüli versenyelőnyt eredményezett. A WTO-csatlakozás óta a tőkeáramlásokra vonatkozó korlátozások lassan és fokozatosan feloldásra kerülnek. Ennek következtében, 2006-ra a vegyes vállalatok több mint a fele már külföldi többségi tulajdonban került. Bár a szerző hozzáteszi, hogy a portfólióberuházásokra vonatkozó korlátok a beáramló tőke nagy részét még mindig a közvetlen beruházási formák felé terelik. Itt szó esik a „round-tripping” jelenségről, amelyről már a korábbiakban is volt szó. Ez alatt a szerző azt a speciális körbejáró tőkeáramlást érti, amikor a tőkekiáramlás után visszaáramlik Kínába, ezzel élvezve azokat az adó- és egyéb kedvezményeket, amelyek a külföldi tőkebeáramlásra vonatkoznak. A szerző a következő években a külföldi tőke beáramlását elősegítő további liberalizációs lépésekre számít, mert Kína csak így válhat a világgazdaság egyik fő nyertesévé. Kína tőkeexportjának részletezésénél arra hívja fel a figyelmet, hogy a kínai tőkekivitel következő években várható növekedése a világgazdasági erőviszonyokat jelentősen át fogja rendezni. Bár 2006 végén a tőkekivitel elérte a 90 milliárd dollárt, amellyel a világ 13. legnagyobb tőkeexportőrévé vált, a beáramló tőke mellett ez a mennyiség még mindig eltörpül. Itt is megismerhetjük, hogy a kivitel irányát tekintve Ázsia súlya (64%) a legnagyobb. Az erre irányuló tőke 90%-a pedig Hongkongba és Makaóba érkezik, innen pedig különböző csatornákon halad tovább vagy jut éppen vissza Kínába. Megtudhatjuk, hogy a tőkeexport csak igen kis része zöldmezős beruházás, ugyanis főként külföldi tulajdonrészek felvásárlására fordítják. A „Going Global”- stratégia szerint a külföldi befektetéseknek három fő mozgatórugója van, amelyeket gazdasági, politikai és stratégiai célok vezérelnek. A politikai célokról a szerző azt írja, hogy a piaci státus megszerzésére és az „egy Kína” elv széles körű biztosítására irányulnak, míg a stratégiai célok a multipoláris célok elérését kívánják szolgálni. Ezt követően a gazdasági indítékokkal foglalkozik, mint például a külkereskedelemmel és a gazdaság belső feszültségeinek feloldását szolgáló tőkekivitellel. Szó esik még a szuverén állami alapok (sovereign wealth fund) szerepéről, és érdekességként a szerző felsorol számos elhíresült külföldi vállalatfelvásárlást – például a kínai Citic Securities 3%-os Bear Stearnsben való vagy a China Development Bank 3,1%-os Barclaysben való részesedés szerzését. A szerző is rávilágít arra az anomáliára, amelyre egy korábbi cikkemben (Gábor, 2009c) már én is felhívtam a figyelmet, miszerint az USA és az EU a kínai valuta felértékelését és a kereskedelmi mérleg többletének csökkentését úgy sürgeti, hogy közben nem hajlandóak a kínai tőke előtt az akadályokat felszámolni.

A nemzetközi nyersanyag- és energiapiacok és Kína kapcsolatának részletezésénél a szerző aggodalmát fejezi ki a kínai jelenlét dinamikus növekedésével kapcsolatban. Véleménye szerint 2010-re Kína lesz a világ legnagyobb energiafogyasztója, amely miatt már ma számos nyersanyag esetén Kína a világ vezető importőrévé vált. A kedvező folyamatok – kereskedelem élénkülése – mellett rávilágít a kereslet mérhetetlen növekedésből eredő árnövekedésre is. A szerző több táblázatot is közread, amellyel bemutatja Kína nyersanyagok és energiahordozók termelésében, fogyasztásban és a világimportjában betöltött súlyát. Meglepő például, hogy míg Kína a világ vasérctermelésének 32%-át adta, addig a világ vasércfogyasztásának több mint a feléért, a világ vasércimportjának pedig a 44%-áért volt felelős. Kína a hosszú távú ellátásbiztonságot a több lábon álló nyersanyagbeszerzési stratégiával igyekszik megalapozni, amely során hosszú távú szállítási szerződéseket köt afrikai és latin-amerikai nyersanyagexportőrökkel. Ezt segíti továbbá a kínai tőke e területekre való áramlása, amely főként infrastrukturális beruházásokat finanszíroz, illetőleg a kutatási-feltárásikitermelői szerződések kötése. A szerző kiemeli, hogy Kína azért „más”, mint a többi versenytársa, mert a nyersanyagexportőr kiválasztásánál figyelmen kívül hagyja az ország politikai rendszerét (diktatúrát, emberi jogok, polgárháborúk stb.). Ezen alfejezet végén pedig bemutatásra kerülnek Kína növekvő nyersanyagés energiapiaci jelenlétéből adódó főbb konfliktusforrások. Így a kínai kereslet árfelhajtó hatása, a szűkös források miatti rivalizálás a Közel-Keleten, Iránban és Közép- Ázsiában, és a környezetszennyezés okozta klímaváltozás negatív következményei. Egy rövidebb alfejezet erejéig a szerző kitér a kínai segélyezési politika főbb vonásaira. Megtudhatjuk, hogy az utóbbi időben Kína segélyező szerepe felértékelődött. Mint olvasható, 1991 és 2005 között a segélyezés összege az ötszörösére emelkedett. Kína segélyezési politikája – amely részben a nyersanyagbeszerzés biztonságát és az újabb exportpiacok feltárását szolgálja – jelentősen nagyobb versenyelőnnyel rendelkezik, mint a fejlett, nyugati államok segélyezési tevékenysége. Ennek okait a szerző részletesebben kifejti. Én azonban csak egykettőt emelnék ki, mint például a hosszú távon gondolkodást, a nagymértékű kockázatvállalást, a szegénységellenes programokat, a kevésbe szigorú feltételrendszert és a laza adminisztratív szabályozást.

A fejezet utolsó részeként a szerző bemutatja Kína globális pénzügyi rendszerben betöltött szerepét, és azokat a problémákat, feszültségeket, amelyek az elmúlt évek nemzetközi közgazdasági és gazdaságpolitikai vitáinak fő témájává váltak. Mint ismeretes, Kína folyó fizetési mérlegének többlete a WTO-csatlakozást követően exponenciális növekedésbe kezdett. Az országba az export és a külföldi működőtőke formájában beáramló dollármilliárdokat a PBC jüan ellenében felvásárolja. Ez pedig azt eredményezi, hogy a jegybank hivatalos tartalékaiban rekord mértékű külföldi deviza – főként dolláreszközök formájában – halmozódott fel. A PBC hivatalos statisztikái szerint 2009 első negyedévének a végére elérte és meghaladta az 1950 milliárd dollárt! Az utóbbi három évben a jegybanki tartalékok soha nem látott felduzzadásának lehettünk szemtanúi – havonta átlagosan 40 milliárddal gyarapodott, ami bőven meghaladta a kereskedelmi többletének a növekedését (Gábor, 2009c). A szerzőhöz hasonlóan én is azt állítom, hogy a hivatalos tartalékok növekedésért nem pusztán a kereskedelmi mérleg többletének gyarapodása, hanem a pénzügyi válság – és a dollárral szemben erősödő jüan – következtében az országba beáramló „forró pénz” is éppúgy felelős. A jegybanki tartalékok mellett a sokat kritizált árfolyam-politikával is foglalkozik a szerző. Véleménye szerint a jüan túlságosan alulértékelt, így körülbelül egy 20%-os egyszeri reáleffektív árfolyam- felértékelést tartana szükségesnek az egyensúlyi árfolyam megteremtéséhez. Véleményem azonban itt eltér. Én azt állítom, hogy a jüan felértékelésének a hatása a folyó fizetési mérlegre zavaros és közel sem egyértelmű. Sőt, a felértékelés rövid távon az infláció elszabadulását és további jegybanki tartalékok felépülését eredményezi, amelyet a japán gazdaság 1970-es éveiben lejátszódó példájával lehet alátámasztani (Gábor, 2009c). Ezek után a szerző arra keresi a választ, hogy a Kínára helyeződő külföldi nyomást miként lehetne enyhíteni. Így szó esik az eddig már 15–18%-kal felértékelődött jüanról, és azokról az intézkedésekről, amellyel a jegybank a dollártartalékok növekedésének az ütemét próbálja lelassítani – pl.: kötelező tartalékráta drasztikus emelésével, szuverén állami alapok létrehozásával. Ennek az irányába hatnak azok a tőkeliberalizációs lépések is, amelyek feloldják a tőkeáramlások előtt megmaradt korlátozásokat – így Kína előbb vagy utóbb nettó tőkeexportőrré válhat. Mindazonáltal felhívja a figyelmet arra a változásra is, amely a kínai növekedést fokozatosan a belső fogyasztás által vezéreltté teszi. Itt megjegyezném, hogy 2008 novemberében a kínai kormányzat elfogadott egy 586 milliárd dolláros gazdaságélénkítő csomagot, amely infrastrukturális beruházások végrehajtásával, az eddig szegényesnek mondható szociális kiadások mértékének növelésével és a belföldi kereslet fokozására irányuló keresletélénkítő intézkedések végrehajtásával igyekeznek a gazdasági visszaesést megelőzni. Szó esik a jegybanki hivatalos devizatartalékok diverzifikációjáról, ami azonban a szerző szerint rövid úton a dollár mélyrepülését és világgazdaság receszszióját idézné elő – nem beszélve a jüannal szemben leértékelődő dollár okozta negatív vagyonhatás következményeiről. Ezt az anomáliát a szerző „pénzügyi csóknak” nevezi. Végezetül zárásként a kínai gazdaság súlyának és aktivitásának a fokozatosság és a harmónia jegyében való további növekedését, és a jüan hosszú távon kialakuló tartalékvaluta szerepkörét vetíti előre.

Az Inotai András és Juhász Ottó által szerkesztett A változó Kína című könyv a kereskedelmi forgalomba került, Kínát bemutató könyvek közül a legkiemelkedőbb és legkimunkáltabb kötet. Az olvasó egy kurrens és hiteles képet kap Kína gazdaságának és társadalmának múltbeli, jelenbeli és a jövőben várható alakulásáról. A könyv maradéktalanul eléri célját, ami a közvélemény szélesebb tájékoztatása Kína belső helyzetéről, regionális és globális súlyának növekedéséről, valamint a magyar– kínai kapcsolatok alakulásáról. A recenzens úgy véli, hogy napjainkban a kínai folyamatok megismerése elkerülhetetlen minden, a világ sorsa iránt érdeklődő polgár számára.

(A változó Kína. Szerk.: Inotai András, Juhász Ottó, Akadémia Kiadó, 2009, 332 p.)

Irodalomjegyzék

Jegyzetek

  • 1. PRC National Bureau of Statistics.
  • 2. PRC General Administration of Customs, China’s Customs Statistics.
Botos Katalin: China – a quarter of a century or more. In: Public Economics and International Competitiveness International Conference Conference Proceedings, PPKE–JAK–Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 2005.
Botos Katalin (2007a): Árfolyamok és egyensúlytalanság. Külgazdaság, LI. évf., 2007. november–december.
Botos Katalin (2007b): A kínai gazdasági csoda. Valóság, 2007/9.
Csanádi Mária: Reformok, bomlás és átalakulás Kínában. Külgazdaság, L. évf., 2006. január.
Gábor Tamás (2009a): Nézetek a globális egyensúlytalanságról: fenntartható vagy fenntarthatatlan pályán van-e a világgazdaság? In: Idősödés és Globalizáció. Szerk.: Botos Katalin, Tarsoly Kiadó, Budapest, 2009.
Gábor Tamás (2009b): Kína árfolyam-politikája és a globális egyensúlytalanságok. Hitelintézeti Szemle, 2009/2.
Gábor Tamás (2009c): Kína árfolyam-politikájáról alkotott eszmék vagy téveszmék: Valóban káros az alulértékelt jüan a globális gazdaság egésze szempontjából? Pénzügyi Szemle, 2009/2–3., megjelenés alatt.