Ha egy magyar ember a „létrontás” kifejezést hallja, érti, hogy miről van szó. Ismeretek, események, történetek, képzetek, tudomások elevenednek fel benne, érzelmek, hangulatok, indulatok áramlása indul be, és vélemény, megállapítás, ítélet formálódik. Erről a szokványos (meg)értésről mondjuk, hogy a köznapi nyelv – angolul: „ordinary language”¹ – használatába van ágyazódva a „létrontás” értelme és értelmezése.

Természetesen nem tartozik bele a „létrontás” szokványos (meg)értésébe, hogy valaki tudja, vagy magában tudatosítsa azt, hogy a köznapi nyelvhasználattal él. Ez a megállapítás ugyanis a köznapi nyelvhasználatra való rálátásban keletkezik. A rálátás pedig többféle lehet, és különböző fokozatokon történhet. Kitüntetett fokozatok az egyéni tapasztalatok változatossága (vannak például, akik nem csupán momentán, hanem eleve régebbi emlékeiknek a mozgósításával orientálják és artikulálják a „létrontás” jelentését), továbbá a különféle tudományos megközelítések és a különböző filozófiai felfogások.

Az utóbbiak közül kettőt emelek ki. Nyelv- és történelemtudományi összefüggésben mutatkozik meg, hogy a „létrontás” szó az 1956-os magyar forradalom leverésének szituációjában személyes helyzetfelmérés eredményének kifejez(őd)éseként, szinte titokban keletkezett, majd pedig a kommunista cenzúra lazulása idején került – először a második, majd az első – nyilvánosságba (külön kérdés, hogy mennyire, miként, és kiknek tulajdoníthatóan szorul a kulturális és politikai diskurzus marginalitásába 1990 után). Filozófiai vonatkozásban pedig a „Lét” – nyugati gondolkodásban (direktben vagy visszájáról) elsődleges – kérdései merülnek fel a „létrontás” szó kapcsán (előre bocsátom, hogy a vezető indoeurópai nyelveken a magyar „Lét” szónak többé-kevésbé megfelelő kifejezések használatosak).

Minél szélesebb körű, minél nagyobb távlatú, és minél többrétű rálátás azért szükséges a köznapi nyelvhasználatban „magától értődő” „létrontás” felfogásához, hogy ennek a szónak a hallatán ne csupán a mentalitás háborogjon az emberekben, hanem helyénvaló cselekvési programra való késztetés is ébredjen. Hosszabb írásomban², melyről most rövid ismertetőt adok, végső soron abból a célból jártam utána a „létrontás”-nak, hogy előmozdítsam ennek a kifejezésnek a motiváló hatását. A rálátások ez ügyben különösen bonyodalmas sajátosságai miatt a mégoly rövid ismertetésben sem mellőzhetők az utalások néhány olyan filozófiai kifejtésre, amelyik speciális előképzettség nélkül nehezen követhető.

Arra kérem azonban az Olvasót, hogy ha ilyenekkel találkozik, ne szegje kedvét, mert az aktuális tanulságok – melyeknek zöme a befejező, Létrontás – és a Lét-építés követelménye című szakaszban található – ezeknek a követése nélkül is érthetők. A megelőző szakaszokban olvasható filozófiai kifejtések a szakmai megalapozásai és a bizonyításai annak, ami a „létrontás” köznyelvi értelméből és értelmezéséből a mindennapi életünkben amúgy is következik, ha belegondolunk. Persze, ha jóindulattal gondolunk bele.

A „lét” magyar és görög nyelven

A „létrontás” vizsgálatában kiindulásul felidéztük a magyar lét szó mai nyelvhasználatban való, és történetileg dokumentált jelentésmezejét³, valamint a jegyzett szóösszetételeit. A lét szótárilag megadott német nyelvű megfelelőinek áttekintése kapcsán megállapítottuk, hogy a magyar és a német nyelvű kifejezések mindkét nyelven sajátosak részben annyira, hogy az egyik nyelvről a másikra fordításokban a különbségek nem dolgozhatók le teljesen. Hasonló viszonyok találhatók a magyar és az angol, illetve a magyar és a francia nyelv vonatkozásában. A magyar nyelv szempontjából a legfontosabb különbség az, hogy a magyar „lét” szónak nincs megfelelője a nyugati gondolkodásban és filozofálásban meghatározó szerepet játszott és játszó – történetesen indoeurópai – nyelveken.

...a magyar „lét” szónak nincs megfelelője a nyugati gondolkodásban...

Lévén az ókori görög az egyetlen európai nép, amelyik filozófiát a saját nyelvhasználatából fejlesztett ki, vizsgáltuk néhány görög létigealak köznyelvi használatát. Majd pedig ezeknek Parmenidész egyik – a nyugati gondolkodást messzemenően kifejező és meghatározó – mondásában (B 6, 1-2) játszott szerepét.

Szabad fordításban Parmenidész Mondása így hangzik: „Kell azt mondanunk és gondolnunk, hogy a Lévő van; van ugyanis Lét, nincs pedig nincs.” Nem foglalkozom ezúttal sem a saját fordításaim indokolásával, sem a görög szöveg filológiai kérdéseivel, sem az interpretáció problémájával.⁴ Csupán arra irányítom a figyelmet, hogy ebben a Mondásban a görög létige három különböző alakja (magyarul: lévő; van; lenni) forog szóban és vonatkozik egymásra. Ezt szó szerinti, magyarul szükségszerűen nyelvtörő fordításban mutatom meg (zárójelben a görög létigeszavak olvashatók; az emmenai és az einai a „lenni” két nyelvjárási alakja): „Kell a mondás, és gondolnunk lévőt lenni (eon emmenai); van (eszti) ugyanis lenni (einai), semmi pedig nem van (esztin).”

Vizsgálódásunkat kiterjesztettük Platón és Arisztotelész filozofálásának létige-aspektusára és a létige két kiemelkedő szerepű származékára: az (általunk „Lévőség” szóval fordított) ouszia főnévnek – és az Arisztotelész által képzett to ti én einai (közelítő magyar fordításban „a Mivolt”) nyelvi fordulatnak a filozófiai használatára.

Ebben a vizsgálódásban – miként általában is – fontos szerepe van egyfelől a spontán köznyelvi szóhasználat, másfelől a különféle szaknyelvi szóhasználatok (és ezek fogalmi szintjei) megkülönböztetésének. Az utóbbiakat nevezzük „terminus”-oknak (a fogalmilag fejlett szintjeit pedig meta-, illetve meta-meta-terminusoknak). Ami a jelenlegi témánkat – a „létrontás”-t, és ennek kapcsán a „lét”-et – illeti, a létige bizonyos alakjai egyaránt előfordulnak mind spontán köznyelvi kifejezésekben, mind pedig különböző fogalmi szintű filozófiai diskurzusokban. Közülük a létige (magyarban folyamatos történésű) melléknévi igeneve – „lévő” – az egyik kiemelkedő jelentőségű kifejezés volt a nyugati filozofálás kezdeteiben, az ókori görög gondolkodás fejlődésében.

Ennek a fejlődésnek egyik fontos szakaszát tekintve azt állapítottuk meg, hogy Arisztotelész filozofálásában döntő fordulat a Lévő mint Lévő terminusnak az Első Lévő és a Lévőség viszonyában történő felmerülésével következett be.⁵ A Lévő mint Lévő terminussal történelmileg újonnan jelentkező mondandó a Világ Innenre és Túlnanra – már ősi képzetekben meglévő – megoszlása Innenről kiinduló diszkurzív gondolkodásban való felfogásának a megrögzülése. Ami Túlnant illeti, észrevételeztük, hogy Arisztotelész „isten”-bizonyítása csupán Nyelv-Mű. Amely Nyelv-Mű azonban a Lévő mint Lévő terminusban tematizált Végső Határokra menetelnek és a Végső Határokon Túlra vetésnek a konstrukciója. Ez a konstrukció pedig Arisztotelész gondolkodás-, világfelfogás- és mentalitástörténelmi Újdonsága: a Túlnan szekularizációja felé tett korszakos jelentőségű lépés.

Megállapítottuk továbbá, hogy a Nyelv-Mű, ami a diszkurzív gondolkodás és megfogalmazás Túlnanra irányzásának stratégiájában és manővereiben szövődik a létige különböző alakjainak a használata során, a „Határ” vonatkozásában vált szófűzésekből ezek – szemiotikai értelemben vett – Jelöleteire (Referenseire). Észrevételeztük, hogy a Lévőség és a Mivolt közötti eltérésben kiütközik ugyan Végső Határ, de Arisztotelész csupán jelzi ezt, de nem tematizálja. Ily módon a Végső Határ a Lévő ügye marad. A Lévő vonatkozásában ütközik ki és a Lévőbe rejlik vissza. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a Lévő mint Lévő ennek a kiütközés/ visszarejlés menetnek a terminusa. Továbbá azt állapítottuk meg, hogy a Határnak ezen a felemás koncipiálásán bukik meg a Metafizikakönyv programja. Teológiává azért nem sikerül Arisztotelésznek felfejlesztenie az Első filozófiát, mert a gondolkodói eszköztárából hiányzik a Végső Határ terminusa.

„Lét”-függvény

A létige alakjainak használatában keletkező „Nyelv-Mű” metafizika kiépítésében játszott szerepét vizsgálva a Gottlob Frege által bevezetett mondat-, illetve fogalomfüggvény figyelembevételével „Lét”-függvényt koncipiáltunk. Ennek bemutatásához elengedhetetlen, hogy röviden felidézzük Frege leleményét, a „függvény” különböző értelmezéseire vonatkozó polémiát visszont mellőzzük.

Frege felfogásában a „Caesar meghódította Galliát” mondatban a „meghódította Galliát” mondatrész a függvény⁶. Abban az értelemben, ahogyan a »2·x³ + x« kifejezésben „a függvény tulajdonképpeni lényege” a »2·( )³ + ( )«⁷. Az üresen hagyott rész vár kitöltésre. A kitöltésre utaltsága miatt nevezi Frege a függvényt telítetlennek (ungesättigt). A telítő részt pedig argumentumnak nevezi. Az említett példamondatban a függvény argumentuma »Caesar«.

Hasonlóképpen – folytatja a gondolamenetét Frege –, a »német birodalom fővárosa« kifejezésben, amelyik „tulajdonnevet képvisel, és egy tárgyat jelöl (bedeutet)”, a »fővárosa« birtokszó a függvény. Ha argumentuma »a német birodalom«, akkor a függvény értéke »Berlin«. Az első példamondat formalizálása egyszerűsíthető a ( )³ alakra. Meghagyva a „hatvány”-alakot – aminek a jelenlegi összefüggésben nincs jelentősége, vagyis más műveletjel szintén használható lenne –, a hatványkitevőt jelölhetjük az a szimbólummal.

üggvényérték figyelembe vételével a formalizmus egyenletté bővül. Ami a következőképpen írható fel: ( )^a = [ ] (1)

ahol a »fővárosa« birtokszót, ami megfelel „a függvény tulajdonképpeni lényegének”, a hatványra (történetesen köbre) emelés jelöli, az argumentumot a ( )^a kifejezés zárójelpárosában kitöltetlen rész, a függvény értékét pedig a [ ] zárójelpárosban lévő kitöltetlen rész.

A »fővárosa« kifejezésre megtartva a ( )^a jelölést – ahol a felső indexben lévő a a hatványra emelés jele, amely jel itt történetesen, Frege notációjából kiindulva, a genitivuszi birtokszót jelöli –, továbbá bevezetve »a német birodalom« = x és „Berlin” = y jelölést, a kitöltetlen részek kitöltésével a ( )³ = [ ] egyenlet a következő: x^a = y.

Frege leleményének ismeretében a „Lét”-függvény koncepcióját a következő négy lépésben vázoljuk: (a) észrevételezzük, hogy az olyan filozófiai meggondolásban, mint amilyen például Parmenidész idézett Mondása, létige-alakok egymásra forgásában emelkedik sorra külön-külön olyan rangra bármelyik szóban forgó létige-alak, mely rangot a (magyar) „Lét” szóval jelöljük; (b) az egymásra forgó létige-alakok közül – Parmenidész Mondásában három ilyen szerepel – sorra bármelyik elfoglalhatja a „a függvény (tulajdonképpeni lényege)”, az argumentum és a függvényérték helyét; (c) az éppen „Lét” rangra emelkedő létige-alakot véve függvényértéknek, és az iménti x^a = y egyenletbe sorra behelyettesítve a szóban forgó létige alakokat, sorra ez utóbbiak egyike „Lét” rangú, például a lévő ^van = lenni (2) összefüggésben a „lenni” emelkedik „lét” rangra (permutálva a három szóban forgó létige-alakot a „lévő”, illetve a „van” emelkedik „lét” rangra); (d) a nyugati gondolkodásra jellemző végső filozófiai értelemben valamely létige-alak a a több szóban forgó létige-alak függvényében fejez ki „Lét”-et.

Ebben az értelemben állapítottuk meg, hogy Parmenidész Mondása „Lét”-függvény keletkezése a (nyugati) gondolkodásban. Figyelemmel arra, ami ebben a Mondásban bejelentkezik, és a nyugati gondolkodás történetében azután – Platón és Arisztotelész szólamlásaival gazdagodva – újra és újra mondatik, azt az észrevételt tettük, hogy a „Lét” a mindenkori „Lét”-függvény függvényértéke. Ebben a vonatkozásban vizsgálódva azt találtuk, hogy „Lét” a létigehasználatok fókusza, a létigehasználatok fejleményei pedig az ebben a fókuszban keletkező, illetve adódó terminusaik.

Bevezettük továbbá a következő konvenciókat: (I) A „lét” magyar anyanyelvi szó; etno-lingvisztikai vonatkozásban >lét< jelöléssel utalunk rá. (II) Ami ennek a szónak a jelentéseit belőle ledolgozva, de benne megőrizve marad – vagyis a gyökét –, azt jelöli maga a *lét szójel. (III) „Lét”-nek azt nevezzük, ami a létige igei használataiban szóban forog. (IV) „Lét” a „Lét”-függvény függvényértékeként keletkezik. (V) Idézőjel és kurziválás nélkül, de nagy kezdőbetűvel írott Lét szóval átalányban utalunk arra, ami „lét”, *lét, „Lét” és »Lét« néven, illetve címén egyáltalán szóba kerül. Nagy kezdőbetűvel írott >Lét< szóval pedig a nyugati metafizika „Lét” és »Lét« értelmű létigeszavainak magyarra fordítását jelöljük. (VI) Az idézőjel és kurziválás nélkül, de kis kezdőbetűvel írott lét szóval az idézőjel és kurziválás nélkül, de nagy kezdőbetűvel írott Lét átalányban vett (gyakran hangsúlytalan, némelykor henye, nem ritkán töltelékszókénti) szóbahozatalait jelöljük. (VII) A kapcsos idézőjelbe tett, de kurziválás nélkül és kis kezdőbetűvel írott „lét” szót akkor használjuk, amikor az idézőjel és kurziválás nélkül, de nagy kezdőbetűvel írott Lét-et felületesen hozzák szóba.

Mi a „lét”?

Arra a következtetésre jutottunk, hogy – a létigehasználatok fókuszának vizsgálatakor egyfelől anterofókuszt, másfelől autofókuszt megkülönböztetve, és megfogalmazásunkban az iménti terminológiát használva – a „Lét” létigeautofókusz vetülete. Lévén, hogy ez a vetület antero-fókusz(ok)ra szakaszolódik, melyekben terminusok szerepelnek, a terminusok vonatkozásában a „Lét” a terminusokról a létige-autofókuszra viszavált(ód)ás terminusa.

...mi a „Lét”?...

Ebben az összefüggésben kerestünk választ arra a kérdésre, hogy mi a „Lét”? Arra a megállapításra jutunk, hogy erre a kérdésre nem csak válasz nincs Arisztotelész és elődei filozófiájában (tegyük hozzá: a nyugati gondolkodásban sincs), hanem ez a kérdés fel sem vetődik. Nincs ugyanis „szó” (nyelvi eszköz) sem, mellyel egyáltalán „Lét”-et kérdezni lehetne. Létigéből származó főnév ugyanis – amelyik nem valamelyik létige-alak (határozott) névelővel való főnevesítése, hanem külön főnév – nincs a görögben (és nincs néhány újabb, a nyugati gondolkodásban mérvadó néhány indoeurópai nyelvben sem). A nyugati filozofáláshoz perifériás viszonyban lévő magyar nyelven azért választottuk már előre a >lét< szót, hogy a kérdést egyáltalán feltehessük.

Válaszunkat a »mi a „Lét”?« kérdésre a következőképpen fogalmaztuk meg: létige-Működ(tet)és.

Ez a létige-autofókusz. Mint Nyelv-Határ. Nem rögzül (még) (Határmint-) Médiummá⁸, sem nem „reifikálódik”, sem nem „objektiválható”. Viszont Eleven a szóbahozatalokban. Az Átélés-Alany Elevenje. Már nem csupán Működés, de még nem Médium (ami által persze ez a Működés történik). A „Lét”-kérdésre első olvasatban talán meglepő válaszunk – „létige-Működ(tet)és” – ebben az összefüggésben értendő: A „létige” a Nyelv-Használó Működését jelenti a Nyelv Működ(tet)éseiben.

Kontrasztban ezzel a megállapításunkkal felidéztük és tárgyaltuk Arisztotelész gyakran idézett véleményét: „A Lévőt (to on) sokféleképpen mondjuk.”⁹ Ezt nem csak a Lévőről jelenti ki Arisztotelész, hanem a létige több másik alakjának a használatáról is. Észrevételeztük, hogy Arisztotelész „Sokféleképpen mondatik”-jai az iménti megállapításunkban szereplő Elevennek a szóbahozatalai. Környezik, köröznek fölötte, miközben nem találják el, hanem terminusok szövődésében gyűrűznek tova (és [majd] egyre inkább ({meta-}metaterminusok szövevényében).

Megfigyeltük viszont, hogy a görög filozófia latinizációjában (de már előbb is, Platón és Arisztotelész hagyományának görög nyelvű folytatódásában, amire ebben az írásban nem tértünk ki) – majd pedig az európai gondolkodásban mérvadó újabb indoeurópai nyelveken – az Arisztotelész filozofálásában kiemelkedő szerepet játszó létigeszavak és fejleményeik szavai (a) rögzültek, (b) eközben és ez által elvesztették a létige-autófókuszra vonatkozó elevenségüket, (c) viszont egyre inkább diszkurzív módon és logikus építkezéssel lettek kidolgozva, (d) aminek során és következtében maguk lettek Lét-terminusok, (e) melyek immár – fentebb jelzett terminológiánkat használva annak jelölésére, amiről itt beszélünk – nem (csupán) szóbahazatalai a „Lét”-nek, illetve kifejezései a »Lét«-nek, hanem denotálják azt, amit Lét-terminusokkal jelölnek (a Lét-terminusok kész nyelvi [pénz-]érmékként forognak, mint a Lét névértekei). Az ily módon bekövetkező változást a fentebb említett ouszia („Lévőség”) terminus latin nyelvű kifejezésekre váltásában jeleztük.

Válasz a „lét”-kérdésre magyar nyelvi kiindulásból: lény-önkifejeződés

Írásunk második részében a minden bizonnyal Hamvas Béla által koncipiált „létrontás”¹⁰ terminus kapcsán foglalkoztunk a magyar lét szóban (és szavakban) kifejezedő sajátos Létfelfogással, ami etno-lingvisztikai (a létigehasználatok végső Határaira irányuló vizsgálódást tekintve etno-peratolingvisztikai) összehasonlításban mutatkozik a (nyugati) metafizikában tetőző nyugati világfelfogással kontrasztban.

Megfigyeltük, hogy magyar nyelven a „lét” magyar anyanyelvi főnév előfordul a létige igei alakjaival vegyesen. Észrevételeztük, hogy a lét szó abban az értelemben nevesíti a létigehasználatok autofókuszát, hogy az önnön gyökeréig visszamenőlegesen maga szintén Működés. A magyar nyelvű létige használatok sajátosságát ugyanakkor abban állapítottuk meg, hogy előfordul a függvényük értékeként lét. Megkülönböztetésül a „Lét”- függvénytől, ezt a függvényféleséget nevezzük *létfüggvénynek (illetve magyar szövegben a * jelet – melyet idegen nyelvű diskurzusokkal összehasonlításban használunk – mellőzve) létfüggvénynek. Szemben a „Lét”- függvénnyel, döntő különbségnek azt találtuk, hogy a létige-függvényérték- lét nem az autofókusz felől a terminusok felé vezető úton (vagy a terminusoktól vissza az autofókusz felé) van félúton – mint a „Lét” –, hanem a Működés önerőre emelkedése nyelv-Médiumban. Megkülönböztetve a „Lét”-től, ami a terminusokról a létige-autofókuszra visszavált( ód)ás terminusa (és viszont), a létige-függvényérték-létet a létige- és létszóhasználatok Működése nyelv-Médiumban Működésre kiváltódásának találjuk. Nem „mi-van”, hanem >mi-lét<.

Végső soron a magyar nyelvű létige használatok sajátosságát abban észrevételeztük, hogy a létige-függvényérték-lét a nyelv-Médiumban Működésre kiváltódásában Működőt fejez ki. Ebben az értelemben a lét Lényönkifejeződés.

Ami nem jelenti sem azt, hogy ő, azaz a Lény lenne a lét, sem azt, hogy nélküle nincs, vagy nem lenne lét, sem pedig azt, hogy tőle vagy rajta függne lét (tartsa bár netán ömagát létnek). Hanem azt jelenti, hogy a terminusai és metaterminusai mentén visszatérül önmagához, önmagába, ahonnan a terminusaira és metaterminusaira kél.

A metafizikában tetőző nyugati világfelfogással – melyben a „Lét” az autofókusz vetülete – konrasztban ez a megállapítás azt jelenti, hogy a lét – a *lét – Lény-önkifejeződésben Működés. Vagyis magának az autofókusz- történésnek a neve.

Beszámítva észrevételezésünket, mely szerint Arisztotelész „A Lévő sokféleképpen mondatik” szóbahozatalaiban a létige-autofókusz Eleven, arra a megállapításra jutottunk, hogy a metafizika kiépítése során akkor szakadt el a nyugati gondolkodás ettől az Eleventől, amikor a létigehasználatok anterofókuszában kiképződő terminusokhoz (metaterminusokhoz, és így tovább) ragaszkodott, miközben dogmatizálta ezekben a világfelfogást, különösen a latinizáció során, majd pedig ezt követően.

Ebben a folyamatban keletkezett olyan világfelfogás, melyben a létet – pontosabban szólva: a „Lét”-et – „Médium”-nak vélik. Nem a Médiumvagy Média-elmélet értelmében, hanem abban az értelemben, hogy (a) a „Lét” (illetve a »Lét«) működteti az embert, sőt a Világot (b) ily módon a „Lét” (illetve a »Lét«) „abszolút”, (c) vagyis túl van minden Medialitáson (azaz Működőként a Túlnan, aki/ami az Evilág Működtetőjeként Evilág vonatkozásában transzszcendens Médiuma ugyan az evilági Működéseknek, de mint Transzcendencia Működés-előzménye önmagának, mint Működ(tet)ő-Médiumnak), (d) ezért róla szólva a bármiféle néven nevezendő »médium« (például tekhné, technika, artificialitás) – ami pedig a hallgatólagos, vagy már feledésbe ment kiindulása ennek a világfelfogásnak – tabu lett. Arisztotelész filozofálásának nagy tanulsága ugyanakkor, hogy ő nem rögziti bele a Működ(tet)ést (szakkifejezés-)Médiumokba, hanem (ismételtük nyomatékosítás céljából) filozófiai kifejezései a – jóllehet, nem kérdezett, sőt szóvá sem tett – „Lét” Elevenjei.

Létrontás – és a lét-építés követelménye

Rátérve Hamvas filozofálásának megbeszélésére, megállapítottuk, hogy az írásaiban egyaránt előfordul a >lét< szó a (nyugati) metafizikával egyező, és a sajátosan magyar használatban. Ami pedig a „létrontás”-t illeti, arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a terminus magyar sajátosság: hungarikum. A magyar >lét< szó használatának és jelentésének vonatkozásában keletkezett. Abban a világban, melyben az ember a Létet a lét (a >lét<) értelmében fogta fel. A romolhatatlanság (nyugati Lét-felfogásra jellemző, és már Anaximandrosz által hirdetett) filozofémájával szembe állítva – és használva ugyan a görög létige melléknévi igenevét („Lévő”; on), de elhatárolódva az ebből a szóból (egyébként csak az Újkorban) képzett ontológia metafizikai jelentésmezejétől – a „létrontás” terminus elsősorban a onto-hungarikum.

Hangsúlyoztuk, hogy Hamvas Béla intuícióját, létérzékét, filozofáló készségét és a kommunista diktatúra nyomorúságának zárványában dacosan fenntartott kommunikációs igényét dicséri, hogy felismerte a sajátos eseményt, megalkotta a megnevezésére a diagnosztikus, mi több, kordiagnosztikus értékű „létrontás” szót, és írásműbe foglalta az ezzel kapcsolatos gondolatait. Ugyanakkor kiemeltük, hogy (nyugati) metafizikával való felemás viszonya – és önnön miszteriozitása – miatt Hamvas nem fejtette ki leleményének a tulajdonképpeni sajátosságát, és azokat a következtetéseket sem vonta le kellő szélességben és részletességgel, melyek a „létrontás” vonatkozásában megtehetők.

...Hamvas Béla ... géniusz volt, lett és maradt.

Hamvas kordiagnózisának legfájóbb hiányosságát abban észrevételeztük, hogy a létrontás tényleges, vagyis nemetafizikai (nem a metafizikai Transzcendenciában vélt) ellenpárját, a lét-épületességet, az Ép-lét esetét – ami szintén személyes felelősséget ró az emberre, a Működés Médiummá tételének, a lét-építésnek a felelősségét – nem észrevételezte. Ennek a hiányosságnak tudható be, hogy a „kiengesztelhetetlen ellenállás”, amit Hamvas hirdetett az országot, és benne őt magát különösképpen megnyomorító marxista „[»reálisan létező«] szocializmus” terrorjával szemben, erőtlen beletörődés volt. Tárgyilagosan nézve nem több, mint a pakurává gyötört ember önmalaszttal álcázott kényszerű megalázkodása.

Mindazonáltal Hamvas Béla – ezt az összegező véleményt fogalmaztuk meg – géniusz volt, lett és maradt. Autentikus magyar géniusz.

A „létrontás” pedig nagy felszólító erejű, mondhatni riadóztató hívószó lett. Korrupt-onto-hungarikum megnevezése, ami ellen cselekedni kell.

Ezzel a megállapítással érkeztünk el az úgynevezett (az 1990 körüli évektől kezdődőleg hirdetett) »rendszerváltás« korába és mai világunkba, ami egyebek mellett az immár nyilvános „Hamvas-recepció” színtere. Melyen a létszavaknak, köztük különösen a létromlás-kifejezéseknek minden korábbinál nagyobb hatása van, mert találnak világunk elevenjére.

Hamvas nagyon sötéten látta 1956 után a jövőt. „Fogadok” – idéztünk tőle az 1956-ot elárulókat elítélő, 1960 körül papírra vetett írásából¹¹ –, „hogy a történelembe mint mártírokat jegyzik fel e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, [...] ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban [...].” Megállapítottuk, hogy az úgynevezett rendszerváltás – mind a mai napig (2008-at írunk), amikor hatványozódik Hamvas egy másik felismerése: „A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt az állapotot elviselhetetlenné teszi”¹² – még szörnyűbb lett: azok (személyesen maguk és/vagy a perszonáluniós utódaik) vezetik be „egymást a történelembe”, ezúttal a „rendszerváltást” elárulva, akik elárulták ezerkilencszázötvenhatot. Befejezésül megállapítottuk, hogy elsősorban Vass Csaba¹³, Bogár László¹⁴, Czakó Gábor¹⁵ és Baji Lázár Imre¹⁶ viszi tovább alkotó módon a hamvasi hagyományt, a recepciót mai kordiagnózis felállításában folytatva, és a különféle vonatkozásokban megállapított létromlás ellenében cselekvési programokat keresve.

Közbevetőleg megjegyeztük, hogy Határ Győző¹⁷ és magam is¹⁸, egyaránt a marxista–kommunista rendszert megszenvedve, de nagyon különböző életútat járva, részben különböző filozófiai hagyomány talaján, és másként artikulált eredményekre jutva, tettünk – Hamvas Bélától az ő hosszan tartó kicenzúrázása miatt sajnos, függetlenül (és egymástól szintén függetlenül) – olyan kordiagnosztikai jelentőségű megállapításokat (néhány terminusunkat példaképpen említettük), melyek „létrontás”-t fejeznek ki, vagy ennek a jelentésmezejébe tartoznak. Ugyanakkor leszögeztük, hogy a „létrontás”-ra való felfigyelés, és ennek a terminusnak bevezetése, egyedül és kizárólag Hamvas Béla originális teljesítménye és érdeme.

A hamvasi hagyomány vonulatában említett négy szerző írásaiból néhány újabban kreált nagy felszólító erejű lét-szót soroltam fel felfogásuk illusztrálására, vizsgálódásaik – mostani kereteket meghaladó – elemzése helyett. Közülük némelyik az idegen nyelvű filozófiai irodalomban használatos terminusok magyar megfelelői, mint például „létmódváltás” ¹⁹, „létviszonyok”²⁰, „léttörvény”²¹, „létfeledtség”²². Némely másik viszont a szerzők eredeti magyar nyelvű alkotásai, legalábbis idegen nyelvű megfelelői hangsúlyos összefüggésben nem szoktak szerepelni a főáramú filozófiai diskurzusokban. Az utóbbiak közé tartozik például a létszabadság²³, „léthatár-őrizet”²⁴, a „létroncsolás”²⁵, a „léttermelés” ²⁶, a „létteljesítmény”²⁷. „léttörténet-írás”²⁸ (valamely nép saját léte értelmében).

Összefoglalólag észrevételeztük, hogy noha a „létrontás” „létépítés”-sel jár párban, „létépítés” (Lét-építés) nincs tematizálva sem az 1956 utáni, sem az 1990 utáni „létrontás”-Beszélyekben. Ezt a hiányosságot részint a mentalitások összehasonlító kutatása során értelmezhetjük, részint a sajátosan magyar világfelfogás (nyugati) metafizikával való (spontán, illetve kontrollálatlan) interferenciáinak tulajdonítjuk, részint pedig a legújabb kori magyar történelem viszontagságainak tudhatjuk be.

Végezetül három megjegyzésre szorítkoztunk, melyeket Hamvas magyar létet artikuláló világfelfogásának a fentebbi (nyugati), Lét-filozófia vonulatában történő tárgyalásának eredményeként megszívlelendőnek tartunk. (I) Létépítés nélkül, amit Mediál(ód)ás vonulatban pontosítunk, hiú szólam létromlásról beszélni (ebben a vonatkozásában Kulin Ferenc²⁹ fogalmazott meg tanulságos kritikát: a szakralitás nem cselekvésprogram). (II) A lét mint lény (ontohungarikum) minden egyes emberre, és összességükben ezenfelül még a Népre, felelőssséget ró. (III) A vétkeseket meg kell nevezni, és tenni kell ellene.