Gondolatok egy opera-előadás ürügyén, közéleti tanulságokkal

E sorok írója természettudománnyal foglalkozik, de nagyon szereti a művészeteket, főként a zenét és az irodalmat, különösen pedig Wagner remekműveit. Valamennyi Wagner- zenedrámát több tucatszor látta-hallotta élő előadásban, a budapesti Operaházban és az Erkel Színházban, néhányszor Bayreuthban, s más hazai és külföldi operaházakban, nem beszélve a számtalan rádió- és televízióközvetítésről és az otthoni hanglemezhallgatások hosszú soráról. Egy-egy különösen ihletett élő előadás, kimagasló lemezfelvétel feledhetetlen, katartikus élményt nyújtott számára, a felhőtlen boldogság perceivel, óráival ajándékozta meg, örömét meghatványozta, kárpótlást és vigaszt nyújtott, erőt adott a nehézségek legyűréséhez.

Mindezt azért kellett előrebocsátani, megvallani, hogy igazoljam, vannak, vagyunk, hitem szerint nagyon sokan, akik a művészetekben nemcsak egyfajta időtöltést, szórakozást látunk, keresünk, hanem ennél sokkalta többet: a szép és jó iránti vágyaink beteljesítését, egészséges morális, esztétikai nézeteink igazolását és megerősítését, s ezzel jobb esélyt gyarlóságaink legyőzéséhez, feltöltődést a boldogabb és teljesebb, eredményesebb és sikeresebb élethez. Ebben rejlik a művész és a művészeteket interpretáló előadó roppant felelőssége: sokat adhat, de sok mindentől meg is foszthat másokat, ha tehetségét elpazarolja, rosszul sáfárkodik vele, vagy tehetség híján ráerőszakolja magát és hitvány produktumát a művészetszerető, igaz élményekre, értékes és színvonalas művészi teljesítményekre szomjas közönségre.

Néhány éve, majd két évtizedes szünet után, az Erkel Színházban műsorra tűzték Wagner legnépszerűbb művét, a Lohengrint, Liszt Ferenc szerint ezt az „egy és oszthatatlan csodát”. A történet mindenki számára ismerős, és a vízparti népek legendáinak örökké visszatérő motívumára épül: a vízen ismeretlen, titokzatos, magasabb rendű világ képviselője tűnik fel, hogy az ártatlanul megvádoltat védelmezze: érvényt szerezzen az igazságnak. Lohengrin a legsötétebb kétségbeesés pillanatában, amikor a rágalom hálójában vergődő Elsa már a végső reményt is feladva könyörög az Úrhoz segítségért, tűnik fel. A jelenet szemtanúi, a brabanti nép, megérzi a pillanat rendkívüliségét, felismeri, hogy valódi csoda részesévé válik, és az ennek nyomán a már-már beteljesülő tragédiától lesújtott emberek fokozatos hangulatváltását, ahogy egyre inkább fokozódó izgalommal, kitörő lelkesedéssel fogadják a földöntúli jelenséget, Wagner fantasztikus szuggesztivitással, csak a Szophoklészéhez és Shakespeare-éhez mérhető drámai érzékkel önti hangokba, kihasználva a zene szavakon túlmutató kifejező erejét. Emlékszem, amikor tízéves körüli lányomat először elvittük egy Lohengrin-előadásra, ennél a jelenetnél majdnem kiugrott az Erkel első emeleti páholyából: úgy kellett őt visszatartani. És hát nem ez az egyetlen megrendítően szép, torokszorító jelenet a műben. De most nem erről szeretnék írni.

A szóban forgó előadást Wagner dédunokája, Katharina Wagner (nemrég már a Bayreuthi Ünnepi Játékok – apja, Wolfgang Wagner örökébe lépő – társigazgatója) rendezte. ő vérbeli, a korszellem szülötte gátlástalan „önmegvalósító”. Dédapja remekművét – tobzódva az önkényeskedésben – „korszerűsítette”! S a „művészetét” befogadó magyar közönség felé gesztusként – hálából a határnyitásért? – a művet az 1956-os szabadságharc környezetébe plántálta át. Lohengrin Stázi-ügynök (ez a titka, amit a világ elől rejteget) és parlamenti mandátumért lobbizik. (Még hattyúkat is etet, népszerűség- vadászat okán, s ekként a Hattyús Lovag eme korábban nélkülözhetetlennek tetsző rekvizituma, kegyelemben részesül, s ha nem is az érkező Lohengrin sajkáját vontatva, de legalább domesztikált városi, azaz városi műtólakóként, mégiscsak megjelenik az eladásban.) Az I. felvonás törvénykezési jelenete az NDK parlamentjében játszódik, egy gigantikus Lenin-mellszobor árnyékában. A szende, szűzi Elsa bevonulásakor, mielőtt a Lohengrin érkezését jósló álmát elbeszélné, leköpi – ki tudja, miért – I. (Madarász) Henrik királyt. Ortrud és Telramund házastársi viszálykodása során, a démoni bosszújelenetben, Ortrud egy ’56-os lyukas zászlóval leborított pulpitus mögött állva ágál, s itt idézi meg a letűnt pogány világ isteneit. A nászszobajelenetben, a szerelmi elragadtatás tetőpontján, tévét néz a szerelmespár.

Természetesen az „értő” szakmabeliek és kritikusok által jobb esetben „konzervatív”- nak bélyegzett (maradi, begyepesedett, bunkó, hogy a még kevésbé hízelgő jelzőket ne is soroljam) közönség elsöprő többségének ez a Lohengrin nem kellett, s ezt néhány előadás után az Operaház vezetősége is belátta, és a nagy hűhóval beharangozott, s bizonyára nem olcsó produkciót sürgősen levették a műsorról. (Csak zárójelben jegyzem meg, azért vártam ezzel az írással egy-két évig, hogy lehiggadva, az első elemi felháborodásból felocsúdva, kellő visszafogottsággal adhassam közre véleményem és gondolataim erről az egészről.)

A dédunoka mentségére, a jelenkori rendezői ideáknak megfelelés kényszerítő körülménye mellett, Bayreuthnak a 2. világháborút követő, s máig ható „reform”-törekvéseit is illendő számba venni. Erre, fél évszázada, a Harmadik Birodalom Wagner művészetét kisajátító kultúrpropagandája adott magyarázatot, amelynek következtében Wagnert háborús bűnösnek, műveit a fajgyűlölő, sovén ideológia melegágyának kiáltották ki, műveinek előadását éveken át, sok helyen, tiltották. Annak érdekében, hogy ennek a kiátkozó, ostoba és nevetséges ellenpropagandának vitorlájából kifogják a szelet, és ismét lehetővé tegyék az európai kultúrtörténet legelső, legnagyobb múltú művészeti fesztiváljának, a Bayreuthi Ünnepi Játékoknak többéves kényszerszünet utáni újraindítását, Wagner unokái, Wieland és Wolfgang az évtizedeken át megkövesedett, és Wagner özvegyének, Liszt lányának, Cosimának gyámkodásával már-már vallásos rítus jellegét öltő realista, sok mindenben anakronisztikussá vált bayreuthi színpadi rendezéseket reformálták meg. Elsősorban a zseniális Wieland a modern színpadtechnika és világítási effektusok segítségével puritán, a zenedrámák lényegére, lélektani gyökereire összpontosító rendezéseivel új színpadművészeti irányzatot teremtett („új-Bayreuth”). Bayreuth azóta is önérzettel vállalja a folyton kísérletező, folyamatosan újra törekvő, a minden hagyományost kirekesztő színpadi, rendezői műhelymunkát, ami azonban sokszor közönséget provokáló, erőltetett, műidegen, zeneellenes megoldásokra csábítja a tehetségtelen vagy csak átlagos képességű rendezőket.

A politikában a „kontinuális” reformkényszer, reformfolyam katasztrofális következményeit a magyar nép kénytelen évtizedek óta, s jelenleg is elszenvedni. Napjainkban is tanúi vagyunk többek között a közoktatás, az egészségügy, a közlekedés tönkretételének, évtizedes, sőt évszázados fáradtságos munkával, sok önfeláldozással, tehetséggel felépített, jól működő rendszerek szétzilálásának, rövid távú gazdasági és/vagy politikai haszon reményében elkövetett romba döntésének. Az effajta destruktív, önös érdekeket szolgáló tendencia érvényesül a művészetekben is, s itt éppoly kártékony, mint a társadalom minden más szférájában is.

Döbbenetem és szomorúságom legfőbb oka azonban eme történet kapcsán az, hogy valószínűleg egy újabb hazai generációt sikerült megfosztani a Lohengrin élvezetétől, amelynek szépségeivel, csodálatos harmóniáival Thomas Mann „egy életen át nem tudott betelni, akárhányszor is gyönyörködött bennük”.

De hát mi értelme leírnom mindezt, bár kellőképpen lehiggadtan, de amikor már teljesen aktualitását vesztette? Elsősorban azért, mert rávilágít egy napjainkban égetően időszerű és ijesztő társadalmi jelenségre, még ha csak egy speciális, és a tömegeket nem érintő eset kapcsán is. Nevezetesen arra, hogy a túlnyomó többség érdeke, akarata, felfogása, ízlése és óhaja nem érvényesül, túlságosan ambiciózus (és gátlástalan) egyének, politikusok épp úgy, mint művészek, ráerőszakolhatják magukat, nézeteiket a társadalomra: előírhatják nekünk, hogy mi a helyes és hasznos, s döntenek rólunk és helyettünk: kéretlenül és kíméletlenül boldogítanak bennünket. Ez pedig nem más, mint diktatúra, súlyosabb esetben önkényuralom, terror. S ha ebből a szempontból tekintjük a Lohengrin-esetet, akkor már nem is olyan marginális, jelentéktelen, amilyennek első pillantásra gondolhatnánk.

És még egy, a mának is szóló üzenete a műnek: Wagner drámateremtő zsenijének egyik leghatásosabb eszköze a történelmi és mondai elemek ötvözése, a valóságos és képzeletbeli események egymásmellettisége, összefonódása, a reális és irracionális folytonos egymásba tűnése, irizálása. A mítosz örökérvényű emberi problémák, viszonylatok, igazságok lényegi megragadását, lélektani elemzését és megvilágítását teszi lehetővé a művész számára, a történelmi, valóságosan létező/létezett háttér (gondoljunk a Lohengrin helyi, ti. földrajzi, időbeli, azaz konkrét történelmi korszakbeli meghatározottságára, egy valóságban is élt történelmi alak, I. Madarász Henrik király megjelenésére a műben) a mű fő mondanivalójának valós voltát, társadalmi hatását, jelentőségét bizonyítja.

Mint minden remekmű, a Lohengrin is többféle értelmezést enged meg, s ez tág teret ad a közönségnek, rendezőnek egyaránt az értelmezésre. Könnyen elképzelhető, hogy a cselekmény képzeletbeli része Elsa fantáziájában játszódik le. Lohengrinről, a rágalom valótlanságának napfényre kerüléséről, a testvérgyilkosság vádja alóli megszabadulásáról Elsa csupán csak vizionál. Ám valójában nem derül ki ártatlansága, s elítélik. E felfogás értelmében Wagner azt sugallja, hogy a rágalmazás ellen nincs védekezés, az ártatlanul megvádolt védtelen és kiszolgáltatott. Egyedül a Lohengrin képviselte társadalmi morál nyújthat oltalmat az üldözöttnek. A jelenben is, a közéletben, s a politikában nap mint nap tapasztalhatjuk elszomorító példáit az aljas szándékú rágalmazásoknak, s a megrágalmazottak kiszolgáltatottságának. A Lohengrin mának szóló üzenetét ekként abban láthatjuk, hogy a társadalom bajainak orvoslásában a materiális eszközöknél sokkal fontosabb szerep jut a társadalom morális felemelkedésének, erkölcsi megtisztulásának.

A Lohengrin-történet mindenfajta fiktív és valódi (drámabeli-színpadi, történelmi, politikai stb.) ellenlábasok egy örök dilemmájára is rávilágít. Ha az ellenfelek egyike morális alapon áll, ellenfele számára viszont „a cél szentesíti az eszközöket” a vezérelv, előbbi ab ovo csapdahelyzetben van. Tettei által – ha azokban átveszi a másik fél erkölcstelen harcmodorát – ellentétbe kerül elveivel, meg kell tagadnia azokat, s ezáltal hiteltelenné válik, vagy nem alkalmazhatván ellenfele nemtelen eszközeit, alul marad a küzdelemben. Lohengrin megkegyelmez a legyőzött Telramundnak („Csak élj tovább, s szánd-bánd bűneid”), s ezzel saját tragédiáját készíti elő. Ellenségeinek legfőbb fegyvere, a hazugság és rágalmazás idegen lényétől, csakis tisztességes eszközökkel küzd – és alul marad! (Már Wagner fiatalkori operájának főhőse, Rienzi is hasonló sorsra jut.) Nem nehéz észrevenni a mának szóló tanulságot: a történelem, beleértve a jelenkort is, az effajta egyenlőtlen küzdelmek szakadatlan sora! Ez az oka, hogy az etikus államférfi, politikus ritkább, mint a fehér holló (a magyar történelemben hirtelen csak egyetlen nagy név, a vezérlő fejedelemé, II. Rákóczi Ferencé jut eszembe, mint akinek életében a legnagyobb rosszakarattal sem fedezhető fel morálisan kifogásolható cselekedet, írás vagy kijelentés).

Korábban szó került a Lohengrin 2004. évi abszurd „aktualizáló” rendezéséről, a mű összekapcsolásáról az 1956-os szabadságharccal. Talán megbocsátja az olvasó, ha itt említést teszek egy személyes emlékről is, amely egészen más vonatkozásban ugyan, de szintén egyfajta kapcsolat a Wagner-mű és modernkori történelmünk legfényesebb eseménye között. A forradalom eltiprását követő hetekben-hónapokban a kegyetlen és barbár megtorlások, a csalódottság és rettegés idején az emberek, az ország népe példátlan letargikus állapotba került. Ebből az elkeseredett, kilátástalan és nyomasztó hangulatból az egészséges ösztön kitörésre sarkallta az embereket. Volt, aki elhagyta szülőföldjét, s volt, aki italozásba menekült. Sokan a munkájukban vagy valamilyen más tevékenységben, a családi életben keresték a kitörést a letargiából. A „hivatalossal” nem egyező véleménynyilvánítás élet-, de legalábbis börtönveszélyes volt, s legfeljebb közvetett úton lehetett megkockáztatni: templomba járással, a focipályán (a hazafias érzelmek letéteményesének, az FTC-nek drukkolva, vagy a „rendszer” csapatait – Dózsa, Vasas, Honvéd, MTK – „fújj”-olva) – és az Operában! Jómagam, sokadmagammal, ez utóbbiban találtam meg a kitörés útját, a szabadság és függetlenség eszméit árasztó műveket – Don Carlos, Fidelio, és mindenekfölött a Bánk bán előadásait – hallgatva. Az érzelem- és véleménynyilvánítás lehetősége mellett a zene vigaszt nyújtott, s erőt adott mindannak elviselésére, ami azokban az időkben minden magyar osztályrészéül jutott. Amikor 1957 tavaszán a kijárási tilalmat annyira enyhítették, hogy kora délutáni kezdéssel lehetővé vált operaelőadások tartása, a két budapesti operaház megnyitotta kapuit, és bár a korábbi zsúfoltság megszűnt, egyre inkább megteltek a széksorok. A Bánk bán II. felvonásában, a gyilkossági jelenetében, amikor Bánk a „Népünk ellensége légy te átkozott”-részhez ért, spontán tüntetés, hosszan tartó tapsvihar tört ki minden előadáson. A darabot hamarosan le is vették a műsorról, és még néhány évig egyáltalán, később pedig a nemzeti ünnephez (március 15.) közeli napokban véletlenül sem tűzték műsorra.

1956 azonban hozott néhány apróbb engedményt is, így pl. a háború vége óta, különböző okokból „eltiltott” egyik-másik művész ismét színpadra léphetett. Közöttük volt a háború előtti évek egyik vezető művésze, a nemzetközi hírű kitűnő Wagner- tenor, Závodszky Zoltán is. (Neki csupán az volt a „bűne”, hogy a „háborús bűnös” Wagner műveiben lépett fel, s az „átkos Horthy-rezsim” ünnepelt művészei közé tartozott.) Závodszky élemedett kora és mozgáskorlátozottsága (az ostrom alatti megsebesülése következtében erősen sántított) dacára, néhány máig emlékezetes produkcióval ajándékozta meg a közönséget. Ezek sorában 1957 tavaszán Lohengrinként is hallhatták az operalátogatók. Így fonódik össze emlékezetemben máig is a Hattyú lovag és 1956. Az előjáték fennkölt éteri üveghangjai a szabadságvágy és a forradalmi ifjúság naiv idealizmusát, a Lohengrint jelképező ünnepi fanfárok hangja a szabadság hőseinek dicsőségét, Ortrud és Telramund gyűlölet fűtötte ármánykodó figurája a Kádár-korszak legsötétebb rémtetteit testesítik meg számomra.

A mottóul választott József Attila-idézet jól világítja meg a fentiekben fejtegetett probléma lényegét: a hatalom és vagyon, a látszólagos sikerek nem hitelesítik és nem igazolják a megkaparintásukat és megtartásukat szolgáló nemtelen, hamis és hazug tetteket, csak a mögöttes igazság. Az erkölcsi normák elfogadása és követése, a művészet, mint a morál, az esztétikum kifejezője örök és kikezdhetetlen igazságok, s a percemberkék, akik ezt nem látják be, épp úgy a gyors mulandóság foglyai, mint az itt megidézett Lohengrin-repríz.