Gazdaságpolitikai dilemmák: felzárkózás vagy lemaradás

MÁDI LÁSZLÓ közgazdász, országgyűlési képviselő. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Az alábbi rövid összefoglalóban megpróbálom rekonstruálni előadásomat, amely mintegy 30 vetített oldal kíséretében szóban hangzott el a Magyar Közgazdasági Társaság 2006-os vándorgyűlésén, Nyíregyházán. Magyarország szempontjából a következő évek gazdaságpolitikája rendkívüli jelentőségű. Néhány év alatt eldőlhet, hogy sikerül-e úrrá lennünk a gazdasági nehézségeinken, vagy pedig lemaradunk, esetleg leszakadunk a régiós versenytársakhoz képest. A címben ezt a dilemmát jelöltem meg, hiszen a válságkezelés vitathatatlan ténye mellett meggyőződésem szerint ez az igazi kérdés.

Az előadásomban két kérdésre keresem a választ. Az egyik az, hogy Magyarország adottságaihoz és lehetőségeihez képest, valamint a versenytársak szempontjából a Brüsszelbe eljuttatott konvergenciaprogram a leginkább kívánatos és alkalmas ilyen típusú dokumentum-e. A másik kérdés – ismerve az ilyen programok műfaji és a négy maastrichti kritériumra koncentráló célrendszerét – az, hogy a konvergenciaprogram cél-e vagy pedig eszköz.

Hazánk helyzete a régiós versenytársakhoz képest. Statikus kép

Az első kérdés megválasztásához tudnunk kell azt, hogy hol tartanak a legfőbb versenytársaink, a volt szocialista tábor velünk együtt csatlakozott országai. Ha ezt megvizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy ebből a szempontból talán legfontosabb gazdasági növekedés tekintetében a 2006-os év első féléves adatainak birtokában Magyarország lemaradása szembetűnő. Lettország és Észtország 10%-ot meghaladó iramban száguld, de a többi ország növekedése is egyértelműen meghaladja a hasonló magyar adatot. Ráadásul két javunkra működő torzító tényezőről nem szabad elfeledkeznünk!

Az egyik a politikai ciklus aktuális helyzete, amely valószínűleg érzékelhetően felfelé módosította a hazai adatokat. A választások évében ugyanis természetszerűen meglódulnak a beruházások a közösségi szektor expanziója miatt. Nálunk ez most duplikáltan is igaz, hiszen az önkormányzati választások az országgyűlésivel egy évben vannak, s ez a tény már a 2005–2006-os adatokat is felfelé módosítja. A másik számunkra kedvező adottság a nyugati országok jó konjunkturális helyzete. Ez a tény bennünket a többiekkel szemben azért kedvezményez, mert a mi nyitottságunk az átlagosnál nagyobb. Így az exportvezérelt növekedés jótékony hatása nálunk erőteljesebb. Mindezeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy ezen két kedvező körülmény nélkül a környező országokhoz képest valószínűleg még hátrányosabb mutatókkal rendelkeznénk a gazdaság növekedése tekintetében.

Sajnálatos, hogy az államháztartási hiány vonatkozásában nemcsak a most csatlakozott országok táborában, hanem egész Európában a legrosszabb helyzetben van Magyarország. Ráadásul nem is kicsivel vagyunk lemaradva akár a többi országtól, akár pedig az euróbevezetéshez szükséges küszöbértéktől. A helyzetet súlyosbítja, hogy a 2005-ös 7,5%-os hiányértéket várhatóan lényegesen felülmúlja a 2006-os hiány értéke. Még a drasztikus kiigazítás ellenére sem fog a hiány várhatóan az év végére 10% alá csökkenni!

A harmadik fontos mutatószám hazánk gazdasági helyzetének megítélése kérdésében a munkaerő-piaci helyzet. Sok szakértő véleménye szerint hosszabb távon ez a probléma az egyik legnagyobb gátja a fejlődésének. Magyarország rendelkezik ugyanis az aktivitási ráta tekintetében Európa egyik legrosszabb mutatójával. Míg Dánia közel 80%-os, de Csehország és Szlovénia is 70%-hoz közelítő értékkel rendelkezik, addig hazánk hasonló statisztikai adata a 60% alatt van.

A negyedik fontos tényező a feketegazdaság részaránya egy országban. Bár itt nincsenek egzakt adatok, de a rendelkezésre álló felmérések és becslések azt bizonyítják, hogy Lengyelország kivételével a magyar adottságoknál rosszabb adatokat csak tőlünk délre vagy keletre lévő országok produkálnak.

Magyar közelmúlt. Hogyan jutottunk idáig?

Nyilvánvaló, hogy az alábbi rövid elemzés keretében hosszas történelmi kitérőre nem vállalkozhatunk. Ám mégsem tekinthetünk el egy rövid történeti visszatekintéstől, hiszen az ezredfordulón Magyarországot mindenki az egyik, vagy akár az első országnak tekintette a csatlakozás és annak feltételeinek teljesítése szempontjából. Azt azonban, hogy jelen gondjaink milyen közelmúltbeli fejleményekben gyökereznek, mindenképp meg kell vizsgálnunk.

A versenyképesség alakulása nemcsak a vállalatok, hanem a nemzetgazdaságok szempontjából is kiemelt jelentőségű. Ezért is fontos minden olyan felmérés, amely ezt méri, s esetleg tendenciájában is bemutatja. Az egyik legpatinásabb ilyen intézet, az IMD adatai szerint Magyarország 2001 és 2006 között 11(!) helyet esett vissza ezen a ranglistán (s ez a régión belül a legrosszabb adat), miközben például Csehország vagy északi szomszédunk, Szlovákia javítani tudott a helyezésén.

Magyarország 2001 és 2006 között 11(!) helyet esett vissza ezen a ranglistán...

Az államháztartási hiány vonatkozásában pedig az adatok azt bizonyítják, hogy a korábbi ezzel ellentétes kormányzati propaganda ellenére a deficit értéke nemcsak a választási években, hanem a ciklus köztes éveiben is elviselhetetlenül és fenntarthatatlanul magas volt. A 2003–2004–2005-ös hiány végig 7% körüli szinten volt, s a cikluson belül – a kormányzati erőlködés ellenére is – nemhogy nem csökkent, hanem nőtt. Még nagyobb problémát jelent talán hazánk megítélésének, hogy nemcsak az értékek elviselhetetlenül magasak, hanem hogy a kormány minden korábbi saját vállalása sem teljesült. Nemcsak éppen hogy nem, hanem ki lehet jelenteni, hogy lényegében a megvalósult hiánycéloknak szinte köze sem volt a tervezett értékekhez. (Ez a probléma alkotmányossági kérdéseket is felvet, hiszen a költségvetések törvény formáját öltik, s ennek fegyelmező ereje kellene, hogy legyen. A hiány jelentős túllépése esetén nem érvényesül a Parlament akarata, s a kiadások egy része fölött nincs meg a parlamenti kontroll.)

Az államháztartási hiány nem csak önmagában veszélyes, hanem azért, mert társul hozzá egy folyamatosan – szinte drámai módon – növekvő államadósság is. Különösen a tendencia az, ami riasztó, hiszen a konvergenciaprogram ismeretében állítható, hogy a 2001-es szinthez képest a növekedés a GDP arányához képest 2008-ra (tehát alig 7 év alatt) közel 20%-ot nő! Nemcsak hogy jóval meghaladjuk azt az értéket, amelyet a maastrichti kritériumok közül lényegében egyedül teljesítettünk, de ráadásul igen jelentősen fokozzuk országunk sebezhetőségét is.

Külön érdemes röviden szólni a folyó fizetési mérlegben megnyilvánuló problémákról, hiszen itt sem állunk jól. A külső egyensúly (egyensúlytalanság) mutatója ugyanis a világon az egyik legrosszabbnak mondható, így a magyar gazdaság történetében már korábbról ismert jelenség, az ikerdeficit ténye is fennáll.

A munkanélküliségi adatokról pedig a közelmúltat vizsgálva annyit mindenképp célszerű megállapítani, hogy az 1993-tól 2001-ig tartó töretlen csökkenési folyamat megszakadt, így azóta a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint növekvő trendet figyelhetünk meg. Ez a növekedés négy év alatt elérte a másfél százalékot.

A közeljövő várható eseményei

A konvergenciaprogram elkészítésekor talán a legfontosabb eldöntendő kérdés az „egyensúly és/vagy növekedés”. Magyarán arra kellett volna megtalálni a helyes választ, hogy az egyensúly mindenképpen helyreállítandó igénye mellett lehet-e egyidőben a növekedés szempontjait is figyelembe venni. Azaz lehet-e úgy közelíteni a kérdés megoldásához, hogy mi az a legmagasabb növekedést biztosító gazdaságpolitika, amely az egyensúlyi követelményeket is szem előtt tartja. (Még pontosabban fogalmazva a Pareto-optimum felől közelítve milyen maximális növekedést tudok elérni rögzített egyensúlyi feltételek mellett?) Vagy máshonnan megközelítve a problémát: mekkora növekedési áldozatot kell, hogy hozzak a céljaim eléréséhez?

A kérdésre nincs evidens válasz. Az azonban, hogy az egyensúlyteremtés különböző módon és eszközökkel oldható meg, nem képezheti vita tárgyát. Véleményem szerint az eredendő kérdésre ezért az „egyensúly és növekedés” a jó megoldás. Az, hogy egy költségvetési konszolidáció hogyan oldható meg, arra nézvést már számos hasznos tapasztalattal rendelkezünk. Jó néhány ország szembesült eddig is hasonló problémákkal, s bár vannak a „gyógyszerekben” különbözőségek, de alaposabban felmérve a történéseket, mégis sok azonosságot fedezhetünk fel. Az a megállapítás azonban a külföldi példák áttanulmányozása után nyilvánvaló, hogy egy sikeres stabilizáció nem jár feltétlenül együtt nagy növekedési áldozattal.

Ennek az állításnak az igazolására elég csak három ország példáját áttanulmányozni.

Forrás: MNB, Jelentés az infláció alakulásáról

Forrás: MNB, Jelentés az infláció alakulásáról

Hollandia 1982, Írország 1987 és Dánia 1993 óta nagyjából 2000-ig zajló konszolidációs tapasztalata a bizonyíték arra, hogy nem csak egy út van. (Ezek részletesebb ismertetésére a Polgári Szemle 2005. július–augusztusi számában Varga Mihály cikkében került sor.) Sőt, Dánia esete még akár azt a lehetőséget is felveti, hogy olyan forgatókönyv is létezik, amely a problémák kezelését a gazdasági növekedés egyidejű fokozásával is megoldhatónak találta.

A különböző megoldási alternatívák keresésekor azonban világosan meg kell tudnunk fogalmazni az alapvető problémát és a kívánatos célt is. Már itt, a kiindulópontban is nemcsak szemléleti különbözőségek, de a preferenciák vonatkozásában jelentős eltérések is vannak. Arra az alapkérdésre, hogy a konvergenciaprogram eszköz vagy cél, világos választ kell tudnunk adni. Szerintem eszköz. Azért eszköz, mert egy átfogó gazdaság- és társadalompolitika célkitűzései között nemcsak az euróövezethez való csatlakozás kritériumai, hanem másfajta célok is megfogalmazódnak. Ilyen nevezetesen a munkaerő-piaci aktivitás fokozása, s a feketegazdaság visszaszorítása vagy a magyar lakosság tágan értelmezett egészségügyi állapotának javítása is. Mindezzel ráadásul közvetetten ugyan, ám meggyőződésem szerint nagyon eredményesen lehet javítani a közteherviselés jobb érvényesülését és az – egyébként deklaráltan kiemelt fontosságú – igazi igazságosság megvalósulását. A demográfiai szempontoknak pedig szerintem rendkívül fundamentális jelentősége van akár már középtávon is.

A demográfiai szempontoknak pedig szerintem rendkívül fundamentális jelentősége van akár már középtávon is.

Egy igazi konvergenciaprogramnak nem csupán a kritériumok teljesítésére kellene koncentrálnia, hanem annak egyfajta derivátumnak kellene lennie. Egy ma még nem létező hosszú távú nemzetgazdasági program derivátumának. Mivel ilyen program ma sajnos nem létezik, ezért csupán a hitelességi csapdából való gyors kiszabadulás céljából készült egy korlátozott hatókörű, alaposan végig nem gondolt, szinte kizárólag a legfontosabb pénzügyi szempontokra koncentráló dokumentum.

A problémáknak nem csupán felszíni és nem csak rövid távú megoldásához több minden kívánalmat végig kellett volna gondolni. Egy tartós és fenntartható fejlődés esetén a növekedés motorjaként nem, vagy nem megfelelően működő „hengereket” is be kellene kapcsolni a gépezetbe. Szélesíteni kellene a növekedés bázisát. Meg kellene találnunk az eszközöket arra, hogy a hazai kis-, de különösen a középvállalkozásokat jobban integráljuk a gazdaság fejlődő globalizált részéhez és egyúttal érdekeltebbekké is tegyük őket a legális működésben és a fejlesztésekben. (Ennek sajnos, ma inkább az ellentettje igaz, hiszen a változások az adóterhek növelésével és a szabályozások további bonyolításával járnak együtt.)

Nagyon fontos hiányosság manapság – s erre sajnos ma még a közgazdász társadalom sem koncentrál eléggé –, hogy az ország területi kapacitását sem használjuk ki eléggé. Tíz év alatt, 1995-től 2004-ig a legszegényebb és a leggazdagabb régió egy főre jutó GDP-jének a különbsége a bő kétszeres szintről közel háromszorossá nőtt, míg a megyék szintjén pedig ez a szorzó Budapest és a legszegényebb megye vonatkozásában háromszorosról közel négyszeresre nőtt. Olyan óriási szabad kapacitások vannak gazdaságilag és társadalmilag kihasználatlanul, hogy az emiatt bekövetkező pazarlás nagysága ma szinte felbecsülhetetlen.

Nyilvánvaló ugyanakkor – támaszkodva a Fehér Könyv megállapításaira és szemléletére –, hogy a növekedést (a célt), pontosan kell, hogy megfogalmazzam. Fontos a hazai kis- és középvállalkozások és általában a hazai ipar súlyának növelése, valamint hosszú távon egyre inkább felértékelődő ökológiai és környezetvédelmi szempontok fontossága. (Ha csak a hazai vállalkozásokra, azaz a GNI-ra, s nem a GDP-re koncentrálnánk, akkor a növekedésünk az egyébként sem túl látványos szinthez képest még gyengébb lenne!)

Egy hipotetikus konvergenciaprogram kritériumai

Az alábbiakban öt olyan alapvető feltételt sorolok fel és jellemzek röviden, amelyeknek szerintem egy komoly konvergenciaprogramnak eleget kell tennie. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy tartalmi téren mindazokat a célokat és érvanyagokat szó szerint bele kell fogalmazni, amit én most leírok, de azoknak léteznie, elfogadott állapotban meg kell lennie valahol. A program akkor jó, ha:

  1. Hiteles. A dokumentumnak nyilvánvalóan hihetőnek, alátámasztottnak és konzisztensnek kell lennie. Ha az idei évben jelzem a programban, hogy az önkormányzatok hiánya várhatóan mintegy fél százalékkal növelni fogja az ez évi államháztartási hiányt – hacsak nem történik olyan átalakítás, amely miatt az elkövetkezendő években ez a tényező már nem fog hatni –, nos akkor ezzel a későbbiekben is számolnunk kell.
  2. Kielégítő. Ez a kritérium lényegében azt tartalmazza, hogy a társadalom számára a csatlakozás időpontja (amely dátum a jelen programban azonban nem lett meghatározva) elfogadhatónak tűnik.
  3. Tartós. Egy konvergenciaprogram akkor megfelelő, ha nem csak rövid távon és átmenetileg, hanem fenntartható módon biztosítja a kívánatos cél teljesülését. (E tekintetben komoly kétségek fogalmazódtak meg, s a választ a ma még nem tisztázott reformok megvalósulása és sikeressége dönti majd el.)
  4. Megfelelő. A program egyéb hatásaiban is kívánatos és megfelelő. Ennek a kérdésnek a megválaszolásában a szinergikus hatások döntő jelentőségűek. (Komoly kétségeket ébreszt az, hogy vajon az adóemelések és ezzel együtt az adórendszer további bonyolítása vajon hogyan hat a csődés felszámolási eljárásokra, s a teljesítmények visszatartására.)
  5. A mögöttes célok megnevezésre kerülnek és támogathatók. Az igény világos, viszont a benyújtott program értéktartalma jószerivel megállapíthatatlan. Ilyen hosszú távú cél lehetne akár a demográfiai helyzet javítása, a gazdaság fehérítése, az aktivitás fokozása, a hazai vállalkozásoknak a piacgazdaság szabályai között történő segítése is. Vagy netalán egy ökológiai értékeknek jobban megfelelő kormányzati politika.

A kritériumok még tovább bővíthetőek, s a jelen programmal való összevetés is tovább részletezhető lenne, de ez már egy önálló munka feladata kellene, hogy legyen.

Összefoglalás

A dolgozat elején feltett kérdésekre tehát a rövid válasz az, hogy a konvergenciaprogram ismeretében és a nemzetközi tapasztalatok fényében megállapítható, hogy a hivatalos magyar előterjesztés nem számolt más szemponttal, mint az egyensúlyteremtés céljának teljesítésével. Más országok példája azonban bebizonyítja, hogy kisebb növekedési áldozattal is lehet sikeres stabilizációs politikát végrehajtani.

Komoly kifogással élhetünk a tekintetben is, hogy a programban, de a mögött sem található olyan világosan megfogalmazott és elfogadott gazdaságpolitika, amely a pénzügyi szempontokon túl vonzó és hosszú távon is sikeres jövőképet jelentene a magyar társadalom számára. Csatlakozom egyúttal azok táborához is, akik nem látják biztosítottnak a restrikcióval kikényszerített egyensúlyi pálya tartósan fenntarthatóságát. Legalábbis a konvergenciaprogram alapján.