Mi lesz veled, magyar nyugdíjrendszer?

ZENTAI LÁSZLÓ kabinettitkár, Országgyűlés Hivatala, Fidesz Népjóléti Kabinet (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A Társadalombiztosítás ellátásairól szóló 1975. évi II. törvény jogszabályhelyei rendelkeztek a társadalombiztosítás pénzbeli ellátásairól, az egészségbiztosítás szolgáltatásairól és nem utolsósorban a családtámogatási ellátásokról. Ez a normaszöveg a 90-es évek közepére teljesen áttekinthetetlenné vált, de nem csak a normaszöveg jelentett értelmezési gondokat, hanem a társadalom átalakulása is indokolttá tette a reformfolyamatokat. A szó klasszikus értelmében „fel kellett darabolni” ezt a szakállas törvényt. El kellett indulni az egyes juttatások elkülönülten önálló meghatározásához, és meg kellett találni azokat a pontokat, amelyek az egyes ellátási formák közötti kapcsolódást is biztosítják. Ma is felvetődik a kérdés, hogy miként sikerült a szétválasztás folyamata, és szociális-strukturális válsághelyzetekben a jogszabályi keretekbe foglalt támogatások finanszírozási feltételei biztosítottak-e?

Nézzük az előzményeket

A rendszerváltás után egyre égetőbbé vált a pénzbeli és természetbeli ellátások, valamint a szolgáltatások és a biztosítási jogviszonyhoz kötött pénzbeli ellátások külön törvényi szabályozásának fontossága és igénye. Az első polgári kormány azzal, hogy megalkotta az 1993. évi III. törvényt a szociális igazgatás és a szociális ellátások rendszeréről – elindult a szétválasztás folyamatával.

A finanszírozási rendszer, különösen az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás területén ugyancsak önálló szabályozást igényelt, amelynek első lépéseit ugyancsak a rendszerváltás utáni első polgári kormány indította útjára, hiszen megszülethettek az önálló Egészségbiztosítási és Nyugdíjbiztosítási Alapok.

A rendszerváltás utáni második kormány tulajdonképpen adaptálta az önkormányzatiságot a két biztosítási alapra, és létrehozta az egészségbiztosítási és nyugdíjbiztosítási önkormányzatokat. Máig vitatott ez az önkormányzatiság, hiszen tisztázatlanok maradtak a vagyongazdálkodás, a finanszírozás és az ellenőrzés feltételei. A Nyugdíjbiztosítási Alap felhasználása kötöttebb, stabilabb és ellenőrizhetőbb volt, ugyanakkor az Egészségbiztosítási Alap lényegesen nagyobb mozgástérrel rendelkezett, amely oda-vissza vádaskodásokat eredményezett a szolgáltatások felhasználásának pénzügyi teljesítésében. Ennek a helyzetnek az ellentmondásosságát lényegében úgy sikerült feloldani, hogy az 1998-ban hivatalba lépő második polgári kormány megszüntette az alapok felett „rendelkező” önkormányzatokat.

A szocialista-liberális kormány 1997-ben kezdett hozzá a nyugdíjrendszer átalakításához, amelynek nem titkolt célja a Nyugdíjbiztosítási Alapban meglévő pénzeszközök egy jelentős részének „felszabadítása”. Már a kilencvenes évek közepén a nyugellátási rendszerek szakértői felvetették egy több lábon álló nyugdíjrendszer kidolgozását. Ennek első csírái voltak az önkéntes nyugdíjpénztárak megjelenései az aktív korú népesség és munkaerő piacán. A szemlélet érthető volt, hiszen az öngondoskodás rendszere az európai nyugdíjrendszerekben nem ismeretlen fogalom. Köztudott az is, hogy a magánszemélyek önkéntességen alapuló külön megtakarításai egy adott személyhez kötődtek, és az időskori egzisztenciális biztonság megteremtését szolgálták. Az öngondoskodásnak ebben a kísérleti magyar rendszerében a törvényi szintű szabályozás számtalan bizonytalansági elemet hagyott bent, amely éppen a közelmúltban „bosszulta meg magát”, és azt eredményezte, hogy az önkéntes nyugdíjpénztárak helyzete, szolgáltatásai és igényérvényesítései bizonytalanná váltak. A jogszabályi háttér nem egzakt módon szabályozta az igénybevétel lehetőségét, az öröklés érvényesítését, és azokat a köztes állapotokat, amelyeket pedig kizárólag törvényi szinten kellett volna rendezni. A törvényalkotás sem igazán érezte magáénak a nyugdíjrendszernek ezt a pillérét, mert több alkalommal és többféle módon „puhította” a normaszöveget. Ilyen előzmények után került sor a nyugdíjrendszer 1997-es reformjára.

Paternalista és bőkezű rendszer

Ha ma megkíséreljük értékelni a nyugdíjrendszer akkori átalakítását, akkor meg kell állapítanunk, hogy az nagyvonalú, a gazdasági és demográfiai folyamatokat figyelmen kívül hagyó váltást jelentett nyugdíjstratégiai szempontból, mert az első két pillért úgy alkotta meg, hogy figyelmen kívül hagyta a gazdaság teljesítőképességét.

...figyelmen kívül hagyta a gazdaság teljesítőképességét.

A társadalombiztosítási nyugellátás szerzett jogokra épül, biztosítási jogviszonyhoz kötött és a nemzeti kockázatközösségen alapul, amely nem ismeretlen intézmény, hiszen az 1975. évi II. törvényi szabályozás valójában ugyanezekre a tradicionális elvekre épült. A saját jogú nyugellátások rendszerében annyiban hozott újat, hogy megteremtette az előrehozott öregségi nyugdíjba vonulás feltételrendszerét. Törvényi szinten szabályozta a minimálisan szükséges szolgálati időt az öregségi teljes és résznyugdíj megállapításánál. A nyugdíjba vonulás törvényi feltételeiben szorosan a megszerzett szolgálati időhöz igazította a megállapítandó nyugellátás százalékos mértékét, és egyik legfontosabb elemeként a nyugdíjösszeg kiszámításának kezdő időpontját a személyi jövedelemadó bevezetésének időpontjához kötötte. Maximalizálta az évente fizetendő járulékalapot, bevezette a valorizációs együtthatót a kezdő nyugellátás-számítási metodikájában, és évente emelkedő nettó keresetszint fölött degressziós együtthatót alkalmazott a végleges nyugellátás felső összegének korlátozására.

Máig vitatható az 1997. évi LXXXI. törvény rokkantsági nyugellátására vonatkozó szabályozása, amely valamelyest szigorított a korábbi szabályozással szemben, de a jogosultsági feltételekben megmaradtak azok a szubjektív elemek, amelyeket akár pozitív, akár negatív értelemben használni tudtak a jogalkalmazók. Bár eljárásjogi kérdés, de máig elfogadhatatlan, hogy az elsőfokú határozattal szemben ugyanannak a közigazgatási szervnek a vezetője dönt az érintett által benyújtott fellebbezésről, mint amelyik a határozatot hozta.

Jellemző adat, hogy az 1990-es évek elején kényszernyugdíjazott nagyszámú rokkantnyugdíjas a mai napig ugyanolyan arányt képvisel az időskorúak pénzbeli ellátásában, mint a rendszerváltás környékén. A 2009. évi állománystatisztikai adatok szerint 62 év fölötti, ún. korbetöltött rokkantsági nyugdíjasok száma több mint 365 ezer, és még ennél is riasztóbb a korhatár alatti – tehát 62 évnél fiatalabb – rokkantnyugdíjasok több mint 419 ezres létszáma. A korhatár alatti rokkantnyugdíjasoknál a legnagyobb létszámot az 1945 és 1959 között születettek adják. Több mint 346 ezer emberről van szó, akiknek közel a fele a Ratkó Anna nevével fémjelzett korszakban született. A tényadatok arra mutatnak rá, hogy a rokkantnyugdíj-rendszer bőkezűsége jelentős mértékben terheli a Nyugdíjbiztosítási Alapot, és összességében 4-5 esztendővel csökkenti a nyugdíjba vonulás átlagos korcentrumát. Természetesen ennél súlyosabb gondot jelent, hogy a megszerzett szolgálati időhöz igazított nyugdíj összege a két saját jogú ellátás között elhanyagolhatóan kicsi, és negyedszázados szolgálati idő felett a rokkantak ellátása azonos a tényleges öregségi nyugdíj összegével.

Felvetődik a kérdés, hogy a nyugdíjreform megalkotói csak és kizárólag a szociális biztonság oldaláról közelítették meg a nyugdíjba vonulás feltételrendszereit, avagy társadalompolitikai kérdésnek is engedtek, amikor az átalakításnál megemelték ugyan a nyugdíjkorhatárt, de törvényi szinten biztosították annak korlátozását. A jogalkotó szándéka nyilvánvalóan először arra irányult, hogy átmeneti jellegű intézkedésekkel segítse a zökkenőmentes átállást, tehát generációk számára biztosította a tényleges öregségi korhatár előtti nyugdíjba vonulást.

Eltérő jogok és mértékek a saját és a hozzátartozói ellátásokban

A törvény hatályba lépését követően azonnal kiütköztek azok az ellentmondások, amelyek éppen az engedményrendszerekből következtek. Ennél is súlyosabb azonban, hogy a szerzett jogra épülő, saját jogú nyugellátás nem szakadt el a hozzátartozói juttatások rendszerétől. Különösen igaz ez az árvaellátás intézményére, amely az örökhagyó megszerzett jogaira építve biztosít ellátást az árván maradt gyermeknek. Ebbe a bőkezűségi kategóriába kell sorolnunk az özvegyi ellátást is, amely érthetetlen módon azoknak az özvegyeknek biztosít előnyöket, akik saját jogon semmilyen ellátásra nem váltak jogosulttá, de elhunyt házastársaik jogán lényegesen magasabb hozzátartozói ellátást kapnak azoknál, akik több évtizedes biztosítási jogviszony után saját jogon is nyugdíjba vonulhattak, és a saját jogú ellátásuk mellé özvegyi nyugdíjat is kapnak. A diszkrimináció egyértelműen a politika rovására írandó, hiszen jogosulatlan előnyöket biztosított azok számára, akik aktív korukban nem vállaltak munkát. Érvek és ellenérvek felsorakoztatása helyett ki kell mondanunk, hogy a törvény „politikai felhígításának” ez az egyik legeklatánsabb példája.

...nem sikerült az eltérő időpontokban nyugdíjba vonulók ellátási szintjét egységesíteni.

Az 1997. évi átalakítás talán legnagyobb hibája, hogy a nyugdíjmegállapítás szabályainak megalkotásában nem sikerült az eltérő időpontokban nyugdíjba vonulók ellátási szintjét egységesíteni. Ez alatt elsősorban azt értjük, hogy nem integrálta az eltérő időpontokban nyugdíjba vonulókat, és nem igazodott a korábbi időpontokban nyugdíjba vonulók jövedelmi viszonyaihoz. Nem tudott megteremteni egy olyan sztenderdizálási technikát, amely az egyéni nyugdíjak értékállóságát biztosíthatná. Ez vezetett oda, hogy jelentős különbségek keletkeztek a nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek közepéig nyugdíjba vonulók ellátásai között. Felzárkóztatásra persze voltak kísérletek, mert például az 1999. január 1-jei, differenciált nyugdíjemelés ezt szolgálta. Ide kell sorolnunk a nyugdíjak korrekciójáról szóló önálló törvényt is, amely az eltérő időpontokban nyugdíjba vonult emberek korábban megállapított ellátását emelte meg. Utóbbi ma is vitatott és önkényes rétegkiválasztás volt, mert nem egyenlítette ki a nyugdíjak közötti szakadékokat. Sőt a 2009. január 1-jétől tervezett emelést 970 ezer idős embernek már nem hajtották végre, illetve elhalasztották 2010-re. A nyugdíjak korrekciós célú emeléséről szóló 2005. évi CLXXIII. sz. törvény gyakorlatilag normaszöveg szintjére emelte a differenciált nyugdíjemelést. S bár öt év alatt fokozatosan adott (volna) másmás időpontokban nyugdíjba vonulóknak korrekciós emelést, a Nyugdíjbiztosítási Alap éves kiadását az eddig végrehajtott négy év korrekciója több mint 80 milliárd forinttal terhelte meg. A legutóbbi kormánydöntés a korrekció utolsó, a rokkantnyugdíjasokat érintő rendelkezését véglegesen eltörli. Az eltérő jogok és mértékek biztosítása tovább nyitotta a nyugdíjas társadalom jövedelmének „differenciaollóját”.

Máig érthetetlen, hogy miért nem lépett be egy alapnyugdíj-intézmény, amely több európai országban elfogadott, és a minimális megélhetést majdhogynem alanyi jogon biztosítja. Nem gondolom, hogy az alapnyugdíj intézményének bevezetésével megsértettük volna a szolidaritás elvét, sőt ellenkezőleg úgy gondolom, hogy erősödött volna a társadalmi szolidaritás, és nem sérült volna a jogosultság a biztosítási jogviszonyhoz kötött elv „lazításával”. Jól érzékelhető, hogy a politika a szakmai érvek figyelembevétele helyett – az elmúlt 18–20 évben – több tucat módosítást hajtatott végre a társadalombiztosítási nyugellátás rendszerén.

Átgondolatlan a rendszer második pillére

Külön elemzést érdemelne az a közgazdasági felfogás, amely az állami nyugdíjrendszer mellett a magánnyugdíjpénztárak bevonásával képzeli el a jövő évtizedek nyugellátását. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az állami gondoskodást „felváltó-kiváltó” magánnyugdíj-pénztári rendszer az 1997. évi szabályozásban meglehetősen hibridre sikeredett. Épít is a tagdíj-megtakarításra, meg nem is! 2010-ben úgy szivattyúz ki 411 milliárdot a nyugdíjkasszából, hogy annak ellensúlyozására a központi költségvetésnek kell pénzt pumpálni a Nyugdíjbiztosítási Alapba. Azt gondolom, hogy a magánnyugdíjpénztárak vagyongyarapodásával párhuzamosan nő a társadalombiztosítási nyugdíjalap hiánya. Folyamatos a korrekció, mert az 1997. évi LXXXII. törvény nem tartalmaz olyan garanciális elemeket, amelyek elősegítenék a tagok egzisztenciálisan is nyugodt öreg korát. Ijesztő, különösen az utóbbi években a járulékkiesés mellett, hogy a magánnyugdíjpénztárakban a befektetett magas kockázatú növekedési portfóliók rendkívül magas veszteséget szenvedtek el. Világosan látható, hogy egy gazdasági válságban a pénzpiaci hatások kiszámíthatatlansága miatt a nyugdíjrendszernek ez a pillére senki számára sem biztosít kiszámítható öreg kort. Ha egészen világosan akarunk beszélni, akkor a legismertebb délamerikai példát hozhatjuk fel. Köztudott, hogy Chilében 1975-ben került bevezetésre a magánnyugdíjpénztár, és 2000-ben, amikor először kellett volna nyugdíjszolgáltatást teljesíteni a pénztáraknak, egyszerűen „lila köddé” váltak. Ezzel több százezer szolgáltatásra jogosult és egyébként a kötelező tagdíjat negyedszázadon keresztül fizető ember nem jutott megérdemelt nyugdíjszolgáltatáshoz. Bármennyire eretnek a párhuzamba állítás, a magyar magánnyugdíj-pénztári rendszer – éppen a nagy kockázatú növekedési portfóliók miatt – akár hasonló helyzetbe is kerülhet. Intő példa, hogy a magánnyugdíjpénztárak, amelyek az elmúlt tíz évben közel 2000 milliárd forintos tagdíjjal gazdálkodtak, csak az elmúlt esztendőben 185 milliárd forintot veszítettek befektetéseiken, ami azt jelenti, hogy 2008- ban a befizetett tagdíjak közel fele úszott el a veszteségen. Ennek köszönhetően a rendszerbe belépők 25 százalékos nyugdíjrésze szinte teljesen értéktelen havi járandósággá „silányult” már 2008–2009-ben.

Fenntarthatóság és gyorsított korhatáremelés

Az első és második nyugdíjpillér a jelek szerint nemhogy könnyít a költségvetés helyzetén, de folyamatossá teszi az állam helytállási kötelezettségét a nyugdíjak folyamatos kifizetése érdekében. Azt a szempontot sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ugyancsak az Országos Nyugdíjbiztosítási Pénztár állománystatisztikai adatai szerint ma Magyarországon több mint 3 millió 30 ezer embernek kell havonta nyugdíjat és nyugdíjszerű ellátást fizetni. A demográfiai adatok már ma is, de a népesedésstatisztikai előreszámítások még inkább megerősítik, hogy legoptimálisabb esetben is 40 év múlva 8,2 millió állampolgárból a saját jogú nyugellátásban részesülők száma a mai létszám duplájára emelkedik. A felosztó-kirovó rendszer egyszerűen alkalmatlanná válik a jelenlegi nyugdíjrendszernek ebben a formában történő fenntartására.

Vajon segítenek-e ezen a dilemmán a nyugdíjrendszert megtámogató további pillérek? A már korábban említett önkéntes alapon szerveződő nyugdíjpénztárak, vagy a piaci alapú nyugdíj- és életbiztosítási konstrukciók aligha adnak kockázatoktól mentes megoldást a rendszer dilemmáira. Egy dologban mindenképpen megegyezhetünk. A ma hatályos szabályozás már középtávon sem tartható fenn, külső pillérekkel együtt és azok nélkül sem. Az utóbbi három év intézkedéssorozata és törvénymódosításai csak tűzoltó megoldást jelentettek, mert a második magánnyugdíj-biztosítási pillér egyértelműen felborította a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételi és kiadási egyensúlyát. Lehet erre azt válaszolni, hogy a nyugdíjkor centrumát két-három évente kényszerítő eszközökkel – úgy is fogalmazhatunk, hogy ösztönzésekkel vagy csökkentésekkel – emeljük, de a járulékalapba befolyt munkavállalói és munkaadói befizetések így sem fedezik a havonta kötelezően és az Alkotmányban deklarált, szociális biztonságot jelentő nyugellátások kifizethetőségét.

A nyugdíjkorhatár megemelése indokolt, és nem elsősorban azért, mert a születéskor várható élettartam lényegesen megemelkedett az elmúlt évtizedekben. Szükségszerű, mert nem a parlament és nem a kormány kényszeríti ki, hanem a nyugdíjrendszer fenntarthatósága. Ki kell mondanunk, hogy nem a politika eszközei határozzák meg ennek a lépésnek a meghozatalát, hanem az a közgazdasági tény, hogy egy ország aktív korú népességének foglalkoztatási aránya miként viszonyul az időskorúak arányához. Szépíthetjük a képet a foglalkoztatási viszonyok és jövedelmek kifehérítésével, a járulékfizetési hajlandóság kikényszerítésével, a foglalkozások járulékminimumának tételes meghatározásával, de az arányok így sem fogják kedvezően befolyásolni a jelenlegi rendszer fenntarthatóságát.

Arról is beszélnünk kell, hogy az adott társadalmak a nemzeti kockázatközösségen alapuló nyugdíjrendszerük bármelyik elemét milyen türelmi idővel változtatják meg, illetve strukturálják át. Ha a német példát nézzük, akkor a Bundestag a közelmúltban fogadta el a 65 éves nyugdíjkorhatár 67 évre emelését, de ezt fokozatosan 18 év alatt hajtják végre. Nem úgy, ahogy azt a jelenlegi magyar kormány teszi, aki hat év alatt emeli 62-ről 65 évre az öregségi nyugdíjkorhatárt. Ebben a barátságtalan lépésben olyan mértékű cinizmus és technokratizmus rejlik, amelyet semmiféle gazdasági kényszerhelyzettel nem lehet magyarázni.

Dolgozatom korábbi részében jeleztem, hogy az elmúlt tíz esztendőben több tucat módosítást ért meg a nyugdíjtörvény, melyek közül a 2006 nyara óta alkalmazott módosítások kizárólag megszorításokra épültek, és a restrikció hozadékai eredménytelenek maradtak a nyugdíjkassza szempontjából. Külön ki kell térnünk a 13. havi nyugellátás bevezetésének és „dicstelen halálának” kérdéseire.

A reálérték-növelő 13. havi nyugdíj, mint politikai játékszer

Az Orbán-kormány 2002 kora tavaszán döntött a 13. havi nyugellátás bevezetési feltételeinek kidolgozásáról. Ebben a kormányhatározatban kötelezte pénzügyminiszterét és a szociális tárca vezetőjét a plusznyugellátás finanszírozási feltételeinek augusztus 31-ig történő kidolgozásáról. A kormányváltást követően a Medgyessy-kormány egyik első határozatában hatályon kívül helyezte az előző kormány döntését, és csak a 2003. évi II. törvénnyel iktatta be a 13. havi ellátás fokozatos bevezetését. A politika döntéshozatali mechanizmusa mindig is eltért a szakmai számítások érvrendszerétől. Ma már nem vitathatjuk, hogy Medgyessy Péter kormánya kampányígéretet teljesített, és ellensúlyozni akarta az Orbán-kormány megalapozottnak nevezhető nyugdíjpolitikáját. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Antall-kormány négy éve alatt 8,2 százalékkal csökkent a nyugdíjak vásárlóértéke, a Horn-kabinet négyéves regnálása alatt a nyugdíjak reálértéke tovább zuhant, megközelítette a 12 százalékos csökkenést. Az Orbánkabinet ezt az értékvesztést fordította meg, és négyéves működése alatt összességében 49 és fél százalékkal emelte a nyugdíjakat, így reálértéken 22,2 százalékkal növekedhetett a nyugdíjak vásárlóértéke. A 2002 és 2006 közötti ciklusban a Medgyessy–Gyurcsány kormányok a reálértéket 19,6 százalékkal emelték, amelyben jelentős szerepet kapott a 13. havi nyugellátás bevezetése is, hiszen évente két százalékpontot adott az ellátás fokozatos bevezetése a reálérték növekedéshez. 2007-ben, amikor már második éve a 13. havi ellátás teljes egészében kifizetésre került a jogosultaknak, a nyugdíjas árindex (nyugdíjas fogyasztói kosár) alapján számított vásárlóérték ismét mínuszba csapott át, mert a közzétett adatok szerint a reál nyugdíjérték 3,8 százalékkal csökkent.

...275 euró lenne a nyugellátásuk!

Valójában, hogyan is kellett volna kezelnünk a 13. havi ellátást? Pluszjuttatásként, amelyet képes kigazdálkodni a Nyugdíjbiztosítási Alap, vagy költségvetési adományként, amelyet egészen 2006-ig valóban a Magyar Köztársaság költségvetése finanszírozott, avagy bújtatott nyugdíjemelésként, amely a nyugdíjszínvonal csekélyke felzárkóztatását célozta meg az európai átlagnyugellátásokhoz viszonyítva. Tényként írjuk ide, hogy 2009. januári emelés után 3 millió 30 ezer nyugdíjas és nyugdíjszerű ellátásban részesült honfitársunk közül 2 millió 90 ezer idős embernek 80 ezer forint alatt van a havi ellátása. Ami azt is jelenti, ha ma bevezetnék az eurót, akkor ezeknek az embereknek 290 forintos árfolyamon számítva 275 euró lenne a nyugellátásuk! Tegyük azonnal hozzá, hogy az Európai Unió korábbi 15 tagállamának nyugdíjátlaga több mint négyszerese ennek az összegnek.

Konzervált és kiszolgáltatott szegénység

Ha összegezni szeretném a dolgozatot, akkor számtalan részterületre azért nem tértem ki, mert a jelenleg hatályos és alkalmazott társadalombiztosítási nyugdíjrendszer akkor sem alkalmas az ellátások folyamatos finanszírozására, ha külső recesszió nem létezik. Döntés előtt állunk, tehát a meglévő nyugdíjrendszer akkor sem tartható fenn, ha a magánnyugdíjpénztárakból visszavezetjük azt a több mind 2 millió biztosítottat, akik kötelező érvénnyel nyugdíjjárulékuk 8 százalékát havonta befizetik nyugdíjpénztáraikba. Alapkérdésnek kell tekintenünk, hogy a biztosítási jogviszony (munkaviszony) időtartamának hossza bónuszrendszert alkot-e, és alapjogként ehhez igazítunk egy alapnyugdíj-rendszert. Sok jó példa van erre az Unió egyes tagországaiban, ahol nemcsak a különböző önkéntesen vállalt megtakarítások teremtik meg az időskorú emberek egzisztenciális biztonságát, hanem az alapnyugdíj mellett külön preferálják a szolgálati idő hosszához kötődő, pluszjuttatásokat. Ne felejtsük el, hogy ma Magyarországon a jelenlegi nyugdíjrendszerben mindössze 25 ezer idős embernek van létbiztonságot is jelentő 200 ezer forint feletti ellátása, amely euróban kifejezve még így sem éri el a 800 eurót havonta. Látható, hogy abban a rendszerben, amely alapnyugdíj-pilléren nyugszik, sokkal nagyobb lehetőség teremtődik a külön bónuszok érvényesítésére, amelyek az aktív életút munkaviszonyai alapján keletkeztek, és ösztönzően hatnak az egyén továbbdolgozására is.

Ha mindent mérlegre helyeznénk, egy biztos megállapítást kellene tennünk: a mai rendszert csak azért fenntartani, hogy finanszírozható legyen a meglévő és a közeljövőben nyugdíjba vonuló munkavállalók ellátásának kifizetése, egyszerűen felelőtlenség. Felelőtlenség azért, mert ez a rendszer fenntartja és továbbtermeli a szegénységet, teszi ezt különösképpen azokkal a társadalmi rétegekkel, akik munkaerejük produktív újratermelésével már nem tudják kivédeni a hektikus inflációt és a válságok egyéb hatásait sem. Nem arra célzok, hogy a nemzeti kockázatközösség, a szolidaritás és a járulékfizetéssel megalapozott ellátási forma a lehető legrosszabb, de ebben a formájában nem tartható fenn Európa egyik országában sem. A gazdasági visszaesés és a pénzügyi csődhelyzet legfeljebb csak felerősítette a rendszer ellentmondásait. A jelenleg hivatalban lévő és magát szakértőnek nevező szocialista kormány az induló nyugellátások megállapításánál hiába alkalmaz különböző mértékű, büntető jellegű csökkentéseket, az nem lesz képes finanszírozni középtávon sem a rendszert, de horizontálisan és vertikálisan is kiszélesíti a szegénységben élők táborát.

Egy új nyugdíjrendszer cezúrát kell, hogy jelentsen a már meglévő nyugdíjak és az új típusú alapnyugdíj-pillérre épített rendszer között. A tőkefedezeti rendszer nem vált be, nem tette alkalmassá az állami nyugdíj kiegészítését egy tisztességes hozamú rendszerrel, sőt az állami nyugdíjrendszer fenntarthatóságának gátjává vált. Ezért fontos teljesen új alapokra helyezni az elkövetkezendő generációk majdani nyugellátásának feltételeit.