„Az oktatás eredményessége társadalmunk, hazánk sikerének záloga. Egy ország legnagyobb kincse polgárainak tudása, szakképzettsége, felkészültsége; ezért a színvonalas oktatás megteremtését tartom a legjobb befektetésnek.” Hiller István oktatási miniszter 2008. év elején meghirdette az Új Tudás Programot. A felvezetőben vázoltakkal mindenki csak egyet tud érteni, hiszen nem vitatható, hogy az ország jövője a képzett és magas szintű tudással felvértezett fiatalok kezében van.

Sajnos a 2008-as felbuzdulást követően semmi látható eredménye nem volt a programnak, még az OKM honlapján sem.

Lássuk a valóságot, először a közoktatás területén. Lehet, hogy az általános és középiskolákban fontos „kompetenciákat” sajátítanak el a tanulók, viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy számolni, helyesen írni, fogalmazni és könnyedén, és élvezettel olvasni, majd az olvasottakat megérteni és feldolgozni kevesen tanulnak meg.

A tartalmában és módszertanában állandóan felbolydított közoktatás mára odáig jutott, hogy nem képes használható tudást adni a gyerekek zömének. A sok esetben túlzott mértékű, tisztázatlan tartalmú, egymásra nem épülő tudásanyagot az átlagos képességű gyerek gondos és rendszeres szülői segítség nélkül nem képes befogadni és feldolgozni, a gyengébb képességű pedig a folyamatos sikertelenség okán fel is adja a küzdelmet, és megpróbál csak átlavírozni a tanulóéveken.

Akinek nincs lehetősége továbbtanulni, vagy képességei okán nem jut be középiskolába, nem sok eséllyel tud nappali tagozaton tisztességes, megélhetést biztosító szakmát szerezni, mert az iskolarendszerű szakmunkásképzés időtartama a 8 éves általános iskolát követően öt év (ellentétben az érettségit adó képzések négy évével). Ezért a hátrányos helyzetből induló gyerekek kallódnak, esélyük sincs egy másik jövőre, hiszen szakképzettség nélkül még munkát sem igen találnak.

Felnőttképzésben később, pénzért, vagy állami segítséggel pár száz órás kurzusokon már lehet szakmát szerezni, viszont a különböző tanfolyamszervező cégeknél már távolról sem olyan erős a kontroll, hiszen levelező képzésben is végezhető már burkoló-, fodrász-, masszőr-, szakács- stb. tanfolyam – az eredményt mindenki saját bőrén már tapasztalhatta.

Miközben tehát a közoktatás rendbetétele az egyik legfontosabb stratégiai kérdés, a jövőre nézve nem sok jóval kecsegtetnek a jelenlegi felsőoktatási felvételi adatok sem. Sokéves tendencia, hogy a tanári, tanítói szakokra igen alacsony pontszámmal lehet bejutni. Ennek illusztrálására néhány szám a 2009. év felvételi pontszámaiból: államilag finanszírozott alapképzésre a felvételi küszöb tanító szakra 237 pont volt, biológiára, fizikára, kémiára, matematikára pedig 166–182 ponttal (480 pontos rendszerben), az ezt kiegészítő és a tanításra feljogosító tanári mesterképzésekre pedig 50 ponttal lehetett felvételt nyerni (100 pontos rendszerben); ők lesznek a jövő tanárai, tanítói.

Amennyiben komolyan gondolja bárki is, hogy az oktatás Magyarországon stratégiai kérdés, elkerülhetetlenné válik a közoktatás teljes tartalmi, módszertani áttekintése, komoly szakmai múlttal rendelkező, gyakorló pedagógusok bevonásával. Ezzel egyidejűleg foglalkozni kell a négyéves tanító és az osztatlan tanár szakok visszaállításával, és korszerű, a mai gyerekek nevelésére alkalmas pedagógiai és módszertani ismeretek oktatásával.

Sajnos, a közoktatás állapota, a sokéves koncepciótlan kapkodás a felsőoktatásban is komoly színvonalcsökkenést okoz, hiszen futóhomokra nem lehet várat építeni.

A bolognai folyamat átgondolatlan és radikális bevezetése a magyar felsőoktatás helyzetén igen sokat rontott. Minden rossz irányban változott, hiszen a BA/BSc-képzésben indítható szakok uniformizálódtak, a képzési és kimeneti követelmények és maguk a BA/BSc-szakok is különféle lobbiérdekek mentén, azok küzdelméből alakultak ki.

A bolognai folyamat átgondolatlan és radikális bevezetése ...

A hároméves BA/BSc-képzés, immár mindenki számára világos, hogy nagyon kevés; négy évre lenne szükség ahhoz, hogy a szükséges megbízható szakmai ismeretanyagot és a továbbtanulásra alkalmassá tevő elméleti képzést együtt és ténylegesen megkapják a hallgatók. Állítólag a BA/BSc-képzés három évben való megállapítása költségvetési kérdés volt; de ez sem lehet igaz, hiszen a törvény érthetetlen módon négyévnyi államilag finanszírozott tanulást tesz lehetővé a hároméves szakok elvégzésére. Adófizető állampolgárként joggal várhatom el, hogy az államilag finanszírozott hallgató fejezze be a meghatározott időn belül a tanulmányait, hiszen a finanszírozáson kívül még igen jelentős egyéb juttatásokat is kapnak, ellentétben az egy-két ponttal lemaradt költségtérítéses hallgatókkal, akik csak fizetnek, és még az első utóvizsgát sem kapják ingyen.

A végzett BA/BSc-diplomások azután már többszáz MA/MSc-képzés közül választhatnak. De mint látható, leginkább azok választják a MA/MSc-képzésbe való továbblépést, akiknek olyan BA/BSc-diplomájuk van, amivel egyáltalán nem lehet elhelyezkedni, vagy mindenképpen magasabb képesítést akarnak szerezni.

A bolognai rendszerre való átállás során Magyarországon az egyetemi és főiskolai megkülönböztetés és struktúra változatlanul fennmaradt. Az egyetemek a mai finanszírozási rendszerben arra éreztek indíttatást, hogy minden – eddig náluk soha nem indított, a szakma gyakorlatisága miatt klasszikusan főiskolai jellegű – szakot (lásd pl. turizmus-vendéglátás) akkreditáljanak. Ugyanakkor sértésként kezelik, ha főiskolák is indítanak MA/MSc-képzést, és az akkreditációs eljárások során, helyzeti előnyükkel élve, gyakran gátlástalanul mindent el is követnek, hogy ezt megakadályozzák. Ez a rendszer gyengesége, és igazi magyar unikumnak tekinthető, hogy ezt megtehetik. Ennek a megkülönböztetésnek a tarthatatlanságát ékesen bizonyítja, hogy a felsőoktatási törvény legutóbbi módosításával immár lehetővé vált, hogy Magyarországon a külföldi felsőoktatási intézmények – ellentétben a magyarokkal – minden kötöttség nélkül használhatják az egyetemi címet, továbbá nem kell átesniük a hazai akkreditációs eljáráson sem.

A 2009-es év felvételi adatai azt bizonyítják, hogy a fiatalok inkább egyetemisták akarnak lenni, mint főiskolások (hiszen a magyar köznyelvben nincs meg a felsőoktatási hallgatót jelentő „student” szó megfelelője, csak egyetemista és főiskolás, ami egyfajta értékítéletet tükröz, a „hallgató” szót csak a szaknyelvek ismerik), és az egyetemek bizony fel is veszik a tömegeket. Az elmúlt években a főiskolákat vádolták azzal, hogy nagy létszámú évfolyamokon nem minőségi tömegképzést folytatnak, most ezt a funkciót éppenséggel az egyetemek vették át (pl. 520 fős költségtérítéses levelező jogászképzés 216 pontos határral, és sorolhatnánk).

A felvételi adatok elemzése során már láthatóan megindult a felsőoktatási piac jelentős átrendeződése, egyes magánintézmények és kis egyházi intézmények hallgatói létszáma a kritikus tömeg alá csökkent, és ugyanez mondható el a vidéki főiskolák némelyikéről is. A kiesett létszámot FSZképzésekkel (kétéves felsőfokú szakképzés) igyekeznek pótolni, bár nem sok sikerrel.

Ez az átrendeződés növeli annak a valószínűségét is, hogy a korábbi, sokmilliárdos meggondolatlan állami beruházásokkal létrehozott infrastruktúrák fenntartási költségigényére hivatkozva egyes bajba került intézmények jelentős nyomást fognak gyakorolni az oktatási kormányzatra.

Ilyenkor mindig előhozzák azt az érvet is, hogy miért „kapnak” a magánintézmények államilag finanszírozott hallgatókat, és az állam miért nem inkább az államiakat támogatja, és erre vezető politikusok szájából el is hangzik néha az az összekacsintó válasz, amely szerint sajnos az alkotmány nem teszi lehetővé az állami és magántulajdon megkülönböztetését, mint a „régi szép időkben”. Holott az állam (vagyis az adófizetők) számára olcsóbb megoldás, ha magán-felsőoktatási intézménybe jár a hallgató, hiszen ezek (az egyháziakról most ne essék szó) legfeljebb hallgatói és részleges kutatási kvótából részesülhetnek, az állami és egyházi intézményekkel szemben viszont nem kapnak fenntartói hányadot, és fejlesztéseiket is saját erőből végzik, miközben ugyanazt az állami közfeladatot látják el. Igaz, nincsenek költséges PPP-konstrukcióban létesült fölösleges kapacitásaik, kihasználatlan kollégiumuk sem.

Véleményem szerint a finanszírozási rendszer átalakítása is mindenképp elkerülhetetlen, mert a jelenlegi normatív rendszer eltorzítja az egész felsőoktatást, és nem okvetlenül a színvonalat és a racionális, jó működést és gazdálkodást ösztönzi és honorálja. De azért is, mert a végzettek legjobbjai gyakran azonnal elhagyják az országot, és az itt megszerzett tudást máshol kamatoztatják. Ha az állam nemzetgazdasági szempontból fontos területekre pályázható helyeket hirdetne meg, majd egyéni szerződést kötne a hallgatóval, amely jól körülírt kötelezettségeket róna a pályázóra is, mind az elvárt tanulmányi eredményével, mind a tandíj kivándorlás esetén történő visszafizetésével kapcsolatosan, akkor nem a más, nálunk sokkal gazdagabb országoknak képeznénk diplomásokat, pl. orvosokat, mérnököket és más szakembereket.

Természetesen kiemelten fontos ezen felül finanszírozni az intézmények kutatásait, értékes könyvtárát, laboratóriumait, infrastruktúra-fejlesztését is, de itt is teljesítményhez kötötten, nem pedig a politikai lobbierő függvényében.

Végezetül, véleményem szerint nem hangzatos elméleti programok alkotása teremtheti meg az „Új Tudást”, hanem a siker egyedüli záloga a gyors, hatékony cselekvés, a gyakorló szakemberek, valamint a képzés minden szintjén felhasználóként megjelenő munkáltatók együttes bevonásával a stratégiai döntések meghozásába, és a hosszú évek óta hiányzó nemzeti oktatási stratégia megfogalmazása.