Mit tanuljon a környezetgazdász?

OLÁH JÁNOS tanszékvezető egyetemi tanár a Tessedik Sámuel Főiskola Környezetgazdálkodási Tanszékén.

Az egymásra épülő és többciklusú (alap, mester, doktor) felsőoktatási képzés egységes uniós bevezetését célul tűző bolognai folyamat eljárásrendjében a magyar Nemzeti Bologna Bizottság 2004 tavaszán meghatározta a képzési szerkezet első képzési ciklusának (BsC: alapképzés) területeit és ágait (lásd: Polgári Szemle, 2005. március). Alapos elemzőmunkán és szakmai egyeztetésen nyugvó konszenzus eredményeként megnevezésre kerültek az alapítható alapfokozatot nyújtó szakok, köztük a környezetgazdászt képző „környezetgazdálkodási mérnök” alapszak is. Ezt követően az általános környezetgazdász képzésben érdekelt nyolc felsőoktatási intézmény közös munkával kidolgozta az új „környezetgazdálkodási mérnök” alapszak képzési és kimeneti követelményeit. A szaktematika-fejlesztő és -egyeztető, sokfordulós munkával elkészült szakalapítási kérelmet a Tessedik Sámuel Főiskola, mint a környezetgazdálkodási agrármérnök hagyományos főiskolai szak 1992. évi alapítója nyújtotta be, és a Magyar Köztársaság oktatási minisztere 2004 decemberében tematikai változtatás nélkül el is fogadta, de váratlanul, ellentmondva a szakma kérésének, „környezetgazdálkodási agrármérnök” megnevezésre változtatta az alapszakot. E szakmailag ellentmondásos szakalapítás után, az egymásra épülő, többciklusú képzés 2006. évre tervezett kötelező bevezetésének kényszerében, kormányzati nyomás sürgetésére az öt egyetem és a három főiskola – a személyi és infrastrukturális feltételeik részletes bemutatásával – benyújtották szakindítási kérelmeiket, kényszerűen igazodva az alapítás ellentmondásaihoz. A közös kutatási és fejlesztőmunkával korábban kidolgozott „környezetgazdálkodási mérnök” szakalapítás képzési és kimeneti követelményein alig változtatva, elfogadták a kierőszakolt „környezetgazdálkodási agrármérnök” megnevezést.

A Magyar Akkreditációs Bizottság felkérésére bírálatra kerültek hozzám a beadott indítási kérelmek. A nyolc szakindítási kérelem minősítése egyrészt egyszerűnek is mondható, mert a tanterv lényegében azonos minden kérelemben, hiszen közös fejlesztés eredménye, másrészt a minősítést nehezíti a nagy sietségben kialakult ellentmondás a tanterv tartalma és az alapszak megnevezése között. Tovább bonyolítja a minősítést a környezetgazdálkodás elméletének és gyakorlatának gyors változása, amint ezt a környezetgazdálkodás ismeretelméleti kérdéseit elemző angol és magyar nyelvű tudományos közleményeim részletesen ismertetik (Oláh and Pekár, 1997. Oláh, 2004, 2005). A szakindítási kérelmek bírálatához röviden szükséges áttekintenünk a környezetgazdálkodási folyamatokat formáló vidékgazdaság átalakulását, csak így válik érthetővé, hogy mi is a környezetgazdálkodás és ki is valójában és mit csinál a környezetgazdász.

Bolonyai gyorsítás

Az értékkonzerválásra mindig is érzékeny felsőoktatás radikális átalakítására a kormányzat által indokolatlanul felgyorsított bolognai folyamatban sajnos alapvető eljárási és szakmai hibák történtek, de nem a nyolc felsőoktatási intézménynél. A szomorú végeredmény az, hogy a beadott nyolc részletes szakindítási kérelemben nincs tartalmi összhang az alapszak megnevezése és tematikája között. Nem is lehet, hiszen eredetileg a kérelemben egy másik alapszak alapítására készült a tematika. A jóváhagyási eljárásrendben a tematikát és a képzési követelményeket változatlanul hagyva, a kormány egyszerűen megváltoztatta az alapszak megnevezését, annak ellenére, hogy a nyolc felsőoktatási intézmény, a MAB elnökéhez benyújtott külön kérelemben is megerősítve, ragaszkodott a környezetgazdálkodási mérnök megnevezéshez.

Ragaszkodott hozzá, mert a gyorsan változó vidékgazdaság és az elmúlt évtized környezetgazdálkodó agrármérnöki szakoktatás tapasztalatai, valamint a hallgatói felmérések szerint a piac általános környezetgazdálkodó mérnököt igényel. Igaz ugyan, hogy a vidékgazdaság, mint ahogy az egész nemzetgazdaság, továbbra is a nyersanyagtermelő primer gazdasági ágazatokra épül (vízgazdálkodás, mezőgazdaság, erdészet, bányászat), de szemben a nyersanyagerőforrás-előállítás néhány százalékos munkahelyi és GDP-részesedésével, a másodlagos feldolgozó és harmadlagos szolgáltatóágazatok részesedése már több mint 80 százalékát adják a vidékgazdaságnak. Tájékozatlanság vagy tudatos manipuláció tehát a vidékgazdaságot azzal leminősíteni, hogy csak kevés embernek ad munkahelyet és megélhetést, hiszen a nyersanyag-előállítás csak az indító erőforrása a vidékgazdaságnak, amelyre a multiplikáló gazdasági folyamatok egész sora épül. Hát persze, hogy a vidékgazdaság multiplikálásából élők valós piaci igényeinek a kielégítésére kíván vállalkozni a korábban elsősorban a mezőgazdaság nyersanyagainak az előállítására specializált agrár-felsőoktatás, például az általános környezetgazdálkodási mérnökök képzésével is. A vidékgazdaság posztmodern felértékelődésében vállal partnerséget és kínál szellemi vezetést az agrár-felsőoktatás. Akkor is, ha még nem teljesen készült fel erre a feladatra, és azért is, mert környezetgazdászokért dörömböl a piac az egyetemek kapuin, és a hallgatók is ezt a szakot keresik. Közel másfél évtizedes környezetgazdálkodási agrármérnök szakoktatási tapasztalatunk, hogy a hallgatók, különösen a munkahelyi igényeket közvetlenebbül képviselő levelező hallgatók, folyamatosan több környezetgazdálkodási szakmai tárgyat és kevesebb gépészeti és ipari technológiai tárgyat követeltek. Mindig is tudtuk, hogy megalapozott kívánalom volt ez egy olyan környezetgazdálkodási szaktól, amely erdőgazdálkodási, természetvédelmi, területfejlesztési, hulladékgazdálkodási és turizmus szakirányokat ígért és adott a jelentkező hallgatóinak. Mára az élelem és rostnyersanyagok előállítása olyannyira hatékonnyá vált, hogy egyre kevesebb munkaerőt igényel, így a csupán néhány százalékos GDP-részesedéséből már sohasem élhet meg sem a vidék, sem a felsőoktatás. Most újra bővül, diverzifikálódik és multiplikálódik és integrálódik a vidékgazdaság. A technikaszolgáltatás és információáramlás globalizálódása és rohamos terjedése egyre inkább a regionális és helyi integrálást erősíti, miközben új szereplők jelentek meg a posztmodern vidéken. Az erőforrások tulajdonosai, a helyi politikai elit, a vidékfejlesztéssel foglalkozó intézmények, kutatók, fejlesztők, tervezők és környezetvédők, üzleti vállalkozók és közvetítők, megrendelő forgalmazók, mindenféle integrátorok és üzlettulajdonosok, pályázatírók és pályázatkijárók, nemzetközi termeltető és fogyasztató élelmiszerláncok, multinacionális szervezetek váltak a vidékgazdaság meghatározó szereplőivé. Csak a vak nem látja, hogy vidékgazdaságot multiplikáló környezetgazdálkodásé a jövő.

Csak a vak nem látja, hogy vidékgazdaságot multiplikáló környezetgazdálkodásé a jövő.

A felsőoktatás átalakítási folyamatában különösen elfogadhatatlan a nagy sietség. Az eredetileg környezetgazdálkodási mérnök megnevezésű, a nappali és különösen a gazdaság igényeit a gyakorlatból ismerő levelező hallgatók által keresett, piacképes alapszak kidolgozását követően tehát hiba történt, amikor a már meghaladott környezetgazdálkodó agrármérnöki alapszakot erőltették, ráadásul környezetgazdálkodó mérnök tematikával, egyszerűen a megnevezés átfestésével. Annál is inkább meglepő ez, mert az agrártudomány képzési területen, az agrártermelés képzési ágban kidolgozott mezőgazdasági, növénytermesztési, kertész- és állattenyésztési mérnök alapszakok már mind környezetgazdálkodó agrármérnököket képeznek. Hasonlóan, az erdőgazdálkodás földhasználati ágazatra alapított erdészeti képzési ág is környezetgazdálkodó erdőmérnököket képez. Az iparszerű, környezetkárosító technológiák oktatása lassan már kikopik az EU-s felsőoktatásból. Lassabban ugyan, de nálunk is ez történik, és bár az Nemzeti Bologna Bizottság által kidolgozott agrártermelés képzési ágnál megnevezett alapszakok nevében nincs benne a környezetgazdálkodó jelző, ettől még a mezőgazdász, állattenyésző, növénytermesztő és kertészmérnök is egyre inkább a fenntartható ökotechnológiákat kezdi alkalmazni. Ezt, a változó vidékgazdasághoz alkalmazkodó, szerves fejlődésnek indult oktatásfejlesztési folyamatot, az általános környezetgazdászok képzésének elindítását zavarja meg a visszanevezés. A környezetgazdálkodási agrármérnök megnevezés visszahozása a környezetgazdász-oktatás tematikáját is összekuszálta, mert a más néven alapított alapszak-indítási kérelmekben a pályázó nyolc felsőoktatási intézmény az új névhez némileg átalakította az eredetileg kidolgozott tematikát. Pedig már világosan látható, hogy milyen irányban változik a vidékgazdaság, milyen gazdasági folyamatok ígérnek munkát és megélhetést a vidéki népességnek és feladatot a környezetgazdásznak. Ideje tisztáznunk, hogy mi a feladata az ökológusnak, környezetmérnöknek és környezetgazdásznak az erőforrás-gazdálkodásban, mert csak ezzel összhangban lehet a képzési és kimeneti követelményeket kidolgozni és egységesíteni a felsőoktatásban.

Változó vidékgazdaság

A fejlettebb térségek után már nálunk is elkezdődött ez a folyamat, felértékelődik a vidékgazdaság. 1994 óta átlagosan évi 0,7 százalékkal növekszik a vidéki népesség (Kovátch, 2002). Reurbanizációnak nevezik a vidék városiasításával és a város vidékiesítésével terjedő vidékesedést, és a vidékgazdaság multiplikálásának az erőforrások helyi értéksokszorozását. A modern mezőgazdaság iparszerű búzaföldje 1999. évi országos átlaghozammal és felvásárlási átlagárral számolva 72 ezer forint árbevételt termelt egy hektáron. Ráadásul már a szállítás, tárolás, kereskedés, feldolgozás és fogyasztatás munkahelye és haszna is kikerült a vidéki népesség élőhelyéből. Ezzel szemben a most formálódó posztmodern vidékgazdaság földhasználata funkcióbővítés, ökoszisztéma-szolgáltatás, diverzifikálás, multiplikálás környezetgazdálkodó alapelveket kezd alkalmazni, és nagyságrendekkel nagyobb érték termelésére képes, mint a modern. A Tisza vizével és tápanyagával gazdálkodva, szintén az 1999. évi felvásárlási átlagárral számolva, a funkcionális ártéri elsődleges és másodlagos nyersanyag-termelés egy hektárra eső évi árbevétele messze meghaladja az iparszerű búzaföldét: halászat: 280, erdő: 135, gyümölcsös: alma: 576, szilva: 737, dió: 894, legeltetés: vágómarha: 100, tejelő marha: 236, vágójuh: 142 ezer forint (Oláh, 2002). A modern iparszerű vidékgazdasági modellhez képest tíz-húszszorozódik a földhasználat nyersanyagár-bevétele. Ha ehhez még hozzáadódik a nyersanyagok multiplikáló láncolatának vidékre való visszatelepülése, a fogyasztó turistával bezárólag, érzékelhetővé válik a bővülő vidékgazdaság víziója.

Még ennél is lényegesebb azonban, hogy a vidék valódi értékét azok a gazdaságfenntartó, sőt életfenntartó ökoszisztéma-szolgáltatások adják, melyeket a piacgazdaságban csak most kezdenek, úgynevezett közvetett környezetgazdaság-tani módszerekkel mérni. A jó minőségű víz, levegő, oxigén, éghajlat, táj és nyugalom naponta újratermelődik a vidékgazdaságban, mindez egyre nagyobb veszélybe kerül környezetgazdálkodás nélkül. A GUMBO modell szerint a Föld bioszférájának évi ökoszisztéma-szolgáltatási értéke 180 billió USD, ami négy és félszer nagyobb, mint a világgazdaság egyesített GDP-je (Boumans és mtsai, 2002). Márpedig az ökoszisztéma- szolgáltatások döntően a vidékgazdaság részét képezik, és egyre inkább piaci ára kezd lenni a természetnek. Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk, hogy a vidéki szolgáltatások közhaszna már ma is négy és félszerese a piacgazdaságban mért összesített világgazdasági GDP nagyságának. Ezt bizonyítják a legújabb globális felmérések természetitőke- és ökoszisztéma-szolgáltatási értékek száraz számai. Amerikai és skandináv környezetgazdaság-tani elméleti és gyakorlati kutató közgazdászcsoportok közel két évtizedes, sok millió USD költséggel végzett felmérésének végszámai ezek. A földhasználatok természetitőke-értéke azt jelzi, hogy piacosítva mennyiért lehet eladni vagy vásárolni az ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtó egy hektár erdőt, vizet, gyepet vagy szántót (nedvesföld: 20, erdő: 14, gyep: 8, szántó: 8, település: 4, burkolt: 0 millió Ft ha). Az ökoszisztéma- szolgáltatásokat nyújtó természeti tőke évenkénti gazdasági értéke pedig azt jelzi, hogy hektáronként és évenként mennyi megújuló hasznot termelnek az egyenként kiszámított és gondosan összesített szolgáltatások (nedvesföld: 2,9; erdő: 0,4; gyep: 0,2; szántó: 0,1; település: 0,02; burkolt: 0 Ft ha/év). A világátlaghoz hasonló nagyságrendű néhány ökoszisztéma- szolgáltatás újabban mért hazai piaci értéke is (árvízvédelem: 166–417, szennyvíztisztítás: 57–304 és ökoturizmus: 144 ezer Ft ha/év) (Oláh, 2005). Ennyit ér tehát a vidék. Az iparszerű mezőgazdaság 72 ezer Ft ha/év árbevételével szemben a posztmodern vidékgazdaság minden hektárja többmilliós bevételt hozhat a vidéki népesség és a nemzetgazdaság számára.

Erre készülődik a posztmodern vidékgazdaságban az ökoszisztéma-szolgáltatások és a társadalmi tőke elegendő ismeretével rendelkező, és a természet törvényeit tudatosan alkalmazó általános környezetgazdálkodási szakember, a környezetgazdász. Előtérbe kerül a táji alapú integrált posztmodern tervezés és fejlődés, amely az ökoszisztéma-kezelési irányelveket, valamint az ökológiai földhasználat és fenntartható fogyasztás koncepciókat, elveket, eljárásokat alkalmazza. Érvényesülnek a posztmodern vidékfejlesztés kiemelt trendjei és irányelvei. Előtérbe kerülnek azok a vidéki tájban korábban még észrevétlenül működő funkciók, amelyek a környezetgazdász nélkül eltűnnek a tájból, de amelyek nélkül egyetlen emberi közösség sem élhet egészségesen (Heilig, 2003): éghajlat, árvízvédelem, vízvédelem, biodiverzitás, kultúrdiverzitás, lakótáj, látványtáj, közvetítő, turizmus, szolgáltatás, anyagforrás, energiaforrás, hulladéktároló szolgáltatások. Újraértékelődik a vidékgazdaság fogalomrendszere. Mindennek oktatására vállalkozik a környezetgazdálkodási mérnök alapszak.

Milyen elvekre épüljön, és milyen keretekbe szerveződjön a fenti folyamat gyorsítására felkészítő felsőfokú szakmai képzésünk? Azoknak a vidékgazdaságot üzemeltető új évfolyamoknak a felkészítésére, akik a természeti erőforrást faló, mérgezett tájat és elviselhetetlen gazdasági externáliát termelő és társadalomra kényszerítő iparszerű agrobiznisz megszelídítésére és természetesítésére vállalkoznak. Ezekre a kérdésekre már bőséges tapasztalatokkal válaszok és megoldások születtek. Ezeket kellene alkalmaznunk az új szakok indításánál.

Ki a környezetgazdász

A termelési tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó szakmák egymásra épülését az anyagszerveződés és társadalomszerveződés ismeretelmélete szerint célszerű áttekinteni. A természet szerkezeti és működési törvényeit, legújabban a természet-anyagcsere és társadalom-anyagcsere folyamatait az ökológus tárja fel és továbbítja a társadalomhoz. Az ökológus által feltárt általános, minden erőforrás-fogyasztó ágazatra érvényes ismereteket a környezettanár tanítja, a környezetmérnök alkalmazza a technikai kivitelezésekben és beavatkozásokban, a környezetgazdász pedig hasznosítja a szervetlen, szerves és társadalmi kölcsönható erőket integráló gazdálkodásban. A természeti törvények alkalmazására specializálódott szakmákon kívül természetesen az ökológiai ismeretek minden gazdasági tevékenységre hatással vannak. Mégpedig a természeti erőforrások kimerülésével arányos mértékben alakítják át a környezetszennyező eljárásokat. A részletes környezetgazdálkodás lassan már mind a tíz erőforrás-fogyasztó ágazatban alkalmazza a feltárt természeti ismereteket, így lesz minden gazdasági ágazat egyben környezetgazdálkodó is. Egyértelmű, világos és éles társadalomszerveződési határok vannak tehát az ökológus, környezettanár, környezetmérnök és környezetgazdász, valamint az egyes erőforrás-fogyasztó ágazat művelésére képezett környezetgazdálkodó mérnök, mondjuk az agrármérnök, erdőmérnök vagy bányamérnök között.

Persze az agrármérnök, miként az erdőmérnök megnevezés is, a zsákutcába keveredett modernizmus terméke, a búcsúzó karteziánus ipari civilizáció mechanikus szülötte. Az iparszerű mezőgazdálkodás és erdőgazdálkodás elszabadult harcosai ők, akik, miközben legyőzték, pontosabban felélték a természetet, a földművelést is csupán mechanikus gépezetnek, technikának tekintették. A XX. század második felében rendkívül hatékonyra olajozott ipari társadalom igen gyorsan elfogyasztotta a természeti erőforrásokat, ezért a formálódó információs civilizációban újra előtérbe kerül a földműves-civilizáció földműves- és gazdászeszméje. ők voltak azok, akik együttműködésben a természettel, szervetlen, szerves és társadalmi kölcsönható erőforrásokat integráló és hasznosító gazdálkodást folytattak. A gazdász egyben gazdája is, nem csak kezelője a természetnek. Ha a posztmodern vidékgazdasághoz képezünk szakembereket, ezért is kell világosan megkülönböztetni a technikai kivitelezéseket és beavatkozásokat végző környezetmérnök és a természeti erőforrásokkal gazdálkodó környezetgazdász munkáját. A szavaknak, ezért a szakmák vagy képzési szakok megnevezésének is, valóságszervező erejük van. Sőt az alapszavak történetiek. Ráadásul nem csak a múltra, de a jelenre és a jövőre is alapozzák és befolyásolják cselekedeteinket (Bogár, 2003). Ezért az általános környezetgazdálkodás feladatait végző szakembert képező alapszak megnevezésére a „környezetgazdász” megnevezés egyértelműbben kifejezi és szervezi a valóságot, mint a „környezetgazdálkodó mérnök”, vagy az érthetetlenül újra elővett, egyszer már meghaladott „környezetgazdálkodó agrármérnök”. Hasonlóan pontos, valóságszervező erejű és a környezetgazdásztól világosan elkülönülő a műszaki képzési területen megnevezett környezetmérnök alapszak is.

Mi a környezetgazdálkodás?

A környezetgazdász feladata a változó és bővülő vidékgazdasággal együtt napjainkban formálódik. A környezetgazdálkodás mint tantárgy is csak nem régen jelent meg a felsőoktatási szakok tematikáiban, és még sokáig a környezetvédelemmel azonosították. A szakindítást benyújtó nyolc felsőoktatási intézményből öt még ma így oktatná a környezetgazdálkodást, továbbra is elválasztva egymástól a termelést és a védelmet. Kényszerűen alkalmazkodnak az iparszerű technológiák bűvöletéhez. Az ipari civilizáció szétválasztotta a termelőt és a szennyezőt, kényszerből kialakította a környezetvédő ipart, majd kifejlesztette az elszennyezett környezet tisztítására képező felsőoktatási szakokat és tantárgyakat. A modern ipari civilizáció a természet feletti uralomra szerveződött. Szinte természetessé vált, hogy az iparszerű technológiákkal minden termék előállítása energiafogyasztással, természetfogyasztással, szennyezéssel jár együtt. Nincs ezzel semmi baj, hiszen energiával tudást, ismeretet is elő tudunk állítani a keletkező kibocsátások kezelésére. Sorra alakultak és bővültek a tantárgyak az elszennyezett környezeti elemek kezelésére, védelmére.

A modern ipari civilizáció a természet feletti uralomra szerveződött.

Csakhogy az ezredfordulóra elfogyott a természet, még a bioszféra légköre és az időjárás is átalakult. Az embernek nincs sok választása, az információs civilizáció perspektívája kezdi visszahozni a földműves-civilizáció környezetgazdálkodási gyakorlatát, amelyben egyben a termelő saját erőforrásainak védője is. Ezért fenntarthatóan gazdálkodik környezetével. Ennek ellenére a felsőoktatási környezetgazdálkodás tantárgyi tematikák többsége még ma is alig különbözik a környezetvédelem tantárgyi tematikáktól, vagyis nem a környezettel való gazdálkodást, hanem a szennyezett környezeti elemek megtisztítását oktatják. Valamelyes előrelépést jelentett Madas (1985) körülírt fogalmazása, mely szerint a környezetgazdálkodás a környezet szabályozott hasznosítása, tervszerű fejlesztése és hatékony védelme. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az iparszerű technológiák nagyon is szabályozottan szennyezték a környezetet, a környezet fejlesztéséről beszélni pedig kifejezetten a természet leigázását célzó modernizációs eszme újrafogalmazása. Lassan belátjuk, hogy a környezetgazdálkodás nem más, mint az ökológiai ismeretekkel kifejlesztett ökotechnológiák alkalmazása a gazdálkodásban. Az általános környezetgazdálkodás az általános ismereteket, a részletes környezetgazdálkodás (a gazdálkodó ágazatok) pedig az ágazati speciális ismereteket oktatja. Ez határozza meg a környezetgazdász alapszak tantervét, illetve alapozó és szakmai tárgyait is.

Környezettervezés tantárgykör

A szakmai törzsmodulban a környezettervezés (területtervezés, területi tervezés vagy területi tervezés és fejlesztés) tantárgy környezeti tervezés és fejlesztés ismereteket oktat, elfogadhatóan egységes tartalommal minden egyetemen és főiskolán. A tervezés és fejlesztés holisztikus rendszerszemlélete azonban még nem meghatározó a tantárgyi tematikában, pedig a természetalapú környezetgazdálkodásban növekszik az igény a tájalapú integrált tervezés iránt. A felsőoktatási BSc szakképzés feladata a piacképes szakképzettséghez szükséges alapismeretek elsajátítása azzal a céllal, hogy az alapfokozatú végzettségi szint lehetővé tegye a szakterület önálló gyakorlati művelését, valamint alapozzon a további MSc- és PhD-tanulmányok folytatására. A környezettervezés tantárgykörben képzési és kimeneti követelmény a természeti törvényekre alapozó ökológiai környezettervezés és földhasználat egységes koncepciójának, alapelveinek és irányelveinek elsajátítása. Ezt nehezítheti, ha a differenciált szakmai ismeretek (szakirányok) között a felsőoktatási intézmények kutatási és oktatási hagyományaik és választott szakirányaik speciális ismeretanyaga szerint aránytalanul sok specializált tantárgyat oktatnak a környezettervezés tantárgykörben: környezettervezés, területtervezés, földhasználat, területrendezés, településrendezés, tájrendezés, településfejlesztés, területfejlesztés, vidékfejlesztés, kertépítészet, tájépítészet.

A posztmodern földhasználati és gazdálkodási tervezésben már nem válik szét a termelő és a környezetvédő érdekeltsége, motivációja és felelőssége, hanem termelés és védelem egyetlen szubjektumban integrálódik, éppen ez adja a posztmodern területfejlődés (modernül: területfejlesztés) lényegét. A válságba került modern területfejlesztés helyett a fejlődés felelős és szervesebb jövőjét építő környezetgazdálkodási paradigma kényszerű feladásáról panaszkodik Környezettervezés címmel megjelent tankönyvében a szerző (Konkolyné Gyuró, 2003). Fájlalja, hogy a jövő szakembereinek felkészítésében a ma még szétdarabolt tervrendszerekhez kényszerült könyvével alkalmazkodni. Valóban szinte áttekinthetetlenre szaporodtak a tervező és fejlesztő „szakterületek”, amelyek környezeti, környezetvédelmi, természetvédelmi, tájgazdálkodási, vidékfejlesztési, területfejlesztési, településrendezési, területrendezési, tájrendezési koncepciók, stratégiák és programok, valamint területtervezés, környezettervezés és még ki tudja, hogy hányféle néven nevezett speciális, egymást gyakran átfedő tantárgyak gátolják a fenntarthatóság integrált intézményét és tervezési rendszerét. Pedig egyre világosabbá válik, hogy csak a különböző érdekcsoportokhoz felparcellázott modern és mechanikus tervezési és fejlesztési rendszer teljes átalakítása vezethet el a tájalapú integrált tervezés és fejlesztés posztmodern jövőjébe, ahol a tervezési és fejlesztési területek méretét és alakját már nem mesterséges közigazgatási határok, hanem vízgyűjtő és ökorégió természetes tájhatárok formálják.

Környezettechnika tantárgykör

A környezetgazdálkodási mérnök szak BSc-MSc-PhD felsőoktatási folyamatláncban a környezettechnika tantárgykör még tükrözi azt a XX. század végi gazdálkodási paradigmát, ami szétválasztotta a termelőt és a környezetvédőt. Ennek megfelelően alakultak ki a környezettechnika tantárgyai is: környezetállapot-felmérés, térinformatika, környezetvédelmi méréstechnika, környezettechnika. A környezetállapot felmérése mellett a hangsúly a környezeti elemek védelmét biztosító speciális eljárások, technikák és technológiák bemutatására, sőt két egyetemen az emisszió (hulladék)-mérés és -kezelés technikáira szűkül. Egyetlen egyetemen történik jelentős kísérlet a környezettechnika tantárgy tematikában a környezetkímélő vagy ökogazdálkodás növénytermesztési és állattenyésztési általános eljárásainak, technikáinak és technológiáinak az oktatására. Pedig az ezredvégi környezetgazdálkodási törekvések lényege a környezethasználó termelő- és a környezetvédő tisztítótevékenységének összevonása. A környezettechnikai tantárgykörhöz tartoznak mindazon környezetgazdálkodási eljárások – mind a tíz erőforrás-fogyasztó gazdasági ágazatban –, amelyek sajátos ágazati technológiákkal kapcsolatot létesítenek a társadalom és a természeti erőforrások között. Különösen a környezettel közvetlen kapcsolatot létesítő elsődleges gazdasági ágazatok, természetvédelem, vízgazdálkodás, földművelés, növénytermesztés, állattenyésztés, erdőgazdálkodás, energia- és anyagbányászat, háztartás, turizmus, de még a másodlagos feldolgozó gazdasági ágazatok, energia- és anyagiparok, vagy akár a harmadlagos szolgáltató gazdasági ágazatok általános technológiai koncepciói és alapelvei is.

Környezetvédelem tantárgykör

A premodern korban még szerves egységet képező termelő-, és környezetvédő tevékenység az ipari civilizáció során, különösen a XX. század második felében élesen szétvált egymástól. Kialakult a környezetvédelem iparág és a környezetvédelmi tantárgyak sokasága. A környezetvédelem tantárgykör az egyes környezeti elemek védelmét, szennyezését, tisztítását ismertető (zajvédelem, sugárvédelem, levegővédelem, vízvédelem, talajvédelem) tantárgyakon túl a különböző anyagszerveződési szinteket védő tantárgyakat is kifejlesztette (erdővédelem, tájvédelem, természetvédelem). A környezeti elemek védelme tárgyak tematikái kifejezetten a szennyezésre és a tisztításra koncentrálnak, csak egyetlen egyetem helyezi a hangsúlyt megelőzésre és az ökotechnológiák alkalmazására.

Az ipari civilizáció globalizálódó sémája szerint az árutermelő gazdaság terméket állít elő környezetfogyasztással és szennyezéssel. Ez élteti az elkülönült környezetvédelmet, melynek kényszerű feladata, hogy technikai ismeretek és parlamenti szabályozás eszközeivel, a zöldek nyomására csökkentse és kezelje a szennyezést. Jövedelmező környezetvédelmi ipar alakult ki, sajátos talaj-, víz- és légtisztító berendezéseket gyártókkal és lobbizó érdekképviseletekkel. A korlátlan gazdasági növekedéshez piacosított „szennyezzünk és tisztítsunk” elv szerint előállított termék profitéhesen gerjeszti a szennyezést, majd e szennyezés feldolgozásával kétszeresen növeli a bűvös GDP-t, és busás hasznot hoz a „környezetvédelmi iparnak”.

Környezetgazdálkodás tantárgykör

Minden erőforrás-fogyasztó ágazat a környezettel gazdálkodik. Kezdetekben jó gazda módjára használta és egyben védte is erőforrásait, csak a XX. század második felében vált el élesen egymástól a szennyező termelő- és a tisztító környezetvédő ipar. Az erőforrások kimerülésének kényszerében az ökotechnológia térhódításával terjed az ökológiai gazdálkodás eszméje és gyakorlata, mind a tíz erőforrás- fogyasztó ágazatban, vagy legújabb megnevezéssel, minden társadalmi anyagcseretípusban. Az általános környezetgazdálkodás a természet-anyagcsere, társadalom-anyagcsere és erőforrás-gazdálkodás, minden erőforrás-fogyasztó ágazat működését meghatározó, általános törvényeit feltáró tudomány és ezeket az ismereteket oktató tantárgy. A részletes környezetgazdálkodás végtelen számú tantárgya részletezi az egyes erőforrás-fogyasztó ágazatokban alkalmazott speciális ökotechnológiák, termelési folyamatok és eljárások szerkezetét és működését. Mivel a környezetgazdálkodás az ökológia tudománya által feltárt természeti törvényeket alkalmazza a gazdálkodásban, a tantárgykörhöz tartozó tantárgyak az ökológiát, a technikát, az ökotechnikát és az ökotechnológiát kapcsolják a gazdálkodáshoz: ökológia, tájökológia, településökológia, közlekedésökológia, gyártásökológia, földhasználatok, tájgazdálkodás, tájhasznosítás, hulladékgazdálkodás, ökológiai gazdálkodás, környezetpolitika, környezetgazdálkodás. Az egyetemek és főiskolák többsége azonban még változatlanul környezetvédelem tematikát oktat környezetgazdálkodás címen, vagy környezetgazdálkodást önálló tantárgyként egyáltalán nem is oktat. A környezetgazdálkodási szakot Magyarországon elindító főiskola, majd két másik felsőoktatási intézmény mára már egyértelműen az általános környezetgazdálkodás természeti törvények és gazdálkodás összevont tematikája szerint oktat.

Minden erőforrásfogyasztó ágazat a környezettel gazdálkodik.

Információs civilizációban a környezetgazdálkodás célja a gazdálkodás és környezetvédelem szétválásának megszüntetése, a termék-előállító szennyezés és tisztítás elkülönülésének felszámolása, a „hogyan termelj, hogy ne szennyezz” elv megvalósítása. Ezt kutatja, és erre tanít a környezetgazdálkodás. Tevékenysége és tudományterülete a környezeti problémák sokasodásával és a természeti erőforrások túlfogyasztásával párhuzamosan bővül és fejlődik. Koncepciói, alapelvei és irányelvei, részben a módszertani gyarapodás eredményeként is, gyorsan változnak, átalakulnak. Folyamatosan jelennek meg a környezetvédelem és környezetgazdálkodás címszó alatti kézikönyvek, tankönyvek. A terület oktatása, a tantárgyi tematikák változnak, átalakulnak. Szükséges a terület elméleti alapozása, a szétszórt ismeretanyag szintézise. A környezetgazdálkodás nem más, mint az ökológia alkalmazása a termék- és szolgáltatás-előállítási folyamatokban, ezért úgy minimalizálhatjuk a szennyezést, ha nemcsak a pénz, hanem az ökológia törvényei is irányítják a termelők tevékenységét.

Kulcskérdés azonban, hogy milyen ökológia alkalmas erre, hiszen az ökológusok ez ideig inkább a természeti ökoszisztémák, folyóvizek, állóvizek, gyepek és erdők folyamatait vizsgálták előszeretettel. A környezetgazdálkodás olyan ökológiakoncepcióra épül, amely a gazdálkodó táj háztartását, anyagcseréjét vizsgálja, nemcsak a populációk és társulások szerkezetét, változásait és kölcsönhatásait, amint azt a fitoökológia, zooökológia vagy általában a szünfenobiológia teszi. Még ennél is fontosabb azonban, hogy kiemelten vizsgálja az ökoszisztéma legmeghatározóbban ható komponensét, az egyre hatékonyabb embert és gazdaságát meghatározó kultúrát, politikát, etikát a nooszféra szerveződési szinten. Az ökológia nem kevesebb, mint az emberrel együtt élni kényszerülő természet, valamint a természetet fogyasztó gazdaság, másképpen az erőforrás-fogyasztás háztartásának a tudománya. Nehezíti minden erőforrás-fogyasztó munkáját az a tény, hogy a szakemberek többsége az ökológiát nem így, hanem sokkal szűkebben értelmezi és tanítja. Csupán természetvédelemre, azon belül is a botanika és zoológia kétségtelenül fontos objektumaira, maximum az ökoszisztémák fenodinamikájára koncentrál, és alig foglalkozik az egész táj és erőforrás-fogyasztás anyagcseréjével, beleértve az ember gazdaságát, mint az ökoszisztémák és a teljes bioszféra leghatékonyabb komponensét, pedig az ökológia nem kevesebb, mint az emberrel együtt élni kényszerülő természet háztartásának a tudománya. Természethiányos korunk követelménye, hogy az embernek csak az ilyen ökológia által feltárt természeti törvények szerint legyen munkája, megélhetése, biztonsága és működhessen gazdasága. Gazdálkodással, majd kényszerű tiltásokkal, a helyi közösségek ellenére sehol sem sikerült az ember tevékenységét, érdekeit és hatásait nem tartalmazó természeti szerkezeteket és erőforrásokat megvédeni. Az ökoszisztémák többi veszélyeztetett élőlénye számára is csak úgy lesz biztonság a gazdálkodásban, ha az ökológia felvállalja az egész holon kutatását, az emberi közösség és környezete kölcsönhatását, vagyis a környezetgazdálkodást. Csak ilyen ökológia lehet partnere gazdának, mérnöknek, és segítheti az ökológiai mérnöklést, az ökológus, a gazda és a mérnök közötti szövetséget, amely végül egy szubjektumban egyesül a formálódó posztmodern vidékgazdaságban. Csak így valósulhat meg a fenntartható környezetgazdálkodás a tájban.

IDÉZETT IRODALOM

Bogár L. 2003. Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest.
Boumans R., R. Costanza, J. Farley, M. A. Wilson, R. Portela, J. Rotmans, F. Villa and M. Grasso, 2002. Modeling the dynamics of the integrated earth system and the value of global ecosystem services using the GUMBO model. Ecological Economics 41:529–560.
Konkolyné Gyuró É. 2003. Környezettervezés. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Heilig G. K., 2003. Multifunctionality of landscapes and ecosystem services with respect to rural development. Pp. 39–51. In: Helming K. and H. Wiggering (Eds.) Sustainable development of multifunctional landscapes. Springer Verlag, Berlin.
Kovátch I. 2002. Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Napvilág, Budapest.
Ma S. 1985. Ecological engineering: application of ecosystems principles. Environ. Conservation. 12:331–335.
Madas A. 1985. Ésszerű környezetgazdálkodás a mezőgazdaságban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Mitsch J. W. and S. E. Jorgensen. 1989. (eds.) Ecological Engineering. An introduction to ecotechnology. Wiley, New York, pp. 472.
Odum H. T. 1971. Environment, Power and Society. Wiley, New York, pp. 331.
Oláh J. and Pekár F. 1997. Ecotechnological and socioeconomic analysis of fish farming systems in the freshwater area of the Mekong Delta. Cantho University Press, pp. 124.
Oláh J. 2002. Természettermelő földművelést. Pp. 41–45. In: Dulai S. és
Győri-Nagy S. (szerk.) Szántani kén', tavasz vagyon… Föld – vidék – politika az ezredforduló után. Válasz Könyvkiadó, Budapest.
Oláh J. 2004. Környezetgazdálkodási modellek. Valóság 47(3): 1–15.
Oláh J. 2005. Ipari hulladékok útépítési alkalmazásának nemzetgazdasági hasznai. Greenscape Tanulmányok. p. 87.
Oláh J. 2005. A környezetgazdálkodás anyagcsere koncepciója. Valóság (közlésre elfogadva).
Uhlman, D. 1983. Entwicklungstendenzen der Ökotechnologie. Wiss. Z. Tech. Univ. Dresden 32:109–116.