2009-et követően sem lehetünk optimisták

JÁRAI ZSIGMOND a CIG Pannónia Biztosító felügyelőbizottságának elnöke.

Beszélgetés Járai Zsigmonddal

Polgári Szemle: A legtöbb elemző komoly gazdasági visszaesést vár 2009-re, Ön hogyan értékeli a magyar gazdaság kilátásait?

Járai Zsigmond: Nem vitás, hogy a 2008-ban kezdődött pénzügyi válság a világ számos térségében a gazdaság jelentős visszaeséséhez vezet 2009-ben. A recesszió elkerülhetetlenül érinti a világgazdaság szinte valamennyi fontos szereplőjét, az Egyesült Államoktól az Európai Unión keresztül egészen Kínáig. Magyarország szempontjából a mi legfontosabb kereskedelmi partnerünk, az EU várható 2 százalék körüli visszaesése, illetve a német gazdaság talán még ennél is gyorsabban romló teljesítménye lehet meghatározó.

Mivel a magyar gazdaság a válságra legkevésbé felkészült ország volt az Unió 27 tagállama közül, nálunk még ennél is nagyobb visszaesés várható. Túlzottan optimistának tartom az állami költségvetés megalapozásához figyelembe vett 1 százalékos GDP-csökkenést, attól tartok, a tényleges helyzet nálunk ennél sokkal rosszabb lesz. Természetesen ma még rendkívül nehéz megbízhatóan előrelátni a magyar gazdaság reakcióit a világgazdasági változásokra, mégis attól tartok, nem túlzás akár 4-5 százalékos visszaeséssel és akár több százezer munkahely elvesztésével sem számolni. Persze az is igaz, hogy a GDP egy nagyon összetett mutató, viszonylag keveset ingadozik, és a 2008-as bázist az előzetes várakozásoknál minden bizonnyal sokkal rosszabb negyedik negyedévi teljesítmény is rontani fogja, így talán valamivel kisebb lehet a 2009. évi visszaesés. Annyi mindenesetre biztosnak látszik, hogy a rendszerváltás óta eltelt időszakban ilyen rossz évünk még nem volt. Sajnos talán még ennél is rosszabb hír azonban, hogy 2009-et követően sem lehetünk optimisták. A magyar gazdaság növekedési potenciálja rendkívül alacsony szintre csökkent, a kibontakozás jelei sem láthatóak.

Minek tulajdonítható a magyar gazdaság gyenge teljesítménye?

Elsősorban az elmúlt években folytatott rossz gazdaságpolitikának. Magyarul az MSZP–SZDSZ-kormányok rossz kormányzása miatt kerültünk ilyen mély válságba. Kezdődött még 2002-ben a megalapozatlan béremelésekkel, és folytatódott a költségvetés fellazításával, az államadósság növelésével, az adórendszer gyakori és koncepciótlan változtatásával, majd 2006-tól az elhibázott konvergenciaprogrammal. Szinte egyetlen jó irányba vivő lépést sem tudnék említeni az elmúlt hat esztendőből.

A közvélemény és a szaksajtó jelentős része is úgy látja, hogy a Gyurcsány-kormány gazdasági mozgástere ma rendkívül szűk, a válság kezelése kapcsán nem is nagyon lehetne mást tenni, mint amit tesznek.

Ez óriási félreértés, vagy félrevezetés. A magyar válságkezelés szinte minden szinten katasztrofális. Igazából a fejvesztett kapkodáson kívül valóságos válságkezelésnek nyoma sincs. Sokáig úgy tettünk, mintha nem is lenne válság, ma pedig úgy látszik, a gazdaságpolitika irányítói a legcsekélyebb mértékben sem értik sem a gazdaság, sem a válság természetét, vagy ha esetleg értenek belőle valamit, nincs bátorságuk vagy tehetségük a szükséges lépések megtételéhez. Ezek a hibák vezetnek oda, hogy Magyarország számára a válság sokkal mélyebb lesz, mint a hozzánk hasonló kelet-közép-európai országokban.

Konkrétan melyek azok a gazdaságpolitikai lépések, amelyekkel Ön szerint enyhíteni lehetne a válság nehéz hatásait?

A maitól teljesen eltérő gazdaságpolitikára lenne szükség. Ma már nem elég a régi rosszat toldozgatni-foltozgatni. A gazdaságpolitika fókuszában a gazdaság versenyképességének javítása, a növekedés beindítása kell hogy álljon. Mi szükséges ehhez? Nagyon nehéz röviden összefoglalni azt a több ezer vagy tízezer változtatást, amit feltétlenül meg kellene tennünk. A gazdaság és a társadalom modernizálása szükséges.

De kezdjük néhány apró, földhözragadt lépéssel: megfelelő válságkezelés, az államigazgatás, a költségvetés, az adórendszer, a foglalkoztatási és a szociális rendszerek reformjával.

A válságkezelés rövid távon teljesen elhibázott. A piacukat vesztő vállalkozások, így közvetve a munkahelyek, az állami adóbevételek megmentéséhez rengeteg pénzt kellene a gazdaságba pumpálni, mint ahogyan teszik is ezt máshol. Ezzel szemben mi történik nálunk? Azt mondják, nincs az államnak pénze, a kamatok magasak, de a döntően külföldi tulajdonban lévő bankok még így sem adnak hitelt. A következmény: csődök, munkanélküliség, költségvetési bevételkiesés és kiadásnövekedés, hiány- és adósságnövekedés, finanszírozási válság, forintválság. Talán majd egy újabb IMF-hitel segít? Pedig az államnak van pénze, csak nem arra költi, amire kellene. A kamatok azért magasak, mert az elhibázott monetáris politika a bankok svájcifrank-hiteleinek és a rosszul irányított gazdaságpolitikának a foglya, nem a gazdaság növekedését, hanem az árfolyam stabilitását szolgálja. A jegybank nem ad pénzt a bankoknak, hogy hitelezzenek, a bankok pedig még a külföldi anyák által megújított hitelkereteket sem a gazdaságba nyomják ki, hanem elszívja azokat az államadósság finanszírozása, államkötvényeket vásárolnak.

Az archimédeszi pont, amivel a gazdaságot egy új, dinamikusabb pályára lehetne állítani, szerintem az adóelvonás radikális csökkentése és az adórendszer egyszerűsítése. A különböző adócsatornákon keresztül ma az állam a GDP csaknem 40 százalékát vonja el a gazdaságból, ezt az elvonást 30 százalék alá kell csökkenteni. Az alacsonyabb, egyszerűbb rendszerbe foglalt adókat jobban be lehet hajtani, tisztulna, fehéredne a gazdaság is. Csak sokkal alacsonyabb adók mellett lehetnek versenyképesek a magyar vállalkozások, teremthetnek munkahelyeket, vonzhatják a hazai és külföldi beruházásokat. Így indulhat újra a gazdaság.

Persze adót csak úgy lehet csökkenteni, ha előbb lecsökkentjük a költségvetés kiadásait is. Ma a GDP csaknem 50 százalékát osztja el újra az állami költségvetés, ezt 40 százalék alatti szintre kell levinni. Nem igaz, hogy nincs lehetőség a költségvetési kiadások lefaragására. Meg kell nézni, hol költünk sokat a hozzánk hasonló országokhoz képest. Nem egészségügyre és nem oktatásra, ezeken a területeken tehát nem a lefaragás a fő cél, hanem a hatékonyság javítása. Ahol nagyon sokat költünk, az az államigazgatás, a szociális kiadások és a gazdasági területek. Ezekbe kell durván belenyúlni. Minden egyes kiadást át kell nézni, és szinte minden területen spórolni kell. Kisebb parlament, fele ennyi minisztérium, kevesebb állami hivatal, kevesebb és kisebb autó, alacsonyabb fizetések, kevesebb önkormányzati hivatal, sokkal kisebb bürokrácia és a végtelenségig lehetne sorolni a megtakarítási lehetőségeket. A szociális rendszerek ma jórészt a munka elkerülésére ösztönzik az embereket, igaz, ebben általában sikeresek. Ezt meg kell fordítani, munkára kell ösztönözni. Ma a munkahelyek megszűnésével egyre többen szorulnak szociális segélyekre, munkahelyeket kell teremteni, hogy csökkenhessen a szociális kiadás. A gazdaság területén könnyű lefaragni az állami kiadásokat. Olcsóbb metróra, olcsóbb autópályákra, a multiknak nyújtott támogatások helyett munkahelyteremtő támogatásokra, tisztességes közbeszerzésekre, egyszóval a korrupció visszaszorítására lenne szükség.

Az Ön által felvázolt reformlépésekhez több kormányzati ciklusra lenne szükség, talán ezért sem kezd ezekhez a választások előtt alig több mint egy esztendővel a jelenlegi kormány?

Vannak olyan lépések, amelyeket egy hét vagy néhány hónap alatt meg lehet tenni, és azonnali kedvező hatásokat eredményeznének. Csak egy példa: Romániában 2004-ben az új kormány hivatalba lépése után egy héttel bevezette az egykulcsos adórendszert, ami azután megalapozta a román gazdaság fellendülését. Persze egy gazdaságpolitikai „rendszerváltáshoz” több idő és nagyon sok energia, bátorság, tehetség, szakértelem szükséges. Rövid távon az adórendszer és az állami kiadások lefaragása, középtávon a foglalkoztatási és a szociális rendszerek átalakítása, a munkára ösztönzés és a foglalkoztatás, a beruházások fellendítése, 10–20 éves hosszabb távon pedig az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása, a tudás- és munkaalapú társadalom létrehozása, a társadalmi és politikai demokrácia kibontakoztatása lehet a magyar fellendülés megalapozója.

Nehéz arra válaszolni, hogy a jelenlegi kormány miért nem ezeken a területeken keresi a kiutat. Ez jórészt nyilván a tehetség és a szakértelem hiánya miatt van, de valószínűleg ennél is sokkal fontosabb tényező a rövid távú hatalommegtartási célok ütközése a hosszabb távú társadalmi érdekekkel. Úgy tűnik, a jelenlegi szocialista szavazóbázis rövid távon inkább a gazdasági erőforrások redisztribúciójában, számukra kedvező újraelosztásában érdekelt, mint a gazdaság hatékonyságának növelésében. Vagy legalábbis jórészt még nem ismerte fel, hogy hosszabb távon csak a hatékony gazdaság teremt alapokat egy jóléti államhoz, azaz előbb meg kell termelni azt, amit később el akarunk osztani. Ennek meglovagolásával átmenetileg meg lehet szerezni, illetve tartani a politikai hatalmat. Talán nem sokáig…

A költségvetési kiadások lefaragása sok konfliktussal jár, erős kormány, határozott cselekvések kellenek hozzá. Kedvező hatásai ugyanakkor gyakran csak többéves távlatban érvényesülnek. A reformokhoz egyfajta politikai és társadalmi bölcsességre, előrelátásra, hosszú távú, értékalapú gondolkodásra és programokra van szükség.

A Nemzetközi Valutaalap és az EU által Magyarországnak nyújtott hitelekkel ezek a nehéz lépések elkerülhetők, vagy inkább csak elodázhatók?

Valójában egyik sem. A nagyjából 20 milliárd eurós csomag csak az azonnali gazdasági összeomlás, a fizetésképtelenség elkerülését tette lehetővé. Igazából legkésőbb ekkor, amikor a válság, az eddigi gazdaságpolitika csődje, a jelenlegi rendszerek fenntarthatatlansága nyilvánvalóvá vált, feltétlenül hozzá kellett volna kezdeni a valóságos átalakításokhoz. Ezekhez egy lélegzetvételnyi szünetet, nyugalmat biztosított az IMF. De mi nem kezdtünk hozzá, a hiteleket az eddigi rossz rendszerek fenntartására használjuk. Ennek katasztrófa lesz a következménye. Lehet, hogy már az idén, lehet, hogy csak később, de az összeomlás, forintválság, bankválság, komoly gazdasági visszaesés forgatókönyve a jelenlegi gazdaságpolitika mellett sajnos elkerülhetetlennek látszik. Talán abban lehet bízni, hogy a nemzetközi befektetői környezet majd javul, újra szívesen és olcsón finanszíroznak kockázatos országokat, csak addig húzzuk ki valahogyan? Én ebben nem bízom, túl kockázatos stratégiának tartom. Inkább hiszek abban, amit mi magunk elvégzünk, nekünk kellene lépni, megtenni a reformlépéseket, bármilyen nehezek is azok. Ráadásul ezek jó része, mint pl. a bürokrácia lefaragása, a korrupció visszaszorítása csak egy szűk politikai réteg számára lenne fájdalmas, az egész társadalom valószínűleg örömmel fogadná azokat.

Az euró mihamarabbi bevezetése jelenthetne Magyarország számára valamiféle biztosítékot az említett összeomlás elkerülésére?

Feltétlenül. A 2008-as pénzügyi válság kapcsán bebizonyosodott, hogy mekkora stabilitást jelent az euró. Sokkal súlyosabb válság alakult volna Európában, ha még mindig a régi, nemzeti pénzek lettek volna érvényben.

Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az eurót sosem érjük el az említett reformok nélkül. A gazdaság rossz szerkezete miatt 2009-ben kiújul majd a költségvetési válság, nő az adósság, magasak a kamatok, egyre messzebb kerülünk az eurótól. Butaság abban bízni, hogy könnyítenek majd a bevezetés feltételein. A megoldás a mi kezünkben lenne.

Köszönjük a beszélgetést.