Rohantunk a forradalomba

DR. BOTOS KATALIN egyetemi tanár, SZTE, PPKE (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Az 1956-hoz vezető gazdaságpolitika kényszerei

A második világháború után, de különösen a fordulat évét követően, megkezdődött Magyarországon is – csakúgy, mint a többi szovjet érdekszférába sorolt országban – az a nagyszabású kísérlet, amely a megelőző három évtizedben még csak a Szovjetunióban folyt, folytatódott. Lehet-e a piac spontán erőit a tervszerű emberi cselekvéssel helyettesíteni? Lehet-e ily módon meggyorsítani a felzárkózást? A fejlett ipari országok, amelyek a gazdasági fejlettségüket a piac mechanizmusával érték el, a Nagy Válság hatására maguk is bevezettek számos állami intézkedést. Lehet-e a társadalmi problémákat, a munkanélküliséget kiküszöbölni azon az úton, ahogy azt a marxizmus tanítja, vagyis, hogy megszüntetjük minden bajok forrását, a termelőeszközök magántulajdonát?

Az elméleti közgazdászok közül Ludwig Mieses és Friedrich A. von Hayek már a harmincas évek ún. „szocializmus vitájában” világossá tették, hogy a piaci árak híján elmarad az az információ, amely a termelés és fogyasztás gazdaságos megszervezését lehetővé teszi. Nem válaszolható meg piaci árak nélkül az alapvető közgazdasági kérdés, hogy mit, kinek és milyen módszerekkel kell termelni, hogy a hatékonysági optimumot elérjék.

Mégis, a gyakorlati közgazdák és politikusok közül sokan hittek Nyugaton is abban, hogy a mindenható állam képes a piacot részben vagy egészben helyettesíteni. A külső szemlélőknek imponáltak a Szovjetunió eredményei. Hogy milyen áron érték el a katonai technika magas színvonalát, a teljes foglalkoztatást, az általános orvosi ellátást, nem kérdezte senki. Az odalátogató baloldali értelmiségiek nem vették észre, hogy mindezek mögött elképesztő társadalmi áldozatok vannak, s hogy életidegen, az emberi természet esendőségével ellentétes a rendszer működési feltételének tekintett ideológia. A materializmus alapján állva a legidealistább elvárásokat támasztották az egyénnel szemben, azt, hogy az állampolgár mindent adjon a semmiért.

Az, hogy a Szovjetunió a II. világháború után a győztesek klubjába került, és a hatalmi erőtér felosztásáról tárgyalhatott a világ vezető országaival, lehetővé tette, hogy maga határozza meg, milyen társadalmi-gazdasági rendszert akar kiépíteni. Magánál, de csatlósainál is. A Nyugat elhitte, hogy a szocialista tervgazdaság legalább is egyike a járható utaknak. S elhitte ezt a világháború rémületéből magához térő országok értelmiségének nagy része is. Ez és csakis ez lehet a magyarázata annak, hogy az aggályok felmerülése ellenére, a kommunista politikai hatalomátvétel végső soron viszonylag hamar lehetségessé vált Közép-Európában.

...„békés” viszonyok között is lehetett készülődni a háborúra.

Az emberek azonban hamarosan rádöbbentek, hogy valami nincs rendben. A nyilvánvaló túlkapások, kegyetlenségek, a kizsigerelő gazdasági szabályozás ellenére évekig csak alig tiltakozott a társadalom a „létező szocializmus” rendszere ellen. Ez azonban nagyon is egyértelműen a megszerveződött totális terrornak volt köszönhető.

A terror fokozatos eluralkodására a nemzetközi helyzet adott alapot. Az atomtitkot a szövetségesek nem osztották meg a szovjetekkel, s a Japánban bevetett bomba valósággal sokkolta a moszkvai vezetést. Megerősítette azt a korábban is hangoztatott tételt, hogy a kapitalista hatalmak a kommunista berendezkedés eltörlését a nem túl távoli jövőben újabb háború révén tervezik. Az erre való felkészülésre egy hadigazdálkodás típusú gazdasági rendszer volt alkalmas, hiszen az ország lakosságából – s itt minden csatlós ország beleértendő – erővel kellett kifacsarni a szükséges forrásokat a hadiipari fejlesztésekhez. Ez pedig eleve feltételezi az utasíthatóságot, s a drasztikus büntetést is, ha valaki nem teljesítené az előírtakat. Mindenki ki volt téve annak, hogy ha bármi oknál fogva elmarad a terv teljesítésével, szabotőrnek fogják tekinteni, s ez adott időszakokban akár halált is jelenthetett.

Ha nem fakadt volna a rendszer ideológiájából, akkor is jól jött volna a hadi típusú gazdálkodáshoz az államosítás. Nem kell így nyílt hadigazdálkodást bevezetni, „békés” viszonyok között is lehetett készülődni a háborúra. A tulajdonosi jogkör alapján a legképtelenebb ötletek is megvalósíthatóak voltak – már amennyire meg lehetett őket valósítani. Az idézőjelet a békés jelzőn az indokolja, hogy a társadalmat igen hamar terrorizáló zaklatások, az állandó ellenségkeresés tartotta félelemben. A perek és véres ítéletek már-már háborús társadalmi pszichózist keletkeztettek. A parasztság azért vált a zaklatások első számú célpontjává, mert itt maradt meg viszonylag hosszabb ideig a magántulajdon. 70 000 parasztot tettek kuláklistára, ami állandó súlyos zaklatást jelentett számukra... 1953-ban már nem volt olyan család, akinek ne lett volna konfliktusa a rendőr- vagy államvédelmi hatósággal.1 Ez a totális terror magyarázza, hogyan vált lehetségessé a minden józan ésszel ellentétes gazdasági döntések meghozatala s – egy szűk évtizeden át – a társadalomra kényszerítése.

Belgazdaságilag a teljes autarchiára törekvés, míg külgazdaságilag a nyugati gazdasági kapcsolatok maximális „leépítése” volt a cél. „Magyarország – kompország” 180 fokkal átfordította külkereskedelmi kapcsolatait. Mert természetesen kereskedni azért kellett, de a cél a szocialista országokkal való kizárólagos kapcsolatépítés lett. Míg a II. világháború előtt a Szovjetunióval való kereskedelmi kapcsolatok a magyar külkereskedelemben egy százalékot se tettek ki, viszont a német részarány a kereskedelem 25–30%-át érte el, az ’50-es évek elejére csaknem fordított helyzet alakult ki. A szovjet kereskedelem részesedése 1953-ban 34%-ot tett ki, s hasonló arányú volt a többi KGST-országgal való kereskedelem. Más szóval, a külgazdasági kapcsolatok 60–70%-át a szocialista országokkal bonyolítottuk, ami megfelelt a „két rendszer–két világpiac” elvének. A cél az volt, hogy minél kevésbé függjön a közösség a tőkés világpiactól, s ily módon felkészülhessen egy háború esetén bekövetkező blokádra. Ez a voluntarista gazdaságpolitika óriási pazarlásokkal járt együtt. A multilaterálisnak tervezett KGST-kapcsolatok is csak kétoldalú naturális megállapodásokat takartak, csillagalakú függésben a Szovjetuniótól. Hogyan is lehetett volna komoly számítógéppark nélkül, kockás papírlepedőkön multilaterális kapcsolatokat modellezni, a változásokat hálótervszerűen nyomon követni, különösen, amikor belföldön a tervszámok teljesítését – pontosabban azok esetleges elmaradását – súlyos szankciók követték? A legbiztosabb az volt, ami a saját kompetenciánkon belül maradt. Mindez az autarcha kiépítésére ösztönzött. A gazdaságban a „h.h.h. törvény” érvényesült. (Romsics Ignác, a korszak kiemelkedő kutatója idézi a nyilván a maga korában nem veszélytelen „tréfálkozást”: hülyeség halmozódik hülyeségre…)2 Még a biztonságos ráhagyással kreált mutatók teljesíthetősége is sokszor veszélybe került a folyamatos tervváltoztatgatások miatt. A „testvéri” országokkal való kereskedelem is a magas szintű, kétoldalú egyeztetések révén bonyolódott, s úgy épült be a tervezésbe, hogy lehetőség szerint minél jobban rögzítettek legyenek az adatok. Mindezek rugalmatlansághoz, technikai elmaradáshoz és súlyos gazdasági költségnövekedéshez vezettek. Aminek az árát – kivel mással? – a lakossággal fizettették meg.

A szükséghelyzetre való hivatkozással azonban a hatékonysági problémán a vezetők túltették magukat. „Azt, hogy mely gazdasági ágakat fejlesztjük, melyiket nem fejlesztjük, nem az határozza meg, hogy hol érhetünk el nagyobb nyereséget, hanem hogy hol van szükség a népgazdaság fejlesztése szempontjából az állóalapok bővítésére. A legfontosabb ágakat fejlesztjük, függetlenül attól, hogy azok nyereségesek-e vagy nem” – írta az egyik korabeli mértékadó moszkovita közgazdász – a „ravasz, öreg elefánt” –, Berei Andor a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatói számára 1951–1952-ben a népgazdaság tervezéséről szóló jegyzetében. Ez a szemlélet feltételezi, hogy eleve tudja a központ, mi a szükséges, s az eszközöket a döntéshez hozzárendeli. A honvédelem céljaira szükséges eszközök technológiai paraméterei ismertek voltak. Már csak az volt a kérdés, honnan teremtik elő ezen eszközöket. Kisajtolható-e a fejlesztések finanszírozásához szükséges jövedelem a társadalom valamely rétegéből, termelhető-e elegendő export célú árualap az elkerülhetetlenül szükséges import biztosításához – vagy netán külső hitelt kell – és lehet-e azt valahonnan igénybe venni? Ez utóbbihoz egyre gyakrabban kellett folyamodni. Az 1956-ot megelőző években mind a szovjet relációban, mind nyugati irányban egyre nőtt az eladósodás. Megjegyzendő, az, hogy a célokhoz egyszerűen csak hozzárendeljük az eszközöket, pusztán a már meglévő technikára volt igaz. A kutatás-fejlesztés új eredményeit nem lehetett ezzel a módszerrel elérni, az éhes, elégedetlen emberektől tudományos újdonságokat, innovatív hozzáállást várni irreális. Az erőltetett növekedés és iparosítás idején a forrásokat gyakorlatilag csak a lakosság életszínvonalának „beszabályozásával” tudták előteremteni. Ez egyre növekvő társadalmi feszültséget okozott.

A politika vezérlő triásza, a Rákosi–Gerő–Farkas Mihály-csapat a tervszámokat ide-oda rángatta, elképesztő magasságokba feszítve a terveket, majd visszakorrigálva – amikor kénytelenek voltak mégis a fogyasztási cikkek termelésére valamelyest többet szánni. Ez az abszolút voluntarizmus oly mértékben elfajult, hogy 1956 szeptemberében a Statisztikai Hivatal elnöke levélben volt kénytelen felhívni az Országos Tervhivatal elnökének a figyelmét, hogy a több ezer tervmódosítás után már maga a Hivatal sem tudja, hogy mi az érvényes éves terv.

A lakosság elégedetlenségét csillapító bérrendezéseket normarendezésekkel próbálták visszafogni, ami esetenként szórványos sztrájkjellegű tiltakozáshoz vezetett. A kimenő vásárlóerő semlegesítésének egyik módszere a hivatalosan nem kötelező, de kierőszakolt tervkölcsön, illetve békekölcsön jegyeztetése volt. A hiány azonban állandósult, nem csak a fogyasztás területén, de a termelésben is a szocialista gazdálkodás állandó jelzőjévé vált.

Az ’56-os forradalmat megelőző korszakot egyrészről a moszkovita és a „hazai” kommunisták kötélhúzása, másrészről a mérsékeltebb Nagy Imre és a dogmatikus Rákosi-klikk párharca jellemzi. A küzdelem kimenetelét mindenkor a nemzetközi körülmények determinálták. A moszkoviták először a „nyugatosokat” semlegesítették – lásd Rajk László –, majd a „hazai” riválisok ellen fordultak. (Kádár eltávolítása.) Végül csak a „moszkoviták” maradtak a porondon, de azon belül is létezett két irányzat. A moszkovita csoport egyik része a szovjet tapasztalatok mechanikus átültetésével, szolgai másolásával kísérletezett – oly mértékben túlhajtva az iparosítást és a nehézipar fejlesztését, hogy alkalmanként Moszkvából kellett figyelmeztetni a hibákra. Nagy Imre – aki lassan a másik csoport vezéralakjává vált – kezdettől fogva nagyobb megértést tanúsított a mezőgazdaság kérdésében. Habozott is a titoista leszámolás idején Rákosi, hogy őt, vagy a „hazai kommunista” Rajkot pécézze ki először áldozatnak. Kétségkívül a külső kapcsolatai – mindenekelőtt Malenkov támogatása – távolította el a veszélyt a feje fölül az első leszámolási hullám idején. Sztálin halála 1953-ban teremtette meg azt a helyzetet, amelyben a Nagy Imre-vonal esélyt kapott. A nagy háborús készülődés okafogyottá vált, mivel a várt nemzetközi konfliktus nem bontakozott ki. Normalizálódott a viszony a jugoszlávokkal, s elhallgattak a fegyverek Koreában. „Készültünk a háborúra és ránk tört a béke” – mondta állítólag Rákosi az ideológiai csúcsvezetőnek, Aczél Györgynek.3 Ezzel eltűnt a követett politika legitimációja, viszont élesen jelentkeztek annak negatívumai. Az önkritikát így sem magától végezte el a főtitkár-miniszterelnök, kellett hozzá nem is egyszeri, de kétszeri szovjet biztatás. A Sztálin halála után viszonylag megerősödött Malenkov javaslatára meg kellett osztania hatalmát Nagy Imrével, akit miniszterelnöknek javasoltak – Moszkvában. Világosan látszik, hogy a hazai viszonyok teljes mértékben a külpolitikai támogatás függvényében alakultak. Malenkov helyzetének meggyengülésével (amit Berija letartóztatása okozott, aki Malenkov szövetségesének számított) az ellentábor akcióba lépett. Csupán néhány hét telt el a kinevezés óta, de a dogmatikusok már mindent megtettek, hogy a Nagy-féle politika kudarcba fulladjon. Ez annál könnyebb volt, mert Gerő maradt a gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettes, s hozzá igen közel álltak a háttérbe szorítani kívánt hadiipar lobbistái. Rákosi kezdettől fogva azon mesterkedett, hogy gazdasági okok miatt érje el Nagy menesztését.

S ennek a külső és belső körülmények egyaránt kedveztek. A külpolitikában az új amerikai doktrína hozott változást, amely a feltartóztatás politikája helyett a békés felszabadítás politikáját fogalmazta meg. Ez lebegtette a békés egymás mellett élés és a háború lehetőségét. NSZK-t 1954. október 23-án a NATO soraiba invitálták, s ezt újfent háborús fenyegetésnek tekintette a szocialista tömb, s válaszként a következő év májusában megszületett a Varsói Szerződés, ami intézményesítette a katonai jelenlét lehetőségét a szovjet csapatok számára – akiknek 1955-ben el kellett volna hagyniuk a békeszerződés értelmében hazánkat, mint ahogy kivonultak Ausztriából.

Volt rá eset, hogy több mint 90%-os készültségű beruházást állítottak le...

Másrészt nem hoztak gyors, pozitív és ellenfeleivel szemben védhető eredményt a Nagy Imre-féle reformok. Az alkotmányosság erősítése és a parlament szerepének növelése, a beruházási arányok módosítása, a mezőgazdaság fokozott támogatása és a magántulajdon tiszteletben tartásának meghirdetése, rövid távon politikai és gazdasági problémák forrása lett. A tsz-mozgalom csaknem csődbe jutott, hiszen a teljes felbomlást csak az adminisztratív procedúra megnehezítésével lehetett megállítani. A kisgazdaságok és általában a mezőgazdaság gép- és műtrágyaszükségletének kielégítése akadozott, s az elavult technikával nem lehetett gyors termelésnövekedést elérni. A jövedelmi viszonyok javítása viszont a mezőgazdaságban jelentős jövedelemkiáramláshoz vezetett. A megnövekedett vásárlóerő-lekötéshez az áruellátás azonban nem volt kielégítő. Ilyen gyorsan nem tudta „lereagálni” a változásokat a gazdaság, mondhatnánk, hogy a politikai cikcakkok gyorsabbak voltak, mint a reálgazdasági módosulások technológiai időszükséglete. Hamarabb mentek ki a jövedelmek, semhogy rendelkezésre állt volna a kereslet kielégítéséhez a szükséges árualap. Az Országos Tervhivatal jelezte, hogy a bankjegyforgalom 40–50 %-kal nagyobb az előző évinél, s hogy ebből zavarok keletkezhetnek. A témát a szovjet konzultációkon is a magyar vezetés szemére vetették. Mind súlyosabb gondot jelentett az eladósodás növekedése a nyugati országok felé, mely az első Nagy Imre kormányév alatt két és félszeresére nőtt. Az adósság halmozódása természetes velejárója volt annak, hogy egyre kevésbé kívánta a magyar igényeket a szovjet fél kielégíteni (ebben a relációban gyakorlatilag aktívumunk alakult ki), s így kénytelen volt a vezetés a fontos nyersanyagok importját hitelre, illetve aranytartalékaink csökkentése árán is fedezni.

Ami a beruházási módosításokat illeti, ott kénytelen-kelletlen figyelmen kívül maradt, hogy milyen veszteségekkel jár a beruházások félbehagyása. Volt rá eset, hogy több mint 90%-os készültségű beruházást állítottak le, ahol az állagmegóvás és őrzés rövid idő alatt többe került, mint amennyit a befejezés igényelt volna. A katonai üzemeknek egyébként nem volt polgári „váltóprofilja”, így azok átállítása csak nagy veszteségekkel ment végbe – s mire elkezdték, már be is fejezhették, hiszen újból erőre kaptak a „héják”.

Az 1954-ben megalakult Gazdaságpolitikai Tanács a fejlesztéseket újra a régi vágányra akarta vinni. Ugyanakkor egyre több szakemberben érlelődött meg a felismerés, hogy átfogó gazdasági mechanizmus reformokra lenne szükség, mert ad hoc intézkedésekkel képtelenség a helyzeten úrrá lenni. Egy bizottság Vass Zoltán vezetésével el is kezdett ezen dolgozni. Újra indult a Közgazdasági Szemle, s megélénkült a tudományos igényű közgazdasági elemzés az új légkörben. Péter György és Kornai János publikációi már jelentősebb szakmai közönséget gondolkodtattak el. Az átlagember azonban csak kapkodta a fejét, nem tudta követni a politika hullámzását. Röpke másfél-két esztendő alatt Nagy Imréből miniszterelnök lett, majd politikai nulla. Kapóra jött a hazai erőknek, hogy Moszkvában megbukott Malenkov, s élve az alkalommal, Nagy Imrét is megfosztották előbb állami, majd minden párttisztségétől, sőt, magától a párttagságától is.

Az történt, ami történni szokott, a késleltetve jelentkező hatásokért annak az időszaknak a vezetésén verik el a port, amelyben jelentkezik, s ügyes mozdulattal elkenik, hogy mi is a problémák valós keletkezési ideje, oka. Az erőltetett gazdasági növekedés okozta feszültségek, mint a problémák kijavítására tett intézkedések következményei jelennek meg. Nagy Imre – Rákosi szerint – „a népjólét emelését nem a többlettermelésből, a termelékenység emeléséből fedezte, hanem felélte tartalékainkat, emelte a bankjegyforgalmat, és nem utolsó sorban külföldi adósságokat csinált” – (kiem. a szerzőtől).4 Mintha bizony lehetne népjólétet egy tollvonással „emelni”, s nem kellene hozzá termelés, amelynek pótlólagos importszükséglete van, bér, jövedelem áramlik ki vele, amihez a bankjegyforgalmat növelni kell – hiszen még nincsenek bankkártyák –, mit kártyák, az egy OTP-n és a takarékszövetkezeteken kívül más bank se.

Az eladósodás egyre égetőbb problémát jelentett, mert a szovjet aktívumunk is passzívummá alakult. 1955 végén 2743 MD Ft a tőkés adósságállományunk, amelynek okai között a kiszolgáltatottságból eredő kedvezőtlen kötések, s esetenként „nem szükséges közszükségleti cikkek importja” is felelős – legalábbis Hegedüs András szerint, aki a miniszterelnöki székben követte Nagy Imrét. A hazai nyersanyag- és energiaellátás akadozott, a mezőgazdasági termelés elmaradt a várakozásoktól, s azt is exportra kellett irányítani, hogy devizára tegyünk szert. Válsághelyzet alakult ki, amelyben szovjet segítséget kellett kérni. Segítséget kértünk, de ugyanakkor a legszigorúbb titoktartás mellett folyt a magyar urán kitermelése és előnytelen árakon való értékesítése a Szovjetunióba, s a jugoszláv helyzet rendbehozatalához a jóvátételi szállítások teljesítését kérték, sőt, kártérítést a gazdasági kapcsolatok okozta kárért.5 Mintha bizony e károk nem kétoldalúak lettek volna, s mintha nem szovjet utasításra történtek volna. A lakosság gazdasági-politikai szempontból tűrőképességének határához ért. Az oda-vissza bírálatok után a politikai vezetés hitelét vesztette, a gazdasági helyzet siralmas volt. A kongresszus hatására kikényszerített önkritika és a Rajk-revízió csak olaj volt a tűzre. A lengyelekkel való szolidaritási tüntetés fellobbantotta az önmagunkért való küzdelem fáklyáját. Az ifjúság követeléseinek fele gazdasági természetű volt, ami jól jellemzi a forradalom kiváltó okait.

a politikai vezetés hitelét vesztette, a gazdasági helyzet siralmas volt...

A lakosság gazdasági-politikai szempontból tűrőképességének határához ért. Az oda-vissza bírálatok után a politikai vezetés hitelét vesztette, a gazdasági helyzet siralmas volt. A kongresszus hatására kikényszerített önkritika és a Rajk-revízió csak olaj volt a tűzre. A lengyelekkel való szolidaritási tüntetés fellobbantotta az önmagunkért való küzdelem fáklyáját. Az ifjúság követeléseinek fele gazdasági természetű volt, ami jól jellemzi a forradalom kiváltó okait.

A nagypolitika ismét meghatározó módon közbeszólt. A szuezi válság – amely a magyar forradalmat követő napokban robbant ki – a világ figyelmét elterelte a „magyar ügyről”. Október 29-én Izrael megtámadta Egyiptomot, melyhez csatlakoztak a britek és a franciák is. Az Egyiptomból való visszavonulásért „cserébe” a Szovjetunió a kelet-közép-európai hatalmi status quo tiszteletben tartását várta el – s ezt az Egyesült Államok részéről meg is kapta. E döntés véglegesen megpecsételte a magyar forradalom sorsát. Kinevezték ellenforradalomnak, s a szovjetek ismét alkalmas személyt kerestek, aki engedelmes csatlósként biztosítja a megfelelő puffer zónát a Szovjetunió és a nyugati világ között. Ezt a személyt egy ún. „hazai” kommunista, Kádár János személyében találták meg, aki késznek mutatkozott egy ellenkormány alakítására és a szovjet csapatok „hivatalos” behívására.

A magyar forradalmat brutálisan leverték, az okozott kár mintegy 3 milliárd forintra becsülhető. Még majd fél évszázadnyi idő eltelte után is találhatók voltak golyó ütötte homlokzatok a pesti mellékutcákban, amelyek a forradalmi küzdelmek vagy az utóvédharcok nyomait őrizték.

A szovjet invázió másnapján már a kormány „baráti segítséget” kért a helyzet normalizálásához a Szovjetuniótól. 1957 márciusában 1000 millió rubel értékű árusegélyt, és 750 millió rubel értékű hosszú lejáratú kölcsönről történt megállapodás a szovjetekkel, amit „erejéhez mérten” a többi KGST-ország is kiegészített. Ezek a kölcsönök döntő részben szociális juttatásokra fordítódtak – az új kormányzat igyekezett megvásárolni a társadalmi békét. Ugyanakkor a gazdaságpolitika fő kérdéseiben meghozott határozatok kísértetiesen hasonlítottak az ’53-as kormányprogram szövegére. A kormány létrehozta a Közgazdasági Bizottságot, előhúzza a forintstabilizálás nagy polgári közgazdászát, Varga Istvánt – akit az elmúlt tíz évben a sutba dobott –, és megbízta egy átfogó gazdasági reformkoncepció kidolgozásával. Megkísérelte egy sajátos úton járó rendszer működtetését, megőrizve a „nagy szocialista kísérlet” bizonyos pozitívumait, a szociális gondoskodás kiterjesztését, az oktatás és kultúrálódás szabadabb lehetőségét, s egy szerény, nem nagy differenciákat mutató életszínvonal biztosítását. A korabeli humor szerint az új rezsim a hús forintárának meghatározásánál azt az elvet követte, hogy az lehet negyvenhat, hatvanhat, csak ötvenhat ne legyen!

Nagy Imre azonban személyében nem vállalt közösséget e kísérlettel, amely ezrek véráldozatát tetézte az elrettentő megtorló halálos ítéletek százaival. Azonosult a mártírok sorsával, maga is mártírrá vált.

Irodalom

Jegyzetek

  • 1. i. m. Romsics, I.: 345. o.
  • 2. i. m. Romsics 349. o.
  • 3. i. m. Berend, T. I.: 114. o.
  • 4. i. m. Cseszka, É. (b): 5. o.
  • 5. u. ott: 7. o.
Berend T. Iván: Terelőúton. Szocialista modernizációs kísérlet Közép- és Kelet-Európában 1944–1990. Vince Kiadó. Bp., 1999.
Botos József: A nemzetközi versenyképesség elemzése. Tények és adalékok a XX. század második feléből. (PhD értekezés) Szeged, 2001.
Cseszka Éva (a): Az első ötéves terv. Kézirat. MNB, 2003.
Cseszka Éva (b): Gazdaságpolitika 1955–1956-ban. Kézirat. MNB, 2003. Pető Iván–Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945–1985. I. kötet. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945–1969. KJK, Bp., 1985.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó. Bp., 2003.