A kormányzás parancsa

EGEDY GERGELY egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem, Közigazgatástudományi Kar (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

A rendszerváltás huszadik évfordulójára, 2009-re ismét aktuálissá vált az a megállapítás, amellyel 1846-ban Eötvös József kezdte „Reform” című művét: „Hazánk nem maradhat jelen helyzetében”. Sőt, ma hazánk valószínűleg még kaotikusabb helyzetben van, mint 1846-ban, két évvel a forradalom előtt… Magyarországra egyre többen tekintenek úgy Európában, mint egy olyan országra, amely eljátszotta a lehetőségeit, és menthetetlenül csúszik lejjebb és lejjebb.

A „state failure” következményei

Ha pontosabb terminológiával kívánjuk leírni hazánk jelenlegi állapotát, akkor a leginkább adekvát kifejezésnek a „state failure”, vagyis az „államkudarc” fogalma tűnik. Bár a pénzügyi értelemben vett államcsőd veszélyéről egyre több szó esik manapság, a „state failure” politikatudományi fogalma még nemigen vált használatossá hazánkban, noha alkalmazását helyzetünk alakulása sajnálatosan egyre időszerűbbé teszi. Sokatmondó körülmény, hogy a „failed states”, a „bukott államok” körébe a kutatók eredetileg a „harmadik világba” tartozó országokat soroltak, olyanokat, amelyeknek a vezetése képtelenné vált az állami funkciók betöltésére és a lakosság alapvető szükségleteinek a kielégítésére. A nyugati államkudarckutatás fókuszába elsősorban ugyan, érthető módon, azok az országok kerültek, amelyek a bennük uralkodó állapotok miatt nemzetközi biztonsági kockázatokat is jelentenek, a „state failure” kritériumainak jó része már nálunk is kimutatható. ([Olyan állam], „amelynek a legitimitását nem ismeri el a lakosság egy része, nem képes a közbiztonság vagy egyes közszolgáltatások [oktatás, egészségügy] biztosítására, és nem birtokolja az erőszak monopóliumát.”)1

Az a szituáció tehát, amellyel szembe kell néznünk, sokkal súlyosabb, mintha csak a pénzügyi világválság hatásáról lenne szó. A kibontakozás érdekében az államot mindenekelőtt ki kell szabadítani azok fogságából, akiknek jelenleg a kezében van. A „state capture” jelensége, vagyis az, hogy az államot egy érdekcsoport foglyul ejti, történelmileg nem ritka, s minden tapasztalat azt mutatja, hogy amíg a társadalom nem nyeri vissza az államot, addig nem remélhető az „államkudarc” felszámolása sem. S csak az állam visszaszerzése nyithatja meg az utat a válság leküzdéséhez! E sorok szerzője szerint ugyanis az évek óta mélyülő, s immár a nemzetközi pénzügyi krízissel is súlyosbított káoszon csak egy módon lehet úrrá lenni: ha az országot ismét kormányozni kezdik. A szó igazi értelmében. Sokaknak talán fel sem tűnik, hogy Magyarországot már jó ideje nem kormányozzák. Emlékezetes, hogy az elhíresült őszödi beszédben a kormányfő maga ismerte el, hogy csak mímelték a kormányzást – valójában azonban őszöd után sem kezdtek el a szocialisták és a liberálisok kormányozni. A kisebbségi szocialista kormányzat már csak a saját politikai túléléséért küzd. Amit államunk jelenlegi vezetői tesznek, azt tehát többféleképp is le lehet írni, kormányzásként azonban aligha… Ez pedig a lehető legnagyobb baj.

Hogy akkor mi történik érdemi kormányzás helyett? A szabad piac doktrínájának nevében a „laissez-faire”, a „hagyjuk a dolgokat” elv érvényesül. Mert tudatosan ezt érvényesítik. Erről, vagyis a dolgok szabadjára engedéséről már az 1840-es években így írt a neves brit történelemfilozófus, Thomas Carlyle: „Alapjában véve nem valami furcsa dolog ez a laissez-faire, amióta csak megjelent? Hisz csaknem a kormányzók lemondását jelenti, annak az elismerését, hogy mostantól fogva nem illetékesek a kormányzásra, hogy egyáltalán nem azért vannak, hogy kormányozzanak, hanem – ki tudja, mi végre!”2

A jelenlegi vezetéstől már aligha várható az a fordulat, hogy elkezd felelősségteljesen kormányozni. De még ha akarna, már akkor sem igazán tudna! Bár a pénzügyi világválság kirobbanását Gyurcsány Ferenc jó taktikai érzékkel ki tudta használni helyzete átmeneti megszilárdítására, a legértékesebb politikai kincset nem tudta visszanyerni. Ez pedig kormányzásának a legitimitása, amelyet az őszödi beszéd és a rendőri brutalitás nyomán teljesen elveszített. Hitelességük és elfogadottságuk hiányát a szocialisták „kormányzóképességük” nyomatékos hangsúlyozásával próbálják ellensúlyozni. A politikai közbeszédből ezért igyekeznek kiiktatni a morális dilemmákat és a legitimáció tematikáját, s a helyére a cselekvőképesség kérdését állítani. Társadalmi támogatottság nélkül azonban egy párt még akkor sem cselekvőképes egy demokráciában, ha történetesen van is konstruktív programja. A szocialisták ma már a kormányzóképesség egyik alapfeltételével sem rendelkeznek: a társadalmi felhatalmazásnak és a használható elképzeléseknek egyaránt híján vannak.

...miként is lehet az országot kormányozni?

Számolnunk kell ugyanakkor azzal a ténnyel, hogy az őszödi beszéd és a rendőri brutalitás által kiváltott tömeges felzúdulás mára jórészt elpárolgott, s mély letargiának adta át a helyét. Ilyen körülmények között a legitimitás funkcióját társadalmunk jelentős részében – Clauf Offe német szociológus kifejezésével – az „apatikus követni készség” vette át. Ez az állapot megfelel a szocialista kormányzatnak, amely semmire sem törekszik jobban, mint hogy kivonja magát a társadalmi ellenőrzés alól. Stabilak és sikeresek azonban csak a legitimitással rendelkező rendszerek lehetnek. Talán meglepőnek tűnik, de ennek érdekében az ellenzéknek mindenekelőtt arról kell meggyőznie a társadalmat, hogy képes kormányozni.

Fel kell tehát tennünk e ponton a kérdést: akkor miként is lehet az országot kormányozni? A magunk mögött hagyott esztendő sok tapasztalattal szolgált, de talán az a legfontosabb, hogy újra bebizonyította: a társadalom ellenében nem lehet semmilyen nagyszabású tervet keresztülvinni. Meg lehet persze kísérelni, de csak olyan kormányzati vesszőfutás lehet az eredmény, amelynek a szemtanúi lehettünk 2008-ban. Az is beigazolódott, hogy az államot és a társadalmat nem lehet büntetlenül szembeállítani; e törekvés a társadalmat megfosztja államától, az államot pedig társadalmi elfogadottságától. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy mi a feladata az ellenzéknek. A Fidesznek oly módon kell bizonyítania és megerősítenie alternatívateremtő képességét, hogy kommunikációjában világossá teszi: kormányzati pozícióba kerülése nem csak egy alaposan kidolgozott cselekvési programot kínál az ország felemelésére, hanem ehhez a társadalom egyetértését is meg tudja nyerni. A „jelen helyzetből” Magyarországot csak egy történelmi léptékű fordulat húzhatja ki, s ehhez nélkülözhetetlen feltétel a társadalommal való kiegyezés.

De mit is kell megígérni a társadalomnak a kiegyezésben? Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy egy újfajta szövetség kialakítását az állam és a polgárai között. Ennek érdekében át kell értékelni a kormányzás céljairól 2002 óta vallott felfogást: a kormányzást a közjó szolgálatába kell állítani. Kérdés azonban, hogy a közjót miként lehet a legjobban szolgálni… A kormányzás módjának tekintetében Magyarországon többnyire két felfogás uralja a közgondolkodást, amint arra Csizmadia Ervin egy írásában rámutat.3 Az egyik azt tartja, hogy a társadalom nem képes felismerni, mire is van ténylegesen szüksége, a teendők felismerése tehát a kormányzatra vár, amelynek a feladata így a „hatékony menedzselés” vagy „országmenedzselés”. A kormányzás e koncepciójával szemben fogalmazódik meg az a felfogás, amely szerint a kormány nem tudja, sőt nem is tudhatja, mire van szüksége a társadalomnak. Ez utóbbi meggyőződés hívei kevéssé veszik figyelembe azokat a nemzetközi és gazdasági realitásokat, amelyektől nem lehet eltekinteni, önmagában ezért e megközelítés éppoly egyoldalú, mint az előbbi. A társadalmat kikapcsoló, „felülről” történő kormányzás „eredményeit” az elmúlt évek látványosan illusztrálják, ám abba a hibába sem eshetünk, konzervatív nézőpontból pedig különösen nem, hogy jó kormányzás címén akkor elvi követelményként ragaszkodunk az állami szintű kormányzat kiiktatásához, s a döntéseknek pusztán a közvéleményhez való igazításához.

„Good governance” vagy „good government”?

E gondolatmeneten haladva máris eljutottunk az ősrégi dilemmához: milyen is akkor a jó kormányzás? E nagy múltú, s általános érvénnyel talán meg sem felelhető kérdést most szűkítsük le azonban arra, hogy milyen kormányzás lenne jó itt és most, a mi számunkra, a 21. század első évtizedének Magyarországán. Természetesen erről is erősen megoszlanak a vélemények. Az utóbbi egy-két évtized politikatudományi szakirodalmában nyomatékosan megfogalmazódott, hogy a 21. századra a kormányzás hagyományos fogalmát igen jelentős kihívások érték: néhányan egyenesen a kormányzás forradalmának a szükségességét emlegetik. Az állam kialakult mechanizmusait egyre többen tartják alkalmatlannak a globalizációhoz való alkalmazkodásra és az új típusú problémák (demográfia, migráció, multikulturalizmus stb.) kezelésére.

A hagyományos kereteket és mechanizmusokat érő bírálatok sok tekintetben kétségtelenül jogosak, ám ebből persze igen különböző következtetéseket lehet levonni a terápiára nézve. A „minimális állam” régi eszméjének a hívei új érvekkel próbálják vágyaikat igazolni. A megoldást keresve így dolgozták ki a neoliberális szerzők a „good governance” fogalmát, amely a tradicionális állami kormányzás helyett a gazdasági és társadalmi élet meghatározó szereplőinek önszabályozó tevékenységét állítja előtérbe.4 A „good governance” tetszetős fogalma mögött azonban egy tőről metszett neoliberális értékrend húzódik meg; jól tükrözi ezt a két neves szerző, James Rosenau és Ernst-Otto Czempiel által szerkesztett kötet címe is: „Governance without government”, vagyis kormányzás állam nélkül.5 A „good governance” paradigmájáról szólva G. Fodor Gábor joggal emeli tehát ki: ez a koncepció „egyoldalúan liberális, sőt neoliberális”, hiszen az államnak a rend fenntartásán kívül semmilyen más funkciót nem adna. Más szavakkal: ily módon a 19. századi liberalizmus „éjjeliőr-államát” hozná vissza. Azzal az új elemmel kiegészítve, tegyük hozzá, hogy „teret nyit a magánszervezetek társadalmi koordinációs funkciójának, nyersebben fogalmazva a vállalatok intézményesített érdekérvényesítésének”. 6 E felfogás hívei tehát a kormányzás előtt álló problémákat lényegében az állam leépítésével, szerepének minimálisra zsugorításával és az állam által betöltött funkciók piaci alapokra helyezésével kívánják megoldani; a neoliberális kormányzás koncepciójában a magánszervezetek együttműködése lép az állam helyére.

...az állam és a társadalom közötti új típusú kapcsolatrendszer kialakításában.

Aligha vitatható, hogy a kormányzás tartalmát és módszereit számos tekintetben át kell alakítani az új évszázad kihívásainak fényében, konzervatív nézőpontból mégsem gondolhatjuk, hogy ennek érdekében a „good governance” koncepciója által kijelölt irányban kellene elmozdulni. Magyarországon pedig különösen nem. Már csak azért sem, mert a piac domináns szereplőinek amúgy is felettébb hatékony az érdekérvényesítő képessége; ha ez előtt még intézményesített módon is szélesebb utat nyitunk, az erősen korlátozná, sőt teljesen kiüresítené a demokrácia képviseleti funkcióját, és felszámolná a társadalmi kohézió maradékát is. A menedzser módra vezetett állam egyszerűen nem alkalmas a közérdek képviseletére. Ezért jóval rokonszenvesebb – és a konzervatív hagyományokba is jobban beilleszthető – az a koncepció, amely nem az állam háttérbe szorításában, majdhogynem felszámolásában látja a megoldást, hanem a korszerűsítésében, az állam és a társadalom közötti új típusú kapcsolatrendszer kialakításában. E megközelítésben, amelyet a „szociális piacgazdaságban” gondolkodók mindig is magukénak éreztek, s amelyet a szakirodalom újabban a „good governance” fogalmával szembeállított „good government” eszméjével azonosít, az állam nem pusztán a jó kormányzás feltételeit biztosítja, hanem ennél egyértelműen többet tesz: vállalja a funkcióinak betöltéséből fakadó feladatok ellátását is.7 A „ki kormányozzon” kérdésére tehát azt a választ kell adnunk, hogy – továbbra is – az állam. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség a civil szféra képviselőinek az eddiginél nagyobb mértékű és hatékonyabb bevonására a döntéshozatalba. Míg hagyományosan a kormányzat csak egy hierarchikus struktúrát jelentett, az új körülmények között a kormányzásnak egyre inkább egy olyan interaktív folyamattá kell válnia, amelyben az állam és a társadalom már nem választódik el élesen. Funkcióinak a hatékony ellátása érdekében azonban az államnak meg kell őriznie bizonyos fokú autonómiát a társadalommal szemben.8 „Erős” kormányzatra van tehát szükség, amely relatív autonómiájára támaszkodva válságos helyzetben akár népszerűtlen kényszerintézkedéseket is képes végrehajtani – a nemzet érdekében.

Az állam méltányossága

Ez pedig óhatatlanul elvezet az állam új szerepének a kijelöléséhez. Az elmúlt évek azt bizonyították, hogy a szocialisták és a liberálisok ellenséget látnak az államban. Nem pusztán „feledékenységből” mulasztották el ugyanis, hogy konzultáljanak a társadalommal: a „strukturális reformoknak” beállított törekvéseik szélsőségesen neoliberális szemléletmódjukból fakadnak, s ezek megvalósításának útjában áll(t) az állam. Mindent meg is tettek a lebontásáért. Mára emiatt tömegek létélményévé vált az a felismerés, hogy az állam magukra hagyta őket. A jó kormányzás jó államot tételez fel – személyes felelősséget is viselő „méltányos állam”-ot. A jelenlegi államunk minden, csak nem méltányos, hiszen a drasztikus adóztatásért cserében semmit sem nyújt, nem törődik polgáraival, és még a saját törvényeit sem tartja be. A magyar konzervatívok legfőbb kötelessége tehát az, hogy az államot a méltányosság intézményévé tegyék. A „Jövőnk” című vitairatban 2007- ben a Fidesz, igen helyesen, az államot a „közjó előmozdítására létrehozott intézményként” definiálta.9 Ennek megvalósítása érdekében nyilvánvalóan nem kevesebb – de nem is feltétlenül több –, hanem jobb államra van szükség, amelynek az igazságosságra mindenekelőtt méltányosságként kell tekintenie. A szocialistákkal és a liberálisokkal szemben eddig az ellenzékre hárult a „társadalomvédő” funkció, a Fidesznek most fel kell készülnie arra, hogy e feladatot majd új – kormányzati – szerepkörben úgy tudja megoldani, hogy összhangba hozza a gazdasági növekedés megkerülhetetlen követelményeivel.

S hogy mit kell tennie azért, hogy e fordulatra mielőbb lehetőség nyíljon? Egyrészt meg kell győznie a társadalmat arról, hogy hazánk valóban nem maradhat jelen helyzetében, másrészt arról is biztosítania kell a polgárokat, hogy a gyökeres irányváltást nem ellenükben, hanem az érdekükben, s velük együtt kívánja végrehajtani. A konzervatív felfogás szerint polgári jogaink közé az is beletartozik, hogy élvezhessük a jó kormányzás előnyeit. „A kormányzat az emberi bölcsesség találmánya, melynek célja, hogy emberi szükségleteket elégítsen ki. Az embereknek joguk van arra, hogy e bölcsesség kielégítse ezeket a szükségleteket…” – hangsúlyozta Burke a francia forradalomról szóló híres művében.10 A rossz kormányzás – vagy épp a kormányzás hiánya – nyilvánvaló módon tönkreteszi az államot, amely így nem tudja sem a társadalomnak, sem pedig a nemzetnek a szükséges védelmet megadni. A szétesés szélére sodródott Magyarországon a tények ma éppúgy „szekéren vonszolják petíciójukat”, valódi kormányzásért könyörögve, Carlyle erőteljes fogalmazását idézve, mint annak idején az ipari forradalom romboló következményeitől sújtott Angliában.

Az „állammegtartó” lépések nélkülözhetetlensége

A konzervatívoknak meg kell hallaniuk ezt a könyörgést! S fel kell készülniük arra az eshetőségre is, hogy ha tovább folytatódik a tehetetlenség vezérelte sodródás, akkor, mire kormányzati pozícióba kerülnek, az országban szinte már „szociális szükségállapot” lesz. Ez pedig nyilvánvalóan akár kivételes kormányzati intézkedéseket is igényelhet. A kormányzás parancsa elől, bármilyen terhes is lehet, nem térhet majd ki az ország új vezetése, s ellenfeleinek várható fellépésére a neves német jogfilozófus, Carl Schmitt érvelésével válaszolhat: a normák csupán a szokásos helyzetekre érvényesek, a helyzetek előfeltételezett normalitása pedig érvényességük pozitív jogi alkotórésze… A magyarországi helyzet pedig egyre kevésbé írható le a normalitás fogalmaival.

Jegyzetek

  • 1. A „failed state” fogalmát elsőként Stephan Ratner és Gerard Helman cikke használta: Saving Failed States. Foreign Policy, 1993 Winter. A „failed state” kérdéskörhöz részletesebben l.: Államok és államkudarcok a globalizálódó világban. Szerk.: Marton Péter, Teleki László Intézet, 2006. A Foreign Policy által javasolt kritériumokhoz l.: Wagner Péter: A „bukott államiság” és Afganisztán. In: Marton Péter i.m. 344. o.
  • 2. Thomas Carlyle: A chartizmus. In: Konzervativizmus 1593–1872. Szöveggyűjtemény. Szerk.: Kontler László, Osiris, Budapest, 487. o.
  • 3. Csizmadia Ervin: A kormányzás és az állampolgárok. In: Konszenzus és küzdelem. Szerk.: Novák Zoltán, Pétervári Zsolt, Szentpéteri Nagy Richard (Méltányosság Politikaelemző Központ), L’Harmattan, Budapest, 42–43. o.
  • 4. A „governance” fogalmának a karrierjéhez l. G. Fodor Gábor: Kormányzás/tudás. Századvég, Budapest, 2008, 73–74. o.
  • 5. James N. Rosenau–Ernst-Otto Czempiel (eds.): Governance without Government: Order and Change in World Politics. Cambridge University Press, Cambridge, 1992.
  • 6. G. Fodor, i.m. 76–77. o.
  • 7. V. ö. G. Fodor, i.m. 80–82. o.
  • 8. V. ö. Löffler Tibor: Államiság és legitimitás. Államelméleti paradigmák a rendszerváltás elemzéséhez. In: Álmaink állama. Szerk.: Pócza Kálmán, Századvég, Budapest, 2002, 68–69. o.
  • 9. Jövőnk. A Fidesz–Magyar Polgári Szövetség vitairata, 2007, 64. o. www.fidesz.hu/download/ Vitairat2007.pdf
  • 10. Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Ford.: Kontler László, Atlantisz, Budapest, 1990, 147. o.