56, Te lelkünkben lángoló…

CSÉP SÁNDOR újságíró, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének alelnöke. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Fél évszázados felvételek előhívása együtt jár a tudat alatti retusálással. Bár a hitelesség érdekében igyekszünk elkerülni a szépítést, de ha érzelmileg közel állunk a képek üzenetéhez, akkor elkerülhetetlenül romantizáljuk mondandónkat. A tudatunkban rögzített emlékeket (többnyire érzelmi emlékeket, arcokat, mondatfoszlányokat) mélyről, lassan tudjuk a felszínre hozni és elcsodálkozunk azon, mennyi részlet bukkan elő, amelyek talán azóta egyszer sem jutottak eszünkbe.

Mindezek előrebocsátásával indulok vissza időben 1956-ig, térben pedig egy Arad megyei kisfaluig, Ágyáig.

Ágya egy Arad megyei falu, légvonalban 20–25 kilométerre a magyar határtól Elek és Kétegyháza magasságában. Akkor még 1800 fős lakosságával a környék nagyobb települései közé tartozott. Bár már a XIII. században említést tesz róla Rogerius a Carmen Miserabile néven ismert krónikájában, sosem volt rendkívüli események színhelye. Több mint 100 éve a jegyzői lakban látta meg a napvilágot a helikonista költő, Olosz Lajos. A XIX–XX. század fordulóján József főherceg uradalmához tartozott az egész vidék, benne a nagy kiterjedésű erdő is, ahol egyik fia vadászbalesetben meghalt. A tragédia helyén kápolnát emeltek a fiatal herceg emlékére. Trianonig a Habsburg dinasztia tagjai gyakorta megfordultak arrafelé, a főurat pedig fia elvesztésén kívül más érzelmi szálak is kötötték a vidékhez: ott élt romantikus nagy szerelme, egy szépséges cigánylány, akinek a kedvéért cigány–magyar szótárat is szerkesztett. Az impériumváltozást követően a Habsburgok után a Hohenzollerek látogatták vadállományban rendkívül gazdag erdőnket. Majd a kommunista diktatúra idején magas rangú elvtársak, hazaiak és külföldiek vadászgattak itt, köztük jelen történet és ’56 leghírhedtebb negatív figurája, Nikita Szergejevics Hruscsov.

Nálunk nem történtek látványos események, nem volt sortűz, Széna tér, Corvin köz, az erdélyi Pongrátz Gergelyünk is magyar állampolgárként harcolt már, és falunkban nem került sor utcai demonstrációra, szónoklatra, röpcézésre sem. Voltaképpen csak együttérzés volt a magyarországi forradalmárokkal, rejtett lelkesedés meg reménykedés. A mi forradalmunk bensőnkben zajlott, de ez a belső történés tartósnak bizonyult és számos későbbi cselekedetünket meghatározta, egész életünkre kihatással volt és van ma is.

Október 23-ának híre hozzánk 10–15 órás késéssel érkezett meg. 24-én (úgy emlékszem, szerdai nap volt) reggel bekapcsoltam rádiónkat és a még mit sem sejtető, semleges bemondói szöveget furcsa zaj, sercegés, zörgés, ropogás festette alá. Hozzá voltunk szokva, hogy a 20 zseblámpaelemmel és külön 6 voltos akkumulátorral táplált telepes rádiónk gyakran produkál érintkezési hibából adódó hangokat. (Akkor még nem volt villany a falunkban.) Egy idő után úgy tűnt, hogy 12 évvel korábban a szovjet csapatok hasonló zaj kíséretében vonultak be falunkba, de akkor gépfegyverek szóltak, most pedig egészen másról van szó – gondoltam én. De megér egy kedves ugratást, behívtam hát a szobába szüleimet és közöltem velük: Pesten szólnak a fegyverek. „Miért bolondozol, Sanyika!?” – kaptam meg a dorgatóriumot. Máris indultak, de kifelé menet, pillanatra megállt Édesanyám, újra a rádióra figyelt: „Tényleg ilyesmit hallottunk, amikor ’44-ben az oroszok elől futottunk a templomkerten keresztül…”

Nem sok idő múlva megtudtuk, hogy valóban forradalom van és fegyverek szólnak. Olyan nagy volt számunkra ez a csoda, hogy egy ideig bizonytalanok voltunk: igaz-e, amit hallottunk? Édesapám, aki a falu református lelkésze volt, megtiltotta, hogy valakinek is szóljak az eseményről. Természetesen szívesen megosztotta volna a jó hírt másokkal is, de félelmének alapos okai voltak. l949-ben letartóztatták, meghurcolták, 10 év alatt kétszer állították puskacső elé, állandó megfigyelés alatt tartották. Bár egy talpalatnyi földje sem volt, már a mezőgazdaság kollektivizálása előtt felírták a kuláklistára, ami a megaláztatás mellett beszolgáltatási pluszterheket, különleges kötelezettségeket és hátrányokat jelentett. Most is attól tartott, hogy ha valaki feljelenti, rémhírterjesztés miatt újból eljön érte a rettegett, hírhedt, az idősebbek körében ma is gyakran emlegetett „fekete autó”, amelyből országszerte több ezret is állandó üzemben tartottak a Kommunista Párt elvtársai meg a bőrkabátos szekusok, és amelyekkel begyűjtötték az osztályellenséget, amely a hivatalos gyűlöletpropaganda szerint rémhíreket terjeszt, szabotál, kémkedik az amerikaiak és minden imperialista hatalom javára, a rezsim megdöntésére tör, szervezkedik a kizsákmányoló, burzsoá-földesúri osztály újbóli hatalomra segítése érdekében stb. A brutális és általános terménybegyűjtést – ami egyet jelentett a karhatalommal támogatott állami rablással, a padlásfelsepréssel és gabonások kiürítésével –, rendszeres emberbegyűjtéssel egészítették ki. A begyűjtött kulákok tömegét értelmiségiek, főleg papok, mint a klerikális reakció képviselői, rajtuk kívül mesteremberek, de még szegényparasztok is gyarapították. Ezeket a szerencsétlen embereket minden ügyészségi, bírósági formaság nélkül tartották fogva, közben kínozták őket, nem létező összeesküvések bevallását próbálták belőlük kiverni, besúgói szolgálatokra igyekeztek őket rákényszeríteni. Azután néhány hét, vagy hónap után összeverve, elgyötörten hazatámolyogtak. Voltak, akik örökre odavesztek. A hozzátartozókat megfenyegették, ha keresni merték őket.

„Meglásd, le fogják mangurolni őket az oroszok!”

Ebben az elkeserítő állapotban általános és természetes volt a félelem, ugyanakkor a reménykedő odafigyelés a magyarországi eseményekre.

Nem akartam én bajba keverni senkit, nem is voltam szófogadatlan gyerek, de ez alkalommal nem tartottam be az apai tiltást. Akkora volt az örömöm, hogy nem fért el bennem, meg kellett osztanom másokkal is… csak a megbízható emberekkel… persze.

Akkoriban a helybeli fogyasztási szövetkezetnél dolgoztam és mellette a Bolyai Egyetem Jogtudományi Karának Levelezői Tagozatán voltam másodéves hallgató – de erről majd később. A szövetkezet főkönyvelője Vékony József bácsi volt, életemben első hivatali főnököm. ő mindenképpen a megbízhatók közé tartozott. Nem szerette a kommunistákat, a szovjeteket és úgy általában utálta az egész rendszert. Örömmel vegyes aggodalommal fogadta a hírt. Ma is fülemben cseng, amit pillanatnyi lelkesedése után mondott: „Meglásd, le fogják mangurolni őket az oroszok!” – „Hátha mégse, Amerika, Nyugat-Németország, Anglia nem fogja hagyni” – próbáltam ellenérvelni. Lelkesedésemet és örömömet nem lehetett lehűteni.

Estére összehívtam legjobb barátaimat, hogy együtt örvendezzünk, beszéljük meg a történteket és azt, hogy miként válhatnánk mi is részeseivé a csodálatos és hősies eseményeknek, amelyekhez hasonlókról csak olvasmányélményeink voltak. Korábban valamennyien olvastunk könyveket a ’48-as forradalomról és szabadságharcról, a legtöbb házban színes nyomatok idézték a világra szóló történelmi eseményt. Batthyány kormánya, Kossuthportré, az Aradi Vértanúk, az aradi Vesztőhely, az aradi Szabadság-szobor képei személyes élménnyé tették a mi tájainkon lejátszódó eseményeket.

Ez általános volt az egész környéken, hiszen az eltelt időtáv – 108 esztendő – azért sem tűnt hosszúnak, mert mindennapi tapasztalásunk, a világosi várhegy és alatta a fegyverletétel színhelye, a világosi sík, a falu minden pontjáról látható volt. Ehhez járult még megyeszékhelyünk, Arad a maga emlékhelyeivel, a Szabadság tér egy ágyúgolyóval, amit az osztrákok lőttek ki és ami az épp az ott táborozó Arany János feje fölött fúródott be az egyik emeletes ház falába, a 13 tábornok személyes tárgyainak állandó kiállítása, a forradalmi emlékmúzeum.

Falunkból a négy elemi osztály elvégzése után, akik továbbtanultak általános, illetve középiskolában, azok szinte kivétel nélkül az aradi Magyar Vegyes Líceumban (a jó hagyományú volt Katolikus Gimnáziumban) folytatták tanulmányaikat. Ez a tanintézmény valódi alma máter volt: nemcsak oktatott, hanem nevelt is.

Magyarságtudatunkat főként pedagógusainktól kaptuk. Az olyan elkötelezett és felkészült tanárok, mint Gnant János, Ficzay Dénes, Deutsch László, Sántha Alajos, Mózer István, Pataky Sándor, Czédly Károly egész életre szóló útravalóval láttak el bennünket. Az iskolai könyvtárból a kommunista rezsim által indexre ítélt könyveket is kiadták nekünk. Többek között emlékezetes olvasmányaim abból az időből Rákosi Viktortól Az elnémult harangok, Korhadt fakeresztek, A hős fiúk, Kisbürgözdtől Waterlooig és a „szélsőjobboldali radikálisnak” bélyegzett, de a magyarság körében igen népszerű Szabó Dezsőtől Az elsodort falu…

Iskolám, diáktársaim dicséretére – immár az 50 éves érettségi találkozónk után – mondom el, hogy egyetlen tanárunkat, vagy könyvtárosunkat sem jelentette fel, „súgta be” soha senki! Nevelőink jóvoltából a hivatalos tantervben nem szereplő, a magyar nép történetével kapcsolatos ismeretekből bőven részesültünk. Emellett jellemformáló magatartásukból, megnyilatkozásaikból több maradt meg bennünk máig, mint a kötelező tananyagból. Meggyőződésem, hogy az ő habitusukat is ’48 szellemisége és a hely szelleme, az aradi genius loci határozta meg.

Forradalmi hevületünket erősítette még a 7 évvel korábban megrendezett nagyszabású magyar–román közös megemlékezés a kivégzések 100. évfordulóján, 1949. október 6-án. Kisgyerekként barátaimmal, osztálytársaimmal ott lehettünk a hatalmas tömegben az aradi vár sáncainál, az obeliszk körül. (Az 1925-ben a románok által lebontott Szabadság-szobrot a nagyközönség által ismeretlen helyen tartották megcsonkítva és csak nehéz kormányközi tárgyalások után, 2004-ben állították fel újra, a magyar állam pénzén restaurálva, immár nem a Szabadság téren, hanem az Attila téren.) Ezen a megemlékezésen a román zászlók mellett a magyar nemzeti lobogót is láthattuk, ami nagy élményt jelentett számunkra, mert egyébként ez a színegyüttes gyűlöletes volt a mindenkori hatalom számára. E jeles nap kivételnek számított, másnaptól aztán egészen 1989. december végéig megint büntették azt is, akinél akár csak könyvjelzőnyi méretben is megtalálták a piros-fehér-zöldet.

Nos, ennyi minden járult hozzá a mi identitástudatunk fejlesztéséhez, és gyakorolt erős hatást személyiségünk alakulására. Ilyenek voltunk mi, ilyen volt az a 10, majd 15 fős csoport, amely esténként összejött, hogy megtervezze, miként szerezzen részt magának a történelemből. Ezek így nagy szavak, de éreztük, hogy ilyen esemény egyszer adódik életünkben, s talán az évszázadban is. Megemelkedtünk embergyermeki mivoltunkban, hogy méltóak legyünk szándékainkhoz.

Harci kedvünk a magyarországi események előrehaladtával fokozódott.

A 4-5 esztendőnyi korkülönbség a tizenévesek esetében nem kevés, nem is igen barátkoznak egymással, de a mi falunegyedünkben, a Pap-zugon ez másképp volt. A tízen felüliek, főleg ha tisztességesen tudták rúgni a labdát, vagy jó halász hírében álltak, vagy ha hozzá tudtak szólni az úgymond felnőttes témákhoz, akkor befogadást nyertek a 16–18 évesek közé. Így alakult ki a mi – engedtessék meg utólag így neveznem – ’56-os csoportunk, amibe egy-két Bodó-zugi, meg falunk északnyugati fertályából, a Tamándból származó haver is hivatalos volt. A legifjabb 13 éves lehetett, én voltam köztük a legöregebb, már betöltöttem a 18-at.

Harci kedvünk a magyarországi események előrehaladtával fokozódott. 24-én reggel még a kommunista Kossuth rádió arról beszélt, hogy a rendőrség felszámolta a Margit-hídnál lövöldöző fegyveres bandát, majd a rendfenntartók újabb „sikereiről” számoltak be, ebből már következtetni lehetett, hogy bagatellizálni igyekeznek a helyzetet. Egyre közelebbről és egyre erősebben hallatszott az adásban a puskaropogás, aztán elhangzott a várva várt bejelentés Bőzsöny Ferenc hangján: „Itt a szabad Kossuth rádió” – örömünkben el is sírtuk néhányan magunkat. Pár nap alatt az áldozatokról szóló gyászos közlemények után jöttek a jó hírek: Nagy Imre-kormány, többpártrendszer, szabad választások, szolidaritás a határontúli magyarokkal, kimennek az oroszok… Mi olyan boldogok voltunk, hogy el is felejtettük, mi lesz a mi harci részvételünkkel, ha már nélkülünk megoldódtak a nagy problémák. De mire ezen elgondolkozhattunk volna, ott volt november elseje, amikor visszaindultak támadni az oroszok és számunkra újból aktuálissá és sürgőssé vált a cselekvés.

Néhány barátunk apja a háború kitörésekor átszökött Magyarországra, hogy az általános mozgósításkor ne kelljen bevonulnia a román hadseregbe. Nem volt viszont tanácsos tőlük érdeklődni az átszökés lehetőségeiről, mert ha megismerik szándékainkat, bizonyára mindent megtesznek, hogy megóvjanak bennünket az életveszélytől. Megkerestük hát ifj. Kiss L. Antalt és Sípos Ferencet, akikről úgy tudtuk, hogy a negyvenes évek elején, illetve közvetlenül a II. világháború után illegálisan nem is egyszer átlépték a román–magyar határt. Igen óvatosan kérdezősködtünk, mintha csak a kíváncsiságunkat igyekeznénk kielégíteni. Szó esett határőrök megvesztegetéséről, sok száz méteres kúszó-mászó menekülésről, kutyákról, aknákról, szöges drótról, de hasznosítható tapasztalatokat alig kaptunk és nem mutatott semmi jel arra, hogy amennyiben felfednénk titkunkat, akkor segítséget nyerhetnénk az átszökésben. Tanácstalanok voltunk és félelmünk erősödött, mert olyan hírek (rémhírek?) is eljutottak hozzánk, hogy a mienkhez hasonló próbálkozások, szökési kísérletek tragikusan végződtek. Megszigorították a határzárat, a határőrök mindenre lőttek, ami mozgott. Pillanatra – furcsamód – az akkori román pártvezér Gheorghiu-Dej ajánlata tűnt megoldásnak, ugyanis felajánlotta a román katonai részvételt a magyar forradalom leverésében.

Jelentkeznénk önkéntesnek, hátha felvennének, legalább az idősebbeket közülünk, s akkor kockázat nélkül átjutnánk Magyarországra, ott aztán tudnánk, hogy merre tovább. Nem volt realitása az elképzelésnek, mert Hruscsov sietett visszautasítani az ajánlatot. Hiúságból, vagy ki tudja miért? Azt viszont később, a hatvanas években megtudtuk a Románia nyugati határzónájában katonáskodó csoporttársuktól, Molnár Ferikétől, hogy szolgálata idején egy olyan tankot vezetett, amely részt vett, és amelynek páncélzata megsérült a magyarországi szovjet invázióban. Ugyanis Hruscsov, ha formálisan nem is fogadta el a román katonai részvételt, a felszerelést, fegyverzetet igénybe vette. Pár kilométer után máris a harci cselekmények színhelyén voltak a tankok, nem kellett sok száz vagy ezer kilométerekről hozni azokat, csak éppen kiszálltak belőle a román tankisták és beültek az oroszok. (Ferike, aki ma már túl van a hatvanon, de nekünk most is Ferike, elérzékenyülten beszél tankjáról, amely számára azért volt kedves, mert ez az acélszörny olyan sebhelyet viselt az oldalán, amelyet magyar forradalmárok ejtettek rajta.)

Ugorjunk vissza ’56 októberébe az ágyai parókiára, ahol összejöveteleinket tartottuk. A megfigyelések és razziák, igazoltatások vonaton, utcán, országúton általánossá váltak. Ha nem is ijedtünk meg, de kétségtelen, hogy mindez meggondolkoztatott bennünket, s nem mertünk nekivágni vaktában a zöld határnak. Egyik reményünk az volt, hogy átterjed hozzánk is a forradalom. Mi itthon elszigetelve éreztük magunkat. A rendszer és a hazai sajtó az itthoni eseményekről hallgatott. Nem tudtuk, hogy nem messze tőlünk, Temesváron a román egyetemisták tömegesen fejezték ki szolidaritásukat a magyar forradalmi ifjúsággal, hogy követeléseket fogalmaztak meg. Hogy hasonlóan cselekedtek a brassói és bukaresti diákok, valamint a kolozsvári Bolyai Egyetem hallgatói és néhány tanár is a Magyar Irodalmi Fakultásról.

Az egyetemi központokhoz képest a mi dolgaink jelentéktelen semmiségek, majdhogynem naiv gyerekségek voltak. Jellemző akkori önmagunkra a következő epizód: az előbbiekben említett tankista Ferike, aki akkor még „kis srác” volt, de a javából, ezért is kerülhetett közénk, „nagyok” közé, egyik este megérkezésekor így köszönt reánk: „Forró vizet a kopaszra!” Általános derültség fogadta még az „idősek” részéről is. Valamennyien közel még a mesekorszakhoz, jól emlékeztünk a bölcs kismalac és a gonosz megkopasztott farkas történetére, tudtuk, hogy a forró zuhanyt a kopasz Hruscsovnak kívánjuk. Megegyeztünk, hogy ez lesz a jelmondatunk. Néhány napig így köszöntöttük egymást, de első pillanattól éreztük, hogy gyermeteg dolgot művelünk. Amikor megtudtuk, hogy velünk egyidős srácok kezükben géppisztollyal és Molotov-koktéllal élethalál harcot vívnak az elnyomókkal, visszatértünk a megszokott „szevasz” formulára.

Ferike bátyja – ma szilágycsehi lelkész –, bár baráti körünkhöz tartozott, ’56 októberében már Kolozsváron volt a Református Teológia I. éves hallgatójaként. Számos felsőéves társát ragadták ki, ítélték el, hurcolták meg, pedig legtöbbjüknek csak annyi bűne volt, hogy lelkesedett és gyászszalagot tűzött kabátja hajtókájára, gyászolván azt a három budapesti teológus kollégát, akik a harcok során elestek, és akiknek emlékére később kopjafákat emeltek a Ráday Kollégium udvarán. Így hát ő is forradalomközelben volt, sőt maradt mindmáig. 1989 decemberében, amikor Tőkés Lászlót Szilágymenyőbe hurcolta a Szekuritáté, Molnár Kálmán tiszteletes, bár személyesen nem ismerte az üldözött pályatársat, megkereste, naponta látogatta, segítette. A zűrzavaros napokban, amikor úgynevezett terroristák lövöldöztek mindenfele, sokat tett Tőkés személyes védelmének megszervezéséért. – Magatartásában, késztetéseiben bizonyára szerepe volt ’56-os emlékeinek, s még korábbról az aradi középiskolában kapott szellemi útravalónak.

Mi, ágyaiak még együtt voltunk, de november elsejétől egyre riasztóbb hírek érkeztek hozzánk az óriási túlerővel támadó szovjetek előnyomulásáról, Kádár szolnoki ellenforradalmi kormányáról, a Magyar Rádió visszafoglalásáról, a sorozatos megtorlásokról. Szomorúságunk enyhítése végett átvettük mi is a MÚK köszöntést és szerettük volna, ha márciusban tényleg újra kezdjük, ami egyelőre megbukott. Aztán 33 évet vártunk a folytatásra.

Mi csak éreztük, amit Camus zsenialitása megfogalmazott és a világba kiáltott a magyar véráldozat értelméről.

Egyelőre azon a tavaszon nem folytatódott a forradalom, csak a megtorlások drákói sorozata. A hadi törvényszékek könyörtelenül osztották a súlyos ítéleteket. Megemlítek néhányat ismerőseim közül. Az akkor fiatal tanársegéd, ma már híres irodalomtörténész és könyvkiadó, Dávid Gyula „csak” 7 évet kapott egy ártatlan megemlékezésért. A később ismertté vált költők közül Bartis Ferenc, Pál Lajos, Páskándi Géza, a kiváló dramaturg és televíziós szerkesztő Koczka György kapott súlyos börtönbüntetést. A többévi, vagy életfogytiglani szentenciák mellett a halálos ítéletek sem voltak ritkák. Soós Ferenc harmadéves református teológusra, az akkor végzett Mózes Árpádra – aki két évvel ezelőtt evangélikus püspökként ment nyugdíjba – hazaárulásért halálos ítéletet kért az ügyész. Végül valamennyien az 1964-es amnesztiával szabadultak. Azonban nem minden halálraítélt nyert kegyelmet: az érmihályfalvi református lelkészt, Sas Kálmánt egy társával együtt kivégezték. Aradon a Szoboszlai-perben tíz halálos ítéletet hoztak és végre is hajtották.

Az 1956 őszétől még három évig létező Bolyai Egyetemen elkezdődtek a tömeges letartóztatások, kizárások, exmatrikulálások és tartottak 1959-ig...

A felsorolt esetekhez képest csekélység, amit mi szenvedtünk el, azok, akiket a főiskolákról, egyetemekről távolítottak el.

Az 1956 őszétől még három évig létező Bolyai Egyetemen elkezdődtek a tömeges letartóztatások, kizárások, exmatrikulálások és tartottak 1959-ig, az egyetem megszüntetéséig és a román Babes Egyetemmel való egyesítéséig.

Személyes sorsomban egyelőre, l957 nyaráig nem történt változás. Továbbra is távhallgatója voltam a Bolyai Egyetem Jogi Karának, ahová egy évvel korábban igen nehezen és majdhogynem regényesen sikerült bejutnom. Először a nappali tagozatra felvételiztem. Az eredményhirdetéskor közölték, hogy nem jutottam be. Nem tudtam, milyen jegyeket kaptam az írás- és szóbeli próbákon, mert a kapott jegyeket nem hozták nyilvánosságra. Ezek után a levelezői tagozaton két hét múlva sorra kerülő felvételire adtam be részvételi kérésemet. – Lelkész apa, 1948-ban államosított nagyapa fia-unokája „nemkívánatos személy Egyetemünkön” – közölte a dékánátus és nem engedélyezték a versenyvizsgán való részvételemet. – Ekkor következett be a regényes fordulat: Édesapám megkereste régi barátját, Wilhelm Fleischert, a Dévai Színház igazgatóját, akiről tudta, hogy közeli kapcsolatban áll Petru Groza köztársasági elnökkel. Groza „leszólt” a Bolyai Egyetemre s így nekivághattam a megmérettetésnek. Tizedik lettem a kétszáz fős mezőnyben.

Államelnöki „védettségem” nem tartott sokáig. Az l957-es vizsgaszesszióban Neumann Jenő, az állam- és jogelmélet professzora, az egyetem „káderese” – személyzeti biztosa – közölte, hogy nem folytathatom tanulmányaimat és felszólított, hogy vegyem ki az irataimat és távozzak. Egy idézettel magyarázta a kizáró döntést: „Lenin elvtárs azt mondta, hogy az állam és a jog egy bunkó, ami arra való, hogy lesújtsunk vele az osztályellenség fejére. – Ha ezt a bunkót olyan emberek kezébe adjuk, mint maga, akkor azzal a bunkóval minket fognak leütni. Mi nem akarjuk, hogy nálunk is megtörténjen az, ami a tavaly megtörtént Magyarországon.” A fellebbezés, vita kizárva.

A fél évszázados emlékezés megerősít identitásunkban...

A döntés mögött a beszerzett bizalmas információk, besúgói jelentések állhattak. Nem tartom valószínűnek, hogy ágyai barátaim közül valaki is tájékoztatást adott volna ’56-os magatartásomról, viszont a szintén „mezeiző” Lavotta Károly marosvásárhelyi színész és Bajtalan Vilmos, Lázár Alfréd gyergyószentmiklósi barátaimmal nagyobb társaságban és több alkalommal csodálattal és lelkesedéssel emlékeztünk ’56 októberére, Lavotta szavaival a csodálatos tömegpszichózisra, amely áthatotta az egész nemzetet a kisgyerekektől az aggastyánokig.

1957 őszén nehogy besorozzanak „dombelhárítónak”, vagyis munkaszolgálatos katonának, beiratkoztam a Kolozsvári Református Teológiára. Továbbra is „szem előtt” tartottak. Egyik évfolyamtársam, a marosújvári Nagy Elek bevallotta, hogy a Szekuritáté megzsarolta és jelentéseket kellett és kell írnia rólam. Megkért, ne mondjak olyan dolgokat se előtte, se más előtt, amiből bajom származhatna.

Én a későbbiek során néhány kihallgatást végigszenvedtem, televíziós szerkesztő koromban többször „reámszálltak”, de a letartóztatást megúsztam. Sajnos két közeli barátom, a zabolai Fikker Ferenc és a brassói Ambrus János, miután elérték nagykorúságukat, egy korábbi bűnükért kaptak éveket: középiskolásként fel akarták robbantani a brassói Sztálin-szobrot. Szabadulásuk után Fikker Nyugatra távozott, Ambrust úgy megviselte a börtönélet, hogy öngyilkos lett.

Megtizedelve, megfogyatkozva, – de törve nem – élünk ezen az erdélyi hazán (is). A fél évszázados emlékezés megerősít identitásunkban és demonstrálja, hogy ’56 nem volt hiábavaló áldozat, sőt ez az áldozat nagy időtávban meghatározza a jelent és jövendőt.

Fél évszázad után visszanézve, nemzedéktársaim nevében is mondhatom, hogy ’56 üzenete bennünk él múlhatatlanul. Olyan pillanatok, események bukkantak fel, amelyekre az elmúlt ötvenszer háromszázhatvanöt napban ritkán gondoltunk, éppen azért, mert annyira bennünk élnek, és amelyek között nem tudatosítottuk az összefüggéseket. Bizonyos döntéseink, cselekedeteink a távoli és közelmúltban e számvetés során nyernek magyarázatot, illetve tárul fel motivációjuk.