Emlékmorzsák 50 év után 1956-ról

SOHÁR PÁL nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A sors kivételesen nagy ajándéka számomra, hogy 20 esztendősen, egyetemistaként, hallgató társaimmal együtt, határtalan lelkesedéssel, naiv idealizmussal, fiatalos lendülettel és minden mérlegeléstől, megfontolástól mentes önfeláldozásra is kész szemtanúja és cselekvő résztvevője lehettem a dicsőséges forradalom és szabadságharc eseményeinek 1956-ban. Évtizedeken át hittem abban, hogy eljön az idő, amidőn nemzeti ünnep lesz október 23., bár abban nem bíztam, hogy ezt megélhessem. Nem múlt el évforduló, hogy ne gondoltam volna vissza a mámoros október végi, majd az azt követő letargikus téli napokra, hónapokra. Családi körben, feleségemmel felelevenítettük a régi élményeket, hanglemezről meghallgattunk az alkalomhoz illő valamilyen zenét, legtöbbször az Egmont-nyitányt, s ekként „magánünnepet ültünk” ’56 tiszteletére, gyermekeinket is megismertetve az események hiteles történetével, a hivatalos hamisítások és elhallgatások ellensúlyozásaként.

Nagyon sokat köszönhetek ’56-nak: nézeteim kikristályosodását, megszilárdulását nemzetről, hazáról, szabadságról, a szülőföld iránti felelősségről, összetartozásról, hűségről, emberségről, morális értékrendről, hagyománytiszteletről. E néhány október végi nap a nemzeti és politikai öntudatra ébredést, a felnőtté válást hozta meg számomra. Sok minden egyéb mellett feleségemet, s vele családomat, közel fél évszázadnyi boldog házaséletemet is ’56-nak köszönöm: akkori tetteink, a forradalomról és szabadságharcról, akkor és később is egybecsengő érzelmeink és nézeteink teremtették meg azt a kölcsönös mély vonzalmat, amely házasságkötésünkhöz vezetett. Soha nem vitt rá a lélek, sorozatos provokálások és hátrányos következmények ellenére sem, hogy akár csak egyetlenegyszer is kiejtsem a számon ’56-ról, hogy az „ellenforradalom” volt, vagy hogy „sajnálatos októberi események”-ként aposztrofáljam. Egy nagyon vonzó és megtisztelő állásajánlat, amelyet a Központi Kémiai Kutatóintézettől kaptam, 1970-ben azért esett kútba, mert a személyzeti vezetővel folytatott „felvételi elbeszélgetés” során – kérdésére válaszolva – Pozsgayt 20 évvel megelőzve, szabadságharcnak minősítettem ’56-ot, s ezt indokoltam is.

Öt évtized múltán, bármennyire is sorsdöntők voltak számomra az októberi napok, az emlékek részben elmosódtak, kihullottak az idő rostáján, talán itt-ott más színezetet, hangsúlyt kaptak, de egyes momentumok mozaikszerűen máig frissek maradtak, s úgy élnek bennem, mintha ma történtek volna. Az emlékek e töredékes, hézagos fennmaradása talán részben annak a következménye, hogy a lelkes forradalmi hangulat egyfajta félönkívületi, bódult, súlytalansági állapotban tartott bennünket, mintha valamivel a talaj, a realitások világa fölött lebegtünk volna és a valóság csak mintegy ködfátyolon átszűrődve jutott el a tudatunkig. Valami hasonló élménye lehet a kábítószer-élvezőknek. Itt most csak arra van mód, hogy ezekből a bennem frissen élő mozzanatokból villantsak fel egyet-kettőt, felidézve velük a történelemformáló napok és utóéletük hangulatát.

Október 22.: „Az ifjúság 14 pontja”

A Műegyetem aulájában azon a történelmi jelentőségű eseményekbeli részvétel tudatától mámoros októberi éjszakán, több ezer egyetemi hallgató kollektívan öntötte szavakba, foglalta pontokba a magyar nép akaratát. Azóta számtalanszor tapasztaltam a „kollektív fogalmazás” lehetetlenségét: már fél tucat ember is elég, hogy mondatokon, szavakon órákat át eredménytelenül vitázzon. Ez a sikeres közös fogalmazás egyike az azokban az októberi napokban, a legkülönbözőbb dolgokban megnyilvánuló csodáknak, amelyek kifejezői a csak nagyon ritkán létrejövő, sokakat, akár nagy tömegeket is egyesítő teljes nézetazonosságnak, közös akaratnak.

A „Határozat” – ezt a nevet kapta a pontokat magába foglaló proklamáció – azt a naiv optimizmust, szinte gyermeki hitet sugározza, amelyet, fittyet hányva realitásoknak, s a történelmi feltételeknek, a tankönyvekből, olvasmányokból, költeményekből és elbeszélésekből akkor a szívekbe költözött tettre és önfeláldozásra is kész hazafiság, magyarságtudat, nemzethez tartozás érzése diktált. Ez a minden résztvevőt átható lelkesedés nem tudott, nem akart számolni mindazzal, ami rövidesen bekövetkezett: a bukással, a kegyetlen és aljas bosszúval, a sok évtizedes elsilányulással, a hazugságokkal és képmutatással, az idegen érdekek gátlástalan, önző célokból vállalt kiszolgálásával, a nemzeti öntudatot titkoló, sőt szégyellő, a feljelentések és besúgások morális züllést hozó korszakával, de tudat alatt, ösztönösen sejtette, mint ahogy azt is, hogy vér, szenvedés, áldozatvállalás nem hiábavaló: későbbi évtizedek kiapadhatatlan erkölcsi erőforrásává válik, s Magyarországnak, a magyar népnek tiszteletet, megbecsülést és csodálatot terem a nemzetek közösségében.

Megérdemli tehát a „14 pont”, a „Határozat”, hogy eredeti, hiteles formájában örökíttessék meg az utókor számára. A diákgyűlés spontán felkiáltással jelölt ki három hallgatót – egy építészt, egy vegyészt s egy gépészt (vagy villamosmérnök hallgatót – erre már nem emlékszem), hogy a késő éji órákban fogant szöveget sokszorosítsa. Erre a BME központi épületének stencilező szobájában került sor (ez egy apró, szűkös helyiség volt a magasföldszinten, a Kémiai Technológiai Tanszékkel, illetve a hozzátartozó előadóteremmel szemben) a hajnali órákban. A vegyészhallgató e sorok írója volt. Az első, olajfoltoktól már nem szennyezett és hosszú időn át rejtegetett példányt, a 6330. sorszámú (politikai elővigyázatosságból akkoriban számozni kellett a sokszorosított szövegeket és ez a „biztonsági” sorszám paradox módon a „Határozat” lapján is ott díszeleg) stencilszöveggel ma is őrzöm. Érdemes felidézni, hogy a diákgyűlés hangulata, s ezzel a pontokba foglalt követelések jellege hogyan változott október 22. estjének során. A nagygyűlést az MDP és a DISZ rendezte. Az egyik szónok az Írószövetség képviseletében Kuczka Péter író volt. Beszéde alatt egyre nőtt az ellenszenv és elégedetlenség, fokozódott, forrósodott a hangulat. A beszéd befejezetlen maradt és még ma is előttem a kisvártatva pánikszerűen távozó szónok lobogó lódenkabátja a K épület hosszú folyosóján, amint elmenekül a népharag elől. A pontok fogalmazása során a kezdetben felmerült, s főként a diákság anyagi és egyéb gondjainak megoldására vonatkozókat (menza, diákotthon, vasúti kedvezmény) fokozatosan kiszorították az egyre radikálisabb és egyre inkább politikai jellegű követelések (a szabad vizsgák és egyéni külföldi utazás lehetővé tételétől, a norma- és beszolgáltatási rendszerek, politikai perek felülvizsgálatán és a pártreform követelésén – pártkongresszus összehívása, Nagy Imre vezette kormány – át éjféltájra már a Kossuth-címer és többpártrendszer visszaállítása, titkos szavazás és a szovjet csapatok kivonása került a pontok közé, utóbbiakat egyre előbbre sorolva. Az egyenként megszavazott pontokat gyorsírással feljegyezték, s erről a jegyzetről készült a stencilszöveg. Döntés született a „Határozat” eljuttatásáról nagy vállalatokhoz, intézményekhez, s a hadsereghez, hogy a diákság követeléseinek támogatásához a társadalom minél szélesebb körét lehessen megnyerni.

Ezt a „Határozatot” osztottuk szét másnap az október 23-i diákfelvonulás résztvevőinek, és az utca együtt örvendező népének, s ennek több változata is megjelent a nyomtatott sajtóban.

Autodafé és következményei

A napra már nem emlékezem, de talán éppen csütörtök, október 25. lehetett, s ha így volt, esetleg ennek köszönhetem, hogy a parlamenti vérengzést megúsztam. A forradalmi eseményekben részt vevő vegyészhallgatók úgy határoztak, hogy a „káderanyagot” meg kell szerezni és meg kell semmisíteni. Egy-egy oktatót és diákot jelöltek ki a végrehajtásra. Így indultunk Ladik János tanársegéddel a tanulmányi osztályra a dokumentumok megszerzésére. A „Tanosz” vezetője, úgy emlékszem Hidasné volt a neve és spanyol veterán hírében járt, holtra rémülten, habozás nélkül adta át a papírokat, amelyeket aztán a „Sóhajok hídja” (átjáró a központi épület és a könyvtárfunkciót betöltő kápolna között) alatt fölhalmoztunk és elégettünk. A dolog korunkhoz illő komolytalansággal, a tűz körül indiántáncot járva ment végbe. Elégetése előtt még belekukkantottam a saját dossziémba, s megtudtam belőle, hogy apámnak 500, azaz ötszáz hold földje volt. Valójában soha nem volt még fél holdja sem, egy szál ruhában „emigrált” Kolozsvárról 1918-ban, amikor egy március 15-i felvonulás apropóján a román rendőrök meggumibotozták, s még egy hasonló atrocitásnak nem akarta kitenni magát. Úgy látszik, valami rosszakarónk besúgta a hamis információt, amelynek ellenőrzéséhez senki sem vette magának a fáradtságot.

Ez jogos és határtalan felháborodást keltett.

Ladik János később állásának elvesztésével lakolt az esetért, én annak köszönhettem, hogy ezt az incidenst megúsztam, hogy a „másik oldalhoz” lojális évfolyamtársak, akik ismertek, azokban a napokban jobbnak látták nem jelen lenni az eseményeknél, s így nem akadt szemtanú, aki felismert és később beárult volna. Hidasné pedig eltűnt az egyetem környékéről, ismeretlen helyre, valószínűleg külföldre távozott. Szereplésemről csak mendemondák szállingóztak, s valamikor 1957 elején, lakásunkon meg is jelent egy évfolyamtársnőnk (későbbi évfolyam KISZ-titkára, s ennek köszönhetően a diploma megszerzése után a kevés „bennmaradók”, ti. egyetemi alkalmazottként álláshoz jutók egyike, majd egy nagy vállalat vezérigazgatója) és élénken érdeklődött – hazafias érzelmektől mélyen áthatva, s hősies szereplésemért legőszintébb csodálatáról többszörösen biztosítva –, hogy mi mindent is tettem, milyen élményekben volt részem az egyetem falain belül és kívül az elmúlt hetekben, hónapokban. Biztosítottam róla, hogy teljesen elfoglalt a háztartási munka, mint látogatásakor is (éppen porszívóztam), mert édesanyám akkor már nem élt, a házvezetőnő pedig vidékre utazott, ott érte a forradalom, s már nem tudott visszatérni. Ezért nekem kellett gondoskodni a háztartásról, hármunkról, édesapámmal és öcsémmel. Évfolyamtársnőm így hát dolgavégezetlen távozott. De azért gyanakvása később sem szűnt meg. Amikor három évvel később, már végzett vegyészmérnökként, vendégkutatói meghívást kaptam a Fizikai- Kémiai Tanszékre, s ezt ottani első munkanapomon, amikor véletlenül összetalálkoztunk, naivan elmondtam neki, feltehetően az ő intézkedése nyomán, a tanszékvezetőt felszólították azonnali eltávolításomra. Így aztán vendégkutató szereplésem a Műegyetemen igencsak kurtára, egész pontosan egyetlen napra korlátozódott.

A konszolidáció korszaka

A bizonyára túlzott és naiv lelkesedést a forradalom bukása után a teljes kiábrándultság, kilátástalanság depressziós időszaka követte. A kegyetlen megtorlásnak sok, abban az értelemben ártatlan személy is áldozatául esett, akiknek semmi részük sem volt a forradalmi eseményekben, s akiket csak a példastatuálás vagy személyes bosszú indíttatta besúgások juttattak a bitóra vagy börtönbe. Ez jogos és határtalan felháborodást keltett. A forradalom vérbefojtása fölötti csalódást tovább növelte, hogy a nyugati hatalmak cserbenhagytak bennünket, a roppant szovjet túlerő, s a belső hazaárulás pedig végleg reménytelenné tette a folytatást. Számomra a zene, az operalátogatás segítette a kilábalást ebből a lelki krízisből. A kijárási tilalom enyhítése, majd megszűnte lehetővé tette az Operaház megnyitását, először csak délutáni előadások tartását, aztán már a szokásos esti kezdéseket is. A forradalom idején megválasztott mélyen hazafias érzelmű igazgató, a nagyszerű bariton, Palló Imre sorra műsorra tűzte a szabadság eszményétől áthatott remekműveket, a Fideliót, a Don Carlost és mindenekelőtt a Bánk bánt. A Bánk bán gyilkossági jelenetében, amikor Bánk, a feledhetetlen hősbariton Joviczky József, ahhoz a helyhez ért, amikor Gertrúdnak címezve énekli „Népünk ellensége légy te átkozott”, hosszú percekre meg kellett szakítani az előadásokat, a közönség tomboló tetszésnyilvánítása miatt. Ez volt akkor úgyszólván az egyetlen mód az elfojtott érzelmek kifejezésére. Pallót természetesen hamarosan eltávolították, s évekig még arra is ügyeltek, hogy a Bánk bánt csak elvétve és a „veszélyes” évfordulóktól (márc. 15., okt. 23.) távoli időpontokban tűzzék műsorra.

Amint az új szovjethű vezetés szilárdulni érezte a talajt a talpa alatt, megkezdődött a kommunista hatalmi intézmények újjászervezése, a megtorlások korszaka. Így került sor a megsemmisült káderanyag pótlására, ún. „elbeszélgetések” keretében, amikor pártfunkcionáriusokból álló bizottság elé egyenként beidézték a hallgatókat, felszólították a pártba, illetve KISZ-be való belépésre, ’56-os „bűneik” megbánására, a forradalmat elítélő nyilatkozatok megtételére. A száz körüli létszámú harmadéves vegyészévfolyamunk hallgatói közül a nagy nyomás hatására 1959-re mindössze féltucatnyian maradtunk, akik megtagadtuk a KISZ-be való belépést (közöttünk volt feleségem is). Néhány évfolyamtársunkat eltávolították az egyetemről, többnyire nevetséges okokkal indokolva (pl. viccmesélés) és azzal riogattak, hogy aki nem KISZ-tag, nem kap majd állást. A következmények számomra sem maradtak el, az új káderlapnak köszönhetően fél évig nem tudtam elhelyezkedni, s a végén vegyészmérnöki diplomával, állatorvosi feladatkörben jutottam, protekciós úton, első munkahelyhez. Még megelőzően, 1957-ben egyetemistaként munkát kellett vállaljak, mert édesapám lemondott bírói állásáról (nem vállalt bíráskodást politikai perekben), s míg nem tudott elhelyezkedni, nekem kellett eltartani háromtagú családunkat. Vegyésztechnikusként dolgoztam délelőttönként az albertfalvai Zománchuzalgyárban, délután pedig végeztem az egyetemen a laborgyakorlatokat. Az első évfordulón, 1957. október 23-án fekete nyakkendőben mentem dolgozni, s egy óra múltán már kezemben volt az azonnali felmondólevél. Ilyen gyors hivatalos intézkedésre nem is akad több példa az életemben. 1956 árnyéka még évtizedeken át elkísért, fizetésemelések, jutalmak, előléptetések elmaradása, vízummegtagadás stb. formájában, ami segített, hogy frissen tartsa bennem a forradalom emlékét, s ellenségeivel, az akkori hatalommal való lojalitás minden formájának merev elutasítását.

Ez a néhány szilánk egy ember életéből, azt hiszem meggyőzően világít rá, hogy 1956 vízválasztó volt mindannyiunk életében, akik átéltük. Életre szóló barátságok szövődtek az akkor a barikád azonos oldalán állók között és máig sem múló ellenszenvek az ellenkező oldalon levők iránt. Nemcsak sorsunkat, magánéletünket és szakmai pályafutásunkat, de nézeteinket, életelveinket, politikai hovatartozásunkat is gyökeresen befolyásolta a forradalom és szabadságharc idején vállalt szerepünk. Bizonyára vannak, akik felfogása változott fél évszázad alatt, de azt hiszem döntő többségben vagyunk azok, akik számára 1956 sorsfordító és minden későbbi eseményt meghatározó, felemelő, lelkesítő, hosszú időn át egyedüli reményt és bátorítást adó élmény maradt, amelyre tisztelettel, csodálattal és büszkén emlékezünk.