Pénzügyi válság és nyugdíjrendszer

DR. MENYHÁRT SZABOLCS doktorjelölt, Miskolci Egyetem. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Mit veszíthet az állam és a jövő nyugdíjasa a jelenlegi magánnyugdíjpénztárakban?

Akármennyire is próbálták felelős gondolkodók a világ pénzügyi és gazdasági szakembereit figyelmeztetni egy közelgő válságra, sokként érte a világot a 2008 őszén kibontakozott világméretű pénzügyi krízis, melynek negatív hatásai hazánkat sokkal inkább érintették, mint az várható lett volna. A magyar pénzügyi-gazdasági mutatók – különösen a magas államadósság, a könnyen támadható nemzeti valuta, a gazdaság külföldnek való kiszolgáltatottsága – felerősítették a válság hazai hatásait, melynek eredményeképp még az államcsőd sem volt elképzelhetetlen egy rövid ideig. Bár a rendkívül gyorsan érkezett külföldi (IMF, EU) mentőövnek köszönhetően Magyarország (időlegesen) eltáncolt az államcsőd széléről és a forint árfolyama is átmenetileg stabilizálódott, de mélyreható szerkezetátalakítás nélkül ismét könnyen az államcsőd szélén találhatjuk magunkat.

A magyar tömegtájékoztatás a címben jelzett pénzügyi válság és nyugdíjrendszer kapcsolódási pontjait elsősorban a jövő évi várható csekély mértékű nyugdíjemelésben, illetve a 13. havi nyugdíjak 80 ezer forinton történő „befagyasztásában” látja. Álláspontunk szerint azonban ezen kérdések csupán a „fecsegő felszín” dimenzióját jelölik, és nem foglalkoznak a nyugdíjrendszer valós problémájával, vagyis azzal, hogy a vegyes szerkezetű magyar nyugdíjrendszer, illetve a magánpénztári rendszer működ- (tet)ése és finanszírozása az elégtelen és sokszor elhibázott szabályozás miatt jelentős mértékben csökkentik a jövő nyugdíjasainak járó szolgáltatásokat, illetve növelik hazánk pénzügyi kiszolgáltatottságát. Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy felvillantsuk a magyar nyugdíjrendszer szerkezetéből fakadó kockázati tényezőket, és megpróbáljunk ezekre megfelelő válaszokat megfogalmazni. Az alapvető problémát a magyar nyugdíjrendszer 2. pilléreként funkcionáló magánpénztárak működése jelenti, hiszen amellett, hogy pénztárak gazdálkodása nem kielégítő, a pénzügyi kiszolgáltatottságunkat is növelik. Mindenekelőtt – a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer reformja mellett – meg kell valósítani a magánpénztári struktúra mélyreható átalakítását is. Még mielőtt álláspontunk kifejtésébe kezdenénk, le kívánjuk szögezni, hogy feltétlenül szükségesnek tartjuk a magyar nyugdíjrendszer feltőkésítését, hiszen csak így képzelhető el a hosszabb távon fenntartható magyar nyugdíjrendszer. De azt is rögzítenünk kell, hogy a rendszer feltőkésítése nem valósulhat meg a többség (járulékfizetők és nyugdíjasok) kárára, kevesek profitálása mellett (pénztárszakma, pénztárakat működtető apparátus, pénztárak mögöttes tulajdonosi köre stb.).

Pénzügyi válság és nyugdíjrendszer

Az idei pénzügyi válság igen negatívan érintette a nyugdíjrendszerek, így a magyar nyugdíjrendszer működését is. Senki sem számolt olyan pénzügyi katasztrófával, ami még a felhalmozási időszakban teszi tönkre a pénztárak befektetéseit. Márpedig most azokat az időket éljük. A válság nagyságát igazolja az is, hogy Alan Greenspan, korábbi USA-jegybankelnök nyilvánosan ismerte be tévedését, amikor kijelentette, hogy „a pénzügyi krízis megmutatta: tévedett korábbi szabadpiaci ideológiájában.”1 Márpedig a (magyar) magánnyugdíjpénztári rendszer is erre az ideológiára épül. A magánpénztárak/alapok sokkal profitábilisabban tudják a rájuk bízott nyugdíjcélú vagyont kamatoztatni, hiszen az állam a befizetéseket csak az infláció mértékével indexálja, addig a pénzpiacok ennél sokkal magasabb hozamokra képesek, és olcsóbbá válik a nyugdíjfinanszírozás. Sajnálatos módon a mostani válság világosan megmutatta, hogy a nyugdíjpénztárak nem képesek a tagok szempontjából profitábilis működésre. „A 2007 júliusában kirobbant jelzálogpiaci válság a tőzsdék mélyrepülése miatt a világ nyugdíjalapjainak teljesítményére is rányomta a bélyegét. Közép-Kelet- Európa magánnyugdíjpénztáraiban kezelt vagyon például egy év alatt, tehát 2007 júliusa és 2008 júliusa között összesen 9 milliárd eurós, forintban kifejezve közel 2500 milliárd forintos veszteséget szenvedett el.”2 Sajnálatos módon vagyonarányosan Magyarország szenvedte el a legnagyobb veszteségeket, amit elsősorban a részvényportfóliók megugrása indukált. A magyar pénztárak részvényállományukat 10-ről 17%-ra növelték, míg a környező államok alapvetően konzervatív befektetési politikát alkalmaztak. A cseh pénztárakban ennek köszönhetően a veszteség csak mintegy 3%-os volt.3 A magyar pénztárak az általuk kezelt vagyon több mint egyötödét elbukták a tőzsdéken, mely veszteséget senki sem fogja a magyar pénztártagok részére megtéríteni. Mindez egyértelműen bebizonyította, hogy az állam a maga eszközeivel nem képes arra, hogy megfelelő garanciát nyújtson a hektikus piaci mozgásokkal szemben. Ugyanakkor ebből kifolyólag nem megengedhető, hogy az állam kötelezze polgárait, hogy nyugdíjcélú vagyonuk jelentős részét bizonytalan és kétséges körülmények között ténykedő brókerek kénye-kedvére bízzák. Márpedig hazánkban ez történt.

...a nyugdíjpénztárak nem képesek a tagok szempontjából profitábilis működésre.

A mai krízist tovább súlyosbítja az állampapírpiac befagyása, melynek következtében akár az államcsőd sem (lett volna) kizárt. A probléma jobb megértéséhez mintegy 10 évet kell visszamenni az időben. Az akkori MSZP–SZDSZ pártkoalíció 1997-ben alkotta meg az ún. vegyes nyugdíjrendszert, melynek lényege az volt, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer mellett meghatározott alanyi kör kötelező jelleggel a magánnyugdíjpénztári rendszer tagjává is vált. Talán nem is annyira meglepő, de az 1997-es nyugdíjreform körül is az a szervezet bábáskodott, amelyik segített idén is elkerülni a közvetlenül fenyegető államcsődöt. Az akkor bevezetett (chileinek nevezett, de valójában argentin) nyugdíjmodellnek az a lényege, hogy az állami felosztó-kirovó nyugdíjrendszert úgy kívánja megreformálni, hogy egy kötelező és tőkefedezeti pillért is bevezet, így hosszabb távon (ismételten) feltőkésíthető a nyugdíjrendszer. Ugyanakkor az átmeneti kiadások az aktív generációt terhelik. Jelen tanulmány szempontjából az átmeneti kiadások kategóriája igen jelentős. Mai értékekkel számolva, a Nyugdíjbiztosítási Alap csak az össznyugdíj(biztosítási)járulék 76,1%-át kapja meg, míg a magánpénztárak kezelik a fennmaradó 23,9%-ot. Nem nehéz belátnunk, hogy a Nyugdíjbiztosítási Alap kieső bevételét valakinek valamilyen módon pótolni kell, hacsak nem kívánjuk a járulékkulcsot felemelni vagy a fizetendő nyugdíjakat csökkenteni. Tekintve, hogy a járulék felemelése, illetve az ellátások csökkentése a nyugdíjrendszer biztosítási jellegét erőteljesen csorbítaná – márpedig a reform egyik deklarált alappillére a biztosítási elv erősítése volt –, a jogalkotó a kieső bevételek költségvetésből történő visszapótlását vállalta. A 2008. évi költségvetésben mindez 339 446,4 millió forintot tett ki,4 ami a Nyugdíjbiztosítási Alap összbevételi főösszegének mintegy 11,9%-át jelentette. Ugyanakkor az állam a magánnyugdíjpénztárba átlépők miatti járulékkiesés pótlására fizetett költségvetési támogatás összegével évente tovább növelte adósságállományát, melyet állampapírok kibocsátásával vagy egyéb módon finanszíroz. Mivel a magánnyugdíjpénztárak zömmel (egyre csökkenő mértékben) állampapírokba fektetik befolyó tagdíjbevételeiket, a nyugdíjrendszer feltőkésítése csak névleges marad, hiszen a tagdíjak is államadósságot finanszíroznak, csak nem implicit módon, hanem expliciten. Álláspontunk szerint akkor beszélhetnénk ténylegesen feltőkésített nyugdíjrendszerről, ha a nyugdíjrendszer megtakarításai nem államadósságot finanszíroznak, hanem működő tőkeként jelenhetne meg az adott állam tőkepiacán. Tekintve, hogy a magyar pénztárak az elmúlt év során egyre inkább a részvénypiacok felé orientálódtak, így a pénztárak portfóliójában az államkötvények súlya az egyéb – elsődlegesen részvények – pénzügyi instrumentumok javára elmozdult, így ezen tényező sokak szerint alapjaiban hozzájárult ahhoz, hogy 2008. október 9-én az állampapírok másodlagos piaca gyakorlatilag meghalt.5 A kormányzat csak jelentős erőfeszítések árán volt képes arra, hogy ismét életet leheljen a piacba, és elkerülje az állam fizetésképtelenségét. Mindez az ígért hozamok 2%-kal történő emelésével volt lehetséges, mely példa nélküli a térségben.6 Látható, hogy az adott állam magas adósságszintje alapvetően hozzájárul pénzügyi sebezhetőségéhez, melyhez alapvetően hozzájárul a második pillér miatt vállalt mintegy 1000 milliárd forintos7 többlet-államadósság. A válság komolyságát jelzi, hogy Argentína, melynek nyugdíjrendszeréről – a chileivel ellentétben – a magyar vegyes rendszert mintázták, már bejelentette, hogy a magánpénztárakat államosítja. 2008. október 22-én hivatalosan bejelentették, hogy a közel 30 milliárd dollárt kezelő magánnyugdíjpénztárak vagyonát az állam átveszi, és egyben a nyugdíjígérvényeket is teljesíti. A lépésre azért volt szükség, hogy a latin-amerikai ország elkerülhesse a néhány évvel ezelőtti államcsőd megismétlődését.8

Nyugdíjpénztárak az új magyar nyugdíjrendszerben

Tekintve a fentiekben részletezetteket, a mai magánpénztári rendszer drasztikus reformra szorul, melyet mind az állam pénzügyi stabilitásának, mind pedig a későbbi nyugdíjasok nyugdíjvagyonának biztosítása érdekében végre kell hajtani. Ezen esetben két forgatókönyvet kell felvonultatnunk: egyet államcsőd esetére, egyet pedig arra az esetre, ha az államcsőd elkerülné hazánkat. Ha hazánk fizetésképtelenné válna, akkor a válságból való kiút első lépéseként – Argentína mintájára – államosítani kell a magánnyugdíjpénztárakban kezelt vagyont. A magánpénztárak által birtokolt mintegy 1000 milliárd forintnyi rövid és középlejáratú állampapír hosszú lejáratú, nyugdíj-államadósság kötvénnyé való átváltása révén a magyar államháztartás adósságállománya bőven az ún. maastrichti 60%-os érték alá kerülne.9 És valljuk be, az állam is jobban jár, ha nem külföldi és belföldi (spekulatív) állampapír-tulajdonosok markában vergődik, hanem saját polgárainak tartozik, akik esetében ráadásul csak hosszabb idő elteltével válik esedékessé a szolgáltatási kötelezettség. Ugyanakkor ezen esetben is meg kell kezdeni újra a nyugdíjrendszer visszatőkésítését, de ez álláspontunk szerint csak mint hosszabb távú cél (50 év) valósulhat meg. Abban az esetben, ha az államcsőd elkerüli hazánkat, alapvető reformokat kell végrehajtani a magánpénztári rendszerben az alábbiak szerint. Álláspontunk szerint az általunk javasoltak a pénztárak hatékonyságát növelnék, az állam pénzügyi kockázatait pedig csökkentenék.

A nyugdíjpénztárak jogállása: Az 1997-es nyugdíjreform úgy valósította meg a magyar nyugdíjrendszer részleges privatizációját, hogy nem kötelezte a magánpénztárakat a hatékony gazdálkodás megvalósítására. Álláspontunk szerint nincs egészséges verseny, ha a fogyasztó nem élhet megfelelő módon választási lehetőségével. Nem az a választás szabadsága, ha a piacon választhatok piros alma, zöld alma vagy sárga alma között, hanem az, ha eldönthetjük, hogy a gyümölcsválasztékból adott színű almát, körtét, szőlőt vagy banánt szeretnénk. Mivel a magánpénztárak tényleges alternatívájaként fellépni képes ONYF-et kizárták a versenyből, a fogyasztó csak a kérdéses „almák” között válogathat. Tessék tehát megengedni, hogy Mi, Én, mint tudatos fogyasztók eldöntsük, hogy a kötelező nyugdíjrendszerbe fizetendő járulékunkat (nyugdíjjárulék és tagdíj) kire bízzuk. A tudatos fogyasztó el tudja dönteni, hogy kockázatos módon magasabb járadékot akar, vagy szerényebb ellátás fejében inkább biztonságban szeretné tudni pénzét.

A tényleges nyugdíjpiaci verseny megteremtése érdekében a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer felügyeletét ellátó szervnek meg kell alapítania saját nyugdíjpénztárát, melyet Fáy Andrásról, a haza pénztárosáról kellene elnevezni.10 A szerző megtisztelőnek érezné, ha az elsők között csatlakozhatna a magyar nyugdíjpiac legújabb szereplőjéhez, és bízhatná tagdíjait a Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár kezelésére. Tekintve, hogy megszületik az első „állami magánnyugdíjpénztár”, a pénztári rendszer elnevezését is a „magán” szó elhagyásával „nyugdíjpénztári” rendszerre kell módosítani. A Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár tőkefedezeti elvű járulékmeghatározású pénztár volna, így érdemben nem különbözne az egyéb pénztáraktól. Ugyanakkor a pénztárat nem választó pályakezdők nem egy területi pénztár, hanem a Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár tagjaivá válnak a törvény előírásai alapján. A Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár befektetési tevékenységét a többi pénztárhoz hasonlóan végezné, de nem lennének rá hatással a nemzetközi üzleti körök, hiszen alapvetően az államadósság finanszírozásában venne részt. Részvényeket, kötvényeket és egyéb kockázatos befektetési formákat nem választhatna. Ugyanakkor a szerényebb hozamokat kompenzálná a mögöttes állami garancia. Működése viszonylag olcsó volna. Reklámoznia nem kellene magát, hiszen burkolt formában sem törekszik nyereség elérésére. Működési költségei egyébként is meghatározottak, azaz maximalizáltak, hiszen azok nem léphetnék túl a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer kezelt vagyonhoz képest meghatározott működési költségarányának 110%-át. A pénztár részére teljesítendő tagdíjak ellenőrzését az APEH végezné, ugyanakkor a többi pénztár esetében a tagdíjellenőrzés, -kezelés és -behajtás már meghatározott igazgatási szolgáltatási díj ellenében történne, hiszen ezen ellenőrzések indokolatlanul kötnek le igen értékes ellenőrzési, végrehajtási és egyéb kapacitásokat az állami adóhatóságnál. A Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár a szolgáltatás megállapítása során figyelembe veszi a normajáradékot, így szolgáltatott járadék összege legalább annyi, mint amennyit azonos feltétele mellett a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer fizet. A magyar állam a Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár szolgáltatásai vonatkozásában kezességet vállal.

Működése viszonylag olcsó volna.

A fentiek utópisztikusnak tűnhetnek az új nyugdíj-ortodoxia elméletein felcseperedő nemzedékek számára. Svédországban megvalósították az állami nyugdíjalapok működését a magánkezelésű nyugdíjalapokkal párhuzamosan. Másik ellenpéldaként Kirgizisztán nyugdíjrendszerét említjük, ahol bár formálisan megvalósították a Világbank által szorgalmazott teljes nyugdíjprivatizációt, a biztosítottak túlnyomó része mégis az állami nyugdíjpénztárban lett tag, hiszen erre lehetőséget adott a jogalkotó. De miért is az? Miért is számít(hat) utópisztikusnak egy racionális fogyasztói igény? Hiszen a fentiek viszonylag egyszerűen törvénybe iktathatók. Az egyén biztonságot kap, hiszen nyugdíjvagyona biztonságban van, illetve jobb megtakarítási formába fektet, mivel a működési költségek jóval alacsonyabbak a piacinál. Az állam is jól jár, mert olcsó forrásból jut hitelhez, ami elengedhetetlen számára az államadósság finanszírozásához, és a nyugdíjrendszer is folyamatosan feltőkésedik. A helyzet vesztesei a pénzügyi körök volnának, akik a jelenlegi pénztári struktúrában a tagdíjakat megforgatva a pénzpiacon, államadósságot finanszíroznak, csak épp a költségeket terhelik ránk: egyrészt alacsonyabb életjáradék, másrészt pedig drágább államadósság- finanszírozás formájában. Végeredményben mindkettőt mi fizetjük meg, és ez elfogadhatatlan.11

A felelősség kérdése: Az új pénztári struktúrában elsőként fel kell számolni a pénztárak látszatönállóságát,12 és engedélyezni kell azok részvénytársasági formában történő működését, ahogy ezt egyébként a pénztárszakma is szorgalmazza.13 Álláspontunk szerint is indokolt volna a pénztár és a háttérintézmény kapcsolatának legalizálása – például úgy, hogy a pénztár alapító tulajdonosaként az adott bank vagy biztosító lép fel –, már csak a garanciális kérdések tisztázása végett is. A jelenlegi rendszerben senki sem érdekelt az eredményes működésben: a felhalmozási időszak téves befektetéseinek kockázatát a pénztártag „lenyeli”, a szolgáltatási időszakban pedig ott a garanciaalap és végső soron az állam. Ha a pénztár és az alapító kapcsolata legalizálódna, akkor azt is ki kell egyben mondani, hogy a pénztár tulajdonosa viseli a végső felelősséget az állam helyett. Gondoljunk csak arra az alapvető ellentmondásra, hogy ha egy „sufnidiszkont” betéti társaság kültagjának neve szerepelt a társaság cégnevében, a főszabálytól eltérően felelőssége azonos volt a beltagéval, azaz, ha a társaság vagyona nem fedezte a tartozásokat, akkor e tartozásokért korlátlan és a (többi) beltaggal egyetemleges a felelőssége. Ugyanakkor a több ezer milliárd forintot kezelő, adott esetben több százezer tagot képviselő pénztár üzletpolitikáját gyakorlatilag meghatározó anyabank úgy mentesülhet a rossz üzlet és/vagy befektetéspolitika következményei alól, hogy gyakorlatilag egy forint erejéig sem kell kártalanítani a veszteségeket elszenvedő tagokat.14

Az a piaci szereplő, aki a „nyugdíjbiznisz” fájába vágja a fejszéjét, nem teheti mindezt felelőtlenül. Ezt kívánja meg mind a saját, mind pedig a pénztártagok érdeke is. Az anyagi felelősség álláspontunk szerint minden esetben meg kell hogy jelenjen. A garanciaalap intézménye, mint elsődleges garancia helyes megoldás. De a garanciaalap szolgáltatásait ki kell terjeszteni arra az esetre is, amikor a pénzár saját hibás befektetési döntése miatt szenved el veszteségeket. Igen. Nem lehet a piacra fogni a veszteség megjelenését, hiszen szakmai szereplőről van szó, így tőle fokozottabban elvárható a piaci szabályok behatóbb ismerete. Ha pedig a szakértelem mellett is előfordulnak veszteségek, akkor annál is inkább indokolt a garanciaalap felszabadítása a veszteségek pótlása érdekében. Kétségtelen, hogy a működési költségek ettől nőnek, de a biztonsági fok is növekszik. Így adott esetben nem fog akkora kockázatot jelenteni a részvényportfóliók birtoklása, mint napjainkban, és talán a veszteségek is csökkenthetők ezáltal. Ugyanakkor végső soron – az állami garancia helyett – a pénztárak tulajdonosainak kellene jótállaniuk a garanciaalap fizetésképtelensége esetére. Ilyen körülmények között minden pénztár ténylegesen érdekelt volna a nyereséges üzletvitelben, hiszen nem állna az állam mögöttük.

Végül szólni kell a működési költségekről is. A jelenlegi helyzetben ezek kirívóan magasnak tekinthetők, és ugyancsak a tagok megtakarításait csökkentik, de egyáltalán nem érdekeltek ezek csökkentésében (magas bérek, reklámköltség, ügynöki díjak stb.). Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mindezen költséget miért kell a pénztártagoknak viselniük, holott a döntésekbe beleszólásuk nincs.15 Álláspontunk szerint a nyugdíjpénztár működési költségeit is maximalizálni kell, melynek mértéke a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer kezelt vagyonhoz képest meghatározott működési költségarányának 120%-a. Ha a nyugdíjpénztár ennél több működési költséget halmoz fel, az csak a pénztár tulajdonosát terhelheti. Nem vitatható el ugyanis, hogy például a kezdeti időszakban magasabbak a költségek, de ezt nem szabad a pénztártagokkal megfizettetni.

A védett személyi kör: A nyugdíjpénztárak személyi köre megegyezik a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer védett személyi körével. Ennek megfelelően a biztosított vagy a Fáy András Nyugdíj-takarékpénztárba vagy valamely másik, magánigazgatású nyugdíjpénztárba lép be.

A finanszírozás: A nyugdíjpénztárak finanszírozása a jelenlegihez képest nem változik. A biztosítottak jövedelmük meghatározott részét tagdíjként fizetik be a választott pénztárba. A pénztárak tőkefedezeti elven működnek és járulékmeghatározású szolgáltatást teljesítenek.

A szolgáltatás: Az új pénztári struktúrában a nyugdíjpénztárak nem lennének jogosultak úgy járadékot szolgáltatni, hogy azt a tag javára biztosítóintézettől vásárolnak meg. Azt a szolgáltatást, amelyet a pénztár nem saját maga szolgáltat, nem tekinthetjük ténylegesen nyugdíjszolgáltatásnak. A nyugdíjpénztár csak a járadékszolgáltatás révén válik ténylegesen azzá, amit elnevezése sugall. Ha a járadékot biztosítótól vásárolja, akkor a pénztár csupán alapkezelői funkciókat lát el, márpedig a nyugdíjpénztár lényéből fakadóan, saját maga kell hogy járadékot szolgáltasson. A problémát a biztosítóintézettől vásárolt járadék esetében abban látjuk, hogy egyrészt a nyugdíjpénztár ezen esetben egyáltalán nincs ösztönözve a jó gazda gondosságára, hiszen a járadék megvásárlásával a felelősség a nyugdíjpénztárról a szolgáltató biztosítóra terhelődik át. Ugyancsak érdekes kérdés, hogy ezen esetben már a jelenlegi magánnyugdíjpénztárak mögötti felelősséget is kikerülték. Ezen esetben a járadék folyamatos szolgáltatásáért kizárólag a szolgáltató biztosító lesz felelős, tehát bármilyen probléma esetén csak a biztosító felel. Ennek kiküszöbölésére az általunk tételezett nyugdíjpénztárak kizárólag saját járadékot szolgáltathatnak. Másik oldalról pedig aggasztónak találjuk azt is, hogy hazánkban nem alakult ki még a járadékpiac, mely hiányában félő, hogy a biztosítók a kicsiny piacon irreálisan magas áron fogják kínálni termékeiket. Ezen esetben alapvetően sérül a nyugdíjrendszer nonprofit jellege, hiszen a piaci szereplő biztosítóintézet a járadék szolgáltatásába belekalkulálja saját profitját, illetve a biztosító profiltisztaság16 hiányában egyéni jövedelmezőségre is törekszik, ami tovább drágítja ezt a megoldást.

A pénztárak felügyeletét is erősíteni kell.

A felügyelet: A pénztárak felügyeletét is erősíteni kell. Álláspontunk szerint a széttagolt magyar pénztári struktúra nem képes a tagság megfelelő kezelésére, amit az is mutat, hogy az adóhivatalra kellett a tagdíj-nyilvántartási feladatok zömét bízni. Ezzel kapcsolatban az az álláspontunk, hogy svéd mintára egy köztestületi formában működő Nemzeti Magánnyugdíj Hatóságot kellene létrehozni, mely a tagdíjak adminisztrálásával foglalkozik, ugyanakkor a befektetéseket továbbra is az egyes pénztárak végeznék. Ezzel kapcsolatban ki kell emelnünk, hogy ennek hatására a pénztárak működési költségei várhatóan csökkennének, és fokozottabb kontroll érvényesülne, mint jelenleg. Ezen alap igazgatását önkormányzati elvek szerint kellene megvalósítani, ahol helyet kellene biztosítani az egyes pénztárak képviselői részére is, így egymás kölcsönös ellenőrzése javíthatná a biztonságot.

Összességében az új nyugdíjpénztári struktúra egyszerre szolgálja a tagok biztonságát és a nyugdíjrendszer visszatőkésítését. Ugyanakkor tényleges választási lehetőséget és választási szabadságot is jelentene a tagok számára. Amíg a Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár állami garancia mellett állampapírok vásárlásával az államadósságot finanszírozza, addig a nyugdíjpénztárak a mögöttes banki, biztosítói háttér által biztosított garancia mellett elsődlegesen kockázatosabb pénzpiaci papírokból (részvény, kötvény stb.) igyekeznek magasabb hozamok elérésére. Ugyanakkor a két intézmény teljesen átjárható lenne: bármelyik tag dönthet a nagyobb biztonságot jelentő, de kisebb hozamokat produkáló vagy a nagyobb hozammal kecsegtető, de bizonytalanabb mellett. Ugyanakkor a magánpénztárak a tényleges versenyhelyzetből és a fokozott tulajdonosi felelősség miatt sokkal inkább érdekeltek volnának a működési költségek lefaragásában és a hozamok maximalizálásában, hiszen a fogyasztónak immáron tényleges döntési alternatívái vannak. Az állam pénzügyi kockázata attól csökkenhetne, hogy az átjárhatóság megteremtésével számos pénztártag választaná a kisebb kockázatú Fáy András Nyugdíjtakarékpénztárat, így az áthozott megtakarítások jelentős segítséget jelenthetnének az államadósság finanszírozásában. Mindazonáltal a Fáy András Nyugdíj-takarékpénztár biztos vevője volna az újonnan kibocsátandó állampapíroknak, így a rendszer tervezhetővé válna. Ugyanakkor a versenyhelyzet miatt a nyugdíjpénztárak körében már kevésbé volna kedvező befektetés állampapírokat venni, már csak azért sem, mert a pénztártag által vállalt magasabb kockázatot mindenképp magasabb hozamokkal kell honorálni, melyet csak kockázatosabb befektetések árán lehet megszerezni. Ugyanakkor a mögöttes banki-biztosítói háttér garantálná, hogy esztelen ígérgetésekbe nem bocsátkoznának a pénztárak. Ilyen rendszer bevezetésével nagyban csökkenhetne a másodlagos állampapírpiac befagyásának kockázata is.

Sajnos a fentiekben bemutatott nyugdíjreform valószínűsége igen csekély. Csekély már csak azért is, mert álláspontunk szerint az IMF 20 milliárd dolláros mentőöve éppen a magyar nyugdíjpénztárak esetleges reprivatizációját megelőzendő érkezett oly villámgyorsan. Gondoljunk csak bele, hogy milyen politikai hatásai lennének Közép- és Kelet-Európában egyaránt, ha a nyugdíjprivatizációban élenjáró „prominens tanuló” Magyarország visszaállamosítaná nyugdíjrendszerét, vagy tényleges versenyt teremtene a nyugdíjpiacon. Mindez ugyancsak nagy presztízsveszteséget jelentett volna a vegyes nyugdíjrendszer modelljét kidolgozó és terjesztő Világbank számára. Pedig a nyugdíjrendszer további reformja, beleértve mind a társadalombiztosítási, mind pedig a magánpénztári pillért, már nem várathat sokat magára. Csak reménykedni tudunk, hogy a következő reform már végre mindannyiunk javát fogja szolgálni, és nem ismét a már működő és társadalmi elfogadottsággal bíró társadalombiztosítási nyugdíjrendszer további magánosítását fogja jelenteni...

Jegyzetek

  • 1. Forrás: Origo.hu. www.origo.hu/uzletinegyed/valsag/20081024-greenspan-beismeresetevedes-volt-a-piac-onszabalyozasa-a-hit-az.html, 2008. október 25.
  • 2. Forrás: Index.hu. index.hu/gazdasag/magyar/bukt081025, 2008. október 25.
  • 3. A térség nyugdíjasai megszenvedik a válságot! Forrás: Portfolio.hu. www.portfolio.hu/cikkek.tdp?h=3&k=5&i=104870, 2008. október 26.
  • 4. 2007. évi CLXIX. törvény a Magyar Köztársaság 2008. évi költségvetéséről, 11. számú melléklet.
  • 5. Németh György: Visszavágás – ideje a nyugdíjreformnak! Magyar Nemzet, LXXI. évf., 288. szám, 6. o.
  • 6. I. m. u. o.
  • 7. I. m. u. o.
  • 8. Sobieski Tamás: Megismétli-e magát a történelem Argentínában? Az államcsőd szélén: államosítják a magánnyugdíj-pénztárakat. www.mno.hu/portal/592833?searchtext=argentína, 2008. október 22.
  • 9. Németh György, i. m.
  • 10. Fáy András legnevezetesebb alkotása a Pesti Első Hazai Takarékpénztár (a mai OTP Bank Nyrt. egyfajta jogelődje), melynek eszméjét nemcsak a kishitűek, de még maga Széchenyi is kétkedéssel fogadta. Fáy azonban – miután Pest vármegye 1839. március 19-i gyűlésén megtette a felállításra vonatkozó indítványt – minden energiájával és rábeszélő képességével hozzálátott terve megvalósításához. Sikerült is összeteremteni az alaptőkét, s az intézet 1840. január 11-én megkezdte működését. Fáyt az alakuláskor segédigazgatóvá választották, mely tisztséget 1848-ig megtartotta. 1847-ben indítványozta – és ez ügyben komoly előkészületeket is tett –, hogy a takarékpénztárt bővítsék ki egy életbiztosítási osztállyal is, de az idő erre nem volt alkalmas. Mindazonáltal az intézet pár év alatt nem remélt módon felvirágzott (hét év alatt 32 fiókkal bővült), kiállotta a szabadságharc viharait, s ma is egyike legnagyobb, legszilárdabb pénzintézeteinknek. Forrás: Wikipédia: Fáy András, hu.wikipedia.org/wiki/Fáy_András, 2008. szeptember 13.
  • 11. Németh György, i. m.
  • 12. A jelenleg működő 21 magánnyugdíjpénztár közül 12 egyértelműen multinacionális pénzintézethez, 3 pénztár közvetve multinacionális pénzintézethez köthető, és csak 6 tekinthető szakmai jellegű pénztárnak.
  • 13. Lásd bővebben: Portfolio.hu: Ketyeg egy bomba a nyugdíjpénztári ágazatban (Interjú dr. Borza Gábor, az ING Pénztárszolgáltató Zrt. igazgatóságának elnökével), www.portfolio.hu/cikkek.tdp?k=5&i=94909&sp=1&p=2, 2008. szeptember 5. „...Bármilyen olyan forma, ahol azt a kvázi tulajdonosi helyzetet, ahogy a pénztárak kötődnek pénzügyi csoportokhoz, lehet formalizálni. Ez nyilván jó a pénzügyi csoportoknak, mert saját kezükbe vehetik a pénztárak irányítását, és jó a tagoknak is, mert nő a biztonságuk az említett tőkeerő miatt. ... Felmerült az ágazatban az alap-alapkezelő típusú struktúra, és felmerült már a nyugdíjbiztosító részvénytársaság is. Mind a kettő elfogadható, vannak nemzetközi példák mindkettőre, de a mai formához az utóbbi áll közelebb...”
  • 14. Megjegyzendő, hogy a betéti társaság kültagjának említett felelősségét az új gt. már nem tartalmazza.
  • 15. A szerző 2004 óta tagja az ING Magánnyugdíjpénztárnak, de azóta semmilyen meghívót sem kapott egyetlen közgyűlésre sem, nem tudja, hogy a pénztár kinek mennyi tiszteletdíjat fizet, hogy csak kettőt említsünk, pedig az Mpt. értelmében a szerző is tulajdonosa a pénztárnak, de tulajdonosi jogait – beleértve a tulajdonosi ellenőrzés jogosítványait – nem tudta gyakorolni.
  • 16. Gondoljunk bele, hogy a biztosító befektetései között bizonytalan arányban találhatunk életbiztosításokat, nyugdíjjáradék-szolgáltatásokat vagy éppen kötelező gépjárműfelelősség- biztosításokat. A biztosító úgy lehet tehát profitábilis, ha minden befektetése során a minimális kockázatra törekszik. Ennek okán a nyugdíj-járadékszolgáltatások esetében nem elégszik meg a kockázat összes járadékos közötti megosztásával, hanem egyénenként kívánja a kockázatát minimálisra csökkenteni, ezzel együtt profitját maximálisra növelni.