Halálra szántak, mégis élünk

TOMKA FERENC plébános, egyetemi tanár.

A katolikus egyház és 1956

Az 56-os forradalom és szabadságharc jelentőségét Gosztonyi Péter – a személyes visszaemlékezés hangján – így fogalmazza meg : „A nemzet talált ekkor magára, visszanyerte önbecsülését, vizsgát tett magyarságból és demokráciából. Ötvenhatban az egész világ Magyarországra figyelt. 56-os forradalmunk az 1945 utáni világtörténelem egyik legkiemelkedőbb eseménye volt, amelyre nemcsak mi, de a későbbi magyar generációk is büszkén fognak visszatekinteni.”1

A forradalom az egész nemzet ösztönös cselekedete volt. Lényeges szerepet játszott benne a katolikus egyház, valamint a többi keresztény egyházak papsága is. A katolikus egyháznak az ’56-os forradalomban betöltött helyéről Szántó Konrád írt egy összefoglaló kötetet.2 Írásunk sok adatát az ő könyvéből vesszük. – Jelen tanulmányunk bővebb, és irodalmi forrásokkal gazdagon jelölt változata megjelent a szerző „Halálra szántak, mégis élünk. Egyházüldözés 1945–1990 – és az ügynökkérdés” c. kötetében, amelynek másfél éven belül a harmadik kiadása van éppen kifogyóban.3

A forradalom előzményei közé tartozik – az egyház szempontjából – a véres egyházüldözés, a koncepciós perek, egyházi vezetők és hívők bebörtönzései és kivégzései. A forradalom idején a magyar nép 80–90%-a vallásosnak vallotta magát, s mintegy 50%-a tényleges templomba járó volt. Így nyilvánvalóan a forradalom, azaz a diktatúrával való szembenállás, lelki hátteréhez tartozik a súlyos és véres egyházüldözés. 1956-ig a kor katolikus püspökeinek kétharmada megjárta a börtönt, a papságnak pedig egyharmada; mintegy 180 papot, és kétszer-háromszor ennyi katolikus hívőt végzett ki vagy gyilkolt meg a diktatúra, hitük miatt, továbbá tízezreket kínzott meg, zárt börtönbe, deportált vagy hurcolt koncentrációs táborokba. De a szabadságharc közvetlen előkészítésében az egyházaknak nem volt szerepük. A forradalom alatt „az egyházak szereplése szociális és lelkipásztori jellegű volt, szavuk a vérontás elkerülésére intett, megbékélésre, lelki megújulásra, a békés kibontakozás kivárására buzdított” – írják a mai hazai történelemkönyvek is.4

I. Az egyház a forradalom napjaiban

Október 23–29.

A forradalom első napjainak egy, az egyház szerepvállalására jellemző eseménye a piarista rendházban zajlott. A Rádiót éjjel elfoglalták a felkelők, de október 24-én reggelre a szovjet fegyveresek közeledtével vissza kellett vonulniuk. Behatoltak a Mikszáth téri piarista rendházba, ahova mintegy 80 ávós foglyot vittek magukkal. Az iskola fizika-előadótermébe zárták, és ott kívánták őrizni őket. A történtek hallatára Szőnyi László igazgató atya bement a terembe, leültette a megrémült foglyokat és a fegyveres forradalmárokat, majd így szólt hozzájuk: „Egyaránt a magyar nép gyermekei vagytok. Magyar ember ne gyilkolja le magyar testvérét. Itt most, és ha hazamentek, mindenütt próbáljatok egymásnak megbocsátani.” A házfőnök ételt és italt hozatott. Dél felé mindenki szabadon hazamehetett.5

Az első békés forradalmi tüntetéseken több papi személy is részt vett, Budapesten és a vidéki városokban egyaránt.

Október 24-én folytatódtak a tüntetések Budapesten, megkezdődtek a gyilkos sortüzek, és megszerveződött az ellenállás.

Október 25-én több püspök körlevelet küldött papjainak, amelyben józanságra hívták őket. Egyúttal kijelentették, hogy az ország vezetésében súlyos hibák és vétkek történtek, amelyek kijavítása kötelesség.

XII. Piusz pápa, értesülve a gyilkosságokról és harcokról, október 28-án – levélben és rádióüzenetben – állt ki a vérengzés beszüntetése és az emberi jogok megadásán alapuló béke mellett; felhívta a világot, hogy „Kelet- Európa polgári jogaiktól megfosztott népei igazságosságban és békességben építhessék újjá államukat”. – Olaszországban minden templomban felolvasták a pápának Magyarországhoz intézett, illetve hazánkért imára hívó körlevelét. Sok templomban gyászmisét mutattak be a forradalomban elhunytak lelki üdvéért.

Utólag megjegyezhetjük: nemzetünk hálával tartozik XII. Piusz pápának, akit kora közvélemény-kutatásai szerint a nyugati emberiség nagy része a világ legtekintélyesebb személyiségének tartott.6 A pápa volt az, aki legnagyobb hatással hívta fel többszörösen az egész világ közvéleményét a magyar nép forradalmára, aki követelte a nagyhatalmaktól, hogy vegyék védelmükbe nemzetünket, illetve aki ismételten imára hívta a hívő világot az oroszok bevonulásakor, majd a diktatúra visszaállításakor is hazánkért.

A forradalom első napjaiban Mindszenty bíboros, Pétery váci és Badalik veszprémi püspökök elhagyhatták internálásuk helyét; országszerte papok, szerzetesek, szerzetesnők százai szabadultak ki: a váci fegyházból, a budapesti Gyűjtőfogházból, a Fő utcai börtönből, a sátoraljaújhelyi börtönből, a szegedi Csillagbörtönből, a kalocsai női börtönből stb. Mindszenty bíboros Budapestre ment, hogy felvegye a kapcsolatot az egyházi vezetőkkel és az ország vezetőivel is.

Tildy Zoltán a kormány nevében átadta Mindszenty bíborosnak az ÁEH iratai feletti rendelkezési jogot. Turchányi Egon titkár csoportot toborzott az ÁEH elfoglalására és irattárának megszerzésére, hogy a főpásztornak áttekintése legyen az egyház megsemmisítésének taktikájáról és a diktatúrával együttműködőkről. November 3-án behatoltak az ÁEH pasaréti központjába, és az ott talált iratok egy részét átvitték a prímási palotába. November 4-én bejött a szovjet hadsereg. November 25-én a BM emberei visszaszerezték az elvitt iratokat.7

A papság tevékenysége

Az államrendőrség október 24-én kezdte meg sortüzeit először Debrecenben, Budapesten, majd több vidéki településen. A kutatók még ma sem tudják teljes pontossággal, hogy október 23. és december 29. között hány helyen dördültek el a fegyverek védtelen, fegyvertelen tömeggel szemben. Körülbelül 60 sortűzről gyűjtöttek össze adatokat. Az olykor riasztásnak szánt, máskor kifejezetten gyilkos célzatú lövések alkalmával egyes helyeken egy-két-három ember halt meg, máskor egytucatnyi, ismét máskor több tucat, vagy néhányszor 100-nál is több személy.8 Összesen legalább 450 embert gyilkoltak meg így (a legújabb kutatások szerint a halottak száma 500–700 körül mozog), s legalább 700 embert sebesítettek meg súlyosan.9

A papok a forradalom alatt mindenfelé imára hívták a lakosokat. A vérontások elkezdésének idején templomokban, temetőkben imádkoztak, szentmisét mutattak be a meggyilkoltakért. Erőt nyújtottak a haldoklóknak, sebesülteknek, a meggyilkoltak rokonainak.

A sortüzek idején sok helységben a papok akadályozták meg az azonnali bosszút. Ezzel akkor a kommunista vezetők és ávósok életét mentették meg; a későbbiekre tekintettel még többek életét mentették meg, hiszen a megtorlás idején a rendszer véres bosszút állt minden megöltért.

Nyárádon a plébános védte meg a község tanácselnökét és párttitkárát. Tiszakécskén – ahol repülőről lőttek a békésen tüntetők közé, és a lövedékek 18 ember életét oltották ki, s 110 embert sebesítettek meg – Gémes Mihály plébános védte meg a felbőszült tömegtől a párttitkárt, aki a megalapozott feltételezés szerint a sortüzet leadó repülőt kihívta. Etesen a plébános az iskolaigazgatót és a tanácselnököt attól mentette meg, hogy ne zavarják ki őket a faluból. Erdőtelken Kartal Ernő fékezte meg a kommunista vezetők agyonverését. Bánrévén Koncz Lajos a plébánián adott menedéket egy ideig az igazgatónak. Veszprém egyházüldöző „bajszos püspöke” a paloznaki plébánián talált rejteket, az egri „bajszos” az egri érseki palotában, a kalocsai egyházügyi titkár a kalocsai érsekségen. Számos pap – akik megakadályozták az azonnali gyilkosságokat, vagy kommunistákat mentettek – később esetenként többéves börtönt kapott (pl. Etes vagy Bogdása plébánosa).10

... a papság országszerte támogatta a forradalom szabadságeszméit, de fékezte a fel-fellobbanó haragot ...

Egyetlen papról tudunk, Végvári Vazul (1929–) ferences szerzetesről, aki a fegyveres harcokban is részt vett. ő korábban hadapródiskolát végzett, tiszti kiképzésben részesült, majd hadifogságba került. A fogságból hazatérve lépett be a ferences rendbe. A forradalom kitörésekor felbuzdult benne a haza szeretete és a katonai vér. Elöljárója engedelme nélkül ugyan, jelentkezett szolgálatra egy forradalmi tanácsnál. Az oroszok bejövetelekor a budai Várban harcolt, majd átvette a Vár parancsnokságát. A forradalom bukásakor kalandos úton, többszöri elfogásból egérutat nyerve, sikerült Nyugatra menekülnie. 1997-ben tért vissza hazánkba.

A Forradalmi Tanácsokba, Nemzeti Bizottságokba sokfelé beválasztottak papokat. Legtöbb helyen kérték őket, szóljanak a néphez. Sok száz adat maradt fenn arról, hogy a papság országszerte támogatta a forradalom szabadságeszméit, de fékezte a fel-fellobbanó haragot, a kommunista rendszer vezetőinek meglincselését. Több helységben kijelentették: egyéni bíráskodásra nincs jogunk, ez a bíróság dolga lesz.

Mindszenty bíboros, a püspökök és papok különböző formákban fogalmazták meg a magyar népet és az egyházat ért sérelmeket, a vallásszabadság követeléseit: körlevélben, szószéken, újságokban. November 1-jén országszerte gyertyák gyúltak a temetőkben a forradalom vértanúiért.

Külföldi katolikus karitász szervezetek vagonszámra küldtek gyógyszert, élelmiszert, ruhát az egyházi intézményeknek, sokan (amint a Vatikán is) személyesen Mindszenty bíborosnak – a magyar nép javára.

A püspökségek és számos plébánia részt vett a szenvedők segítésében, a segélyek szétosztásában. – Csupán az Actio Catholica öt népkonyhát üzemeltetett, naponta 5–600 ebédet osztott ki.

A Központi Szeminárium növendékeinek ellenállása

A nemzet tiltakozásához és az ellenálláshoz – helyzetüknél fogva is érthetően elsőként – csatlakoztak a Központi Szeminárium kispapjai: részt vettek a fegyveres diákok segítésében, megmentésében, s a forradalom eszméinek terjesztésében.

A Vöröskereszttel együttműködve kettesével végiglátogatták a betegellátó intézményeket, összeírták azokat a sebesülteket, akiknek hollétéről családjuk nem tudott. Felírták a sebesültek nevét, üzeneteiket átadták a Vöröskeresztnek. Lelki vigaszban részesítették a szenvedőket.

A „disszidálók” között volt 50–55 pap is.

A Központi Szemináriummal szomszédos Jogi Egyetem épületébe fészkelte be magát egy mintegy 100 fős forradalmár csapat. Október végétől november 7-ig a szeminárium konyháján főztek nekik. November 4-e után egy falat törtek át a két egyetem közt, s azon keresztül szállították az élelmet. A szovjetek bejövetelekor e szükségkapun keresztül vezették a kispapok a forradalmárokat a szemináriumba. Ott reverendát vagy civil ruhát adtak nekik, hogy a szeminárium kapuján át szabadon távozhassanak. Ekkor a jogi egyetem kapuit már megfigyelés alatt tartották, s életveszélyes lett volna onnan fiatalnak kilépnie.

November 4. – a szovjet tankok bevonulása

A szovjet hadsereg bevonulásakor az egyházat legsúlyosabban a polgárok és hívők elleni megtorlások, a társadalom megtörése, sokak külföldre menekülése érintette. Anyagi kára: több templom megsérülése volt.

November 4. után 250 000 ember, többnyire fiatal, hagyta el az országot. A „disszidálók” között volt 50–55 pap is. Voltak, akik a kivégzés elől menekültek, mert a forradalmi tanácsokban való részvételük miatt halálra ítélték őket. Mások a forradalom alatt szabadultak ki börtönükből, és újabb letartóztatás várt volna rájuk. Néhányukról tudjuk, hogy az ávó „beépítési szándéka” elől kerestek így menedéket. Mások – mint a jezsuita rend mintegy 30 fiatalja – szerzetesi életük folytatásának szándékával távoztak külföldre.

Az oroszok pedig azonnal internáltak vagy letartóztattak több, gyanúsnak nyilvánított papot.

November 10-i rádióbeszédében XII. Piusz pápa ismét felemelte szavát Magyarország érdekében: felhívta az egész világot, hogy védjék meg az ország szabadságát.

II. Az egyház helyzete a forradalom után

A „rendszerrel szolidáris papok” hatalmának visszaállítása

A forradalom napjaiban, Mindszenty bíboros és az összes püspök elmozdította az állam által vezető pozíciókba – elsősorban a püspökök közvetlen közelébe – helyezett békepapokat: országszerte mintegy 57 személyt. (Ugyanígy járt el a református és az evangélikus egyház.)

Decemberben az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) vezetője meglátogatta Grősz József érseket, a Püspöki Kar esedékes elnökét, miután az a harmadik felhívásra sem jött fel hozzá Pestre. Több ígéretet tett: az ÁEH meg fog szűnni (illetve az Oktatásügyi Minisztérium főosztályaként működik tovább), a hitoktatás szabadsága megmarad, vagyis a forradalmat követő időszakban született, a szabadságot biztosító rendeletek életben maradnak; a hitoktatókat a püspökök bízhatják meg (az utóbbi években az állam ezt megakadályozta), és világiak is lehetnek hitoktatók. De kifejezte, hogy a rendszer vezetősége nehezményezi és nem veszi tudomásul „az állammal lojális, haladó gondolkodású” papok elhelyezését, illetve visszahelyezésüket követeli. – Grősz érsek levélben közölte a történteket püspök társaival, és az egyház szabadságjogainak védelmére és kitartásra hívta őket.

1957. január 4-én a Kádár-kormány nyilatkozott: „A forradalmi munkásparaszt kormány tiszteletben tartja minden állampolgár lelkiismereti szabadságát és a vallás kérdésében való állásfoglalását... Biztosítja a vallásfelekezetek szabadságát... az iskolákban teljes mértékben biztosítja a fakultatív hitoktatást...” „De megengedhetetlennek tartja, hogy az egyházak tagjai közül valakit is az egyházi funkciók tekintetében haladó nézetei miatt12 hátrányos megkülönböztetésben részesítsenek.” – A nyilatkozat a szabadság látszatát keltette, de kinyilvánította, hogy a rendszer a békepapok rehabilitációját követeli. Kádár néhány hónap múlva minden ígéretét meghazudtolta. Csak követelésüket tartották fenn: az egyház élére kerüljenek vissza az állam emberei.

1957. január 21-i külön levelében XII. Piusz pápa megerősítette a püspökök rendelkezését, s kijelentette, hogy a nevezett papokat az egyház „kiközösíti” tagjai közül, ha a hivatalt, amelybe az állam emelte és amelyből a püspökök eltávolították őket, újra elfoglalnák.

Február 19-én az ÁEH ismét megbeszélésre hívta a Püspöki Kar több tagját: tiltakozott, hogy a Vatikán beleszól a magyar állam belügyeibe a békepapok kérdésében. Grősz érsek ezzel szemben kijelentette: a Vatikán békepapokról nem szólt, csak olyan papokról, akik az egyházjoggal ellentétes módon jutottak hivatalukhoz.

Az ÁEH a püspököket együtt és egyenként is fenyegette, és különböző eszközökkel próbálta kényszeríteni őket, hogy helyezzék vissza a rendszerrel kollaboráló papokat a központi egyházi helyekre. E hónapokban fokozódtak a papi letartóztatások és gyilkosságok, amelyek nyilvánvalóan a megfélemlítés, illetve megpuhítás eszközei közé is tartoztak.

Februárban az ÁEH Pétery váci püspököt ismét Hejcére internáltatta, Kisberk Imre püspököt Székesfehérvárról Dunabogdányba, Szabó Imre esztergomi segédpüspököt ugyancsak falura.

Egyházellenes akciók a megtorlás idején

1957-ben, az 56-os megtorlás idején mintegy 22 000 embert állítottak bíróság elé, 16 000-et ítéltek el, 360–400 embert ítéltek halálra, 13 000-t internáltak, 16–18 000 körül van azok száma, akik ellen rendőrhatósági következményekkel járó intézkedéseket hoztak, és további tízezreket sújtottak állásvesztéssel, lefokozással, egyetemről, főiskoláról való kizárással vagy más módon. – A kádári megtorlás áldozatainak száma nagyobb, mint az 1848–49-es szabadságharcot követő – Haynau, a bresciai hiéna-féle – megtorlásénak, és nagyobb, mint a Tanácsköztársaság vagy a világháború utáni megtorlások áldozatainak száma.

1957 januárjában elkezdődtek a papi letartóztatások is. 14 papot tartóztattak le, de jóval többeket zaklattak, hallgattak ki, vontak rendőrségi megfigyelés alá.13 Olyanok is voltak közöttük, akik a forradalom idején megvédték a helyi kommunistákat az agyonveréstől. Most többüket az „ellenforradalommal” való együttműködéssel vádoltak és brutálisan összevertek. Letartóztattak több szerzetes nővért is, főleg olyanokat, akik az 1956-os forradalomban szabadultak. Több pap illegalitásba menekült.

Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébánost, egy buzgó lelkipásztort február 28-án meggyilkolták, és a Tiszába dobták. Tavasszal találták meg a testét. 1957 márciusában az országban elterjedt a MUK jelszó („márciusban újra kezdjük”). Ezért a rendőrség országszerte razziákat hajtott végre. Veszélyesnek ítélt emberek ezreit fogták le. – Számos papot is letartóztattak és bezárva tartottak két-három hétig, többeket hónapokig, ítélet nélkül. Sokukat – a többi magyar állampolgárhoz hasonlóan – összeverték. Összesen mintegy 56 papot fogtak le ilyen módon.14

Március végén, április elején folytatódtak a civilek és papok letartóztatásai. További 14 papi személyt zártak be hosszabb-rövidebb időre. A május 1-je előtti országos letartóztatások során újabb 8 papot vettek őrizetbe.

Májusban és júniusban ismét papi letartóztatások következtek. A Központi Papnevelő Intézet néhány hallgatója a forradalom leverésének napjaiban brosúrát írt a történtekről; ehhez csatolták Mindszenty bíboros hiteles beszédét (mert beszédét a kommunista sajtó kezdettől meghamisítva ismertette), és XII. Piusz pápának a magyar forradalom érdekében elmondott beszédeit. Ezt az összeállítást karácsonyi ajándékul adták ismerőseiknek. A brosúra íróit és terjesztőit, 13 személyt, májusban letartóztatott a rendőrség. A fő vádlottak 1–10 évet, a többiek 6–10 hónapot kaptak.

... ekkoriban vált általánossá a törekvés, hogy a megfélemlített, megkínzott papokat a rendőrség „a besúgás alantas munkájára” próbálja kényszeríteni...

Júniusban másik 6 papot vettek őrizetbe. Egyidejűleg újabb megszorító intézkedéseket hoztak a lelkipásztori munkával kapcsolatban: a körmeneteket, búcsújárásokat csak rendőrségi engedéllyel lehet ezentúl tartani.

Július 13-án az ÁEH – mivel Grősz érsek nem volt hajlandó sürgetni a Szentszéknél az elmozdított békepapok visszahelyezését – 19 paptól megvonta a lelkipásztorkodáshoz szükséges hozzájárulását.

Nyáron is folytatódott a papság zaklatása: letartóztatások, házkutatások követték egymást. Tizenegy súlyosan bántalmazott, elítélt papról tudunk a nyári hónapokban. Néhányuknál fegyvert rejtettek el, majd „megtalálták” azokat, és tiltott fegyvertartás vádjával ítélték el őket.

Szántó Konrád egyháztörténész szerint ekkoriban vált általánossá a törekvés, hogy a megfélemlített, megkínzott papokat a rendőrség „a besúgás alantas munkájára” próbálja kényszeríteni; hogy ezt tegyék kiszabadulásuk feltételévé.15 Sokakról derült ki később, hogy a lefogatás és a testi-lelki kínzások közepette megpróbálták őket „beépíteni”.

A forradalmat követő megtorlás 1957 őszén további 10 pap hosszabb-rövidebb időre való letartóztatását hozta magával. Az év záróeseménye volt Brenner János bősárkányi káplán brutális meggyilkolása, december 14-én.16

A Püspöki Kar „megalkuvása” 1957-ben

A Kádár-rendszer a diktatúra ellen lázadó társadalom megtörését tűzte célul. Nyilvánvaló szándékuk volt a rendszerrel szembeszállni merészelő egyház megtörése is. Mindenáron el akarták érni, hogy békepapjaik visszakerüljenek helyükre.

Ennek érdekében több püspököt börtönnel fenyegettek; többüket házi őrizetre ítélték, másokat kis falvakba helyeztettek. Több papot letartóztattak azzal az ígérettel, hogy amint a püspök beleegyezik az állam által kívánt áthelyezésükbe, szabadon engedik őket.17

Az 1957. évi 22. sz. törvényerejű rendelet az egyház még keményebb gúzsbakötését valósította meg. Míg az 1951. I. tvr. csak az érsekek, püspökök, segédpüspökök és szerzetes-elöljárók kinevezését kötötte állami engedélyhez, az új rendelet szinte minden papi állás betöltését állami hozzájárulástól tette függővé (kivéve a kisebb vidéki helyek plébánosi és kápláni állásait).

A nyomás súlya alatt, beleértve az elmúlt nyolc év tapasztalatait, egyre több püspök látta úgy, hogy kisebb rossz az állammal való egyezkedés és a békemozgalom papjainak visszahelyezése hivatalukba, mint további papok letartóztatása, az egyház működésének lehetetlenné tétele. Áprilisban elkezdték a békepapok visszahelyezését hivatalukba.

A szabadon maradt püspökök úgy döntöttek, ha már az állam feltétlenül erőlteti a békemozgalmat, legalább ne a békepapok vezessék azt; vegyék kezükbe maguk a püspökök. Így az Országos Béketanáccsal való kapcsolattartás végett 1957-ben létrejött az Országos Béketanács Katolikus Békebizottsága, amelynek elnöke Hamvas Endre csanádi püspök lett. A katolikus egyházon belül folytatandó „békemunkára” megalakult az Opus Pacis, Grősz József kalocsai érsek vezetésével. A megyékben megalakultak a helyi „katolikus békebizottságok”, rendszeressé váltak a papi békegyűlések.

III. És amiről nem beszélünk: egyházüldözés 1958–1990-ig

A kommunista diktatúra bukása után lehetővé vált, hogy beszéljünk 1956- ról, a forradalomról. Erről a diktatúra örökösei is előszeretettel beszélnek. De az 1956 utáni korról változatlanul nem szabad beszélni. A könyvek, amelyekből történészhallgató egyetemistáink tanulnak, illetve általában a történelemkönyvek, amelyek e korról szólnak, többségükben változatlanul meghamisítva mutatják be az 1958–1990-ig tartó diktatúrát. Úgy mutatják be azt, mintha ez a kor az egyre javuló társadalmi és vallási megbékélés korszaka lett volna.

Jelen tanulmányunk – amint bevezetőben jeleztük – összefoglalása egy kötetnek, amely az egyház 1945–1990-ig tartó üldözését mutatja be, dokumentumok alapján.

Különösen figyelemreméltóak azok a fejezetek, amelyek az 1960–1990-ig tartó egyházüldözés állomásait és eseményeit foglalják össze: a változatlanul tartó koncepciós pereket, a százakat érintő ítéleteket, a kommunista diktatúra egyházellenes irányelveit, a rendőrségi és egyéb „adminisztratív” intézkedéseket, titkosrendőri megfigyeléseket vallásos közösségek, papok és hívők ellen. A könyv minden fejezete végén felteszi a meglehetősen provokatív kérdést: „Mit tanul e kor egyházáról egy történészhallgató?” Majd rámutat, miként hallgatják el, torzítják, vagy hamisítják meg a történelmi eseményeket a korról szóló egyetemi tankönyvek, illetve általánosságban a „legkiválóbb” történelemkönyvek.18

E cikk méretei és témája csak egyetlen példát enged meg. 1961-től egészen 1972, sőt 1974-ig folyamatosan zajlottak egyházellenes koncepciós perek, börtönbe zárások. Amit példaként említeni akarunk: 1961. február 6-án éjjel az egész országban, mintegy 800 lakásban tartott házkutatást a rendőrség (csak Budapesten kb. 400 helyen), 100 papot és világit vettek előzetes letartóztatásba.19

A történészhallgatók tankönyveiben nincs szó az 1960 utáni egyházüldözésekről, sőt az egyházak és vallásos emberek egyre növekvő szabadságáról beszélnek. Egyik legismertebb egyetemi tankönyv így ír: „1961. február elején a belügyi szervek papokból álló államellenes szervezkedést lepleztek le. Mindezek azonban csak utórezgései voltak a katolikus egyház másfél évtizedes szívós ellenállásának. A papok többsége megbékélt, vagy legalábbis megalkudott alávetett helyzetével.”20

A 61-es koncepciós persorozatot »államellenes szervezkedésnek« nevezni nemcsak téves, hanem félrevezető. A pert azóta semmissé és koncepcióssá nyilvánította az illetékes bíróság is.21 Továbbá jellemzi a tények torzítását az a megfogalmazás is, amely néhány „papból álló” szervezkedésre utal, miközben itt nem néhány emberről volt szó, hanem 800 lakáson történt házkutatásról, és – a papok mellett – sok száz civil hívő ember őrizetbe vételéről.

A többi egyetemi történelemkönyv sem említi sem ezt az óriási letartóztatási hullámot, sem az elkövetkező évtized számos koncepciós perét és ítéletét.

Amikor tisztelettel emlékezünk az 1956-os forradalomra, követelnünk kell, hogy történetírásunk az 1990-ig tartó diktatúra eseményeiről is adjon helyes képet.

Jegyzetek

  • 1. Gosztonyi Péter: Feltámadott a tenger... 1956. Budapest, é.n...
  • 2. Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház. Miskolc. Szent Maximilián Kiadó. 1993.
  • 3. Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk (Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynökkérdés.) Budapest. Szent István Társulat 2005.
  • 4. Vö. Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája. Budapest, Magyar Könyvklub, 2003. 703.
  • 5. Szántó Konrád: Az 1956-os forradalom és a katolikus egyház. Miskolc, Szt. Maximilián, 1993. 22.
  • 6. Akkoriban még nem jelent meg ellene – a teljességgel hamisított vád, hogy nem eléggé állt volna ki a zsidóság mellett.
  • 7. Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor: Mától kezdve lövünk. Budapest, Kairosz, 2003. 68–69.
  • 8. Kahler F.–M.Kiss i.m. 11, 133.
  • 9. Az adatokat kutatják, de nehéz pontosítani azokat, mert a hivatalos bejegyzések, jelentések legtöbb esetben a szemtanúk által igazolhatóan kisebb számokat adnak meg, mint az a valóságban volt. Vö. Kahler F.- M.Kiss. i.m.. 18–28; 151–165.
  • 10. Szántó i.m. 36–58.
  • 12. Ezek lettek volna a békepapok.
  • 13. Egyik első letartóztatott – Pálos Antal – a jezsuiták rendfőnöke. ő csak 1963-ban szabadult. Faddy Ottmár ferences hitszónokot a határon fogták el, miközben elítéltetése elől menekülni próbált.
  • 14. Szántó i.m. 134–42.
  • 15. Szántó i.m. 146.
  • 16. Brenner János meggyilkolásáról, s annak hátteréről sok könyv jelent meg. Ezek részletezik, hogy egy-egy papi gyilkosság mennyire része volt az ország megfélemlítésének; hogyan tükrözte a kommunista titkosrendőrség embertelen módszereit, és miként állt a legtöbb ilyen gyilkosság hátterében a legfőbb állami, illetve pártvezetés. Vö. Császár János, Soós Viktor: Magyar Tarziciusz (Brenner János élete és vértanúsága). Kőszeg, Brenner Alapítvány, 2003.
  • 17. Adataink vannak ilyen vonatkozásban pl. Thúrzó Kálmán győri megyés papról és másokról
  • 18. Mindössze egy-egy kötet kivétel, pl. a Glatz Ferenc szerkesztette imént idézett kötet, de a tankönyvek között egy sem.
  • 19. ABTL 0-14.963/1 Canale dosszié összefoglaló jelentése alapján.
  • 20. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 2004. 416. – Hasonlóan mutatja be Gergely Jenőnek a kommunizmus alatt megjelent kötete: Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890–1986. Budapest, 1989, Tankönyvkiadó.
  • 21. Az 1961-es és 65-ös regnumi pereket semmissé nyilvánították 1991. január 14-én, a 71-es pereket 1991. május 9-én. Rehabilitáció kijelentése és ismertetése az Esztergomi Főegyházmegye Körleveleiben 1990/2990; 1991/452.