A többszintű paradigmaváltás kísérlete

Ha felidézzük Thomas Kuhn egykori tudományos bestsellere, A tudományos forradalmak szerkezete alapgondolatát, valóban úgy tűnik, egy társadalomelmélet csak akkor tekinthető érvényesnek, csak akkor tarthat számot az elismertségre, ha képes a sokasodó válságjelenségekről a korábbiakhoz viszonyítva hitelesebb, meggyőzőbb választ adni. Mindezt olyan új összefüggések keretében teszi, melyeket korábban nem vettek figyelembe, vagy más elrendezésben szemlélték őket. Ilyenkor beszélhetünk paradigmaváltásról a tudás adott területén, hiszen új, átfogó válasz születik egy meghatározó jelentőségű problémára.

Mindezt azért szükséges előrebocsátani, mert Ugrin Emese és Varga Csaba könyve, az Új demokrácia- és államelmélet láthatóan hasonló szándékkal készült. Hiszen a szerzők nem a későmodern/posztmodern/- posztindusztriális társadalom egy-egy részproblémáját vizsgálják művükben, nem elkülönült válságformákban gondolkodnak, hanem a társadalmi működés egészét próbálják meg kellő terjedelemben és alapossággal vizsgálni, hogy ennek nyomán új típusú tudás keretében új paradigma szülessen.

Kiinduló tézisüket a Bevezetésben így fogalmazzák meg: „Egy új állam- és demokráciaelmélet már csak abból indulhat ki, hogy önmagában, izoláltan nem értelmezhető a nemzetek/államok demokráciája. A globális és lokális társadalmi téridőben egyszerre, összefüggő rendszerként jön létre a felső szintű, a kontinenseken is átnyúló globális demokrácia, a középső szinten a kontinentális és részben a nemzetállami demokrácia, valamint az alsó lokális szinteken a regionális, mikrotérségi demokrácia. Ugyanez igaz az állami szintekre: egységes rendszer a globális állam (vagy az ezt helyettesítő intézményrendszer), a kontinentális állam (unió, államszövetség stb.) és a nemzetállam, valamint a lokális önkormányzás.”1

Bár a kötet – ha csupán problémahorizontját szemléljük – kiemelkedően átfogó szemléletű a társadalmak jelenét és jövőjét vizsgáló munkák között, azt azonban jelezni kell, hogy nem előzmények nélküli: Varga Csaba már évtizedek óta végez vonatkozó kutatásokat, ennek eredményeként jelent meg a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek közepén egy-egy olyan kötet, amely két másik kiváló szociológussal való együttműködés eredménye volt, és a maga idején szintén meglehetősen rendhagyó vállalkozásnak számított.2 Fontos azt is megemlíteni, hogy a szerzők számára a Stratégiakutató Intézet nyújtja kutatásaikhoz az intézményes hátteret, és biztosítja azt a szellemi közösséget számos kutatócsoportja révén, amely elősegítheti az efféle kötethez hasonló törekvések megvalósulását. Az elmúlt másfél évtizedben a kötet mindkét szerzője számos egyéb, a témát is érintő munkát publikált, tehát a közvetlen előmunkálatok sem hiányoznak.3

A fentebb vázolt céloknak és előzményeknek megfelelően a 378 oldalas kötet 16 nagyobb egységben (és egy összegzésben) tárgyalja egy lehetséges jövőbeli és jövőt ígérni tudó társadalmi/életmodell vonatkozó dimenzióit. Jó érzékkel váltják egymást az elméleti fejtegetések, az esettanulmányok és a helyzetelemzések. Kiindulópontjuk jelenünk sajátos kettőssége, az egyszerre globalizálódó és lokalizálódó életvilág, amelynek jövőjét egy új típusú, ahogy ők nevezik, tudástársadalom konkrét víziójában próbálják meg a közeljövőre vonatkozóan modellezni. Az ehhez vezető fejlődési lépcsőfokok pedig a szolgáltató, digitális állam modelljétől az ekormányzáson át az intelligens civil társadalom és részvételi demokrácia új formájához vezetnek, amelyben a szerzők szerint a meghatározó elemek: „Fejlett részvételi demokrácia, szabad társadalom és felelős döntést hozó közösségpolgár.” Ennek a jövőképnek az alátámasztására szolgál a következő két fejezet, melyekben állam és állampolgár viszonyainak elméleteit, illetve kormányzat, állam és demokrácia kései modernségben egyre problematikusabbá, diszfunkcionálisabbá váló struktúráját elemzik. Ezt követően térnek rá a szerzők az immáron elkerülhetetlen paradigmaváltás és az ennek nyomán formálódó új társadalmi modell meghatározó elemeire, melyek olyan kulcsszavak köré csoportosulnak, mint: tudástársadalom, tudástőke, tudásgazdálkodás és tudásmenedzsment.

Mindehhez kapcsolódik az új típusú társadalomalakulásnak egy olyan sajátossága, amit a szerzők a következőképpen fogalmaznak meg: „Az a tény, hogy a posztindusztriális paradigmaváltás folyamata és fejlődési állomásai már jóval megvalósulásuk előtt láthatók és leírhatók, annak a történeti perspektívából nézve egyedülálló tulajdonságának köszönhető, hogy az új korszak jövőorientált, s ez által tervezhető.

Az információ tehát önmagán viseli a posztindusztriális társadalom korának minden fontos meghatározó jegyét. Másként fogalmazva, az információ fogalma alkalmas arra, hogy általa leírjuk az új civilizációs korszakot. Ebben az értelemben az információs társadalom és a tudástársadalom szerves egységet alkotnak, s eleve feltételezik, magukban hordozzák az emberi intelligenciára épülő technológiák kibontakozását. Az információs kor szakaszokra (etapokra) bontása fogalmi szempontból mesterkéltnek tűnik, s valóban mesterséges is. Jelentősége sokkal inkább a lehetséges jövő megértésében és az utópiák helyébe lépő »lehetséges jövőképek« felvázolásában (trendek és tervek), valamint szociológiai szempontból van. Az első az információs kor természetrajzának megismerését és megértését, a másik a társadalmi alkalmazkodást, az új civilizációs korszak gyakorlati megvalósulását, az ember-eszköz-tartalom egymáshoz való viszonyának korképét szolgálja. E két lehetséges megközelítési módot köti össze az ember tér-idő meghatározottsága, historikus valósága. S bár kétségtelen tény, hogy ez a tér és idő az információs korban merőben új, kitágult kereteket kap a globalizáció és a kommunikációs globalizáció által, semmi sem jogosít fel bennünket arra, hogy tagadjuk az ember történeti időbe ágyazottságát.”4

A történetiség szerepének elismerése készteti arra ezt követően a szerzőpárost, hogy az indusztriális/posztindusztriális oppozíciója vonatkozásában értelmezzék újra az innováció szerepét. Egy új típusú termelés körvonalazódik ennek nyomán. „Az innováció tudástermelés” állapítják meg, majd azt is hozzáfűzik, ennek struktúrája egy átjárhatóságra épülő, hálószerű kapcsolódásokból épülő rendszer lesz.5 Hiszen az új társadalom víziója, amely mintegy megelőlegezi, részben meg is teremti önmagát, azt is feltételezi, hogy magában hordoz olyan új minőséget, amely korábbi társadalmi formációkban, jelesül az indusztriálisban nem volt megtalálható. Ugyanez érvényes az indusztriális/ preindusztriális viszonylatában is természetesen, sőt a szerzők szellemes példákkal bizonyítják, mindez analóg példák sokaságával visszavezet bennünket az emberi civilizáció hajnalához.

Hogy miként lehet mindebből minél inkább valóság, azt a következő négy fejezet összegzi és elemzi a megvalósuláshoz szükséges társadalmi előfeltételek és szükséges átalakulások bemutatásával. Mindezek alapján egy új típusú közigazgatástól a kormányzás új modelljén keresztül a virtuális közösségként szerveződő új államiság eszméjéhez jutnak el. A következő, X. fejezet kulcskifejezése a részvételi demokrácia. Ennek a Dél- Amerikában, főleg Brazília egyes nagyvárosaiban bevezetett – sokáig kezelhetetlennek tartott problémák megoldására mintegy kényszer szülte – rendszernek a vizsgálata nyomán jut arra a következtetésre Ugrin és Varga, hogy a részvételi demokrácia nem sérti a képviseleti demokrácia alapvető működését és elveit. Az efféle újítás alapja a legitimitás többszörös, több szinten lefolyt alkufolyamatában formálódik ki, így a struktúra minden rétegében konszenzust feltételez. A részvételi demokrácia nagy ígérete a szerzők szerint, hogy kiutat mutat a jóléti társadalom válságából egy fenntartható fejlődés irányába. És ami szintén nagyon fontosnak tűnik, hogy pozitív példái nem feltétlenül mindig az úgynevezett nagy és magukat leghaladottabbnak tartó társadalmakban születnek meg, hanem ott, ahol az ellentétek, a fejlődés igénye, a feszültségek és a konszenzusra való hajlam valamiféle szerencsés összetételben ötvöződik, mint a szerzők által is idézett dél-amerikai példák mutatják.

Mindez azért nagyon fontos, véleményem szerint, mert éppen hazánk számára jelenthetnek az ilyesféle perspektívák valamiféle kiutat abból az évtizedek óta húzódó mélységes társadalmi értékválságból, amelyre – ez napjainkra már nyilvánvaló – az elmúlt másfél évtized teljes magyar politikai elitje képtelen volt megoldást találni. Ha ennek jegyében képzeljük el a közeljövőt, egy széthullóban lévő társadalom kezelhetetlenné váló problémái rémlenek fel előttünk, és ezért is olyan nagy a tétje ennek az Ugrin–Varga-féle vállalkozásnak, hiszen a kötet egyik fejezetében azt bizonyítják, létezik az új típusú közösségszervezésnek, az élet újrastrukturálásának hazai példája is, az úgynevezett Abai modell.

Ennek a valóban példaértékű kísérletnek az elemzése nyomán dolgozzák ki a kötet szerzői állami és európai uniós szinten a lehetséges rövid és középtávú cselekvési modelleket, melyhez illesztenek egy hosszú távú jövőképet. Sokféle forgatókönyvet vázolnak fel, sokfelé tekintenek eközben, melynek során épp a folyamatok nyitottságát hangsúlyozzák „A globális-lokális térben látszólag jól megfér egymás mellett a változatlanság és a változás. A régi állam- és a demokráciamodellek évtizedek óta recsegnek-ropognak, korrekcióra is nehezen képesek, lassan kiürülnek, folyamatosan vesztik legitimitásukat, de továbbélésüket komoly politikai és gazdasági érdekcsoportok támogatják, s a fennálló modelleket egyelőre az államok és a demokráciák kormányozhatósága miatt kénytelen-kelletlen fenntartják. Miközben a civilizáció szinte minden régiójában új teóriák, új politikai stratégiák és főként lokális szinten új gyakorlati megoldások kristályosodnak ki. Nehezen vitatható, hogy új állam és demokrácia alternatíváké lesz a jövő, amelyek szükségképpen megőriznek néhány eredeti mozzanatot vagy eljárást is. Senki nem mondja meg azonban, hogy a múlt politikai rendszerét és gondolkodásmódját, mikor és hogyan váltja le az új állam- és demokráciafelfogásokból születő univerzális új politikai civilizációs modell. A váltás elkerülhetetlen, a váltás iránya látható, de a váltás ideje és módja bizonytalan, kiszámíthatatlan. A legnagyobb titok éppen az átmenet.”6

Összegzésként elmondható az Új demokrácia- és államelmélet című kötetről, hogy szerzőik számos igen fontos erényt vonultatnak fel megírása során: elméletek és valós példák elemzése egyaránt megtalálható a kötetben, gondolati kísérleteik során többször is megteszik az utat a problémák mikroszintjétől a globális folyamatokig és vissza, miközben látványosan demonstrálják tájékozottságukat a vonatkozó korszerű szakirodalomban és konkrét esetekben egyaránt. Miközben ez utóbbinak – ahogy az Abai modell is tanúsítja – időnként aktív részesei is. Azonban talán mégis az tűnik számomra a legfontosabbnak, hogy Ugrin Emese és Varga Csaba valóban képes volt egy olyan sokszintű és összetett, valóban multiplexnek nevezhető értelmezési modellt és jövőkoncepciót kidolgozni, amelyről nem túlzás úgy vélekedni, hogy esetében nem csupán egy paradigmaváltás kísérletét, hanem megszületését is nyomon követhetjük, ha a kötet tanulmányozásába fogunk.

(Ugrin Emese–Varga Csaba: Új demokráciaés államelmélet. Századvég Kiadó, Budapest, 2007, 378 p.)

Jegyzetek

  • 1. Ugrin Emese–Varga Csaba: Új állam- és demokráciaelmélet. Századvég, Bp., 2007, 11–12. o.
  • 2. Ld. Bánlaky Pál–Varga Csaba: Azon túl ott a tág világ. Magvető, Gyorsuló Idő, 1979., illetve: Kamarás István– Varga Csaba: Reform-vár. JAK-füzetek, Magvető, Bp., 1984.
  • 3. Ld. pl. Ugrin Emese: Új politikai identitás. 1994; Átlépés a Rubikonon, 1998; Részvételi demokráciakísérlet Abán, 2004, illetve: Varga Csaba: Vidékfejlesztés az információs korban, avagy a lokalitás esélye. Agroinform, 2000; A legutolsó utolsó esély (Kiss Endrével) Stratégiakutató 2001, Új elmélethorizontok előtt. Tertia, 2004.
  • 4. Ugrin–Varga: i.m. 140–141. o.
  • 5. Ugrin–Varga: i.m. 154. o.
  • 6. Ugrin–Varga: i.m. 360–361. o.