Az oligarchia uralmáról és egy új nemesség szükségességéről

KOSARAS BÉLA politológus, tanár. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Nagyszerű feladat a politika, politikatörténet, az állambölcselet iránt érdeklődő számára, ha a tudomány nagyjainak klasszikus műveihez visszanyúlva, azokból következtetéseket levonva, korunk jelenségeivel összeveti azokat. Figyelembe véve természetesen azt, hogy változott és változik a történelmi korokkal a politikai környezet is, idővel új és új modellek szerint szerveződnek a közösségek. De az emberi tulajdonságok, attitűdök vajmi keveset változnak. Így veheti elő az olvasó bátran az antik világ egyik legjelentősebb gondolkodójának, Arisztotelésznek nagyszerű műveit, különösen a Politikát. Arisztotelész, Platón tanítványaként sajátította el az emberi társadalom kapcsolatrendszereinek elemzéseit, majd külön filozófiai iskolát alapított és mesterétől eltérően tett javaslatokat az ideális állam modelljeire. A sztegeriai születésű gondolkodó jó és rossz állam (alkotmány) típusokat különböztetett meg. A különbségtétel alapja az az általa hirdetett motívum volt, miszerint a jót a rossztól az erény és az erkölcs alapján lévő kiválasztódás, a „valamiben” (persze egyáltalán nem mindegy, hogy miben) való nagyszerűség jelentheti. Légy erényes, bírj az összes pozitív emberi tulajdonsággal és tégy a közösséged javáért, vallotta!

Ezek alapján három jó és három rossz kormányzati formát különböztetett meg. A jók korcs formájaként, ellenpéldaként jelenítve meg a rosszakat. A jó kormányzati rendszerek közé tartozott a királyság, hiszen az uralkodó a szerves társadalmi fejlődés szerint „valami nagyszerűségért” került törzse, népe élére és a célja nem más, mint közössége jóléte, biztonsága. Ellenpárja a tyrannos (zsarnok), aki a hatalom megszerzésének öncéljáért tesz, kihasználva közösségének „gyöngéit”, negatív emberi tulajdonságait (irigység, kicsinyesség, rosszindulat…).

Jó az is, ha nem egy személy, hanem egy szűk elit kormányozza az országot – mondja Arisztotelész –, de ez az elit a történelem során bizonyított kiválóságok (harci, szervezői, tudás) alapján kerüljön pozícióba, és azokat a kiválóságokat őrizve utódain keresztül is kormányozhat. Ezt nevezte ő az arisztokrácia uralmának. Negatív ellentétpárjaként az oligarchia uralmát jelölte meg, ahol szintén egy szűk elit gyakorolja a politikai jogosítványokat, ám az ő közösségük kiválasztódásnak az alapja már nem az egykori kiválóságon nyugszik, hanem a pénzen, a vagyonon, és céljuk nem az a nemes feladat, hogy az állam kormányzását a közjó érdekében végezzék, hanem csak ennek a szűk elitnek a hatalmon való maradása! Ismerős?

Végezetül jó rendszernek tartja a többség uralmát is, ha azt a felelősség teljes tudatában lévő polgárok gyakorolják, akik felismerik döntésük súlyát, és ha nem kellő megfontolás után, nem a közösségük javára döntenek, akkor igen komoly veszíteni valójuk lehet, leginkább egzisztenciális értelemben. Ám, ha a többségi hatalomgyakorlás abból áll, hogy a politikai jogaikat az állam által eltartott, munkajövedelem nélküli tömegek gyakorolhatják, akik plusz pénzhez és más előnyökhöz juthatnak szavazataik eladásával, az sem nem kívánatos, sem nem követendő! Ezt nevezte ő demokráciának. Félreértés ne essék, ez nem ítélet még mai rendszerünk felett, de ismételten ismerős magatartásformák tűnnek elő.

A mai nyugati mintájú tömegdemokráciák elveszítették eredeti céljukat. A XIX. sz. második felében létrejövő rendszerek nagyszerű elképzeléseiken túl, a XX. sz. közepére megszülik tökéletes ellentétpárjaikat, a totális diktatúrákat. Igaz, ezek elbuknak (vagy a háború, vagy pedig a történelem talán utolsó nagy civil önvédelmi megmozdulásai miatt), de olyan sebeket hagynak az őket viselő társadalmak testén, amelyeket még máig sem hevertek ki. Különösen igaz ez Kelet-Közép- és Kelet-Európára. Mindannyian ismerjük e rendszerek manipulatív jellegét, kriminalizált berendezkedését, ahol a társadalom legfőbb összetartó eleme a félelem volt.

Persze a világháborúk forgatagából kikerülő és általunk „szerencsésebbnek” nevezett Nyugat fejlődése egy ideig más jellegűnek tűnhetett a vasfüggöny innenső oldaláról, a lényegen ez mit sem változtat. A második háború után a politikai elit önszerveződése Keleten és Nyugaton egyaránt oligarchikus jelleget öltött. Keleten a „misztikus” küldetéstudattal rendelkező bolsevik elit, Nyugaton az arisztokratikus eleganciáját elhagyó, a holisztikus és harmonikus társadalmi szemléletet félresöprő újtőkés kerül uralomra. Csak a modernizációban és/vagy a fogyasztásban hívő, az organikus társadalmi fejlődést, változást, a haszon és a ráció, a „csak mi tudunk mindent tökéletesen” jelszavával megszakító elit a politikai rekrutáció alapja. A nyugati szabadabb társadalmi, politikai rendszerekhez képest Keleten ez az elit ráadásul műveletlen és rendkívül erőszakos is volt. Az emberi butaság pedig minden rossz emberi tulajdonság alapja!

A rendszerváltozás(?) után ez az elit óhajtja, immár az ún. európai trendnek megfelelően megszervezni országait. Ahogy Arisztotelész jellemezte az oligarchiát, úgy minden jellemzője igaz erre az „oligarchikus forradalomra”. Nem az erény és az erkölcs, az intellektus alapján jön létre az új vezetői gárda (hiszen az esetleg félresöpörheti a régi elitet), hanem a bizonytalan átmenetet kihasználva, vagyoni pozícióit megerősítve, informális hatalmát kihasználva újra maga veszi kézbe az irányítást, kíméletlenül végezve régi, mára már kínossá váló pártbeli társaikkal.

Persze ezt ma már mindannyian tudjuk. Nekik különösen zavaró lehetett, és még ma is az, hogy mégis megjelent az egészséges politikai tudatú közösségben egy ellenerő! Nem idealisták ők feltétlenül, csak hisznek az arisztotelészi „jó” politikai rendszereiben! Azt hiszem, őszintén hitték a régi, csak vagyonnal és informális hálóval bíró politikai erő megsemmisülését! Az pedig, hogy ez – a mai magyar kormányzati elit által – „archaikusnak”, avíttnak nevezett erő még mindig létezik, valószínűleg a legfeldolgozhatatlanabb, legérthetetlenebb az új technokrata-bürokrata oligarchia, vagyis Gyurcsányék számára.

A terv ugyanis nem ez volt! Az új oligarchia szörnyű terve az, hogy az oktatás züllesztésével, az intelligencia legalacsonyabb formáját alakítsa ki, a világ felszínes megismerésére, a számítógép adta lehetőségek bővítésével! Hidd azt ember, hogy a lehetőségek és az információk tárházába léptél! De az intuíció és a józan ész, valamint az emóció természetes igényei, a valódi világ (esetleg a metafizikai összefüggésekkel való) megismerésére már nem tartozik az igényelt célok közé. A tömeg tudása szükségtelen, hiszen felismerheti céljainkat, sőt ami még ennél is rosszabb, saját akaratát is!

Igaza van Hubert de Mirlau-nak: a világ új urai a manipulátorok és az illuzionisták! Ez az új oligarchia! Magyarországon Gyurcsány a maga javára akarja felhasználni a pillanat lehetőségeit, igazi demagóg, aki soha semmilyen tartalmasat nem mond, hanem bizonyos kommunikációs technikákkal (arcmimika, szövegkivárás, hangsúlyok…) a tökéletes tartalmatlansággal „etet” mindenkit. Olykor tömegemberré maszkírozza magát, de a valódi élethelyzetekben kudarcot vall (lásd akár nem is olyan régi cigánytelepi látogatását). Mégis! Amíg az új oligarchia kiegyezik a médiahatalommal, az immár az összes hatalmi ág fölé növő új manipulátorokkal, addig bizton bízhat hatalmában…

A demokratikus rendszer a szabadság paródiájává vált. Az új oligarchia minden nemes értékrendet mérhetetlen cinizmussal kinevet. A dekadencia jelenti a másságot, egyáltalán nem az, hogy különböző modellek szerint gondolkodó emberek, közösségek megtalálhatják a közös „mi” tudatot, célt. Hiszen az már nemzet! Egy egységes, erős közös akarat lehet! Nem! Ezért minden hagyományos, a szerves történelmi, társadalmi fejlődésből táplálkozó gondolatot el kell vetni. Csak az arrogáns intolerancia, a durván elutasító magatartás lehet válasz a népek önvédelmi szerveződésére! Higgyétek el – mondják –, én sem vagyok más, mint ti (attól függetlenül, hogy milliárdos is lehetek akár), csak egy picit ügyesebb voltam… Az „én is lopok, te is lopsz” erkölcséé a primátus! Csoda-e, ha a politikai intézmények, rendszerek, a politika szereplői iránt a tisztelet elveszett. Az új oligarchia egy kicsinyes és irigy, leginkább bosszúval és gyűlölettel telített tömeget akar.

Persze felvetődhet a kérdés: ha igaz ez a mi világunkra, akkor a láthatóan nyugodtabb életformát követő nyugatiakra is igaz-e? Úgy vélem, igaz, hiszen a konformizmus ott is egy hamis egyenlőségtudattal jár. Különösen igaz ott is a baloldali, liberális és neokonzervatív kormányokra. A Nyugat egyáltalán nem békés. Megosztják ugyanolyan szociális, demografikus, etnikai törésvonalak, mint a Keletet. Az új és sötét oligarchikus elit ugyanúgy rátelepszik országaikra, mint a mieinkre. Ugyanúgy egy óriási étvágyú és formátlan tömegen uralkodik, igaz, az oligarchia által teremtett „rabszolgaság”, a magasabb jövedelmek miatt, némileg lágyabb formát ölt. Az oligarchia mellőz minden magasabb eszmeiséget, rendezőelvet. Célja a totális homogenizáció és egyáltalán nem a sokpólusú társadalom összetartása. Univerzalizmus! Ez a jelszó. A megszülető virtuális társadalomban még az ízlésnek is egyeznie kell! A valódi liberalizmus halott, az új oligarchia tort ül felette. A mai Magyarországon ezért fognak olyan pártok karakterei elmosódni, mint az SZDSZ, vagy az MSZP. Már, ha volt egyáltalán valós és őszinte karakterük, az elmúlt 20 év során.

Pontosan erre vártak. Az MSZP élén Gyurcsány, az SZDSZ élén Kóka között látható- e valamilyen markáns különbség? Két, az üzleti életben szocializálódott parvenü. A népet (úgy látszik a demokrácia ezt büntetlenül engedi) becsaphatják következmények nélkül, és a nép képtelen különbséget tenni a hamisság és az igazság között. Humán és morális szempontok? Mintha nem is léteznének. A mennyiség uralkodik a minőség felett! A hazugságon keresztül a demokrácia demagógiává korcsosul. A mai Magyarországon Gyurcsány Ferenc és az oligarchia mentálisan beteges tobzódása folyik. Semmi sem drága a hatalom megtartásáért, de ezért a fő felelősség mégis kié? A humanista mindig feltételezi az emberben a jót, a jó felé való törekvést. Amíg a társadalom nem támaszkodik az erkölcsre és nem példa az erényesség, vezetőit nem ez alapján választja, addig...?! Nem lenne szabad hagyni, hogy a hatalom birtokosai olyan karikatúrafigurák legyenek, mint a jelenlegi kormányzat szereplői. Hamisítók, szemfényvesztők, a valódi államférfiak modelljéhez semmi közük. Éppen ezért van szükség a politikai társadalom megújulására, egy új elit, egy új „nemesség” megszületésére. ők azok, akiknek a valódi értékek mentén kell megszerveződniük, feddhetetlennek kell lenniük és a hazugságot el kell vetniük. Az új politikai elit létrejöttének csak ez lehet az alapja. Hinniük kell saját küldetésükben, határozott világképpel kell rendelkezniük, egyéni példával kell elöljárniuk. Cselekedeteiknek nem szabad saját korábbi megélhetési területükkel aktív kapcsolatba kerülnie. A politikusi működésük idejére minden korábbi gazdasági tevékenységüket fel kell függeszteniük. Legfontosabb feladatuk a szavazópolgároknak a valódi tudáshoz, megismerésekhez való közelvitele. A média hatalmától való totális függőségüket lazítani szükséges! Ha kell, személyesen megszólítani a társadalom minden rétegét, még a vélt ellentábort is. Az embereket pedig végre önálló cselekvővé, gondolkodóvá formálni!

A mai Magyarországon már létezik egy ilyen politikai rekrutációjú új elit, ha úgy tetszik, egy „új nemesség”… De ma még nem ők kormányoznak. Egyelőre ellenzékben vannak. Egyelőre.