Az osztrák nemzet és nemzettudat kérdései az 1920–30-as években

SZATMÁRI PÉTER rektorhelyettes, Zsigmond Király Főiskola (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

I. rész

A független Ausztria megszületése után annak létjogosultságát és a benne lakók nemzeti identitását (osztrákságát) az országon belül és kívül is sokan kétségbe vonták. 1918 után Ausztriában kezdetben nem létezett olyan valóban jelentős politikai erő, mely az ország függetlenségét és életképességét meggyőződésből képviselte volna. Leginkább a kényszerhelyzet, a nemzetközi nyomás (Franciaország)1 és a politikai pragmatizmus játszott szerepet abban, hogy az Osztrák Szociáldemokrata Párt és az Osztrák Keresztényszociális Párt politikusai beletörődtek a békeszerződés rendelkezéseibe, de azon belül is elsősorban a Németországhoz történő csatlakozás megtiltásába.

Az Osztrák Szociáldemokrata Párt a húszas évektől kezdődően célként fogalmazta meg az Anschluß (a Németországgal való egyesülés) mielőbbi megvalósítását, és ezzel összefüggésben alapvetően tagadta az osztrák nemzet, illetve bármifajta osztrák nemzet- és küldetéstudat létezését. A szociáldemokrácia Hitler hatalomra jutásáig az érdekek kölcsönös figyelembevételével megvalósuló békés csatlakozás programját tartotta keresztülvihetőnek. Az össznémet proletárérdekek hangsúlyozása mellett, az Osztrák Szociáldemokrata Párt védelmezte a leghatározottabban az Első Köztársaság demokratikus intézményrendszerét és utasította el a világgazdasági válság következtében megerősödő, a végrehajtó hatalom jogkörének kiterjesztését (a többi hatalmi ág rovására) szorgalmazó csoportok követeléseit. A szociáldemokraták békés csatlakozást és az össznémet proletárérdekek elsőbbségét hirdető politikáját a nemzetközi erőviszonyokat figyelembe véve nem tarthatjuk reálisnak. (A Németországban 1933-tól kezdődő náci rendszer az erőszakmentes Anschluß lehetőségét szinte kizárttá tette.) A párt 1933-ban módosította ugyan álláspontját, és lemondott a csatlakozás azonnali megvalósításáról a németországi rendszerváltás miatt, viszont továbbra is ragaszkodott az össznémet proletárérdekekhez, és néhány kivételtől eltekintve a szociáldemokrata vezetőkben fel sem merült Ausztria létjogosultságának argumentálása. Az osztrák szociáldemokrácia 1934. februári szétverése következtében elképzelhetetlenné vált a minden józan politikai erőt, beleértve a szociáldemokratákat és a tömegbázisukat is magába foglaló egységfront létrehozása Ausztria megvédelmezésére a náci Németország ellenében.2 Mindezek figyelembevételével, az illegalitásba és emigrációba kényszerülő szociáldemokrata párt még ekkor sem gondolkodott osztrák nemzetállamban. A jövőt, különösképpen az Anschluß tényleges bekövetkezése után, csak a 2. világháború során szerintük törvényszerűen kirobbanó össznémet forradalom eredményeképpen megszülető új, nemzetileg homogén Németország részeként tudták elképzelni. Az 1943-as évtől kezdődően az Osztrák Szociáldemokrata Párt3 többsége revideálta addigi nézeteit, és lehetségesnek ítélte Ausztria független államiságának helyreállítását, valamint egyre inkább elfogadta az álláspontjuk alapján a 2. világháború éveiben és a nemzetiszocialista rémuralom következményeképpen megszülető, osztrák nemzet és nemzettudat létjogosultságát (kiegészülve a küldetéstudat szimbolikájával)4.

...lehetségesnek ítélte Ausztria független államiságának helyreállítását...

A keresztényszociális párt, mely a húszas években még csak „átmenetileg” független Ausztriáról szólt (elegánsan és kényszerűen elkerülve a Anschluß-dilemmát), a harmincas évek elején, „a rendszerváltás pillanatában” és azt követően beletörődött és számolt Ausztria „hosszú távú” életképességével, fennmaradásával. Engelbert Dollfuß kancellárságával megkezdődött a párt beépülése a „pártnélküli” struktúrába, biztosítva és megőrizve „benne” saját hatalmi pozícióit, valamint befolyását a döntési mechanizmusokra. Súlyos tehertételként nehezedett az Osztrák Keresztényszociális Pártra az autoriter szisztéma elfogadása és az abban való aktív közreműködés, melynek igazolására a legkézenfekvőbb érvként az „ostromlott vár pszichózisa” kínálkozott. A párt demokratikus tradícióit elfeledve, asszisztált a demokratikus intézményrendszer leépítésénél, valamint a szociáldemokrata párt illegalitásba kényszerítésénél.5

gyelt arra, hogy se hivatalos, se informális módon ne támogassa a Németországhoz való csatlakozás előkészítését. Tette ezt részben taktikai okokból, hiszen a versailles-i békeszerződés, valamint a genfi protokoll szigorúan megtiltotta a csatlakozás felvetését is.6 A párton belül és körül lassan formálódó nem jelentéktelen csoport (Anton Wildgans, Guido Zernatto, Karl Ernst Winter, Leopold von Adrian stb.) véleménye szerint a Habsburg-ház egyfajta sajátos osztrák képződményt jelentett, és a Monarchia tradíciójának és „küldetésének” (a Duna menti népek békés egymás mellett élése) továbbvitelét kifejezetten a keresztényszociális pártnak kell magára vállalnia.

Ignaz Seipel kancellár, az első Osztrák Köztársaság egyik legmeghatározóbb politikusa – aki korábban IV. Károly gyóntatója volt – az Anschlußt egészen haláláig nem tartotta „aktuálisnak”; ezzel egyfelől a bizonytalan jövőbe tolta annak megvalósulását, másfelől elfogadva a béke feltételeit, reálisnak tartotta Ausztria létezését, sőt bizonyos egyedi osztrák szerep meglétére utalt: „Nekünk, osztrák-németeknek különleges feladatunk volt Közép-Európa, a kelet, a szlávok, a magyarok stb. vonatkozásában. Teljesítettünk mindent, vagy sem? Ha nem, akkor egyszerűen »haza leszünk zavarva« a »Birodalomba«, és ott tartományként kerülünk, a többi tartomány mellett, porosz uralom alá, mivel az Úr nem tud velünk mit kezdeni… Nekünk mindig arra kell gondolnunk, hogy Ausztriának egy olyan országnak kell lennie, amely más államokkal szoros és baráti kapcsolatot ápol. A »vérkeveredés « bennünk éppen annyi, mint a szomszédainkban, mint Európa összes népében.”7

Seipel nevéhez fűződik az „ein Volk in zwei Staaten”8 jelszava, mind kancellárként, mind a politika formálójaként harmonikus viszony kiépítésére törekedett a weimari Németországgal, de mindig kerülte a szorosabb egység lehetőségének felvetését. Meggyőződéséhez leginkább egy olyan nemzetek feletti királyság állt közel, amely egész Közép-Európában alternatívát nyújthatott a „vörös és a barna kór” ellenében egy stabil tekintély alatt. Megvizsgálva a korszak jelentősebb politikai áramlatait, nyilvánvalónak tűnik, hogy Ausztria önállóságának fenntartása, az osztrák nemzet létezésének elfogadása és ennek történelmi, kulturális stb. igazolása alapvetően a keresztényszociális párt és tömegbázisa, valamint annak holdudvarához tartozó csoportok érvrendszerében jelenik meg.9

A tradíció és a tartományok

Ausztriában 1918-at követően a hagyományos értelemben vett hazafiság és összetartozás érzése elsősorban a növekvő önállósággal rendelkező osztrák tartományokban volt jelen. A Tirolban, Voralbergben, Karintiában, Bécsben és máshol élők mindenekelőtt tirolinak, voralberginek, karintiainak, bécsinek stb. vallották magukat. A tartományok az évszázadok során szinte nemzetként őrizték hagyományaikat, kivívott autonómiájukat, valamint szokásaikat, és adták tovább mindezt az ott élők generációról generációra. Az előbbi tényezők alapvetően befolyásolták az egységes osztrák nemzet és nemzettudat kialakulásának esélyeit a tárgyalt korszakunkban. 1918–193810 közötti periódusban Ausztriában a tartományi hazafisággal és kötődésekkel egy időben megtalálhatjuk a német nemzethez tartozás érzését, illetve az osztrák nemzet- és küldetéstudat gondolatát is. A tartományi hazafiság ápolását politikai okokból (hagyományos tömegbázis a „vidék”) kiváltképpen a keresztényszociálisok szorgalmazták, melynek következményei közé tartozott a tradicionális Bécs és a tartományok ellentétének további elmélyülése az Első Köztársaság idején. A két nagy párt szembenállása az Első Köztársaságot gyengévé és bénulttá, a lakosság nagy százalékát pedig fogékonnyá tette minden rendet, jövőt és biztonságot ígérő politika iránt. A kötődéseiben és hovatartozásában többségében bizonytalan osztrák állampolgárok természetes módon fordultak a Németországból érkező, harsogó és meggyőző nemzetiszocialista propaganda felé.11

...azonos táborba sodorta, ... a szociáldemokratákat, liberálisokat és nemzetiszocialistákat...

A fenyegetettség mellett a magárahagyottság, elszigetelődés és a kétségbeesett szövetségépítés sikertelensége is hozzájárult a létezés kényszerű elfogadásához, szellemi (hon)védelméhez és politikai programmá éréséhez.

A német nemzethez tartozás kimondása (melyet ésszerű gazdasági okok támasztottak alá) azonos táborba sodorta, ha rövid időre is, más-más okokból a szociáldemokratákat, liberálisokat és nemzetiszocialistákat. Az osztrák ideológiát, ami a harmincas évek közepétől Ausztria és az osztrákság létjogosultságát, illetve életképességét kívánta bizonyítani, jórészt politikai kényszerűségből, valamint szükségszerűségből a Dollfuß és Schnuschnigg vezette kormányok képviselték. A konzervatív és katolikus körök egy része, a legitimisták-monarchisták és a harmincas évek közepétől a kommunisták meggyőződésből fogadták el létezőnek az osztrák nemzetet és nemzettudatot (küldetéstudatot), és az osztrák függetlenség megvédése érdekében semmilyen áldozatot sem éreztek túl nagynak. (Gondoljunk az előzőekben megnevezett csoportok túlzott kompromisszum- és megegyezőkészségére a „Ständestaattal”.)

„Osztrákság”, tradíciók és a Monarchia

Az osztrák nemzet létezését elfogadó csoportok szerint éppen az eltérő gondolkodású, szokású és vallású népek teremtették meg Ausztria belső területein (a Monarchia évszázadai alatt) azt a sajátos osztrák embertípust, mely „németségét” megőrizve mégis egy teljesen új közép-európai nemzet megteremtésére hivatott.12 Franz Grillparzer, kora közgondolkodására legnagyobb hatással bíró drámaíró, történész és publicista is a Monarchia intézményeiben vélte a különös és egyedi osztrák nemzet gyökereit felfedezni. A nemzetekfelettiség és univerzalizmus Grillparzer szerint könnyen, de nem rövid idő alatt egyfajta sajátos nemzettudattá alakulhat.13 Kifejezetten a „gyűjtőtégely” jelleg és az ezt irányító „szent” akarat szimbiózisából nőtt ki egy „tulajdonságokkal megáldott” egységes náció Európa közepén. Ez a nemzet, Grillparzer nyomán, már tisztázta Poroszországhoz fűződő viszonyát (Poroszország gyakran egyet jelent Németországgal) a 19. század két nagy töréspontja, 1806 és 1866 után: „Deutschland ist weniger, als es meint, Österreicht ist mehr, als es scheint”. Ausztriának és Ausztria állampolgárainak a történelem során az Ostmark elnevezésből következően mindig a „német” érdekek és kultúra bizonyos fajta „érdekképviseletét és érvényesítését kellett ellátnia”. „Az osztrák ember, a »kelet« démonaitól fenyegetve, ugyanakkor a »nyugat és dél« zsenialitásától megáldva, mindig tisztában volt küldetésével, de egyfajta alázatos félénkség okán keveset beszélt küldetéséről.”14 Ebből a különleges misszióból és a közép-európai népek ezen „nagy találkozásából” emelkedett ki egy önálló, magát fenntartani és életben tartani képes osztrák nemzet.

A nemzetteremtés kísérlete fölülről, „Európa szívében”: az osztrák mitológia

Minden kétséget kizáróan lényeges fordulatként értelmezhető Engelbert Dollfuß hatalomra kerülése 1932 áprilisában. A Monarchia hadseregében dicsőségesen szolgáló, karrierjét látványosan építő Engelbert Dollfuß személyében egy olyan kancellár került Ausztria élére, aki fanatikusan hitt önmaga kiválasztottságában, és saját küldetéstudatának lényegét a keresztény Nyugat-Európa szellemi és kulturális örökségének megőrzésében látta Ausztria vezetésével.

Bécsi diákévei során politikus nemzedékének tagjaihoz hasonlóan (Kurt Schuschnigg, Emerich Czermak, Arthur Seyß-Inquart, Anton Rintelen, Oswald Menghin, Othomar Spann stb.) került közel az 1918 végén magalakult, egyetemistákból és értelmiségiekből álló Német Közösség nevű titkos szervezethez, melynek célja a pángermán ideológia népszerűsítése és a marxizmus, szocializmus elleni harc volt. Ebből a kapcsolatból a harmincas évek elejére döntően szigorú és merev katolicizmusát, baloldal-ellenességét, megszállottságát és az újkonzervatív forradalom vonatkozásában a hatalom „akarását” (Wille zur Macht) őrizte meg. Gondolkodásmódja és meggyőződése – Dollfuß mint egyén, megegyezően kortársaival, sokkos állapotban fogadta a kisállamiság adottságait – kiegészült egy határozott poroszellenességgel (párosulva a protestantizmus kritikájával, különösképpen Hitler hatalomra jutásától kezdődően) és egy, az osztrák történelmi hagyományokra, illetve egyediségre hivatkozó újkonzervatív autoriter-hivatásrendi állameszmével.15

Az 1932–38 közötti időszakot részben felfoghatjuk mint kényszerintézkedések sorozatát, melyben megnőtt a jelentősége az osztrák nemzettudat gondolatának, és melyben önálló életet kezdett élni. A náci Németországban kiépülő etatista-totalitárius struktúra a döntő többségében keresztényszociális érzelmű osztrák vezető politikai garnitúra számára nem látszott szalonképesnek. Szinte ösztönösen fordultak a viszonylag stabil létkeretet és biztonságot nyújtó, az állami iniciatívát és primátust elfogadó, keresztény értékrenden nyugvó, egyedien közép-európai „osztrák mitológia” irányába. Ezt a mitológiát markáns attribútumok díszítik és teszik teljessé.

Ezek közé tartozik a küldetésmisszió sokoldalúsága és belső jelentésrendszerének összessége. Elsőként a németséghez fűződő viszony tisztázandó. Ebből a gondolkodásmódból, a kor viszonyaihoz igazodva, még hiányzik, vagy csak részlegesen van jelen a szecesszió16 víziója, pusztán a németségen belüli különállás és sajátos egyedi jelleg kerül előtérbe. Vagyis elfogadva az osztrákok évezredes együttélését és ezerszálú kötődését a német világhoz, pont az évezredes egymás mellett élés hangsúlyozódik, és nem együttélésről esik szó. Vitathatatlan a német kultúrkörhöz kötődés, de hasonlóan látványos a kölcsönhatás Közép-Európa más népcsoportjaival. Az előbbiekből következik az osztrák ember egyedisége és utánozhatatlansága, azazhogy része is, de mégis különálló, független és szabad a németségtől. (A harmincas években mindezt a Német-Ausztria elnevezésnek német nyelvű Ausztriává szelídülése is plasztikusan szimbolizálja.) Az új szerepvállalás „életrevalóságát” a Németországtól eltérő feladatok, földrajzi fekvés és kiválasztottság adhatják meg, és egyben mindezek a függetlenség dinamikáját is biztosítják.

A kultúra (osztrák) halhatatlansága

Mindehhez szorosan kapcsolódik a kultúrateremtő- és -közvetítőszerep-hivatás. A „teremtést” éppen a történelmi hagyományok érlelték: „Ausztria hitvallás és egyben elkötelezettség: keresztény, német, osztrák, hivatásrendi, autoriter…” 17 A korábban már jelzett Ostmark elnevezésből és keretből kilépve az „osztrákság” képviseli és képviselte legszignifikánsabban a befogadó és egyidejűleg átalakító, de közben újat alkotó európai tradíciót, melyben az eltérő kultúrák már említett békés egymás mellett és együttélése testesül meg.

„Az egység elemei és erői, a sokféleség elemei és a sokféleség erői.”18 Ennek a hivatásnak a segélykiáltásszerű hangsúlyozásával kívánták az 1936–38 közötti időszakban Schuschnigg, Miklas, Adam, Zernatto, Winter és mások a nemzetközi közvéleményben Ausztria esetleges megmentőit „megtalálni”, hivatkozva arra, hogy az európai örökség védelmezőjeként és megjelenítőjeként Ausztriának igenis helye volt és lesz a nap alatt.

A közvetítés19 gyakorlatilag Európa nyugati és keleti részét kötötte, köti, kötné egymáshoz, biztosítva a „szellem” szabad áramlását a két régió között. Ténylegesen ezen a ponton válik érthetővé a Monarchia hagyatéka, illetve ezt szimbolizálja a megszerzett tudás, az eltérő, szemben álló „szellemek” „megtermékenyítése”, harmonizálása, megbékítése. Az előzőek törvényszerű folytatását adja az ország fekvéséből is adódó közép-európai atmoszféra utánozhatatlanságába vetett hit.

A Monarchia örökségének újabb tartozéka a közép-európaiság. Ennek elkerülhetetlen kimondásával és az ebből adódó feladatok teljesítésével, illetve a hivatás „működtetésével” az osztrák történelem organikus fejlődése biztosítottnak látszott: „Az összeomlás összetörte a politikai struktúrákat, mégis Ausztria az európai szellem őrzője maradt.”20 (Mindez a közép-európaiságnak sokak által megénekelt életérzését is magában hordozta, valamint a Bécs–Prága–Budapest „belső hármas” együttműködésének újjáélesztését is.)

A kiválasztottság érzését, valamint a küldetésre való alkalmasságot tovább erősítette a katolicizmus mindenkori súlya Ausztria történetében és mindennapjaiban. „Ausztriában a keresztény mint szó mögött a mindennapi használatban egy egészen egyedi jelentés húzódik. Keresztény a népnyelvben annyit tesz: rendes, tisztességes. Még pontosabban kifejezve: a »keresztényietlen « azt jelenti, tisztességtelen, de istentelen is.”21 A rendszer „erejét” és másságát önmagában ez is bizonyíthatta a poroszok22 által vezetett Németországgal szemben, másrészt utal a hovatartozás és a gyökerek kérdésére, vagyis hogy Ausztria Európa „jobbik”, keresztény-katolikus felének része, és nem azonosul a náci rendszerrel. 23

...a katolicizmus mindenkori súlya Ausztria történetében és mindennapjaiban...

A hithez való kötődés és ragaszkodás egyben a hamis értékrendekkel, gyakorlatokkal és életmódokkal szembeni védettséget is biztosíthatta. Itt alapvetően a fogyasztói tömegtársadalmak, demokráciák hamis értékválasztásáról van szó: látszatdemokrácia, a dekadencia elburjánzása, a szabadság – egyenlőség – testvériség illúziója, a tekintélytisztelet „halála”, a tradíciók súlytalansága, a hagyományos intézményrendszerek, közösségek megkérdőjelezése, a lélektelen lét – mindezek oka és megjelenésük forrása a strukturáltság, a hierarchia és az „egészséges” rend hiánya. A „Nyugat alkonya” elkerülhetetlenné teszi a bejáratott és működő közösségek védelmét, az egyház aktivizálódását. Ausztria ilyen vonatkozásban nem más, mint a „keresztény gondolat állami megtestesülése.”24 Az egyház szándékolt feladatvállalása lényegileg a hitben látszólag homogén osztrák társadalom megbékítését és egymás iránti szolidaritás és „alázat” markánsabbá tételét célozta a nagy távlati idea irányában: a hit erejével a nemzet politikai egységének létrehozását.

Világpolgárság–egyetemesség mint nemzeti sajátosság?

Az univerzalizmus és nemzetekfelettiség eszménye véleményük szerint a küldetés legmeghatározóbb eleme, hiszen az „österreichische Mission” képviselőinek elképzeléseiben a nemzetekfelettiség és egyetemesség „különös házassága” eredményezte a szerves fejlődés hatására a sajátos osztrák nemzettudat kialakulását, azaz a nemzettudat ténylegesen egy nemzetek feletti sokszínű egyetemesség szimbiózisa és példája: Ausztria nem más, mint a Duna-medence, Közép-Európa, Nyugat- és Kelet-Európa népeinek évszázados együttéléséből táplálkozó és megszülető független ország. A benne élők pedig ennek a kultúrának, hagyománynak, egymásrautaltságnak az összességét testesítik meg az osztrák nemzet formájában. Tehát mindig is létezett osztrák nemzet, egy nagyobb politikai egység részeként.

A Monarchia felbomlásának tudathasadásos pillanatában a „lenni vagy nem lenni?” kérdésfeltevés után vált önálló, független nemzetté, és nyerte el megkésve a nemzetállami kereteket. Az előzőekből következően az önállóság „zászlóvivői” nyomán az osztrák történelem érlelte egységes, büszke nációval az „osztrákságot”, de egyben felruházta és felvértezte a hagyomány, a múlt tiszteletének fegyverzetével a nemzetek közötti ellentétek elsimításának és feloldásának érdekében.25 „Ausztria – Európa szívében – minden konfliktustól a leginkább érintve minden más országnál nagyobb érzékenységgel rendelkezik a világbéke problémája iránt.”26 „Európa Ausztria nélkül halott lenne”.27

Jegyzetek

  • 1. Lásd erről bővebben: Gordon Brook-Shepherd: Österreich. Wien, 2000, 295–385. o.
  • 2. Lásd erről részletesebben: Günther Steinbach: Kanzler, Krisen, Katastrophen. Wien, 2006, 195–248. o.
  • 3. Részletesen ír minderről: Karl Vocelka: Geschichet Österreichs. Wien, 2003, 272–286. o.
  • 4. Robert Menasse írásai külön figyelmet érdemelnek: Das war Österreich. Frankfurt am Main, 2005.
  • 5. A téma további összefüggéseiről lásd: Das Parteienwesen Österreichs und Ungarns in der Zwischenkriegszeit. (hrsg: Helmut Rumpler) Wien, 1990, 1–19. o.
  • 6. A Saint Germain-i békeszerződéssel kapcsolatos keresztényszociális állásfoglalást tükrözi Ignaz Seipel gondolatai: „… ha a békeszerződések által létrehozott Ausztria nem csak egy pillanatra, hanem mindörökre életképtelennek bizonyulna, az azt jelentené, hogy Európa térképének közepén egy lyuk keletkezne…” Idézi: Manfred Jochum: Die Este Republik in Dokumenten und Bildern. Wien, 1983, 48–49. o.
  • 7. Idézi: Raimund Poukar: Dr. Ignaz Seipel: Nationalismus Nationalsozialismus. Wien, 1935, 12–13. o. Lásd még: Klemens von Klemperer: Ignaz Seipel. Saatsmann einer Krisenzeit. Wien, 1976. és Friedrich Rennhofer: Ignaz Seipel. Mensch und Staatsmann. Eine biographische Dokumentation. Wien, 1978.
  • 8. „… számunkra a nemzet, függetlenül az állami hovatartozástól, a nagy kultúrközösség; nekünk, németeknek ez magasabb rendű, mint az állam. Mi nem hisszük, hogy az állam a nemzet számára az egyetlen létezési mód, persze sok német előtt lebeg a nyugat-európai államfogalom.” A beszédet idézi: Raimund Poukar: Dr. Ignaz Seipel: Nationalismus Nationalsozialismus. Wien, 1935, 11–12. o.
  • 9. Friedrich Heer: Der Kampf um die österreichische Indentität. Wien, 1981, 386. o.
  • 10. Lásd erről bővebben Kurt Skalnik tanulmányát. In: Österreich 1918–1938. (hrsg: Erika Weinzierl) Wien, 1983, 11–27. o.
  • 11. Manfred Scheuch könyvében a folyamat állomásait követhetjük nyomon: Der Weg zum Heldenplatz. Wien, 2005.
  • 12. Claudio Magris: A Habsburg-mítosz. Budapest, 1983, 13. o.
  • 13. Grillparzer mellett az osztrák irodalmi élet több meghatározó képviselője is, például Hugo von Hofmannsthal, Stefan Zweig, Franz Werfel, Anton Wildgans, Joseph Roth is megfogalmazta kötődését Ausztriához. Ludwig Reiter: Bekkenntnis zu Österreich. Wien, 1946.
  • 14. Reichpost, 1932, 39. évf., 318. sz., 1. o.
  • 15. Gordon Brook-Shepherds: Engelbert Dollfuß. Wien, 1961, továbbá: Eva Dollfuß: Mein Vater. Hitlers erstes Opfer. Wien, 1994.
  • 16. Szó szerint értendő ezalatt a kivonulás a „német nemzettestből”, az életképesség és vállalása Németország nélkül.
  • 17. Ö.S.A.d.R, N.P.A, Sammlungen/Nachlässe, Gruppe 09. V. F. Karton 2. Hilfsmaterialen, 2. 7. 1935.
  • 18. Der katholische Staatsgedanke. Bericht über die katholich-soziale Tagung der Zentralstelle des Volksbundes der Kattholiken Österreichs am 29. und 30. April 1934. in Wien. Wien, 1934, 67. o.
  • 19. Dollfuß számtalanszor beszélt előadásaiban a közvetítés fontosságáról: „Amikor én Ausztria kormányának vezetőjeként (…) a Duna és az Alpok Ausztriában található szépségéről, a fényes történelemről, a világhírű zenéről, a művészetekről és a páratlanul gyönyörű Bécsről beszélek, akkor mindezzel Ausztria közép-európai feladatait-küldetését, népek közötti közvetítő szerepét kívánom szolgálni.” A beszédet idézi: Edmund Weber: Dollfuß an Österreich. Eines Mannes Wort und Ziel. Wien, 1935, 68–69. o.
  • 20. Schuschnigg spricht. Das politische Gedankengut eines Österreichers. Wien, 1935, 24. o.
  • 21. Guido Zernatto: Die Wahrheit über Österreich. New York, 1938, 81. o.
  • 22. A küldetés képviselőinek felfogásában a poroszok és Poroszország egyet jelentett valamifajta diktatórikus, apparátus ízű politikai modellel: „A poroszság egyenes folytatása a nemzetszocializmus, a »történelmi tény« ezzel szemben nem más, minthogy Berlin előtt volt Ausztria, és a »történelem azt tanítja«: a poroszok cserbenhagyták Ausztriát és a keresztény Nyugat-Európát… Aki rosszul ismeri a »német történelmet«, velünk, osztrákokkal kapcsolatban téves következtetésre juthat… Senki sem veheti magának a bátorságot, hogy lekicsinyelje-lealacsonyítsa a múltunkat.” Siegmund Guggenberg: (Hakenkreuzsymbol) In diesen Zeichen! Was der Katholik vom Nationalsoziakismus wissen muß. Wien, 1932, 10. o.
  • 23. Heinrich Bußhoff német történész az „osztrák misszió”-ban a náci Németországgal szembeni passzív rezisztencia életre keltését és az önállóság definícióját látja. Das Dolfuß-Regime in Österreich in geistergeschlichen Perspektive unter besonderer Berücksichtigung der „Schönerer Zukunf” und „Reichpost”. (Beträge zur politischen Wissenschaft. Band 6.) 298. o.
  • 24. Ö.S.A.d.R, N.P.A. Sammlungen/Nachlässe, Gruppe 09. V. F. Karton 38. 11. 3. 1937.
  • 25. A jelszavak, a lózungok az önazonosság erősítését célozták a dicső múlt felelevenítésével. Dollfuß jó néhányszor tudatosította: „Egy évezreden át Ausztria földjén dőlt el az európai történelem, hatszáz éven át Bécsben uralkodott a német császár, és innen kiindulva irányították a világ történéseit. Az osztrákok ezért is büszkék hazájukra és osztrákságukra. De éppen ezért Ausztriának joga, hogy akaratát, saját jövőjét szabadon kiteljesítse.” So sprach der Kanzler. Dollfuß Vermächtnis. Hrsg. Von Anton Tautscher, Wien, 1935, 64. o.
  • 26. Dollfuß an Österreich. Eines Mannes Wort und Zeil. Hrsg. Von Edmund Weber, Wien, 1935, 63. o.
  • 27. Wilhelm Miklas: Der Bundespräsident spricht. Von Österreichs Wessensart und Sendubg. Wien, 1934, 16. o.