Mit várok 2009-ben

BAYER JÓZSEF akadémikus, a Zsigmond Király Főiskola rektora.

A 2009-es év nem áll szerencsés csillagzat alatt. Minden mértékadó prognózis szerint a pénzpiaci válság valódi gazdasági válsággá mélyül, a kérdés csak az, hogy a globális gazdasági visszaesés milyen mély lesz, és hogyan érint egyes régiókat és országokat.

A gazdaság persze nem minden, de a recesszió következményeként a társadalmi és a politikai kilátások sem túl rózsásak. A gazdaság stabilizálása sok közpénzt emészt fel, amelyet jobb célokra is lehetne fordítani. Emiatt általában csökkennek a jóléti kiadások, a tudomány, oktatás és kultúra támogatása, a távlatosabb célokra – mint például a környezetvédelemre – fordítható összegek.

Akik a pénzbőség időszakában, a fogyasztásra és hitelfelvételre ösztönző reklámok hatására könnyelműen eladósodtak, most nehéz helyzetbe kerülhetnek, különösen, ha elapadnak a jövedelmi forrásaik. Márpedig átmenetileg jelentősen nőhet a munkanélküliség, és sokan kerülhetnek adósságcsapdába, akik eddig biztosnak gondolták a jövőjüket.

Mindez érthetően rossz társadalmi közérzetet is szül, és az elégedetlenséggel együtt nőhetnek a politikai feszültségek. Ez nem ígéretes kilátás, mert a válságban éppen nyugalomra, megfontoltságra és összefogásra lenne szükség. De az ellenkezője fenyeget. Egyes sajtójelentések már az eddig bezzegországoknak tekintett új demokráciákban is a politikai radikalizálódásról számolnak be. Ha a hazai gazdasági visszaesés társadalmi hatásai tömegesebben érezhetőek lesznek, nálunk is forró őszre térhetünk vissza a nyári szabadságról. Ennek főpróbáját már 2006- ban megtartották, amikor az éppen csak befejeződött parlamenti választások eredményeit akarták annullálni türelmetlen vesztesek. A dühödt populizmus persze semmiféle alternatívát, megoldást nem kínál a mostani válságra, amelytől nálunk jóval fejlettebb országok is szenvednek, inkább csak ront a helyzeten.

De hogy ne csak az árnyékos oldalt lássuk, hangsúlyozzuk, hogy lehetnek jó fejlemények is. Az első mindjárt az, hogy a globalizáció nemcsak a válság előidézője, de gátja is lesz annak, hogy az 1929–33-as depresszióhoz hasonló mély gödörbe kerüljünk. Ha egy-egy országon belül már nem is lehet jól kezelni a válságot, talán ez a recesszió hozzásegít ahhoz, hogy végre megteremtődjenek a globális kormányzás, szabályozás új intézményei. Összefogással lehet csak kijutni a válságból, és ez a belátás szerencsére mind szélesebb körű nemzetközileg. Ez a világgazdasági erőviszonyok alapvető megváltozását is tükrözi, a nagy népességű és kultúrájú országok, mindenekelőtt Kína és India bekapcsolódását az általános gazdasági fejlődésbe, ami felforgatja a világ régi rendjét. Az Egyesült Államok a Bush-korszak után várhatóan visszatér a multilaterális külpolitikához, az amerikai társadalom színesebbé és mozgalmasabbá válik. Fontos fejlemény lesz, hogy a dollár mint világpénz centrális szerepe meggyengül, ami új pénzügyi világrend kialakulását kényszeríti ki. Az olajválság sokkja – éppúgy, mint most Európában a visszatérő gázválság – bizonyosan gyorsítani fogja az alternatív energiaforrások és technológiák kutatását, a fenyegető klímaválság elhárítása pedig összefogást követel és teremt a kutatásban és a technológiai innovációkban. A tudományos fejlődéssel szembeni posztmodern szkepticizmus sem feledtetheti, hogy csak ettől várhatjuk azoknak a problémáknak a megoldását, amelyeket a modern társadalmi és gazdasági fejlődés, a természeti erőforrások felélése teremtett. A globális információs hálózatok hatalmas szerepet játszhatnak a megszerzett tudás megosztásában és közös gyarapításában, és soha nem látott mértékben könnyítik meg az emberiség kultúrkincseihez való hozzáférést. Ez az, ami nagyobb kihívást jelent a tulajdon szentségén alapuló neoklasszikus kapitalizmusnak, mint a politikai forradalmak.

Mindezek pozitív várakozásokat keltenek, amelyek túlmutatnak a 2009-es éven is. Az élet nem áll meg a nehéz időkben sem, ennél sokkal súlyosabb kataklizmákat is túlélt ez az ország. Nem kellene hát átadni magunkat a féktelen pesszimizmusnak, amire szociológiai felmérések bizonysága szerint olyannyira hajlanak a magyarok. Az Európai Unió tagjaként sokkal nagyobb az esélyünk a válság leküzdésére és a jövőbeli fejlődés megalapozására; fontos új tényező az általános sorscsapások közepette, hogy immár nem vagyunk egyedül. A magyar gazdaság ugyan nagyon sebezhető; ennek tudatában kellene viselkednünk, nem egymásban keresve az ellenséget. Az általános pesszimizmus is jórészt abból származik, hogy a társadalom csalódott a rendszerváltozás gyors fellendülést sugalló ígéreteiben. Ezek talán a lehetőségeinket túlértékelő illúziókból fakadtak. Ha reálisabban vetnénk számot a lehetőségeinkkel, és közös felelősséget éreznénk azért, hogy összetartó, szolidáris társadalom legyünk, amelyben mindenki megtalálhatja a maga boldogulását, bizonyosan előbbre tartanánk. A magyar társadalom fő baját én az általános bizalomhiányban látom, amelynek tükre a politikai táborok közötti fenekedés is. Mindenekelőtt ettől kellene a közeljövőben megszabadulni, a válság is mindjárt kevésbé tűnne fenyegetőnek.