A kiszámíthatatlanság esztendeje

DR. MARTONYI JÁNOS egyetemi tanár. A szerző elemzése teljes terjedelmében a Heti Válasz 2009/1–2. számában volt olvasható.

A jelenlegi válság vitathatatlanul az Egyesült Államokban indult, akár a piaci, akár a kormányzati kudarcokban és hibákban látjuk a válság alapvető okát, mindkét okcsoport egyaránt amerikai eredetű. A következő állomás Európa volt, és ezen belül is azok az országok, melyek pénzügyi rendszere a legszorosabban összefonódott az amerikai bankvilággal. A társadalmi és politikai következmények ennek ellenére elsősorban nem ezekben az országokban jelentkeznek. A fejlett nyugati országok természetes válságkezelő képessége ugyanis messze meghaladja a fejlődő és a szocializmus különböző formáinak örökségével küzdő országokét, mivel a természetes, szerves fejlődés következtében hatalmas előnyeik vannak a gazdasági, politikai és jogi kultúra, az intézményrendszer hatékonysága és mindezzel összefüggésben a korrekciós és alkalmazkodási képesség terén. Ez a kiigazítási képesség adja az egyesek által idejétmúltnak ítélt demokrácia igazi erejét, ezért az emberi méltóságra és szabadságra épülő demokráciák – minden képmutatásuk és tökéletlenségük ellenére – nemcsak felsőbbrendűek a diktatúráknál, hanem hosszú távon egészen bizonyosan sikeresebbek is.

A következmények kiszámíthatatlanságával és ezeknek a világra gyakorolt hatásával kapcsolatban két ország érdemel elsősorban figyelmet: Kína és Oroszország. Itt és most mindkét ország tekintetében csak kérdések tehetők fel. Folytatódik-e Kína 30 éve tartó gazdasági sikertörténete, a külpiacok szűkülése hogyan hat az exportvezérelt növekedésre, hogyan válaszol a kínai társadalom a hazai fogyasztás motorjainak beindítására, fenntartható- e az összességében talán enyhülő, de továbbra is a hatalom kizárólagosságára épülő politikai diktatúra? Az új termékek a kínai fogyasztó számára nem fognak erőteljesebb igényt támasztani új politikai termékek iránt? Bonyolultabb a kérdés, hogy ha folytatódik a növekedés, és Kína valóban sokkal erősebb helyzetben lesz a válság után, mint előtte volt, hogyan fogja megemészteni a sikert, vagy más oldalról, hogyan él vele? Csapda vagy megoldás lesz-e ez a siker? Mindazonáltal érdemes egy pillanatra elgondolkodni a Kínai Kommunista Párt napilapjának minapi vezércikkében leírt mondaton, amely szerint a jelenlegi globális válság azt jelzi, hogy ha Kína továbbra is a nyugati ipari civilizáció útját járja, akkor ez zsákutcába vezet. Mi legyen hát ez a másik út? Milyen mértékűek és mélységűek legyenek a változások, és mi legyen ezek iránya? Márpedig a globális gazdasági és politikai rendszer és ezzel a világ mikénti alakulása jelentős mértékben az ezekre a kérdésekre adott válaszoktól függ.

Oroszország gazdasági és főleg demográfiai súlya messze elmarad Kínáé mögött, de az energiahordozók és a nukleáris fegyverarzenál terén ellenkező a helyzet. Mi lesz az olajár összeomlásának hatása az orosz gazdaságra, a megindított átfogó fejlesztési és jóléti programokra, és mindenekelőtt az orosz külpolitikai törekvésekre, valamint magára a tekintélyelvű politikai rendszerre? Valóban olyan stabil és támogatott-e a rendszer, mint amilyennek a (fél)diktatúrák kívülről gyakran tűnnek? Az orosz belső viszonyok alakulása pedig szintén komoly befolyással lesz nemcsak Európára és persze Közép-Európára, hanem a globális rendszerekre is.

A kínai és orosz példa tehát azt jelzi, hogy a válság legkomolyabb hatásai korántsem a kirobbanás helyén, hanem ott jelentkezhetnek, ahol az erőteljesebb földmozgások esélye amúgy is jóval nagyobb.

A másik tétel, hogy a válság, illetve az abból történő kilábalás segíthet egy sor olyan probléma megoldásában, amelyek már hosszabb ideje ismertek és elismertek, megoldásuk érdekében mégis alig történt valami. Mindenekelőtt át lehetne alakítani és meg lehetne újítani a több mint 60 éve lényegében változatlan nemzetközi intézményrendszert. Az ENSZ-szel kezdve a sort, be lehetne látni, hogy fenntarthatatlan az 1945-ös világhelyzeten épülő vétórendszer a Biztonsági Tanácsban, és sem Indiát, sem Brazíliát, sem pedig Németországot nem lehet továbbra is távol tartani a nagyhatalmak körétől. Ahogy a KGST esetében történt, „jogutód nélkül” meg kell szüntetni a G8-ak intézményét (jogi státus híján ez egyszerű feladat), és az egyes fontos témáktól függően G14-ben, 15-ben, G20-ban, netán az univerzális közösségben kell gondolkodni. A „globális politikai ébredés” további fontos eleme kellene hogy legyen a Bretton Woods-i rendszer újragondolása, ami részben éppen az eredeti célokhoz és alapelvekhez történő visszatérést jelentené. (Az eltelt évtizedek során egyre kevesebben kívántak emlékezni arra, hogy mind az IMF, mind a Világbank statútumában, de természetesen a világkereskedelem fokozatos liberalizációját célzó GATT-ban is megjelent a foglalkoztatottság és az általános jólét növelésének célkitűzése.)

Az Egyesült Államok Obama elnökségével egészen különleges, egyedi alkalmat kapott arra, hogy visszanyerje globális legitimációját, és élve ezzel az alkalom nyújtotta lehetőséggel, döntően hozzájáruljon a világ biztonságosabbá tételéhez. A két háború sem kis gond, de mindent megelőz a közel- keleti béke megteremtése. Bármilyen reménytelennek is tűnik a konfliktus megoldása a helyszínen, látni kell, hogy a megállapodás elemei lényegében adottak, és talán soha egyetlen amerikai adminisztráció sem volt még olyan kedvező helyzetben a megállapodás létrejöttének előmozdítása szempontjából, mint az, amelyik január 20-án hivatalba lépett. Obama pedig elsősorban nem bőrszíne okán, hanem a közel-keleti béke megteremtése révén nyerné el helyét a világtörténelemben, annál is inkább, hogy e konfliktus megoldása jó néhány további probléma és kihívás sikeres kezelését is elősegítené.

Európa szerepe hosszabb elemzést igényelne, mivel ez már a mi történetünk. Itt csak annyit, hogy bármennyit is kesergünk a gazdasági és politikai térvesztés miatt, valószínűleg nem tudjuk elkerülni, hogy egységesebben lépjünk fel mind a világgazdaság, mind a világpolitika játszmáiban, folytassuk például azt a kezdeményező szerepet, amelyet az elmúlt hónapokban a francia elnökség vállalt, és előreláthatóan nagyobb terhet vállaljunk a végső soron erről a kontinensről kiinduló értékek védelmében.

Globálisan és lokálisan is nehéz, bizonytalan esztendő lesz 2009. A globális gazdasági válságból a világ kilábal majd, csak azt nem tudjuk, mikor indul meg a felépülés. A szervesen fejlődő gazdaságok és társadalmak komoly áldozatokkal és tanulságokkal meg fogják találni a kivezető utat, és folytatni fogják történelmüket. Az már bizonyos, hogy a neoliberalizmus – bár sohasem teljes – uralmának és az állam elhalását szorgalmazó elméleteknek vége, a pénzügyi rendszerek rendbetétele, a gazdasági válság súlyosbodásának megakadályozása, a következmények enyhítése, majd a kilábalás elképzelhetetlen erőteljes, hatékony, határozott és a lehetőség szerint nemzetközileg összehangolt állami cselekvés nélkül. Az állami fellépés formái, technikái, mértéke eltérhetnek, de céljuk és irányuk azonos, serkenteni és élénkíteni kell a forrásaitól a pénzügyi válság következtében megfosztott, legyengülő gazdaságot, és ezt senki más nem tudja megtenni, mint a közjó képviseletére hivatott állam. A pénzügyi rendszert pedig a gazdaság szolgálatába kell állítani, hogy betöltse az eredeti funkcióját, amely nem a kockázatok teremtésében, hanem azok fedezésében és kezelésében áll, és abban, hogy eszközként szolgálja, lássa el forrásokkal a valóságos gazdaságot. Ez is az állam feladata, jóllehet a pénzügyi és gazdasági élet szereplői nélkül a legerősebb és legokosabb állam sem tudja ezt a feladatot megoldani.

Ezt az erős, aktív és intelligens államot nevezhetjük neoweberiánus államnak, de nyugodtan kereshetjük modelljét a csak valamivel több mint fél évszázaddal ezelőtt sikersorozatát kezdő szociális piacgazdaság „eminentstarke” szerepet betöltő államában. És ha már az eszközeiben megújított, de értékeiben és elveiben továbbra is érvényes piacgazdasági és jogállami modellről esik szó, érdemes Schumpeternek azt a mondatát emlékezetünkbe idézni, hogy a magánkezdeményezés, a piacgazdasági módszerek az összeomlások után a legnélkülözhetetlenebbek.

Az igazi kérdés az, hogy hogyan lehet a közjó funkcióját nemzetközi szinten gyakorolni, ki, hogyan, milyen intézményi és döntéshozatali, végrehajtási és ellenőrzési rendszerben tudja a „globális közjószágokat” előállítani és a fogyasztó (emberiség) rendelkezésére bocsátani. Erre pedig nincs válasz, legfeljebb annyi, hogy meg kell újítani a nemzetközi intézmények és szabályozások rendszerét, el kell fogadni, hogy a világ multipoláris, sokszínű és egyben globális, ahol nincs és nem is lehet egyoldalú dominancia, de lehet egyensúly, és vannak minden civilizációra, kultúrára érvényes univerzális értékek.