Ideológiák bűnbakjai és áldozatai

PELLE JÁNOS író, történész.

A kollektív bosszú, melynek során egy csoport tagja csak azért támad meg valakit, mert az illetőt azzal a csoporttal azonosítja, melyet felelőssé tesz előzőleg elszenvedett sérelmeiért, az ősidőkbe nyúlik vissza, és a talio („szemet szemért, fogat fogért”) formájában szerepelt a legrégebbi jogrendszerekben is. A büntető igazságszolgáltatás azonban mindig igyekezett korlátozni, garanciákkal körülbástyázni a megtorlásnak ezt a primitív formáját, és egy olyan független és szakszerű apparátusra (rendőrségre, ügyészségre, bíróságra, szakosodott büntetés-végrehajtásra) bízni az elégtételt, mely elutasítja a „kollektív bűnösség” elvét, és a tényleges bűnelkövetőt bünteti, továbbá az erőszakot a szükséges minimumra korlátozza.

Azokban az európai országokban és vidékeken, elsősorban a Balkán-félszigeten, de Szicília és Korzika szigetén is, ahol az állam hagyományosan gyenge volt, a családi, illetve törzsi vérbosszú, mely a bűnbakképzés primitív formájára épül, egészen a huszadik századig fennmaradt, s egy-egy gyilkosság után évtizedekig tartott, míg számos újabb halott után a szemben álló csoportok „rendezték számláikat”. De a vendetta megmaradt a családok vagy klánok „belügyének”, hiszen hiányzott mögüle az „ideológiai alap”, melynek révén a kollektív bosszút ki lehetett terjeszteni egy-egy szűk régión vagy tájegységen túlra, ezáltal egy meghatározott cél érdekében egyetemessé lehetett tenni a bűnbakképzést.

A boszorkányüldözés

Az első „univerzális bűnbakok” a boszorkányok voltak, azok a férfiak és nők, akiket a 16. és 17. században, illetve a 18. század első évtizedeiben hivatalosan is meggyanúsítottak azzal, hogy a Sátán szolgálatába álltak, s akiket ezért, miután beismerték bűneiket, Isten nevében elítéltek. A kései középkorban, a 14. és 15. században ismerkedett meg az emberiség a boszorkányoktól való félelemmel, mely hamarosan oda vezetett, hogy a boszorkányoknak tekintett személyeket tömegesen kezdték el üldözni. A tizenhatodik században, melyet az utókor szívesebben társít az itáliai reneszánsz gondolkodás és művészet ragyogó eredményeivel, szerte Nyugat-Európában, elsősorban a Német-római Birodalomban, de Franciaországban, Spanyolországban és Angliában is tízezrével gyulladtak meg a máglyák a boszorkánynak tekintett, törvényesen elítélt személyek alatt, akiknek ügyét előzőleg a korabeli világi és egyházi hatóságok „gondosan” kivizsgálták. A hajsza a 17. század végén még Amerikára is átterjedt, hiszen az újonnan érkezett telepesek Salem városában boszorkánypert rendeztek, melyet Arthur Miller örökített meg híres drámájában. Magyarországon az országos jog az 1527. évi VI. törvénnyel intézkedett a boszorkányok üldözéséről, amit az Országgyűlés a vármegyei ispánok feladatává tett.

A boszorkányperek alapvető jellemzője a rendkívüli jogászi megalapozottság, mely a törvények, rendeletek, illetve a boszorkányok üldözéséről 1484- ben kiadott híres-hírhedt pápai bulla formájában nyilvánult meg. Legalább ilyen lényeges azonban, hogy a boszorkányság vádjával perbe fogott s elítélt személyek az esetek túlnyomó többségében, részben a kínvallatás hatására, részben pedig már az első kihallgatások során „beismerő vallomást” tettek, azaz maguk is őszintén hittek abban, amivel vádolták őket. Ez a rendkívül fontos, és a későbbi történészek által gyakran figyelmen kívül hagyott társadalmi tény arra utal, hogy a boszorkányság csak történelmi és tömeglélektani jelenségként értelmezhető, kollektív pszichózis megnyilvánulása volt. Carlo Ginzburg olasz történész nemrég magyarul is megjelent könyvében („Éjszakai történet – a boszorkányszombat megfejtése”) okkal teszi fel a kérdést: „Kinek a hiedelméről van szó? A vádlottakéiról, a bírákéiról, netán mindkettejükéiről? Lehetetlen előre megválaszolni ezt a kérdést.”

Az első „boszorkányok” a valdensek voltak, a 12. században élt Valdó Péter lyoni kereskedőből lett hitszónok követői, aki az evangéliumi szegénységet hirdette. A valdenseket a pápa már a 13. században eretnekeknek nyilvánította, s az egyház az albigensekkel együtt kegyetlenül támadta őket. A valdensek a hatóságok zaklatásai elől a Nyugati-Alpok nehezen megközelíthető völgyeibe húzódtak, s sokáig kitartottak a hitük mellett. A 15. században már azzal vádoltak őket, hogy „ördögi szekta” tagjai, s boszorkányszombatokon vesznek részt, ahol meggyalázzák a keresztény szentségeket. Ezen a területen, Észak-Itália és Dél-Franciaország határvidékén a későbbiekben is gyakori volt a boszorkányüldözés. Az inkvizíció évszázadokon át gyanakodva tekintett a valdensek utódaira, és az itt rendezett perek mintául szolgáltak a boszorkányüldözők számára.

VIII. Ince pápa 1484. december ötödikén bocsátotta ki nevezetes „boszorkánybulláját”, mely a két Németországban tevékenykedő dominikánusinkvizítor, Jacob Sprenger Kölnben és Heinrich Kramer (szerzetesi nevén Institoris) Brémában, Mainzban és Salzburgban szerzett „démonológiai tapasztalataira” épült. „Nemrég a fülünkbe jutott, nagy sajnálatunkra, hogy Felső-Németország különböző egyházkerületeiben az egyik és a másik nemhez tartozó különböző személyek, elfeledkezvén saját üdvösségükről, kitárulkoztak incubus és succubus démonok előtt. Varázslások, bűvöletek, összeesküvések és más gyalázatos babonaságok és mágikus műveleteik révén elveszejtették, megfojtották és megölték asszonyok magzatait, állatok kölykeit, a föld termését, a szőlő termését és a fák gyümölcseit”– hangzik a Summis desiderantes affectibus kezdetű pápai bulla.

A boszorkányok létezésében való hit a boszorkányszombat képzetében teljesedett ki a 16. században.

A két buzgó inkvizítor azonban nem elégedett meg ennyivel: miután évekig tartó „lobbizásuk” eredményes volt, és a pápai bulla „elméletileg megalapozta” a boszorkányok létezését, mintegy „végrehajtási utasításként” megjelentették a Malleus maleficarium (Boszorkányok pörölye) című terjedelmes munkájukat. Ez részletesen szabályozta, hogyan kell lefolytatni a boszorkányság gyanújába esett személyek ellen a vizsgálatot, illetve a pereket, s a különböző tényállások esetén miféle ítéleteket kell hozniuk a bíróságoknak, szem előtt tartva a helyi közösségek érdekeit, illetve a vádlottak lelki üdvösségét. Ezzel Nyugat-Európában kezdetét vette a boszorkányüldözés, mely a legtöbb áldozatot, összesen mintegy százezret, 1480 és 1520, illetve 1580 és 1670 között szedte.

A boszorkányok létezésében való hit a boszorkányszombat képzetében teljesedett ki a 16. században, melynek fő elemeit Ginzburg, a már idézett munkájában, a következőképpen foglalja össze. „A boszorkányok éjjelente gyűltek össze, rendszerint valamilyen elhagyatott helyen, a mezőn vagy a hegyekben. Olykor a testükre kent kenőcsök jóvoltából boton vagy seprűnyélen repülve, máskor állatok hátán vagy állat képében érkeztek. Akik első alkalommal vettek részt a gyűlésen, azoknak meg kellett tagadniuk keresztény hitüket, meg kellett becsteleníteni a szentségeket, és hódolni kellett az emberi vagy (leggyakrabban) állati alakban megjelenő ördögnek. Ezt követte a lakoma, a tánc, az orgia. Mielőtt hazaindultak volna, a boszorkányok kisgyermek zsírjából és más efféléből készített ártó kenőcsöt kaptak.”

Nyilvánvaló, hogy a törvény elé állított boszorkányok, akik tisztában voltak vele, hogy mindenképpen halálra ítélik őket, és „feltáró” vallomásukkal csak a szenvedéseiket rövidíthetik meg, álmaikat, illetve felidézett, pogány gyökerű hiedelmeiket mondták el a bíróság előtt. A boszorkányszombat sok tekintetben a női fantázia terméke, ami csöppet sem meglepő, ha utalunk arra, hogy bár az elítéltek között akadtak férfiak is (elsősorban a természettel „gyanús közelségben”, ugyanakkor magányosan élő pásztorok), a legtöbb elítélt boszorkány azért mégiscsak idősebb nő volt, családi állapotát tekintve pedig özvegy. Vagyis a Sátánnak jóval több menyasszonya volt, mint vőlegénye…

Amikor az inkvizíció megindította az eljárást Isten elárulásának vádjával – mert a boszorkányságot a törvény főbenjáró bűnnek tekintette –, a vádlottnak lényegében semmi esélye sem volt arra, hogy kiszabaduljon a jogi kelepcéből. A gyanúsításhoz elég volt, ha váratlan haláleset vagy baleset következett be, ismeretlen betegség tört ki, vagy bármilyen olyan kellemetlen esemény történt egy közösségen belül, amit a boszorkányok ártó hatásának lehetett tulajdonítani. Ilyen volt, ha egy asszonynak halva született a gyermeke, lesett egy magas létráról, vagy valakinek az átlagostól eltérő volt a szexuális élete. De azért is boszorkánynak nézhettek valakit, ha túl gyakran költözködött, zavarba jött, amikor a boszorkányságról beszéltek előtte, vagy túl gyakran járt templomba.

Bizonyítéknak tekintették, ha az egyik boszorkány bevádolt egy másikat, még ha kínvallatás alatt tette is. Az inkvizíciós bíróság elfogadta gyermekek feljelentését is, akik a szüleiket vádolták meg azzal, hogy állítólag bevezették őket a boszorkánymesterségbe, ami rendes pereknél nem fordulhatott elő. A bírók ugyan soha nem érezték magukon a boszorkányok ártó hatását, de erre is megtalálták a magyarázatot, azt állítva, hogy ők immunitást élveznek, Krisztus különleges kegyelme megkíméli őket a Sátán rontásától. A bíróság gondoskodott a „bizonyítékokról”, melyekből meggyőződhetett arról, hogy valóban boszorkány áll-e előtte. Megkérdezték tőle, hisz-e a boszorkányok létezésében. Ha azt felelte, hogy „nem”, ezzel a Sátán létezését tagadta, ami eretnekségnek minősült. Ha viszont „igennel” válaszolt, rögtön jött a következő kérdés: milyen más boszorkányokat ismer személyesen? Ezután jött a vízpróba, ami abból állt, hogy a vádlottat összekötözve egy folyó vizébe merítették, gyakran úgy, hogy még egy követ is kötöztek rá. Ha nem merült el, nyilvánvalóan boszorkány volt, hiszen a Sátán nem hagyja így elveszni a híveit. Ha viszont elmerült és megfulladt, utólag ártatlannak nyilvánították. Szurkálással, égetéssel addig kínozták őket, míg érzéketlennek bizonyultak a fájdalomra, amit azután ismét csak a boszorkányság bizonyítékának tekintettek.

Jogtörténetünk mintegy ezer boszorkányperről tud. Magyarországon először 1529-ben, Sopronban ítéltek máglyahalálra egy Bernát nevű tehénpásztort, boszorkányság vádjával. A legtöbb ilyen eljárást 1656 után indították, amikor a Habsburg-uralkodók a magyar joganyagba is felvették a Praxis criminalis rendelkezéseit. Az 1728. évi nagy szegedi perben hozták a legtöbb halálos ítéletet, szám szerint tizenhármat. De a Szegeden fellángoló máglyák hatására az akkori uralkodó, III. Károly már megszigorította az eljárás szabályait, s utólag kivizsgáltatta a pert. Leánya, Mária Terézia azután már az „ész nevében” lépett fel a boszorkányperek ellen, melyek közül az utolsót 1768-ban rendezték Magyarországon, jó fél évszázaddal az után, hogy Nyugat-Európában megszüntették az ilyen eljárásokat. De a néprajztudósok szerint a boszorkányokba, illetve tündérekbe vetett hit még a 20. század elején is elevenen élt az egyszerű nép képzeletében, s a nyomai bizonyára még napjainkban sem tűntek el teljesen.

A boszorkányokat üldözőik egy olyan ördögi vonásokkal és ártó szándékokkal felruházott csoport tagjainak tekintették, mely a valóságban soha, csak az emberek képzeletében létezett.

Nyugat-Európában a 18. század elején szinte egyik pillanatról a másikra szűntek meg a boszorkányperek. A felvilágosodás terjedésével a boszorkányság alig egy évtized leforgása alatt közönséges babonává vált, a létezését a tudatlan nép képzeletével és a „sötét középkor” örökségével magyarázták. A Szent Inkvizíciót ugyan csak a 19. században számolták fel, de hatalma és tekintélye, mely nem utolsósorban az eretnekektől és a boszorkányoktól való félelemből táplálkozott, rohamosan csökkent. A törvénykönyvekből egyszerűen kiiktatták az addig érvényes jogszabályokat, s a boszorkányság, melyet a hatóság immár nem méltatott figyelemre, népi hiedelmek formájában élt tovább az eldugott francia és olasz falvakban, ahol bizonyos nyomai a rontástól való félelmek formájában még ma is megtalálhatóak. A közelmúltban, II. János Pál pápasága alatt az ebből a célból felállított vatikáni bizottság jelentést készített a Szent Inkvizíció bűneiről és hibáiról, és nyilvánosan bocsánatot kért értük, megemlítve azt a szerepet is, amit az egyház a boszorkányok üldözésében játszott.

A boszorkányokat üldözőik egy olyan ördögi vonásokkal és ártó szándékokkal felruházott csoport tagjainak tekintették, mely a valóságban soha, csak az emberek képzeletében létezett. Mégis nyilvánvaló a strukturális hasonlóság a bűnbakképzések között, ha tekintetbe vesszük, hogy mindegyik a maga módján egy-egy katasztrófával fenyegető válsághelyzetre adott torz válasznak, cselekvési programmá fajult „világmagyarázatnak” volt tekinthető. A démonokban és boszorkányokban való hit a 14. és 15. századi természeti csapások, a tartósan rossz időjárás következtében kialakuló éhínség és a lakosságot tömegesen pusztító, addig ismeretlen járványok (pestis, fekete himlő) miatt erősödött meg Európában. Más jellegű, de ugyanannyira felfoghatatlan válságjelenségekkel ismerkedtek meg az európai országok népei a 19. és 20. században: az időről időre megismétlődő gazdasági válságokkal és a modern, az általános hadkötelezettségen alapuló és a hátországot sem kímélő háborúkkal. Ezek közül a négy évig elhúzódó, értelmetlen mészárlás, az első világháború volt döntő hatással mind a kommunizmus, mind pedig a rasszista nemzetiszocializmus kifejlődésére.

A boszorkányüldözés tömeglélektani lényege, vagyis hogy egy csoport valamennyi tagját bűnösnek tartották és üldözték, továbbra is fennmaradt, és a 19. században új, laikus ideológiai alapon fejlődött tovább, megalapozta a 20. század legszörnyűbb népirtásait. Az „univerzális bűnbakképzés” eszmei forrásait az olyan tudományos terminusokat használó, a tömegek számára többé-kevésbé vonzó, de a szakemberek által kezdettől fogva erős fenntartásokkal fogadott és élesen bírált ideológiai áramlatokban találta meg, mint a 19. század közepén kialakult rasszizmus és kommunizmus. Mind a kettő addig soha nem látott módon gerjesztette a bűnbakképzést, s olyan példátlan kegyetlenkedéshez és tömeggyilkosságokhoz vezetett a 20. század első felében, alig több, mint egy évtized leforgása alatt, mely méreteit tekintve nem is hasonlítható a boszorkányüldözéshez, a maga két évszázad alatt meggyilkolt mintegy százezer áldozatával.

A rasszizmus

A rasszizmus, mely az emberek közötti különbségeket hangsúlyozza, s megkülönböztet „felsőbbrendű” és „alacsonyabb rendű” fajokat, jóval ködösebb, mondhatni komolytalanabb ideológiaként alakult, mint a Karl Marxhoz hasonló jelentős gondolkodók által tudományosan megalapozott kommunizmus. Hosszú ideig afféle amatőr okoskodásnak, öncélú teóriának tűnt, mely nem hirdetett semmiféle cselekvési programot, s nem lehetett sejteni, hogy a „kollektív bosszú” szörnyű eszköze, az európai zsidóság kiirtását megalapozó bűnbakképző ideológia válik majd belőle. Jean-Paul Sartre 1954-ben találóan jellemezte: „Valamikor a vélemények egyik fajtájához tartozott, ma viszont a bűnök egyik fajtája”.

Egy francia kézikönyv a következőképpen definiálja a rasszizmust: „Olyan doktrína, mely az egyének vagy egy közösségnek az eredetét véli meghatározónak képességei, hajlamai, szellemisége, kultúrája és viselkedése tekintetében, és felosztja az emberiséget »felsőbbrendű« és »alacsonyabb rendű« fajokra”. Michel Wieviorka, a jeles kutató még hozzáteszi: a rasszizmus „teljes társadalomszemlélet és politikai nézetrendszer, mely egyaránt épül esztétikára és erkölcsre, tudományra és történelemre”. A rasszizmus atyjának Arthur Gobineau-t tartják. Ez a francia arisztokrata és dilettáns bölcselő 1852-ben jelentette meg „Értekezés az emberi fajok egyenlőtlenségéről” című művét, mely azonban kevés újdonságot tartalmazott. Állítása szerint az emberiségen belül szemben állnak egymással a szemiták és árják, és természetesen az utóbbiak a felsőbbrendűek. De mások már jóval előtte használták „fajelméleti” spekulációikhoz a nyelvészeti kategóriákat és a téves biológiai párhuzamokat. Gobineau ezt a zavaros teóriát csak azzal egészítette ki, hogy az emberiség vesztét okozhatja, ha a két faj keveredik egymással. Megjegyzendő, hogy Gobineau nem volt antiszemita, pozitívan vélekedett a zsidókról, s könyvét nem annyira a tartalma, mint Rousseau híres értekezését kifordító címe miatt őrizte meg az emlékezet. Csak az 1870-es évek végén, az 1880-as években itatták át a továbbra is nyelvészeti terminusokkal operáló „fajelméletet” szélsőséges nacionalizmussal és zsidóellenességgel az olyan német értelmiségiek, mint Wilhelm Marr (nyelvész, az antiszemitizmus kifejezés megalkotója), Adolf Stöckler (lelkész) vagy Heinrich von Treitchke (történész). A „tudományos rasszizmus” a hitleri periódusban egyetlen komolynak tekinthető érvvel sem gazdagodott, pedig ismeretes, hogy a nácik több kutatóintézetben is végeztek „fajbiológiai” kutatásokat.

A huszadik század elején a rasszizmus továbbfejlesztésére törekedett Francis Galton orvos, a nagy Darwin unokaöccse, aki megalapozta az „emberifaj-nemesítés” később súlyosan kompromittálódott tudományát, az eugenikát. Galton huszonnégy, különböző értékű osztályba sorolta az emberiséget, s közöttük rangsort állított fel. Megjegyzendő, hogy ő sem volt antiszemita, a zsidók egészen jó minősítést kaptak tőle. Galtonnak az első világháború előtt világszerte, így nálunk is, komoly tábora volt, az általa kitenyészteni kívánt „új ember” utópiája egyaránt vonzotta a jobb- és baloldali politikusokat és gondolkodókat.

A rasszizmust mint ideológiát a szakemberek valójában soha nem vették komolyan, hiszen tudományosan és morálisan egyaránt tarthatatlan fogalmakkal operált, s eredeti formájában nem volt egyéb, mint a társadalmak és az emberek csoportjai között ténylegesen fennálló egyenlőtlenségek „ideológiai igazolása”. Érveket sorakoztatott fel a kereszténység azon, a judaizmustól átvett alapvető tétele ellen, mely szerint valamennyi ember egyenlő Isten színe előtt. Apologikus és provinciális ideológia volt, mely az USA déli, volt rabszolgatartó államaiban, egyes fehér lelkészek prédikációban, a faji szegregációt támogató újságcikkekben jelentkezett. A rasszisták főként arról elmélkedtek, hogy a feketék alávetett sorsa „Istentől adott”, s ezt állítólag a Biblia és a tudomány egyaránt igazolja. Hasonló vágányon haladtak, és az adott viszonyok igazolására törekedtek a dél-afrikai apartheid ideológusai, vagy azok a teoretikusok, melyek az európai országok gyarmatosító törekvéseit támasztották alá „érvekkel”.

Ennek az alapjában véve defenzív és önigazoló rasszizmusnak igen távolról volt csak köze a német nemzetiszocializmushoz, mely előbb politikai eszközökkel, majd a legdurvább erőszakkal „ellenséges fajt” kreált a zsidókból, hogy azután ürügye legyen az elpusztításukra. A hitleri, paranoiás rasszizmus ellentétes volt Németország imperialista céljaival és gátolta második világháborús erőfeszítéseit. A nemzetiszocializmussal összefonódott rasszista téboly lehetetlenné tette, hogy a németek szövetségesekre találjanak a Szovjetunió elleni háborúban az „alacsonyabb rendűnek” tekintett szláv népek között. Jellemző azonban, hogy a „szemita” zsidók elpusztításától eltekintve a nácik sem nem vették komolyan saját „faji” elveiket, amit az is bizonyít, hogy a Wermacht illetékesei szerint a szláv nők mintegy egy-másfél millió gyereket szültek a megszállt területeken a német katonáknak, akiknek „germanizálását” fontolgatták az illetékesek. Németországnak mint „faji államnak” olyan szövetségesei voltak, mint az olaszok vagy a japánok, akiket a náci ideológia szintén „alacsonyabb rendűnek” tekintett. A hírhedt „eutanázia” program áldozatai német elmebetegek, a „felsőbbrendű faj” tagjai voltak, és az „ősárjának” tekintett cigányok egy részét az életmódjukra hivatkozva koncentrációs táborba hurcolták, és elpusztították.

Az örmény tragédia

A rasszizmus a nacionalizmussal párosulva vált tömegek elpusztítására alkalmas ideológiává: azt, hogy melyik „faj” minősül kártékonynak és „kiirtásra érettnek”, a mindenkori nemzeti érdeknek megfelelően határozták meg. Ilyen típusú, „nacionalista-rasszista” bűnbakképzésre már az első világháború folyamán sor került, az Oszmán Birodalomban a „kollektív bosszú” áldozatai pedig az örmények voltak.

A mintegy másfél millió, a törökökkel addig viszonylagos békében élő örmény lemészárlása a legnagyobb mértékben összefüggött a birodalom évszázadok óta érlelődő válságával, mely a tragikus, máig érződő következményekkel járó első világháborúba torkollott. Az 1907 szeptemberében kitört ifjútörök forradalom, bár valójában inkább államcsíny volt, 1909-re végérvényesen kiragadta a hatalmat II. Abdülhamid szultán és irányításra alkalmatlan közvetlen környezete kezéből. Fivére, aki V. Mehmed néven lépett trónra, önálló hatalmi erőt nem képviselt, lényegében báb volt az Egység és Haladás mozgalom nacionalista katonatisztjeinek kezében. Enver pasa és Talat bej az első világháborúba vitték az Oszmán Birodalmat, és a császári Németország szövetségeseként meg akarták valósítani szélsőségesen nacionalista „pántörök” terveiket. Az „ifjútörököket” lelkesítő, irreális nacionalizmus, ahogy az Egység és Haladás mozgalom ideológusa egy manifesztumban megfogalmazta, igencsak ismerősen hangzik a számunkra: „A törökök országa nem Törökország, de még csak nem is Turkisztán. Az ő országuk a hatalmas és örök föld: Turán!”

Az örmények elűzése, mely az 1915 júniusában kezdődött, mintegy másfél millió ember életét követelő népirtással kezdődött, időnként még napjainkban is szerepel az aktuális politikai témák napirendjén, és ezt a kollektív tragédiát, a Musza Dag negyven napja című regény nyomán, ma is gyakran helyezik egy sorba a holokauszttal. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy Franz Werfel 1934-ben, az emigrációban jelentette meg a regényét, amikor legföljebb csak sejtelmei lehettek arról, hogy Hitler birodalmában milyen sorsra jut a zsidóság.

Az örmények és a törökök közötti konfliktus viszonylag új keletű volt, a 19. század utolsó évtizedeiben alakult ki, vagyis hiányzott az az évezredes, vallási gyökerekből táplálkozó „bűnbakképző gyűlöletpotenciál”, amelyre a modern politikai antiszemitizmus, illetve az azt felhasználó német nemzetiszocializmus épült. A 19. században még az örményeket az Oszmán Birodalom leghűségesebb alattvalóiként tartották számon, s a törökök bennük bíztak meg a legjobban. A szultánok ezért megkülönböztetett bánásmódban részesítették közösségüket: érdekeit hagyományosan a patriarkátus képviselte, de 1863-ban már szultáni rendelettel hirdették ki az örmény nemzeti alkotmányt, mely nemzetiségi önkormányzatot irányzott elő. Az „örmény nemzeti ébredés” ugyanakkor született, mint a zsidó nemzeti ideológia, a cionizmus, de jelentős különbséggel: az örmény diaszpórának ugyanis a zsidókkal ellentétben volt nemzeti otthona, Örményország, mely az Oszmán Birodalommal hagyományosan ellenséges Oroszország fennhatósága alá tartozott. A marxista irányzatú örmény Huncsak Forradalmi Párt, illetve a nacionalista Dasnak, az örmény Forradalmi Szövetség fokozatosan szembekerült a pántürkizmussal. A Dasnak még 1909-ben az ifjútörökök szövetségese volt a szultán ellen, ekkor engedélyezték az örmények számára a szolgálatot a hadseregben. Szervezeteik még a világháború kitörésekor is arra szólították fel az örményeket, legyenek hűséges alattvalói a birodalomnak. Mégis, az oszmán politikusok és a hadvezetés őket tette felelőssé az 1914-ben az oroszoktól elszenvedett katasztrofális vereségekért. A tragédiát sejtető politikai gyűlöletkampány és az orosz katonai előrenyomulás hatására örmény felkelés kezdődött Kelet-Anatóliában, melyre reagálva megkezdődött az örmények tömeges deportálása a birodalom teljes területén, mely egyes becslések szerint másfél millió, mások szerint ennél jóval több áldozatot követelt a polgári lakosságból, jórészt nőket, gyerekeket és öregeket. Az örmények elleni kollektív bosszú az „áttelepítés” formájában nyilvánult meg: a szerencsétlen, ártatlan polgári lakosságot a helyi hatóságok gyalogmenetben indították útnak, hogy „áttelepítsék” őket különböző helyekre, melyek többnyire csak az isztambuli vezetők fantáziájában léteztek. A lakóhelyükről elűzött örmények töredéke sem élte túl a szörnyű sivatagi menetelés megpróbáltatásait a tűző napon, mindenféle ellátás nélkül, miközben fegyveres őreik és önkéntes segítőik folyamatosan mészárolták őket.

Az örmények ellen elkövetett népirtásról Johannes Lepsius német evangélikus lelkész tájékoztatta a világ közvéleményét, s az ő beszámolóiból merített Werfel is. Lepsius megpróbált közbenjárni Enver pasánál is, elébe tárta a borzalmakat. Erre az „ifjútörökök” vezére így reagált: „Mindenért vállalom a felelősséget… Belső ellenségeinkkel mi magunk is el tudunk bánni. Ebből a szempontból erősebbek vagyunk, mint önök. Ezért nem engedhetem meg egyetlen idegennek sem, hogy jótékonykodjék az örmények javára.”

Nem engedhetem meg egyetlen idegennek sem, hogy jótékonykodjék az örmények javára.

Az örmények ellen elkövetett, és a nacionalista bűnbakképzésen alapuló népirtás viszont párhuzamba állítható azzal az „tömeges áttelepítéssel”, melyet a törökök háborús ellenfelei, az oroszok hajtottak végre a hadi események alakulására hivatkozva ugyanabban az időben, 1915-ben. Az orosz vezérkar az ukrajnai általános visszavonulás idején elrendelte a zsidók tömeges kitelepítését a front övezetén kívülre, arra hivatkozva, hogy a zsidók örülnek az orosz csapatok vereségének, és „tömegesen kémkednek a németeknek és az osztrákoknak”. A Januskievics cári főparancsnok rendeletére végrehajtott erőszakos kitelepítést, mely mintegy negyedmillió embert tett földönfutóvá Oroszország nyugati szövetségeseinek követelésére, a liberális orosz értelmiségiek felháborodása miatt 1915 május közepén leállították. Ez az akció, melyet méreteiben és hatásaiban még most sem ismerünk alaposan, nem járt olyan tömeges pusztítással, mint az örmények elűzése. Ugyanakkor a zsidók elleni „ideológiai bűnbakképzés” világosan következett a cári birodalmon addig kétszer is, 1880 és 1884 között, valamint 1903 és 1906 között végigsöprő pogromhullámból, s már megelőlegezte a zsidók ellen elkövetett mészárlásokat az 1918 és 1921 között dúló oroszországi polgárháborúban, amelynek során az áldozatok száma meghaladta a százezret.

Antiszemitizmus

Adolf Hitler az általános választások eredményei alapján, 1933. január 30- án került a német kormány élére. A „vezér és kancellár” rendszerének alapjává az „ideológiai bűnbakképzést” tette, melyet a rasszista antiszemitizmusra épített. Bár szélsőséges nacionalizmusa és a zsidók iránti engesztelhetetlen gyűlölete a jóval hatalomra jutása előtt kiadott Mein Kampf (Harcom) című könyvéből nyilvánvalóvá vált, kevesen gondolták, hogy e zűrzavaros, dilettáns eszmefuttatásokkal teli írást komolyan kell venni, olyan politikai programnak lehet tekinteni, melynek megvalósítására Hitler a hatalom birtokában is kísérletet tesz majd. Ép ésszel nem lehetett elképzelni, hogy a „világzsidóságot” valaki felelőssé teheti az első világháború kirobbantásáért, majd a Németországra és szövetségeseire (mindenekelőtt Magyarországra) kényszerített imperialista béke feltételeiért. Nehéz volt elhinni, hogy a zsidóság tehet a kapitalizmus összes igazságtalanságáért és bűnéért, de a zsidók műve a tőkés rend megdöntésére szövetkező, a terrorisztikus eszközök alkalmazásától sem visszariadó kommunizmus is. A német értelmiség túlnyomó többsége a húszas években megvetéssel beszélt a Német Nemzetiszocialista Munkáspártról és Hitlerről, a legnagyobb pártok vezetői el sem tudták képzelni, hogy ez a zavaros fejű „osztrák káplár”, aki folyton a „zsidóság világ-összeesküvéséről” és a „Harmadik Birodalom” megteremtésének szükségességéről beszélt, valaha is a hatalom közelébe kerüljön. Általános meglepetésre a világháborús vereséget feldolgozni nem tudó, és a gazdasági válságtól elcsigázott német tömegek körében visszhangra találtak Hitler szélsőségesen nacionalista és bűnbakképző eszméi, s bár az 1933. januári választásokon nem szerzett abszolút többséget, Hindenburg államfő őt bízta meg kormányalakítással. Ezzel a bosszút és a kegyetlenséget az állami politika rangjára emelő diktátor hozzákezdhetett tervei megvalósításához, és alig több, mint egy évtized leforgása alatt előidézte az emberiség történelmének addigi legsúlyosabb, mélységében még most sem teljesen feldolgozott kollektív tragédiáját.

Hitler és pártja sikerének „titka” az volt, hogy politikája kifejezte a német tömegek legmélyebb szorongását, az emberek félelmét a kapitalizmussal összefüggésbe hozott nyomortól és a bizonytalanságtól, a kommunista felforgatástól, és minden titokzatos, sötét erőtől, melynek végső eredőjét a nácik a zsidóságban jelölték meg. A nácik ügyes propagandával, hatékonyan kapcsolták össze a hagyományos, vallási gyökerű zsidóellenességet a szélsőséges nacionalizmussal és olyan korszerű vagy annak tűnő „tudományos” áramlatokkal, mint a rasszizmus, az eugenika és a szociáldarwinizmus. Abban, hogy gyűlölködő antiszemita koholmányaik olyan nagy visszhangot keltettek, kétségtelenül szerepet játszott a legrégebbi és legmakacsabb bűnbakképző ideológiák egyike, a vérvád, melynek nyomai még ma sem tűntek el teljesen az emberiség kollektív tudatából.

„Vérvád az az állítás, hogy zsidók nem zsidókat gyilkolnak, különösen keresztényeket, azzal a céllal, hogy vért szerezzenek pészachra és más rituális célra. Szándékos hazugságok, koholt vádaskodások és népi hiedelmek összessége a zsidók gyilkossági vágyáról és vérszomjasságáról, mely arra a felfogásra épül, hogy a zsidók gyűlölik a keresztényeket és általában az emberiséget.”

A Jeruzsálemben kiadott hatalmas, összefoglaló mű, az Encyclopaedia Judaica határozza meg ekképp a vérvádat, azt az évezredes téveszmét, mely „változatos formákat öltött, s a hozzá társuló mesékkel együtt a legszörnyűbb megnyilvánulása az emberi kegyetlenségnek és hiszékenységnek.”

Ahhoz azonban, hogy az antiszemita manipuláció hatékony legyen, mindenekelőtt pontosan meg kellett határozni, hogy ki minősül zsidónak.

A vérvád alapja nem más, mint az „istengyilkosság”, vagyis az a vélekedés, hogy Jézus Krisztust a zsidók feszítették keresztre, akik ezt a szörnyűséges bűnt újra és újra elkövetik a keresztények ellen oly módon, hogy egy ártatlan gyermeket vagy ifjú szüzet feláldoznak. Ezt a rendkívül nehezen cáfolható bűnbakképző vádat, mely a történelem során tömérdek áldozatot szedett, cinikus ideológusok a huszadik század elején oly módon terjesztették ki, hogy a zsidók nem elégednek meg egyes személyek legyilkolásával, de az összes európai „keresztény állam” megsemmisítésére és elpusztítására törekszenek. E gonosz szándék állítólagos bizonyítékaként az antiszemiták a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” című irományra hivatkoztak, mely Hitler egyik kedvenc, többször is idézett olvasmánya volt. Jellemző módon hiába bizonyították be egy svájci bíróság előtt több perben is a harmincas években, hogy a „Jegyzőkönyvek”, mely állítólag az 1897-es bázeli cionista kongresszuson készült, közönséges hamisítvány, melyet egy III. Napóleont támadó röpirat átfogalmazása alapján készítettek az orosz cári titkosszolgálat, az Ohrana „szakemberei”. A racionális érvekre alapozott cáfolat nem csökkentette az aljasan vádaskodó röpirat hatását a tömegekre, melyet a nácik milliószámra terjesztettek Kelet-Európában, ezzel „igazolva” a zsidók deportálását és tömeges legyilkolását.

Ahhoz azonban, hogy az antiszemita manipuláció hatékony legyen, mindenekelőtt pontosan meg kellett határozni, hogy ki minősül zsidónak. Ezt a célt szolgálták az 1935 novemberében hozott „nürnbergi törvények”, melyekben a nácik olyan személyként határozták meg a zsidót, akinek két zsidó szülője vagy három zsidó nagyszülője van. Az első két nürnbergi törvény megfosztotta a zsidókat a német állampolgárságuktól. A harmadik elkülönítette őket a többi némettől, megtiltva a zsidók és nem zsidók között kötött házasságkötést, sőt, közöttük már a házasságon kívüli nemi kapcsolatot is büntették. Ezzel a célpontul kijelölt bűnbakokat immár nem vallási alapon határozták meg, ehelyett a származás alapján döntötték el, ki minősül zsidónak, s ez elől már az sem nyújtott menekvést, ha valaki keresztény hitre tért át. Ezt a „rasszista” kritériumot alkalmazták a nácik a megszállt Európában, és erre épültek az 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben hozott magyarországi „zsidótörvények” is.

1939 szeptemberéig a náciknak a nürnbergi törvények következetes alkalmazásával és az 1938. november kilencedikéről tizedékére végrehajtott „kristályéjszaka” pogromsorozatával, melynek során 191 zsinagógát gyújtottak fel, kilencven zsidót megöltek és harmincezret koncentrációs táborokba küldtek, sikerült a német és osztrák zsidók nagyobb részét emigrációra kényszerítenük. De a tömeges megsemmisítést, melyre később, a hatvanas évektől a holokauszt kifejezést alkalmazták a történészek, csak a második világháború során, a katonai intézkedések „leple alatt” sikerült végrehajtaniuk.

Nem célunk, és nincs is terünk akár csak vázlatosan leírni azt az iszonyúan kegyetlen tömeggyilkosság-sorozatot, melyet a nácik és a megszállt országokban toborzott szövetségeseik a zsidók ellen 1939 szeptemberétől, de különösen 1941. június 22-étől, a Szovjetunió lerohanásától egészen 1945 májusáig, Hitler rendszerének végső összeomlásáig hajtottak végre. Érdemes azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a kelet-európai zsidók, különösen azok, amelyek Sztálin kegyetlen diktatúrájában éltek, meglehetősen keveset tudtak a nácik antiszemitizmusáról. Azt pedig végképp senki sem sejtette, hogy Hitlerben fokozatosan megérlelődik a német nép „ősellenségének” tartott zsidóság teljes kiirtásának gondolata, és ennek a rögeszméjének a valóra váltásától még a Wermacht „villámháborújának” kudarca, az egymás után következő katonai vereségek sorozata sem veszi el a kedvét. Maga a holokauszt a kollektív bosszút és a szigorúan célszerű kegyetlenséget a legkorszerűbb technikai eszközök alkalmazásával, nagyfokú titoktartással és szervezettséggel párosította. Erről az 1942. január 20-án tartott ún. Wannsee-konferencián állapodtak meg az „érdekelt felek”, a náci katonai és politikai vezetők, valamint a titkosszolgálat magas rangú tisztségviselői.

A zsidók összegyűjtését és tömeges legyilkolását még a szigorúan bizalmas iratokban sem nevezték a nevén, helyette az Endlösung der Judenfrage (A zsidókérdés végső megoldása) kifejezést alkalmazták. A pogromokat és a deportálásokat szervező különítmények neve Sonderkommando (különleges kommandó) volt, az általuk végrehajtott tömeggyilkosság: Sonderaktion és Sonderbehandlung (különleges akció, illetve kezelés). Az iratokban előszeretettel használták még a Sauberung (tisztogatás), Ausschaltung (kikapcsolás), Aussiedlung (kitelepítés) és Unsiedlung (áttelepítés) fedőszavakat.

A nácik a második világháború kitörése után szinte alig beszéltek a zsidók ellen elkövetett népirtásról, Auschwitzról, Majdanekről, Treblinkáról, Sobororról és a többi haláltáborról, hiszen a legszigorúbb titokban gyilkoltak. Adolf Hitler sem adott ki írásos parancsot a holokauszt végrehajtására, nyilvános beszédeiben pedig nem ment tovább a „zsidók megbüntetését” kilátásba helyező célozgatásoknál. Nagyon kevés olyan dokumentum maradt fenn, mint Heinrich Himmler titkos beszédének szövege. Ezt a beszédet az SS vezetője 1943 őszén mondta el a Németországhoz csatolt Posenben (ma: Poznañ), s benne érzékeltette, hogy a „kollektív bosszú” nevében végrehajtott tömeggyilkosságok végrehajtása a hóhérok idegeit is próbára tette.

„Szeretnék most itt önök előtt teljes őszinteséggel egy igazán súlyos dologról beszélni. Egymás között, most az egyszer, elmondom egészen őszintén, de nyilvánosan soha nem fogok beszélni róla…

A zsidók evakuálásáról, megsemmisítéséről beszélek. Ez olyasmi, amit könnyű kimondani. »A zsidók ki lesznek irtva«, mondja minden párttag. Persze, hiszen ez a programunk, a zsidók felszámolása, megsemmisítése – és végrehajtjuk. És akkor jönnek, az a derék 80 millió német, és mindegyiküknek megvan a maga jóravaló zsidaja. Persze, a többi zsidó az mind disznó, csak ez az egy, ez első osztályú zsidó. És azok közül, akik így beszélnek, egyik sem látta megtörténni, egyik sem élte át, amit önök sokan tudnak.

Önök bizonyára tudják, mit jelent száz, ötszáz, ezer hullát látni egymás mellett feküdni. Hogy ezt kibírtuk – néhány emberi gyengeség esetét kivéve –, és hogy megőriztük becsületünket, ezt tett minket erőssé. Történelmünknek ez egy íratlan és soha meg nem írandó dicsőséges oldala lesz, mivel mi tudjuk, milyen nehéz lenne számunkra, ha ma – a bombatámadások, a háború nehézségei és nélkülözései közepette – még minden városban itt lennének a zsidók, mint titkos szabotőrök, agitátorok és demagógok.” Himmler beszédének legjellemzőbb, a „kollektív bosszú” cinikusan perverz eszméjét tömörítő mondata a következő: „Erkölcsi jogunk és erkölcsi kötelességünk népünkkel szemben, hogy megöljük azokat, akik minket akarnak megölni.” Az erkölcs képezte a tömeggyilkosságok „ideológiai alapját” a másik totalitárius rendszerben, a sztálini Szovjetunióban is, ahol, ugyanúgy, mint a náci Németországban, szintén szigorúan titkos körülmények között, jóval kevésbé szervezetten és technikai értelemben tökéletlen módon, viszont hosszabb időn keresztül hajtották végre a tömeggyilkosságokat.

A kétfajta kegyetlen, emberirtó diktatúrát a huszadik század folyamán számtalanszor összehasonlították. Kétségtelen tény, hogy a bosszú és kegyetlenség Sztálin rendszerére ugyanúgy rányomta a bélyegét, mint Hitlerére, ugyanakkor mindenképpen érdemes hangsúlyozni a különbségeket is, melyek közül az elpusztított polgári lakosok száma (náci Németország: mintegy hatmillió 1933 és 1945 között, sztálini Szovjetunió: mintegy húszmillió 1917 és 1992 között) a legkevésbé figyelemreméltó. A két rendszer jellege, felépítése ugyanis, már a két ország társadalmi, politikai és gazdasági fejlettsége miatt is, alapvetően különbözött, ennek megfelelően a hóhérok és az áldozatok is alapvetően eltérő körből kerültek ki.

A náci Németország a harmincas évek Szovjetuniójához képest kifejezetten stabil politikai rendszer volt, ahol a politikai vezetés széles körű tömegtámogatást élvezett, és melyben működött a piacgazdaság, és viszonylagos jogbiztonság uralkodott. Az állami beavatkozás nemcsak a hadiipart lendítette fel, de a korai jóléti társadalom alapjait is megvetette. Hitler kifejezetten népszerű volt, hatalmának első éveiben sikert sikerre halmozott, s ezen az alapon sikerült elfogadtatni antiszemita rögeszméjét a német társadalommal. A második világháború kitöréséig, bár leszámolt politikai ellenfeleivel, és megfosztotta jogaiktól a zsidókat, és ezzel kijelölte potenciális áldozatait, tömeggyilkosságokra nem adott parancsot. Megvárta, amíg a háború, különösképpen a Szovjetunió lerohanása megteremti a lehetőséget a holokauszt gyakorlati megvalósítására, melynek technikai részletei csak „menet közben” alakultak ki.

A bolsevik népirtás

Ezzel szemben a bolsevikok hatalma kezdettől fogva rendkívül ingatag volt Oroszországban. Lenin egy kis csoport vezetőjeként, kaotikus állapotok között, az első világháború végén, államcsínnyel jutott hatalomra, s utódja, Sztálin még a polgárháború befejezése után sem érezhette magát nagyobb biztonságban. Sem a hadikommunizmus, sem az azt követő Új Gazdasági Politika (NEP) sem volt képes a gazdaság alapvető gondjainak megoldására. A világforradalom „exportja” pedig kudarcba fulladt, és a Szovjetunió elszigetelődéséhez vezetett, Sztálin csak a terror fokozása révén szilárdíthatta meg népszerűtlen rendszerét: folyamatosan leszámolt politikai riválisaival és azokkal a csoportokkal, mindenekelőtt a kulákokkal, illetve a papokkal és a hívőkkel, melyekről feltételezte, hogy támogatják őket, később pedig már azokkal is, akik felkeltették paranoiás gyanakvását. Mindebből következett, hogy a Szovjetunióban, ahol az emberi életnek hagyományosan alacsony volt az értéke, az „ellenségkép” folyamatosan változott, s utóbb már a diktátor gyanúja is elegendő volt ahhoz, hogy elindítsa a bosszú mechanizmusát.

1937-ben adta ki az NKDV a tömeges terror „keretszámairól” rendelkező 447. számú parancsot, az „ellenség” felszámolására, melyet Sztálin távirattal támasztott alá. A Jezsov által megfogalmazott parancs meghatározta, hogy az áldozatoknak milyen társadalmi csoportokból kell kikerülniük: érintettek voltak a kulákokon és a bűnözőkön kívül a papok, a szektások, a „szovjetellenes” politikai pártok tagjai, a fasiszták, volt fehérgárdista tisztek, cári hivatalnokok és rendőrök, a besúgók, a terroristák, a banditák, a visszaeső bűnözők, sőt, még a lótolvajok is. A belügyi hatóságok egyes körzetekre lebontva közölték a kivégzendők és a kényszermunkatáborokba deportálandók kvótáit, melyeket a helyiek javaslatai alapján alakítottak ki. Csak ebben az akcióban, 1937-ben és 1938-ban közel négyszázezer embert végeztek ki, ebből százötvenezret „engedély” nélkül. Ennél jóval több áldozatot ítéltek kényszermunkára, a levelezés joga nélkül, ami a gyakorlatban szintén felért egy halálos ítélettel.

A megtorlásra kijelölt kategóriákat természetesen tetszés szerint lehetett értelmezni, a „párt ökle” gyakorlatilag bárkire lesújthatott. Tág tere nyílott az egyéni bosszúnak és leszámolásnak, és még a legfelsőbb vezetésnek, sőt, személy szerint Sztálinnak sem volt pontos elképzelése arról, milyen cél érdekében gyilkoltat meg rövid idő alatt százezreket. Egyes történészek szerint a tömegakciók „a társadalom megtisztítására irányuló tudatos kísérletek voltak, melyek során kiirtották vagy kiemelték a társadalomból az idegen vagy fertőzött elemeket”. Mások viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a terrorhullámok előre meg nem tervezett, rögtönzött válaszlépések voltak, egy röviddel korábban észlelt, valóságos vagy képzelt politikai veszéllyel szemben, s például Sztálin ezen a módon akarta megakadályozni egy „ötödik hadoszlop” kialakulását a közelgő háború előtt.

Abban, hogy a sztálini rendszer kegyetlensége ilyen szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, meghatározó szerepet játszott a diktátor elhatalmasodó gyanakvása, az agresszióba forduló paranoia, melyek jelei Sztálinban ekkoriban egyértelműen megmutatkoztak. Tudjuk, hogy a kommunista terrorkampányok már a húszas évek végétől koncepciós perekbe torkolltak, majd a koncepciós perek újabb terrorkampányokat váltottak ki. A „lenini gárda”, melynek tagjai Sztálin riválisának számítottak az egyeduralom megszerzéséért folytatott harcban, szinte teljes egészében áldozatul estek dühének, s volt, amelyikkel a letartóztatása előtt úgy játszott, mint macska az egérrel. (Közismert a szovjet alkotmányt megfogalmazó Buharin esete, akit a diktátor 1936 november hetedikén barátságosan maga mellé hívott a Lenin-mauzóleum mellvédjére, néhány nap múlva pedig az NKDV pribékjei kínozták, hogy „felkészítsék” szerepére a készülő perben.)

Iszlám fundamentalista terrorizmus

Érdemes végül röviden megemlékezni a bosszúnak és kegyetlenségnek a közelmúltban kialakult elméletéről és gyakorlatáról, melyet „fundamentalista iszlám terrorizmusként” ír le a média. Fő képviselőjének az Oszama bin Laden nevéhez köthető Al-Kaida terrorszervezetet tartják, mely 2001. szeptember 11-én három eltérített utasszállító repülőgéppel öngyilkos merényletet követett el a New York-i World Trade Center ikertornyai és a Pentagon ellen, több mint háromezer ártatlan civilt gyilkolva meg. Ugyanez az ideológiai áramlat jelenik meg a csecsen terroristáknál, akik 2004 szeptemberében több mint hatszáz kisgyermeket mészároltak le Beszlánban, a Kaukázus lábánál, egy tanévnyitón. Az ilyen típusú öngyilkos merényletek fegyverével először a palesztin terroristák éltek az izraeli polgári lakosok ellen a kilencvenes évek elején. De ezekre a világ akkor nem figyelt fel, annyira elmérgesedett ugyanis a konfliktus Izrael és a palesztinok között, annak ellenére, hogy éppen ekkoriban ígéretesnek tűnő béketárgyalások is folytak a két nép vezetői között, amerikai és nyugateurópai közvetítéssel.

Az iszlám fundamentalista terrorizmus a mai világrendet fenyegető legnagyobb veszélyek egyike.

Kár lenne tagadni: az iszlám fundamentalista terrorizmus a mai világrendet fenyegető legnagyobb veszélyek egyike, mert nem lehet kizárni annak a lehetőségét sem, hogy előbb-utóbb tömegpusztító fegyverek jutnak az öngyilkos terroristák kezébe, akik megkísérlik majd, hogy a lehető legkegyetlenebb bosszút álljanak „elnyomóikon”. Ha végigtekintünk a huszadik századi tömeggyilkos rendszereken, illetve ideológiájukon, feltűnő, hogy a terror „törvényesítésében” milyen nagy volt a szerepük a világháborúknak, illetve a hadműveletek által előidézett „kivételes” állapotoknak. Az örményeket a törökök mint előrenyomuló orosz ellenségük szövetségeseit gyilkolták. Hitler a zsidókat egyrészt fajilag alacsonyabb rendűnek, másrészt pedig a hősiesen küzdő Németország belső ellenségének nyilvánította, és pusztulásra ítélte. Sztálin tömeges terrorjában is nagy szerepet játszott a törekvés ingatag rendszerének sorozatos „aládúcolásán” túl a közeledő háborúra való készülődés, illetve az a tény, hogy a Szovjetuniót a világ többi része elszigetelte felforgatónak tekintett „világforradalmi” törekvései miatt.

Ezzel szemben, s ez különösen aggasztó, az iszlám fundamentalizmus a hidegháború korszakának lezárulása után, egy olyan békés világban hódított teret, melyben a két világhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok szembenállása megszűnt, és az utóbbi vált hosszabb időre az egyetlen világhatalommá. Az „iszlám terror” mögött nincs állami struktúra, a merényleteiért egyetlen ország vagy legális politikai mozgalom sem viseli a felelősséget. Törvényen kívüli csoportosulások és szervezetek „vállalják magukra” a merényleteket, s ez is új jelenség az előzményekhez képest, hiszen ahhoz szoktunk, hogy a tömeggyilkosságokat a lehető legnagyobb titokban, szigorúan konspirálva követik el, s csak utólag derülnek ki.

De talán a legnyugtalanítóbb, hogy az iszlám terroristák saját vallásuknak egy olyan értelmezését alakították ki, mely kívánatossá teszi, valósággal idealizálja az öngyilkosságot, amennyiben minél több „ellenség” elpusztításához vezet. Erre a pontra a másik két, az iszlám előtt keletkezett egyistenhit, a kereszténység és a judaizmus, bár harcosait hitük védelmében egykor önfeláldozásra buzdította, soha nem jutott el. A bosszú és kegyetlenség azért fajult fanatizmussá az iszlám fundamentalizmus egyes áramlataiban, mert híveik a saját életüket sem becsülik sokra, illetve a túlvilágon biztosan remélt örömöket fontosabbnak tartják annál, mint amit itt, a földi életben elérhetnek.

Ilyen értelemben az iszlám vallás válsága szorosan összefügg az iszlám világ, mindenekelőtt az arab országok általános politikai, gazdasági és szellemi válságával, melyekből egyes elkeseredett csoportok a terrorizmusban, mások és önmaguk elpusztításában vélik megtalálni a kiutat, mely végső soron elhozza majd „Allah országát”. A fejlett világ hiába kezdeményez racionális dialógust az iszlám fundamentalizmus híveivel: úgy látszik, a sértett büszkeség, a neurózissá fajuló frusztráció, különösen az „istenkáromló entitásnak” tartott Izrael esetében egyelőre erősebb a józanul felfogott érdekeknél. A második iraki háborúra elsősorban azért került sor, mert Szaddám Husszein tömeggyilkos rendszere, bár az első után megsemmisítette tömegpusztító fegyvereit, nem volt hajlandó ezt elismerni, képtelen volt „megalázkodni” az Egyesült Államok előtt, mely az ENSZ határozatait kérte rajta számon. Ez az irracionálisan makacs, önpusztító, és a saját népe érdekeit semmibe vevő felfogás annak ellenére egy tőről fakad az iszlám fundamentalizmussal, hogy Husszein rendszere más arab országokhoz képest laikusnak volt nevezhető. Úgy tűnik, az arab világ politikai és társadalmi reformjának, a gazdasági fejlődés megindulásának elengedhetetlen feltétele az iszlám egyfajta reformációja, mely a felhalmozott kulturális értékek megőrzése mellett lehetővé teszi az állam és a vallás szétválasztását, ami hosszabb távon kiküszöböli majd, hogy áramlatai a bosszút és kegyetlenséget dicsőítő terrorizmust táplálják.