A Polgári Szemle áprilisi számában jelent meg Cséfalvay Zoltán Mindig van egy másik út is – Tíz tétel a globalizációról című elemzése. Írásában a globalizáció jelenséghalmazát és annak Magyarországra vonatkozó aspektusait próbálja sorba venni. Mivel a szerző több állításával és következtetésével, olykor megközelítésével nem értek egyet, érdemesnek tartottam egy „válaszelemzés” megírását.

Cséfalvay Első tételében úgy kezdi elemzését, hogy „Nem arról van szó tehát, hogy vajon önmagában jó-e vagy sem a globalizáció, hanem arról, hogy Magyarország jó és aktív válaszokat ad-e a globalizáció kihívásaira.” Az egyre inkább globalizálódó világ torz struktúráinak (külső természet roncsolása, a belső, spirituális értékek devalválódása stb.) elemzésére itt most nem adódik elég hely (ezek meglétében talán egyetértünk), de azért egyet leszögezhetünk: igenis fontos az, hogy jó vagy rossz (globalizációs) struktúrákkal állunk-e szemben! Lehet-e egy alapvetően rossz berendezkedésre „jó” válaszokat adnunk lokális szinten? Más kérdés – erre Cséfalvay nem mer egyértelmű választ adni –, ha a szerző „jónak” vagy legalábbis neutrális folyamatnak tételezi a globalizációt…

Mindjárt a fenti gondolatot követi a szerző azon állítása, hogy „Aki kimarad, az lemarad – leszakad a gazdasági versenyképességben és életszínvonalban.” Ennek kapcsán csak az a kérdésem lenne, hogy a globalizációból már részesedő Kínában, napi két dollárért dolgozó gyerekmunkás részese ugyan a folyamatnak, de nem „szakad-e le” ennek ellenére? Erre válaszként rögtön jöhet Cséfalvay másik „törvénye”, hogy „aki csak passzívan befogad és nem tesz hozzá semmit adottságaiból, saját értékeiből, erőforrásaiból a globális hálózatokhoz, szintén lemarad a globális versenyben”. Lehet, hogy ez számára észrevétlen dolog, és a lokális hálózatok „kézzelfoghatóan” nem tesznek hozzá semmit a folyamatokhoz, de éppen itt van a kutya elásva. A globalitás hatalmi aktorai ugyanis teljesen magától értetődőnek tartják, hogy a lokalitás (passzív) erőforrásai rendelkezésre állnak, csak éppen arra nem fordítanak figyelmet, hogy ezek az erőforrások nem maguktól, a semmiből lettek, hanem évszázadok, generációk közös munkájából keletkeztek. Ezzel összefüggésben szokta emlegetni Bogár László a „lokalitás imáját”, ami valahogy úgy hangzik, hogy „Isten hozott, globális nagyúr, persze használd az erőforrásainkat, de kérünk téged, hogy legalább annyit hagyj meg nekünk, amennyi önmagunk és évszázados struktúráink, erőforrásaink újratermeléséhez vagy megőrzéséhez, ápolásához elegendő!” Cséfalvay szavaival élve, a passzív befogadás tehát „nem semmi”! Bogár „imája” egyébként élesen megcáfolja Cséfalvay azon kijelentését (a Második tétel végén), hogy a globalizáció eme kritikusai szerint a „GLOBALIZÁCIÓ = NEMZETI ÖNFELADÁS”. Éppen nem erről van szó: a globalizáció hatalmi aktorainak is érdeke, hogy hosszú távú „működőképességük” érdekében a fizikai és spirituális reprodukcióhoz elégséges minimumot „visszacsorgassák”a lokalitás erőinek.

A fenti alapvetésekből kiindulva a szerző megállapítja, hogy szerinte nem „a globalizáció kárhoztatása” a feladat, mert az nem lenne több, mint szimpla piacellenesség. Ennek kapcsán Cséfalvay „ráront” Szalai Erzsébetre (az „új kapitalizmus neomarxista ihletettségű kritikusára”) és Bogár Lászlóra (aki a szerző szerint „a nemzetállamokat elnyomorító globális összeesküvés rémével ijesztget”). Cséfalvaynak ők képezik le a magyar szellemi elit kétoldali globalizációkritikusait, akiknek csak politikai „pamfletekre és röpiratokra” futotta erejéből.

Lehet, hogy Cséfalvay szerint a globalizáció kárhoztatása puszta piacellenesség, és hogy Szalai, illetve Bogár valóban radikális hangot ütnek meg, de akkor ő minimum egydimenziós: a globalizációnak ugyanis csak egyik tényezője a gazdaság és a piac működési folyamatainak, dimenzióinak megváltozása. Kiszámolták ugyanis, hogy egy átlagos életkorú ember „létidejének” mindössze 7(!) százalékát fordítja gazdasági tevékenységre. Mindeközben a mainstream politika és nyilvánosság nagyobbrészt a gazdaságról, a gazdaság állapotáról, versenyképességről, GDP-ről beszél. Ezek alapján úgy tűnhet, mintha az ember élete többnyire a gazdasági folyamatokban való részvétellel telne el… A fenti adatból következik, hogy az ember (ha úgy tetszik a lokalitás embere), életének 93 százalékát saját újratermelési folyamataira (humánreprodukció) fordítja, így például alvásra (30 százalék) vagy televíziózásra (15 százalék). Már amennyire a tévézés humánreprodukciónak minősül valaki számára…

Nem tudom, hogy Cséfalvay szerint Bogár László Magyarország és a globalizáció¹ című könyve a politikai pamflet vagy röpirat kategóriájába tartozik-e, de Bogár a globalizáció egészét vizsgálja, és nem ragad le a gazdasági viszonyoknál. Másfelől, ha ennyire nem tartja vitaképesnek Bogár könyvét a globalizációról szóló diskurzusban, akkor miért kezdeményezett Cséfalvay konferenciát Bogár könyve megjelenése kapcsán a Kodolányi János Főiskolán? (Bogár piacellenességgel való megvádolása egyébként ezen a konferencián is megtörtént Cséfalvay részéről.) Ezen a konferencián Cséfalvay úgy fogalmazott, hogy „a globalizáció szereti a lokalitást”, erre én aktualitásként a verespataki aranybánya példáját említettem. Mint ismeretes, egy templomot akarnak/akartak lebontani, és a település temetőjét kellene „elköltöztetni” a bánya miatt…

Visszatérve a szerző vádjára, miszerint Bogár a „globális összeesküvés rémével ijesztget” – ezekben az összeesküvés-elméletekben inkább az a rémisztő, hogy olykor igazak. (Mellesleg Bogár éppenhogy David C. Korten hasonlatát szokta idézni, mely szerint a globalizáció egy olyan traktorhoz hasonlítható, amelynek fülkéje megrendítő módon üres!) Manapság divatja van annak, hogy a fenti felvetéseket és ellentmondásokat egyesek elintézzék, a szőnyeg alá söpörjék azzal, hogy pusztán néhány fantaszta összeesküvés- elméletéről van szó, amikor egyesek a globalizációt működtető multinacionális cégek és/vagy szervezetek, a világmédia és néhány fegyelmező szerv (például az IMF) együttműködéséről beszélnek, holott ezek a látható és láthatatlan szerveződések egységes egészként biztosítják a pénz megfelelő forgási sebességét. Orbán Viktor ezt a tényt a következőképpen fogalmazta meg 2004. január 17-én, a Magyar Kultúra Napján:

„Azok a magánbirodalmak és magánállamok, kedves Barátaim, amelyek a nemzetállamok mögött és között a bankárvilágot uralják, és mint a polip csápjai, mindenhová elérnek. Némelyik termel, olajat forgalmaz, vagy bankja, televíziója van, újságja, politikai pártjai vannak, de vannak olyanok is, amelyek már ennyire sem megfoghatóak. És mégis úgy szólnak bele az életünkbe, úgy irányítanak, hogy közben semmilyen felelősséget nem vállalnak. Sem nép, sem táj, sem semmilyen élőlény iránt. És semmilyen közösséghez, csak a pénz és a haszon világához tartoznak.”²

Ennek kapcsán csak egyetlen konkrét példa: a WTO nyolcszáz küldöttjét nem a tömegek választják; azokat a nagyvállalatok delegálják. A „világot irányítók” rendszeres tanácskozásai egyébként már korántsem annyira titkosak, hogy összeesküvés-elméleteket kellene gyártani a (gazdasági) világ működésének értelmezéséhez. A svájci Davosban minden évben összegyűlik ugyanis a globális elit: cégvezetők, tudósok, politikusok és a média vezető alakjai találkoznak: az „olümposzi narratíva figurái” (György Péter kifejezése). Azért a titokzatosságot – ameddig lehet – az ebben partner globális média még igyekszik biztosítani, így aztán az eseményről többnyire csak a konferencia épüle te előtt tüntető-skandáló globalizációellenes csoportokat közvetíti, miközben a benti, érdemi eseményekről nem sok információ jut el a külvilágba.

Legalábbis 2005-ig. Ebben az évben ugyanis szakítottak a szervezők a fenti gyakorlattal, és már popsztárok, színészek is szót kaptak az eseményen, így például Sharon Stone, Angelina Jolie, Richard Gere vagy Bono, a U2 nevű együttes frontembere. A globális főhatalom láthatóan „megijedt”, hogy – Bogár László kifejezésével élve – „mutatványosbódéja” végleg leomlik és a 2005-ös Világgazdasági Fórum a szegénység elleni küzdelmet, a klímaváltozást, az oktatást és az „igazságos globalizációt” (!) tűzte zászlajára. Ennek kapcsán Sir Digby Jones, a Brit Iparszövetség főigazgatója elkeseredetten nyilatkozott, mely szerint a davosi konferenciát „eltérítették” eredeti céljaitól, és holmi sztárocskák vonják felelősségre az üzleti élet szereplőit az imént felsorolt témákban. Digby szerint az üzlet az egyetlen út a tisztább környezethez, jobb oktatáshoz. Hol maradt az üzlet dicsérete? – tette fel a kérdést a Guardian hasábjain 2005. január 31-én³. Mindezt a Magyar Nemzet egyik hétvégi száma így kommentálta: „Pedig ha jobban figyel, rájöhetett volna, hogy éppen e dicséretről volt szó most is. Csak eladhatóbb formában.”⁴

A Davosban születő döntések, események volumenét és súlyát talán jól érzékelteti, hogy Craig Cohon, a Coca-Cola egyik európai marketingigazgatója, miután ellátogatott Davosba a vezérigazgatók konferenciájára, nem sokkal később otthagyta állását, és a mai napig egy, a világmárkák globális dominanciáját és az azok mögött lévő hazugságokat kifogásoló szervezet tagja.

Ugyanakkor igazságtalan lennék, ha nem szögezném le Cséfalvay azon kijelentéseinek helyességét, amely beismeri a privatizáció-liberalizációdereguláció puszta hármasának káros mivoltát (Harmadik tétel). A Negyedik tételben megfogalmazott azon állítások is igazak, hogy Magyarország „lecsupaszodott”: nincs már mit eladni. Ezt a diagnózist már számos alkalommal felállították, már „csak” a konkrét javaslatok hiányoznak arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet kilábalni ebből a „lefelé húzó mezőnyből”.

Erre lehet(ett) Cséfalvay teljesen méltányolandó válasza a Széchenyi-terv. A Hatodik tételben a szerző arról beszél, hogy „Írországban nem szégyenlősek, és nyíltan beszélnek arról, hogy az export vezérelte fejlődési pálya egy duális gazdaság kialakulásához vezet, vagyis erősen exportorientált külföldi nagyvállalati kör, valamint a belső piacra termelő, kevésbé hatékony hazai kisvállalkozói kör kettősségéhez. Nem szégyenlősek ezt kiejteni, mert ebből nem az következik, hogy a külföldi tőke vagy a globalizáció ellen lennének – tehát nem a vagy-vagy logikája szerint gondolkodnak –, hanem – és ez már az »és« gondolatmenete – a két szektor összekapcsolását helyezik előtérbe.” A két szektor összekapcsolása valóban előnyére válhat a lokális gazdaságoknak (is), de – és itt jön be ismét az általam kifogásolt egydimenziós szemlélet –, a globalizáció kapcsán felmerülő problémák további 90 százalékára a választ még nem adtuk meg. Tény, hogy egy „egészségesen” működő, egészséges gazdaságot működtető lokális társadalom a globalizációval járó káros hatások egy részét megszüntetheti, tompíthatja, de mi lesz a globális kihívások azon részével, amelyek már kívül esnek a lokalitás kompetenciáján? (Például a globális média dekonstrukciója, virtuális identitásokat felépítő hatása vagy a környezetszennyezés.)

Habár Cséfalvay Zoltán írásának nem ez a fősodrata, de azért a Kilencedik és Tizedik tételben már eljut oda, hogy a (gazdasági) sikerek hátterében „többnyire olyan tényezőket találunk” (hálózat, bizalom, tudás, miliő), amely humán tényezők ugyan függetlenek a gazdaságtól, mégis óriási hatással van minőségükre a globalizáció. Cséfalvay Fukuyamát és Becket említi ezek kapcsán: a két tudós szerint olyan tényezőknek (is) van szerepe, mint a nagycsalád, egy olyan időszakban – ezt Cséfalvay már Ulrich Becktől idézi – amikor a világ „a totálisan individualizált mobil szinglilét felé halad”. (Lásd média…)

Ezek mentén – habár a szerző írásának nagyobb részéből a gazdaság és a piaci verseny dominanciája, mindenhatóságának túlhangsúlyozása érződik ki – Cséfalvay is eljut addig a felismerésig, hogy „Egy felzárkózó országban a globalizáció viszonyaihoz igazított polgári gazdaságpolitika egyszerre liberális és konzervatív – úgy épít a szabadpiaci versenyre, hogy közben az ország belső erőforrásait, mindenekelőtt humán erőforrásait is erősíti.” A lokalitás imáját ezek szerint Cséfalvay Zoltán is meghallotta?