Államcsőd

DR. ALVINCZ JÓZSEF, a közgazdaságtudomány kandidátusa, c. egyetemi tanár (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Marx pénzelmélete és Leninnek az állam elhalásáról vallott nézetei tükrében

A pénzügyi válságról általánosan

Egy működő társadalom gazdasági alapjainak gyakorlatilag a végét jelenti az államcsőd. Ugyanakkor soha ilyen jól nem jött még egyetlenegy kormány számára sem egy nemzetközi eredetű válság, mint a mostani a hazainak. És ez a válság nem is akármilyen. Eredetileg – az elmúlt év októberében – ugyanis „csak” pénzügyi válságról volt szó, és nem gazdaságiról. Utóbbinak ugyanis némi köze van a reálszférához, vagyis a termeléshez – termékek és szolgáltatások előállításához. Az előbbinek azonban a mai, a globalizáció talaján álló modern világgazdaságban már szinte semmi. Csak a példának okáért: míg a második világháborút követően a nemzetközi kereskedelembe került áruk értékének csak a kétszerese volt az attól független – országok közötti – pénzmozgás, ma már ez az arány nagyságrendekkel több. Hogy hányszorosa, azt legfeljebb csak becsülni lehet. Mert pontosan a fedezet nélküli pénzmozgás okozta a mostani pénzügyi világválságot. Marx még a belső érték nélküli papírpénzről beszélt. Viszont a papírpénzt az egyes államok központi bankjai bocsátják ki, és ilyen formában az a pénzmennyiség, amely leképezni hivatott a gazdaság értékfolyamatait, ilyen formában még ellenőrizhető. Azonban a számlapénzt, amelyet többek között a mostani pénzügyi válság okaként emlegetett tengeren túli jelzálog-hitelintézetek fedezetlenül nyújtottak, az állam(ok) monetáris szerepét betöltő nemzeti bankok már nem képesek felügyeletük alatt tartani. Samuelson1 szerint: „a pénz modern csereeszköz és olyan standard egység, amiben kifejezik az árakat és tartozásokat. A pénz és a hitel viselkedésének szabályozásával a kormányzat a szövetségi bankrendszeren keresztül a megtakarítások és a beruházási kiadások egyensúlyának – a reál és pénzben kifejezett GNP2szintjének –, valamint az infláció mértékének befolyásolását remélheti.” A Nobel-díjas közgazdász – John F. Kennedy elnök egykori gazdasági tanácsadója – pénzfunkcióról vallott nézetei felett tehát úgy látszik – sajnos – eljárt az idő. Pontosabban rácáfolt a jelenkori pénzpiac szabályozási és hitelezési gyakorlata. Másrészt a számlapénzt nem is lehet egyértelműen pénznek tekinteni. Riesz Miklós, a pénzelmélet és pénzügypolitika tudományának egykori kiváló hazai művelője leszögezi: „A banknak nem minden bankpasszívája pénz, csak az, amely bármikor felhasználható forgalmi, fizetési és felhalmozási eszközül. A számlapénz akkor veszíti el pénzjellegét, ha a tulajdonosa meghatározott időre (határidős betét) lemond a követelés feletti rendelkezési jogáról.”3

Ez a megállapítás még inkább alátámasztja a számlapénznek a nem valódi pénzjellegét. Ezzel kapcsolatosan szögezi le Botos Katalin, hogy a számlapénz: „Elveszíti pénzjellegét, hiszen vagyontárggyá válik. Vagyontárggyá, nem tárgyi, dologi értelemben, hanem jogosultsági viszony értelmében. Tulajdonképpen fizetési kötelezettséget lehet teljesíteni bármilyen vagyontárgy átadásával, ha azt a hitelező elfogadja. Egy betétkönyv átadásával szemben gyakorlatilag nem merülhet fel kifogás. Egy részvényt, ingatlant viszont csak akkor, olyan feltétellel fogad el a fizetés kedvezményezettje, ha személyes ítélete szerint is valóban megegyező értékről van szó. Az első esetben a kockázati tényező kiesik, a második esetben azonban az érték (névérték) és a használati érték (így: jövedelemhozó képesség) együttes egyéni mérlegelése szükséges. A tulajdonosi jogosultság átengedése fizetség fejében árujellegű üzlet, így az ilyen értékpapírokat még a kvázi-pénz (quasi-money) fogalmából is kizárhatjuk.”4 Mindezek alapján nyugodtan állíthatjuk, az egyes nemzetállamok szuverenitása pénzügyi vonatkozásokban ma már kettős alapon is folyamatos veszélyeztetettségnek van kitéve. Egyrészt a saját pénzintézetei felelőtlenségeinek – a prudencia elvének, az ésszerű és még biztonságos kockázatvállalás alapján történő banki hitelezésnek a tudatos mellőzése – következtében, másrészt a globalizáció eredményeként más államok bankjai „meggondolatlan” hitelezési politikájának is. Az előbbire példa a hazai pénzügyi szektor 1990-es évek eleji-közepi tőke- és likviditási válsága, az utóbbi szituációnak, az egyes nemzetállamok által ellenőrizhetetlenné váló globalizált pénzügyi tranzakciók által okozott kártételeknek pedig most vagyunk a megélői. Természetesen mindkettőnek az árát minden esetben a lakosság fizeti meg. A hajdani bankkonszolidáció, illetve a Postabank konszolidációja akkori áron hozzávetőlegesen 750 milliárd forinttal terhelte meg az adófizetőket. Ez az összeg mai áron – figyelembe véve az említett időpont óta eltelt időszak alatti esetenkénti forintfelértékelődést is – jelentősen meghaladja a 1000 milliárd forintot. (Tehát a most épülő 4-es metró árának a kétszerese is kitelne belőle.) A jelenlegi válság pedig – a kirobbanása kori állapot szerint – a különböző ingatlanbefektetési alapoknál elhelyezett lakossági megtakarításokat felezte meg.

Néhány szó a nemzetközi pénzügyi válságról

A mostani pénzügyi szökőár főként az USA jelzálog-hitelintézetei által gerjesztett folyamatként értelmezhető. Természetesen, mint minden nagy rendszernek, így a pénzügyinek is megvan a maga alrendszere. Az Izlandot sújtó pénzügyi válság, amint azt a neves közgazdász professzor, Csaba László kifejtette, a gejzírek és tűzhányók országának adóparadicsommá válásával függött össze. Az Európai Unión kívüli, így annak pénzügyi kontrollját is teljesen nélkülöző szigetország kiváló, főleg pénzügyi befektetései lehetőséget kínáltak a külföldi – ki tudja, honnan szerzett pénzzel rendelkező – tőke/pénztulajdonosok számára. Ezeket a befektetéseket az ország alig néhány bankja a pénzintézetek létfilozófiájának megfelelően igyekezett a kisszámú lakosság körében kihelyezni. A vázolt helyzetből eredően az átlagos izlandi háztartások a családok jövedelméhez mérten igen nagy mértékben, mintegy 200–220 százalékosan eladósodottak. (Csak összehasonlításképpen, ez az arány a magyar családok esetében mintegy 20–30 százalékos. Pedig ez az eladósodottsági fok sem tekinthető a hazai körülményekhez mérten jelentéktelennek.) Viszont ennek az adósságnak a korábbiakban mondottak szerint nincsen fedezete. (Nem áll mögötte gazdasági teljesítmény.) Ezért dőlt be az egész hitelezés és hitelállomány.

Álljunk meg még néhány gondolat erejéig a dominóeffektust kiváltó amerikai jelzáloghitel-válságnál. Döbbenetesnek, de akár viccesnek is nevezhetjük az USA központi bankja szerepét betöltő Federal Reserve Bank (FED) – amely pénzintézet alapvetően magánkézben van – volt elnökének a jelzálog-hitelintézeti csőddel kapcsolatos azon kijelentése, amely szerint hibázott, amikor túlságosan is hitt a szabadpiaci viszonyokban. A pénzelmélet és annak a gyakorlati közgazdasági megjelenítése – az értékfolyamatok pénzeszközzel történő leképezése – a közgazdaságtan leglényegesebb és legbonyolultabb területe. Hogyan kerülhet tehát a világ első számú gazdasági hatalmának a legfőbb bankja élére egy olyan ember, aki nem abszolút professzionista a pénzügyi közgazdaságtanban? De arra sem lehet racionális magyarázatot találni, hogy hogyan lehet Földünk vezető hatalmának a központi (jegy)bankja magánkézben.

Az USA a csődöt okozó bankjai megsegítésére a pénzügyi válság nyilvánvalóvá válását követően rögtön lazán kiszórt az adófizetői pénzéből 700 milliárd dollárt. Ugyanakkor a rendszerváltáskor a nem utolsósorban a második világháborút lezáró nagyhatalmi paktumjátszmák következtében gazdasági csődhelyzetbe jutott kelet-közép-európai országok helyzetbe hozatalára egy centet sem áldozott. (Az elmondottak alól talán csak az USA-ban viszonylag erős érdekérvényesítő lobbival rendelkező Lengyelország volt némileg kivétel.)

A magyar válság

A magyar kormány számára a nemzetközi pénzügyi válság egyenesen maga a mentőöv. Azzal ugyanis minden eddigi kormányzati intézkedésből – és itt a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai kormányokról van szó –, vagy éppen annak a hiányából származó gazdasági, társadalmi problémát, valamint az azok megszüntetésére (de inkább csak azoknak az elfedésére) szándékozott kormányzati lépéseket meg lehet magyarázni. Ugyanakkor teljes mértékben még nem lehet tudni, hogy a nemzetközi pénzügyi krízisből mi jön majd az eddigieken felül át a hazai reálszférába, vagyis a gazdaságba. Erre vonatkozóan még semmilyen konkrét információhoz nem jutottunk a kormánytól. A főként a multinacionális cégek részéről történő elbocsátások is részben függetlenek a mostani pénzügyi válságtól. Ezekben az esetekben ugyanis – lásd az autóipar és egyes elektronikai üzletágak példáját – a keresletet már hosszú ideje tartósan meghaladó termelés okozta problémákról van szó. A világgazdasági helyzet természetesen felerősíti a magyar gazdaság gyengeségeit. A kormány mostani intézkedései tulajdonképpen a múltbeli hibás gazdaságpolitikájának – ha lehet egyáltalán 2002 óta gazdaságpolitikáról beszélni – a kendőzésére irányulnak. Ezért azok egytől egyig hiteltelenek. Sajnos a rendszerváltástól kezdődően nem volt, és a mai napig sem létezik semmilyen ágazatfejlesztési stratégia. A polgári kormány ezt a helyzetet a multinacionális cégeknek elsősorban a munkaerőpiacon konkurenciát létesítő kisvállalkozásoknak a Széchenyi Terv alapján történő támogatásával kísérelte meg ellensúlyozni.

A kormány terápiájának a lényege az újabb megszorítások érvényre juttatása. De hát ez az ország történelme belátható időhorizontja alatt folytonosan csak megszorításokat volt kénytelen elviselni. Kádár János mondta 1985 tavaszán az MSZMP XIII. kongresszusán, hogy még néhány évig össze kell húzni a nadrágszíjat. De hát azóta már csaknem egy negyedszázad telt el, miközben gyakorlatilag állandósult a derékszíj összehúzogatás. (Azon a kongresszuson mondta Kazimír Károly, hogy „mi voltunk a fényes szellők nemzedéke. Azt hittük, hogy kifordítjuk sarkából a világot, s közben a világ forgatott ki minket.” Amely kijelentésére Kádár összevonta a szemöldökét.) A nem kis mértékben a 2002-es választások óta regnáló balliberális hatalom által gerjesztett válság folyamatos hangoztatása mellett egyetlenegy elképzelést sem lehet hallani a nagy ellátórendszerek tényleges reformjáról, a felsőoktatás társadalmi helyéről, szerepéről, vagyis, hogy az államnak milyen érdeke fűződik a felsőfokú végzettséget biztosító szakemberképzéshez. Ugyancsak nem esik szó a gazdaságélénkítési, adómorál javítására irányuló intézkedéstervezetekről sem. Vagyis, hogy milyen irányba kíséreljen meg kitörni az ország.

A válság kezelésére létrehozott szakértői kormánnyal kapcsolatosan az egyik legnagyobb baj, hogy valójában nem szakértőkből áll. Egyrészt azért nem, mert fele részben olyan személyek alkotják, akik egyértelműen exponálták magukat az elmúlt években a politikai balliberális oldalon, és semmilyen komolyabb szakmai ismerettel nem rendelkeznek – ilyen például a környezetvédelmi és vízügyi miniszter –, másrészt a nagyobbrészt az említett politikai csoportosulás holdudvarából előlépő szakértők – például a pénzügyminiszter – sem rendelkeznek olyan életművel, szakmai presztízzsel, ami alapján őket másoktól megkülönböztetve szakértőknek lehetne nevezni.

Egy szakértői kormány felállításával a hatalmon lévő párt a saját alkalmatlanságáról állítja ki a bizonyítványt. Ha ugyanis a soraiból nem tud kellő szakértelemmel is bíró kormánytagokat kiállítani, akkor milyen alapon akarja a maga részére a hatalomgyakorlást vindikálni?

A politikatudomány szempontjából triviális alaptétel, hogy egy párt érdekeket képvisel, és hatalmi pozícióban ezeket az érdekeket kívánja megjeleníteni. Ezért magától adódik a kérdés, egy szakértői kormány milyen érdekviszonyokat kíván érvényre juttatni? Természetesen a vázoltaknál egyszerűbb és egyértelműbb a helyzet. Ez az egész szakértelmisdi ugyanis nem más, mint utolsó kísérlet a hatalom megtartása érdekében.

Az állam elhalása

Visszatérve a trieri születésű nagy klasszikushoz, elgondolkodtató azon állítása, amely szerint a pénz történelmi kategória; az árutermeléssel keletkezett, és az árutermeléssel szűnik is majd meg. A jelen helyzetre úgy tudjuk ezt az állítását értelmezni, hogy árutermelés van és lesz, de a pénz, amelynek lényegi feladata a pénzelmélet/politikai gazdaságtan szerint az áruban, szolgáltatásban testet öltő érték leképezése volna, korunkban háttérbe szorul a különböző pénzhelyettesítő tranzakciók mögött.

A magyar gazdaság rendszerváltás óta fennálló bajainak – annak, hogy ezt a magyar new age-t nem tudtuk tiszta lappal kezdeni – a korábbi, rendszerváltás előtti kormány(ok)tól örökölt mintegy 24 milliárd dollárnyi külföldi államadósság volt a fő oka. Emellett természetesen nem szabad megfeledkezni az akkori reálgazdaság állapotáról sem. És legfőképp nem az ország morális helyzetéről. Sajnos mindhárom területen a közel két évtized alatt nemhogy javulás nem történt, hanem a helyzet csak igen súlyosan tovább romlott.

A rendszerváltás utáni – főleg az első –, de a többi kormánynak finoman fogalmazva is nagy hibája volt, hogy nem merte felmondani a különböző szervezetekkel, pénzintézetekkel szembeni adósságszolgálati kötelezettségeit. Holott a közgazdaságtanhoz akár csak egy kicsit is értő ember számára kezdettől fogva világos volt, hogy az ország nem fogja tudni Münhausen báróként magát az üstökénél fogva az adósságcsapda ingoványából kirántani. Erre ugyanis sem a belső, sem a külső gazdasági-politikai feltételrendszer nem tette alkalmassá. (Ilyen kedvező helyzet csak akkor állhatott volna elő, ha az adósság hozama meghaladta volna annak tőke- és kamattörlesztési összegét. Viszont az a hitelállomány akkorra már régen eltűnt a gazdaságból. Vagy pedig oda soha nem is érkezett meg.) A hitelek visszafizetésével kapcsolatosan az érv mindig az volt, hogy ez az államadósság döntő mértékben magánbankokkal szembeni tartozást jelent. (Zömmel japán pénzintézetekről volt szó.) A sokat hangoztatott érvrendszernek azonban kezdettől fogva volt egy igen sebezhető pontja. Ugyanis tudatosan figyelmen kívül hagyta azt a tényt, amely szerint azok a magánbankok a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank közbeiktatódása – bábáskodása – nélkül nem nyújtottak volna ilyen nagyarányú hitelt egy kommunista ország számára. Ezért a hitelezőinket is hozzájuk kellett volna irányítani a már sokszor visszafizetett tartozásaink kiegyenlítése céljából. A jelenlegi pénzügyi válságban az Európai Unió mellett újból ezek a szervezetek igyekeznek 13,5 milliárd eurós hitelkeretet nyújtani Magyarország számára. (Ehhez az összeghez adódik még hozzá az EU 6,5 milliárd eurós segélyhitelkerete.) Ez a helyzet, valamint az a tény, hogy az ország államadóssága jelenleg már meghaladja a GDP 80 százalékát, valójában az ország pénzügyi függetlenségének a megszűnését is jelenti. Kossuth hajdanában úgy reagált a Habsburg császári udvarnak az önálló magyar kormány felállítására tett javaslatára, amely pusztán csak az önálló külügy-, hadügy- és pénzügyminisztériumot nélkülözte volna, hogy akkor a kormány nem több, mint egy postahivatal. Figyelembe véve a külügy és a hadügy vonatkozásában az EU-s és az atlanti integrációból eredő korlátozott szuverenitásunkat, a mostani helyzet a klasszikus értelemben vett önálló államiság feladását jelenti. Másrészt ez a hitelkeret legfeljebb csak elodázni tudja a magyar költségvetés teljes összeomlását. (A 20 milliárd euró szakértők szerint egyéves hiteltörlesztési kötelezettségünknek felel meg.)

...egy alig leplezett diktatúra biztosítja a kormányon lévők és vazallusaik hatalmát.

És most tegyünk említést egy másik nagy baloldali személyiségről, Leninről, akinek a tanain a mostani balliberális vezető elit legfőképp Marx és Engels művei mellett szocializálódott. (Persze ilyen vonatkozásban a neves személyek névsorát szinte vég nélkül lehetne még folytatni. A teljesség igénye nélkül Rákosi Mátyástól Lukács Györgyön, Aczél Györgyön át Kádár Jánosig még sokakat magában foglalhat a névsor.) A nagy bolsevista forradalmár Az állam és forradalom című, 1907-ben megjelent munkájában kifejtette az államelhalás elméletét. Az ugyanis, mint az uralkodó osztályok erőszakszervezete, víziója szerint az osztálytársadalmak felszámolódásával meg fog szűnni. Jelenleg azonban a helyzet az, hogy az uralkodó osztály – a balliberális vezető elit – és annak erőszakszervezete is létezik. Olyannyira, hogy tárgyszerűen kijelenthetjük, ma Magyarországon egy alig leplezett diktatúra biztosítja a kormányon lévők és vazallusaik hatalmát. És amely diktatúrának a legfőbb, de nem kizárólagos megjelenési formája volt a 2006. október 23-i rendőri akció. De a diktatúra megnyilvánulási formáinak tekinthetjük az olyan modernkori hatalmi ág, mint a média – és azon belül is szóra érdemlően a köztelevízió – területén tapasztalható állapotokat. Így például azt, hogy a jobboldali beállítottságú adófizetők pénzéből is fenntartott köztévé által adományozott, havi 500 ezer forintos tiszteletdíjjal járó örökös tv-tagság valamennyi képviselője kivétel nélkül a balliberális érdekkörhöz – szándékosan nem használom az értékrend kifejezést, mert amit ők képviselnek, azt egyszerűen nem lehet értéknek nevezni – tartozik. (Vérlázítónak tartom, hogy az ügynökmúlttal is kapcsolatba hozott Szegvári Katalin is részesedik e nagy apanázzsal járó megtiszteltetésből. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés, eddigi munkájával vajon mennyiben járult ő hozzá ennek az országnak az erkölcsi, szellemi és anyagi gyarapodásához.) És a példákat még lehetne folytatni. Akár az m1 műsorszerkezetével kapcsolatosan is. Ma Magyarországon meg lehet ugyanis tenni, hogy a Napkelte annak ellenére része a köztelevíziózásnak, hogy oda – nem alaptalanul – már hosszú ideje nem járnak el a Fidesz–KDNP pártszövetség politikusai. Mert az illetékesek úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. És a kultúra és közművelődés területén megnyilvánuló diktatúra kapcsán arról is lehetne beszélni, hogy a középiskolai magyar irodalom tananyagban kiknek szánnak, és a kiknek nem szánnak szerepet a közhatalmat gyakorló kultúrpolitikusaink.

Visszatérve a balliberálisok által már hosszú ideje kezdeményezett kormányzati szintű gazdasági intézkedésekhez, le kell szögeznünk, a hatalmon levőket nem érintik a megszorítások. Mert emlékezzünk vissza a hajdani politikai gazdaságtani tanulmányainkra. A tétel ugyanis úgy szólt, hogy a tőkésosztály fogyasztása rugalmatlan. A mai nyelvre fordítva – aktualizálva – ezt a megállapítást, arról van szó, hogy a jelenlegi politikai-gazdasági oligarchia életszínvonala ezután sem fog még egy jottányival sem romlani. És ezen a helyzeten nehéz is lesz változtatni. Ugyanis ma még Magyarországon nincsen forradalmi helyzet. Mert annak a lehetőségéről is azt tanultuk, forradalmi helyzetről akkor beszélhetünk, ha a régi uralkodó osztály az addigi eszközökkel már nem tudja a hatalmát biztosítani, az elnyomott osztályok pedig már nem hajlandóak a korábbiaknak megfelelő viszonyok között élni. Ez a helyzet viszont ma még Magyarországon több tényezőre is visszavezethetően nem áll fenn. E téren az uniós tagságunk is erős fék. Ugyanakkor az állam a korábban elmondottak alapján, mint a közjó szolgálója gyakorlatilag megszűnt létezni. Mert lassan már magunknak kell teljes egészében mindarról gondoskodni – egészségügyről, oktatásról, közbiztonságról, nyugdíjas éveinkről –, amelyekről pedig elsősorban a bérből és fizetésből élőkön könyörtelenül behajtott adók és járulékok ellentételezéseként az államnak kellene. Ilyen értelemben tehát sokunk kárára bekövetkezett az állam elhalása. Megmaradt viszont az erőszakszervezetének nem minden esetben a közjót szolgáló funkciója.

Jegyzetek

  • 1. P. A. Samuelson: Közgazdaságtan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 375. o. Hivatkozik rá Botos Katalin–Kőrösi István: Nemzetközi gazdasági ismeretek. Szent István Társulat az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 2007.
  • 2. A GNP = Bruttó nemzeti termék helyett ma már a GNI = Bruttó nemzeti jövedelem kifejezést/kategóriát használják.
  • 3. Riesz Miklós: Pénzforgalom és hitel. Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.
  • 4. Botos Katalin–Kőrösi István, i. m., 35. o.