Mindig van egy másik út is

CSÉFALVAY ZOLTÁN egyetemi tanár, Andrássy Gyula Budapesti Németnyelvű Egyetem, Kodolányi János Főiskola

Tíz tétel a globalizációról

Első tétel

Azok a gazdaságpolitikai hibák és tévutak, amelyekkel már hosszú ideje együtt élünk, javarészt abból fakadnak, hogy Magyarország sorozatosan rossz válaszokat adott a globalizációra.

Nem arról van szó tehát, hogy vajon önmagában jó-e vagy sem a globalizáció, hanem arról, hogy vajon Magyarország jó és aktív válaszokat ad-e a globalizáció kihívásaira? Ha ezt a kérdést vesszük, akkor kiderül: az elmúlt másfél évtizedben csak passzívan elszenvedtük a globalizációt – úgy, mint egy elkerülhetetlen gyermekbetegséget.

A globalizáció kora ugyanis két törvényt parancsol. Aki kimarad, az lemarad – leszakad gazdasági versenyképességben és életszínvonalban. A másik törvény pedig azt mondja: aki csak passzívan befogad, és nem tesz hozzá semmit saját adottságaiból, értékeiből, erőforrásaiból a globális hálózatokhoz, szintén lemarad a globális versenyben. Mi ilyen passzív befogadók voltunk az elmúlt tizenöt esztendőben. Befogadtuk a külföldi tőkét, és csak az olcsó hazai munkaerőt adtuk hozzá. Ebből pedig nem lehet felzárkózni! Ám ezért nem a globalizáció a felelős, hanem az a gazdaságpolitika, amely csak olcsó bedolgozóként tudta integrálni a világba a magyar munkaerőt és a vállalkozókat. A feladat tehát nem a globalizáció kárhoztatása – ez egyébként is csak szimpla piacellenesség lenne –, hanem olyan gazdaságpolitika megteremtése, amely növeli a magyarországi gazdaságban a hazai hozzáadott értéket.

Második tétel

A rossz válaszok okai részben az örökölt gazdasági kényszerekben, részben pedig abban rejlenek, hogy a magyar szellemi elit nagyvonalúan megspórolta a globalizációval való érdemi szembenézést.

Az örökölt gazdasági kényszerek erejét mutatja például a hazai privatizáció menete, amit alapvetően befolyásolt az a tény, hogy az elmúlt negyven esztendő szocializmusa hatalmas külső adósságot hagyott hátra. Az adósságtörlesztéshez szükséges (privatizációs) bevételek növelésének kényszere alatt pedig nagyon sokszor előnytelen és joggal kritizált privatizációs ügyletek születtek.

Tágabb következményeit nézve talán ennél is súlyosabb, hogy a hazai szellemi elittől mindeddig mindkét oldalról csak globalizációellenes politikai pamfletekre és röpiratokra futotta. Jobb oldalról olyan elméletekre, amelyek – mint teszi ezt Bogár László – a nemzetállamokat elnyomorító globális összeesküvés rémével ijesztgetnek.1 Balról – a kizsákmányolás és az elidegenedés fogalmaira építve – az „új kapitalizmus” neomarxista ihletésű kritikáira, mint olvasható ez például Szalai Erzsébet írásaiban.2 Mindeközben pedig azok, akik a gazdaságpolitikát ténylegesen alakítják, a globalizációt nálunk is minden világok lehetséges legjobbikának tartják.

Úgy tűnik, Magyarországon mára végletesen leegyszerűsödött a globalizációs vita. Pontosabban: vita helyett csupán dogmákká rögződött hitvallások állnak szemben egymással. Az egyik, és napjainkban meghatározó felfogás szerint, GLOBALIZÁCIÓ = HALADÁS. A globalizáció – szeretjük vagy sem – az elkerülhetetlen jövő. Aki tehát ellenzi a globalizációt, az egyúttal maradi, haladásellenes, ne adj isten mucsai. A másik felfogás szerint, GLOBALIZÁCIÓ = NEMZETI ÖNFELADÁS, a gyarmatosítás és a kizsákmányolás legújabb formája. Aki tehát a globalizációt támogatja, az a hazája ellen cselekszik, idegen érdekek kiszolgálója. Más megközelítés mintha nem is lenne „vitáinkban”, az árnyalt kép, az előnyök és hátrányok, a kedvező és kedvezőtlen hatások bemutatása, értékelése és összevetése szinte teljesen hiányzik. Ám ennyire ellentétes dogmákból nehéz, ha nem lehetetlen, értelmes cselekvési alternatívákat megfogalmazni.

Harmadik tétel

A szocializmusból örökölt gazdasági kényszerek miatt, és a globalizációval való szembenézés hiányában Magyarországon a piacgazdasági átalakulás és a világpiaci integrálódás döntően külső receptek alapján játszódott le.

Kétségtelen tény, hogy Kelet-Közép-Európában a tervgazdaságból a piacgazdaságba, a diktatúrából a demokráciába vezető átmenet időben együtt haladt a globalizáció előretörésével. Sőt, nemcsak együtt haladt, hanem piacgazdasági átalakulás jellegét és lefolyását alapvetően meghatározta a globalizáció. Eltekintve azonban a csehországi – egyébként kétes hatékonyságú – kuponos privatizációtól, Kelet-Közép-Európában és Magyarországon is semmilyen eredeti, saját elképzelés nem született arra, hogy miként kellene úrrá lenni a tervgazdaságból a piacgazdaságba vezető átmenet problémáin.

Így azután nem maradt más, mint hogy mások által hozott receptekből főzzünk. Kívülről hozott receptekből, amelyeket eredetileg nem is a kelet- közép-európai, hanem az adósságválságokban vergődő latin-amerikai és délkeletázsiai országok számára találtak ki. Gazdaságpolitikai receptekből, amelyek 1990- ben, John Williamson keresztségében és a közgazdasági zsargonban a Washingtoni Konszenzus elnevezést kapták, és amelyek három fő pillérre épülnek: privatizáció, liberalizáció, dereguláció.3 Eszerint nincs is más dolgunk, csak privatizálni, liberalizálni, deregulálni, és egy csapásra itt lesz a piacgazdaság, vele pedig a jólét.

Ma már tudjuk, hogy a piacgazdaság működtetéséhez hatékony intézmények is kellenek.

Ma már tudjuk – néhányan akkor is sejtették –, hogy egy tartósan is versenyképes piacgazdaság felépítéséhez a privatizáció, liberalizáció és a dereguláció „szentháromságánál” többre van szükség. Ma már tudjuk, hogy a piacgazdaság működtetéséhez hatékony intézmények is kellenek. Ma már tudjuk, hogy a hazai tulajdonosok, valamint erős kis- és középvállalkozások nélkül sem egy tartósan versenyképes gazdaság, sem pedig stabil és szociálisan igazságos társadalmi rend nem építhető fel. Ma már tudjuk, hogy mindenkire kötelező érvényű szabályok és normák nélkül csak latin-amerikai típusú piacgazdaságok és banánköztársaságok születnek. Ma már tudjuk, hogy egy piacgazdaságba átalakuló országban a privatizáció, liberalizáció, dereguláció hármassága önmagában az emberi tőke drasztikus leértékelődéséhez és pazarlásához vezet. Ma már tudjuk, hogy a tiszta, mindenfajta „jelző nélküli piacgazdaság” – ahogyan ezt a kívánalmat Vaclav Klaus cseh miniszterelnök a kilencvenes évek elején megfogalmazta4 – a globalizáció korában csak egy felzárkózási esélyek nélküli piacgazdaságot jelent.

Negyedik tétel

A külső receptekre, privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika erőforrásai végesek, tartalékai korlátozottak.

A privatizációt eleve behatárolja az eladható állami vagyon nagysága és köre. Így például Magyarországon sincs már mit eladni. Ha mégis privatizációra kerül sor, akkor annak több köze van az állam eladósodottságához, mint a versenybővítés iránti törekvésekhez. Egyáltalán nem véletlen, hogy a privatizáció éppen napjainkban lett politikai vitatéma, amikorra már elfogytak azok a javak, amelyek minden piacgazdaságban a magángazdaság keretei között működnek, és tovább privatizálni javarészt már csak olyan közszolgáltatásokat lehet, amelyeknél közgazdasági megfontolások szerint is kérdéses a privatizáció értelme. Nagyon leegyszerűsítve – és más gazdaságpolitikai megfontolásoktól eltekintve – az államnak ott van helye a gazdaságban, ahol a piac kudarcot vall, nevezetesen: ahol a széles közösség haszna nagyobb, mint a magántőkés beruházó nyeresége.5 Ilyen területekre eleve nem is lép be a magántőke, ha mégis, akkor ennek az árát keményen megkéri. Ezért épülnek többek között Amerikában és Európában is az olyan nagy infrastrukturális beruházások, mint például az autópályák, szinte kizárólag állami forrásokból.6

Hasonlóképpen a gazdaság liberalizálásában is viszonylag hamar el lehet jutni addig a pontig, amikor a külföldi befektetésekért folyó liberalizálás már egy lefelé húzó nemzetközi versenyfutásba – „race to the bottom” – hajtja az országot. Ennek a perverz versenyfutásnak sokféle formája van: alacsony adók, széles körű adómentesség, olcsó munkaerő, leértékelődő, puha nemzeti valuta, gyenge munkajogi előírások, laza környezetvédelmi szabályok, vagy akár a nagyvonalú közvetlen támogatások. A verseny pedig egyre élesebb, hiszen világszerte évente több mint hetven ország vezet be újabb befektetésösztönzési intézkedéscsomagokat, és Magyarországnak ebben a versenyfutásban kellene talpon maradnia.7 Mi most ott tartunk, hogy – az adófizetők pénzéből – forintmilliárdokat fizetünk azért, hogy a világ legnagyobb transznacionális vállalatai kegyeskedjenek nálunk is letelepedni. Legutóbb például a világ negyedik legnagyobb vállalata, az ExonMobil jutott így – egy mindössze hatszáz fő számára munkahelyet teremtő beruházásnál – többmilliárdos állami támogatáshoz.

A helyzet természetesen – mint mindig – most is kissé bonyolultabb, és messzemenően igaz Erik Swyngedouw ironikus megjegyzése: „A világ nagy részének, például Fekete-Afrikának, még az a luxus sem adatik meg, hogy a globális tőke kizsákmányolja”.8 Ám, ha egy ország – mint a kilencvenes években Magyarország – belépett a liberalizációs versenyfutásba, akkor nemzetközi versenyképessége végletesen lecsupaszodik néhány tényezőre: az alacsony bérekre, az exportot segítő puha valutára és a közlekedési elérhetőségre. Mivel pedig a globalizáció következményeként a telephelyek versenye is globálissá vált, és ilyen olcsó telephelyi kínálattal egyre újabb és újabb országok jelennek meg a világgazdaságban, ezért a liberalizációs versenyfutásban mindig azok az országok diktálják a tempót, amelyek a legolcsóbb feltételeket ajánlják. Ám Magyarországnak aligha lehet az a célja, hogy egy ilyen lefelé húzó mezőnyben versenyezzen.

Ötödik tétel

A privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika Magyarországon az ezredfordulóra belső korlátaihoz érkezett, konkrét gyakorlata pedig, az export vezérelte növekedési modell tartós válságba jutott.

Az export vezérelte növekedési modell Magyarországon két tényezőre épült: az olcsó munkaerőre és a viszonylag kedvező infrastruktúrára. Ez a két tényező – megtámogatva a masszív privatizációs kínálattal – a kilencvenes évek nagy részében elegendő volt ahhoz, hogy a gazdaság modernizálásához szükséges tőkét és technológiát, valamint az exportra termelő transznacionális vállalatokat az országba vonzza. (Noha az ország még ezeket a feltételeket sem tudta mindenhol biztosítani, így a keleti régiók vészesen leszakadtak.)

A közgazdasági zsargonban ezt a modellt – szemben a korábban divatos importhelyettesítő fejlesztési politikával – export vezérelte fejlődési pályának nevezik, mivel a gazdasági növekedés motorjai azok az országba betelepült transznacionális nagyvállalatok, amelyek az olcsó hazai munkaerőt kihasználva döntően exportra termelnek. A globalizáció kritikusai szerint viszont ez a modell – Thomas L. Friedman találó kifejezésével élve – nem több, mint egy arany kényszerzubbony.9 Arany kényszerzubbony, mert noha egyfelől ez a modell gazdasági növekedéshez vezet – a színe ezért arany –, másfelől viszont drasztikusan korlátozza az állam gazdaság- és társadalompolitikai cselekvési lehetőségeit – a ruhadarab ezért kényszerzubbony. Vagy ahogyan Friedman találóan fogalmaz: amikor egy ország magára ölti az arany kényszerzubbonyt, akkor „a gazdaság növekszik, a politika pedig zsugorodik”. Javarészt ennek az arany kényszerzubbonynak köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon is a változó színű kormányok gazdaságpolitikája, fő vonásait tekintve, szinte teljesen változatlan maradt.

Vagy ahogyan Friedman találóan fogalmaz: amikor egy ország magára ölti az arany kényszerzubbonyt, akkor „a gazdaság növekszik, a politika pedig zsugorodik”.

Függetlenül azonban az elnevezéstől, a végeredmény egy meglehetősen bizarr helyzet, amivel eddig egyetlen kormány sem tudott igazán megbirkózni: javuló makrogazdasági adatok, növekvő GDP és export, de – a versenyképesség érdekében nyomott bérek miatt – szinte alig érezhető javulás a széles rétegek életkörülményeiben. A globalizáció korában ugyanis nemcsak az a lényeges kérdés, hogy jön-e vagy sem a külföldi tőke, hanem az is, hogy ez a tőke milyen ágazatokban telepedik le, és milyen termelési folyamatokat telepít le. Magyarországra pedig a külső befektetők többnyire az alacsony képzettséget igénylő, és alacsony hozzáadott értéket jelentő, egyszerű összeszerelő munkafolyamatokat telepítették. Így ez a modell eddig – mivel a betelepült nagyvállalatokhoz a helyi kis- és középvállalkozások nem tudtak hozzákapcsolódni, – csak szigetszerű fejlődéshez, néhány globalizált, modernizált sziget megjelenéséhez vezetett, ahonnan nem futnak hajók és kompok a fejletlenség beltengerei felé.

Az ezredfordulóra azonban még ennek az export vezérelte fejlesztési modellnek is elfogytak az erőforrásai. Az olcsó, szabad és könnyen betanítható munkaerő-tartalék az ország nyugati felén kimerült – jól jelzi ezt, hogy például Esztergom és Székesfehérvár gyáraiban néha több a szlovákiai vendégmunkás, mint a hazai. A keleti régiókban még többé-kevésbé megtalálható ez a munkaerő, ide viszont a lassan épülő autópályák hiánya akadályozza a külföldi tőke eljutását (nem beszélve arról, hogy ez a munkaerő ott is korlátos). Hasonlóképpen szertefoszlott egykori előnyünk az infrastruktúrában is, az autópálya-építkezéseket éppen ez a tény motiválja.

Hatodik tétel

A privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika hazai válsága miatt az ország felzárkózása csak alapvető gazdaságpolitikai modellváltással érhető el.

Noha az export vezérelte modell kifulladásának jelei már az elmúlt évtized végén megjelentek, a hazai gazdaságpolitika nagy vonalaiban mind a mai napig változatlan maradt. A fejlődési pálya kiegészítésére mindössze egyetlen rövidke vállalkozás történt 2000 és 2002 között – a Széchenyi-terv –, amely kísérletet tett a betelepült transznacionális nagyvállalatok, valamint a hazai kis- és közepes vállalatok összekapcsolására, továbbá néhány hazai erőforrás, mint amilyen a termálvízkészlet, mobilizálására. Egynémely politikusi körökben a ma divatos felfogás úgy tartja, hogy a Széchenyi-tervvel az ország a belső fogyasztás felpörgetésével elkanyarodott az export vezérelte fejlődési modelltől, és csak egy új kormánnyal, 2004 táján tért vissza a helyes útra. Ám ez alapvető félreértés! Nem a gazdaságpolitika távolodott el az export vezérelte modelltől, hanem – mint fentebb láthattuk – az export vezérelte növekedési modell ütközött saját belső korlátaiba. A Széchenyi- terv pedig a kifulladó modell mellé – és nem helyett – keresett újabb erőforrásokat. Természetesen az export vezérelte növekedési pályára mindig vissza lehet térni. De ne feledjük, ennek ára van. Ilyen ár például a nemzeti valuta leértékelése, a reálbérek stagnálása vagy csökkenése, a külső befektetők számára további kedvezmények biztosítása. Mexikó vagy a Dominikai Köztársaság például állandó valutaleértékeléssel igazodik ehhez a pályához.

Legyen figyelmeztető jel, hogy önmagában, pusztán az export vezérelte növekedési modellel eddig még soha, sehol, egyetlenegy ország sem zárkózott fel. A sikeres felzárkózások, mint Dél-Korea vagy Írország, az export vezérelte növekedési modellt kombinálták tudatos állami fejlesztéspolitikával, a sajátos hazai erőforrások kiaknázásával, a háttér termelői láncok megerősítésével. Írországban nem szégyenlősek, és nyíltan beszélnek arról, hogy az export vezérelte fejlődési pálya egy duális gazdaság kialakulásához vezet, vagyis az erősen exportorientált külföldi nagyvállalati kör, valamint a belső piacra termelő, kevésbé hatékony hazai kisvállalkozói kör kettősségéhez. Nem szégyenlősek ezt kiejteni, mert ebből nem az következik, hogy a külföldi tőke vagy a globalizáció ellen lennének – tehát nem a vagy-vagy logikája szerint gondolkodnak –, hanem – és ez már az „és” gondolatmenete – a két szektor összekapcsolását helyezik előtérbe.

Hetedik tétel

A gazdaságpolitikai modellváltást Magyarországnak kell kidolgoznia és megvalósítania, ehhez külső segítséget még az Európai Uniótól sem kaphatunk.

Az Európai Uniónak ugyanis, ahogyan nincs receptje a globalizációra – és most tekintsünk el a lisszaboni folyamat tervgazdasági célkitűzésétől, amely szerint Európa az évtized végére a világ legversenyképesebb térségévé válik –, ugyanúgy egyáltalán nincs semmi elképzelése arra, hogy mi legyen a felzárkózni kívánó kelet-közép-európai országokkal. Ha más nem is, a 2007–2013-as uniós költségvetés körüli kicsinyes vita jól mutatja: az Európai Unió egyszerűen képtelen mind a globalizáció, mind a kelet-közép- európai országok felzárkózásának problémájára stratégiai, gazdaságpolitikai választ adni. A kelet-közép-európai országok pedig gyengék ahhoz, hogy az Unióból ilyen stratégiákat kikényszerítsenek.10 Nem is adhat ilyen válaszokat az Unió, mert Nyugat-Európában – főleg a politikusoknál, akik inkább a választók félelmeire reagálnak, ahelyett hogy józan eszükre hallgatnának – széles körben elterjedt az a felfogás, amely a globalizációban egyfajta zéró végösszegű játszmát lát. Egy olyan játszmát, amelyben az egyik fél csak azt nyerheti, amit a másik elveszít, és viszont. Így lesz számukra a termelőberuházások Kelet-Közép-Európába való kitelepítéséből a nyugati munkahelyek exportja. Így válnak számukra a kelet-közép-európai munkavállalók olyan szörnyetegekké, akik elveszik a munkát a hazaiaktól.11

Ez azonban a globalizáció, sőt a nemzetközi munkamegosztás és integráció természetének alapvető félreértése. Azáltal ugyanis, hogy a termelőberuházások Nyugatról Keletre települnek át, vagy hogy a keleti munkaerő Nyugatra vándorol, nem lesz okvetlen kevesebb a munka – igaz, mindezt a munkaerőpiac sem ússza meg szerkezeti átalakulások nélkül. Szervezetelméletileg azonban könnyű belátni: hogyha Nyugatról Keletre települnek az egyszerű termelési folyamatok, akkor ezzel növekszik majd Nyugaton a szervezés, irányítás, kutatás-fejlesztés – vagyis csupa magas hozzáadott értékű tevékenységekben –, a munkaerő iránti igény. Ha mondjuk, egy német vállalat Magyarországon létesít üzemet, amelyben Németországból szállított alkatrészeket szerelnek össze, akkor ennek következtében az alkatrészgyártás, a logisztika és a menedzsment területén újabb német munkahelyek keletkez(het)nek. Hasonlóképpen, a keleti munkavállalók többnyire olyan munkaerő-piaci szegmensekben találnak munkát Nyugaton, amelyekre ott nincs munkaerő, ugyanakkor ezzel lehetővé teszik, hogy a helyi munkaerő magasabb hozzáadott értékű termelési folyamatokban helyezkedjen el. Például az osztrák egészségügy a Kelet-Közép- Európából munkát vállaló ápolók nélkül már régóta működésképtelen lenne – így ezek az ápolók közvetve biztosítják az osztrák orvosok munkahelyeit, azaz ismét a magas hozzáadott értékű munkahelyeket. Úgy tűnik, a globalizáció hatásainak zéró végösszegű játszmaként való felfogása csak egyetlen célt szolgál: megspórolni a szükséges szerkezeti reformokat és az alkalmazkodás költségeit.

Joggal írja Ingo Pies, hogy „A hetvenes években a fejlődő országokat tartották a vesztesnek – egy egyszerű mottóval szemléltetve: a szegény országok azért szegények, mert a gazdag országok olyannyira gazdagok. De a kilencvenes évekre megfordult a helyzet. Most már a fejlett ipari országokat tüntetik fel vesztesként. Ennek megfelelően a mottó ma így hangzik: a gazdag országok szegényebbek lesznek, mert a szegény országok gazdagabbá válnak”.12 Talán nem véletlen, hogy hetvenes-nyolcvanas években – mintegy a gazdag Nyugat lelkiismeret- furdalását megnyugtatandó – a fejlődő országok nyomora még etikai kérdés volt, és mint ilyen, a társadalmi nyilvánosság peremére szorult. Ezzel szemben, a kilencvenes évek vitáiban a fejlett országok hátrányainak és (esetleges) veszteségeinek a hangsúlyozása már nem etikai, hanem politikai kérdés, amely a globalizáció címkéjével ellátva egy csapásra a közgondolkodás középpontjába került.

Úgy tűnik, a globalizáció hatásainak zéró végösszegű játszmaként való felfogása csak egyetlen célt szolgál: megspórolni a szükséges szerkezeti reformokat és az alkalmazkodás költségeit.

Helmut Anheier fogalmaival élve, az Európai Unió régi tagállamai ma visszahúzó, regresszív globalista állásponton állnak, azaz „támogatják a globalizációt, de csak addig, amíg az saját érdekeiket szolgálja – tekintet nélkül arra, hogy ez milyen negatív következményekkel jár mások számára”.13 Amikor az Európai Unióban a Strukturális Alapok költségvetésének csökkentéséről vitatkoznak, mert a nettó befizetők nem hajlandók többet áldozni az európai egységre; a kelet-közép-európai országok vállalatai számára egy minimális adót kívánnak előírni, nehogy az alacsony adókkal elszívják Nyugatról a befektetőket; a keleti munkavállalókat pedig adminisztratív korlátokkal tartják távol munkaerőpiacuktól, mert azok úgymond elveszik a munkát a helyiektől, akkor az érvelések mögött mindig ilyen regresszív globalista nézőpont húzódik meg.

Mindebből egyenesen következik: önmagában a kelet-közép-európai országok csatlakozása az Európai Unióhoz, formális belépésük a gazdasági és a politikai integrációba, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezzel automatikusan felgyorsulna ezeknek az országoknak a gazdasági felzárkózása is. Az Európai Unióban – sajátos szerepkörökkel – eddig is jól megfért egymás mellett a centrumban Svédország és Németország a híres jóléti állammal, Nagy-Britannia az erős neoliberális gazdaságpolitikával, a periférián pedig a fejletlen Portugália és Görögország az egyszerű összeszerelő munkafolyamatokkal. Ugyanígy, az Európai Unió keleti bővítése után is, jól megférnek egymás mellett a jóléti országok, a neoliberális gazdaságpolitikát folytató államok, valamint az olcsó bedolgozói szerepkörre ítélt kelet-közép-európai országok. Sőt, az Európai Unió, mint – az Egyesült Államokkal és Japánnal versengő – kontinentális gazdasági blokk, éppen attól lesz a jövőben globálisan versenyképesebb, hogy ezeket a bedolgozó kelet-közép-európai országokat immár formálisan és intézményesen is integrálja.

[N]Nyolcadik tétel

Magyarországon ma mindenfajta gazdaságpolitikai modellváltás alapja, hogy a politika végre felhagyjon az agyonideologizált „vagy-vagy logikával” – a jobboldalon a neoliberális, a baloldalon pedig a belső erőforrások mozgósítására épülő gazdaságpolitika diszkvalifikálásával, gyakori démonizálásával.

A (neo)liberális, szabadpiacpárti, valamint a nagyobb állami szerepvállalásra épülő gazdaságpolitika közötti választás ugyanis nem politikai hitvallások, hanem a megoldandó problémák kérdése. A politika természete szerint az egyszerű üzenetek mestersége – így a hazai politikusok is szívesen látják a világot „vagy-vagy” alternatívákban, ugyanakkor az „és” mintha kiveszne a szótárból. Ám az egymást kizáró egyszerű üzenetek nemcsak azt jelentik, hogy primitívvé egyszerűsítjük az előttünk álló kihívásokat, hanem azt is, hogy eleve kidobjuk a másik alternatíva felhasználható elemeit is.

Például napjaink privatizációs vitáit is sokan az állam vagy piac közötti döntésre szeretnék leegyszerűsíteni, mondván: az állam, mindig és minden körülmények között, rossz tulajdonos, a magánbefektető viszont, mindig és minden körülmények között, csakis jó tulajdonos. Természetesen a magántulajdonos – ha a közvetlen piaci eredményességet nézzük – jobb gazda, mint az állam. Ám a két szektorral szemben, tehát a magángazdasággal és az állammal szemben, nem ugyanazok az elvárásaink, ezért őket nem is lehet így összevetni egymással. A magánvállalkozás alapvető célja a nyereség maximalizálása, mondhatni bármi áron – függetlenül annak egyéb, akár negatív gazdasági vagy társadalmi hatásaitól. Ezzel szemben az államnak nem elsődleges célja a nyereség maximalizálása – noha az állami cégeket is illik nyereségesen működtetni –, mivel működésükben tágabb, ha úgy tetszik össztársadalmi érdekeket is figyelembe kell venni. Mondjuk a buszközlekedést vagy a postát azért szerencsésebb állami kézben hagyni, mert többnyire csak ez garantálhatja, hogy a busz vagy a posta olyan kisfalvakba is eljusson, ahova egyébként magánvállalkozásként nem menne el, mert ez üzemgazdaságilag, a nyereségmaximalizálás szempontjából már nem érné meg neki. Sőt, azért fizetünk adót, és azért tartunk fenn államot, hogy ezeket az össztársadalmi érdekeket képviselje, és ha ehhez állami tulajdon kell, akkor azt hatékonyan működtesse.

Az ilyen vita azonban azért is felesleges és félrevezető, mert az állam vagy piac kérdése Magyarországon már több mint egy évtizede eldőlt, és negyvenévnyi tervgazdasági kísérlet után bebizonyosodott, hogy – Gerhardt Willkét idézve – „bokszkesztyűben nem lehet zongorázni”.14 Így ma már nem az állam vagy piac dilemmájáról van szó, hanem arról, hogy az állam és piac kérdésében mennyi állam és mennyi piac legyen. Heves vérmérsékletünknek természetesen jobban megfelel, és talán intellektuálisan is izgalmasabb az állam vagy piac, az export vezérelte növekedési modell vagy belső keresletélénkítés dilemmája, de sem a napjainkban, sem pedig az évtized elején a Széchenyi-tervnél nem ez volt az igazi kérdés.

Örök igazságok, eleve helyes és helytelen utak a gazdaságpolitikában sincsenek, hanem csak a kor problémáira adott helyes vagy helytelen válaszok. Hogy melyik a helyes válasz – az előbbi példánál maradva: több piacot, és kevesebb államot, vagy megfordítva, több államot és kevesebb piacot –, nem az eszmék harcától, hanem a megoldandó problémáktól, és kérdésektől függ.

Kilencedik tétel

Mint mindig az életben, a gazdaságpolitikában is van legalább még egy út.

A globalizáció korában sem csak egyetlen fejlődési minta létezik, hanem két alapvető gazdaságfejlődési modell verseng egymással.15 Az egyik, az angolszász országok modellje, a szabadpiaci gazdaságpolitikával – privatizációval, liberalizációval, deregulációval – a vállalatokon kívüli környezet rugalmas átalakítását helyezi előtérbe. Ez volt Írország, és ma ez Szlovákia sikerének kulcsa. A másik modell a vállalatokon belüli rugalmasságra, az alkalmazottak nagyobb önállóságára, kreativitásuk kiaknázására, ebből eredően a nagyobb hozzáadott értékű termelésre, végső soron a helyi humán erőforrások minél jobb érvényesülésére helyezi a fő hangsúlyt. Ez volt Finnország, és ma ez Szlovénia sikerének záloga. A lényeg, és ez is a globalizáció korparancsa, hogy a gazdaságpolitikai modell valahol – vállalaton kívül vagy belül – biztosítsa a rugalmasságot. Ettől lesz mind a két modell élet- és versenyképes.

Mint mindig az életben, a gazdaságpolitikában is van legalább még egy út.

A versenyképesség ellenére azonban ez a két modell gyökeresen eltér egymástól a társadalmi következményekben. Az első, a (neo)liberális angolszász modell azonnali és rövid távú alkalmazkodásra kényszeríti a vállalatokat, ráadásul a szükséges lépések egy erős állammal viszonylag gyorsan levezényelhetőek. A másik, a humán erőforrásokat előtérbe helyező modell lassabban reagál a piac változásaira, és hatásai is csak hosszabb távon jelentkeznek. Az első szinte azonnal a társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződéséhez vezet – mint ahogyan ezt Magyarországon az elmúlt évtizedben megtapasztalhattuk –, a másik modell viszont inkább tompítja azokat.

Éppen ezért, okos országok okos kormányai a kettőt kombinálják egymással. Okos országok okos kormányai a gazdaságpolitikában nem játsszák ki egymás ellen a betelepülő külföldi nagyvállalatokat és a helyi kisvállalatokat, nem tekintik egymással ellentétesnek a globálist és a helyit, hanem a globális és a helyi összekapcsolódását segítik elő. A privatizáció, liberalizáció és dereguláció hármasára építkező modell mellett tehát szükséges a felzárkózó országok saját erőforrásainak a megerősítése. Ismétlem: mellett, és nem helyett, mint nálunk – és néha külföldön is – ezt oly gyakran azonnal félreértik. Nem arról van szó, hogy a szigorú állami költségvetés és a liberális gazdaságpolitika alapkövetelményeit fel kellene adnunk, hanem arról, hogy ezek mellett, tudatos politikával meg kell erősíteni saját erőforrásainkat is.

A sikerek hátterében többnyire olyan tényezőket találunk, amelyek nem sorolhatók a versenyképesség úgymond klasszikus, kemény tényezői közé.

Hasonló a helyzet, ha nemcsak a sikeresen felzárkózó országokat, hanem a sikeres térségeket, például a közép-olaszországi régiókat vagy a délnémet tartományokat nézzük. A sikerek hátterében többnyire olyan tényezőket találunk, amelyek nem sorolhatók a versenyképesség úgymond klasszikus, kemény tényezői közé. Olyan tényezőket, mint hálózat, bizalom, tudás, miliő, és a gazdasági tevékenységek területi csoportosulása, agglomerálódása, amelyek a leegyszerűsített export vezérelte modellben sokadrangúak, de a humán erőforrásokra építő fejlődési modellnek meghatározó elemei. Vállalati hálózatokat és klasztereket, amelyek a vállalatok közötti laza kapcsolatokra épülnek, Mark Granovetter teóriája szerint, a „gyenge kötések erejére” támaszkodnak, mert ez teszi lehetővé a hálózat, mint egész rugalmasságát, innovációra való képességét.16 A bizalmat, amely mindenfajta gazdasági együttműködés, de különösen a kis- és középvállalkozások közötti együttműködés alapvető feltétele. Avagy Peter Weichhart különös szóösszetételével élve, a koopkurenciát, vagyis az egymással versenyben, azaz konkurenciában álló vállalatok együttműködését, kooperációját.17 A tudást és technológiát, amely az innovatív miliő kialakulásának alapfeltétele. A közép-olaszországi régiókban pedig még olyan tényezőket is – miként erre Francis Fukuyama rámutatott18 –, mint a nagycsalád, különösen egy olyan időszakban, amikor a világ – mint Ulrich Beck mondja – éppen „a totálisan individualizált mobil szinglilét” felé halad19.

Hálózat, bizalom, tudás, miliő, koopkurencia – a globalizáció korában ezek a sikeres regionális felzárkózás alapvető tényezői. Avagy, tágabb értelemben fogalmazva: a felzárkózás a globalizáció korában regionális szinten is a humán tőkére épül. Napjainkban, amikor világszerte országok és régiók egész sora áll ugrásra készen, hogy jó infrastruktúrával, olcsó munkaerővel, liberális gazdasági szabályozással, alacsony adókkal vonzza magához a befektetőket, joggal jegyzi meg Michael Porter: „a versenyelőny a globális gazdaságban egyre inkább olyan lokális tényezőkből fakad, mint a tudás, a kapcsolatok vagy a motiváció, amivel a távoli versenytársak nem rendelkeznek”.20 Sokan beszélnek manapság a „footloose”, amolyan talaj nélküli vállalatokról, amelyek – állítólag – kényük-kedvük szerint váltogatják telephelyeiket a világban. Magyarországon is az elmúlt években megtapasztalhattuk, hogy a vállalatok, ugyanolyan gyorsan, ahogyan a kilencvenes években hozzánk települtek, hirtelen tovább is állhatnak. A vállalatok és a befektetők azonban nem természetük szerint, eleve ilyen vándormadarak, ha valahol megfelelő humán tőkével találkoznak, akkor ott gyökeret eresztenek.

Tizedik tétel

Egy felzárkózó országban a globalizáció viszonyaihoz igazított polgári gazdaságpolitika egyszerre liberális és konzervatív – úgy épít a szabadpiaci versenyre, hogy közben az ország belső erőforrásait, mindenekelőtt a humán erőforrásait is erősíti.

Ez a polgári gazdaságpolitika nálunk természetesen támaszkodhat a korábbi előzményekre is, például a Széchenyi-tervre. Ám Hérakleitosz óta tudjuk, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba folyóba, mert időközben a folyó – és a világ is – megváltozik. Így 2006-ban sem lehet minden további nélkül újra visszatérni a Széchenyi-tervhez. Vegyes modellre van szükség, amely ahol lehet és kell, a vállalatokon kívüli környezet flexibilitását, ahol lehet és kell, a vállalatokon belüli rugalmasságot erősíti. Szükség van a (neo)liberális gazdaságpolitika elemeire, így a külföldi befektetőknek nyújtott kedvezményekre, mert nálunk még mindig a betelepülő külföldi tőke teremt tömegével munkalehetőséget az alacsony képzettségű munkavállalói rétegeknek. Szükség van a (neo)liberális gazdaságpolitika elemeire, így az állami kiadások visszafogására, mert a túlzott állami kiadások az innovatív hazai (kis)vállalkozásoktól veszik el a forrásokat és a levegőt. De szükség van állami eszközökkel a hazai erőforrások, szellemi energiák és vállalkozói ötletek mozgósítására, a kis- és közepes vállalkozások, valamint a nagyobb hazai hozzáadott értéket előállító ágazatok támogatására.

Egy ilyen vegyes, a globalizáció viszonyaihoz igazított gazdaságpolitikának ma Magyarországon legalább 12 ponton kell alapvető változtatásokat megtennie:

a) A vállalkozások (adó)terheinek azonnali és radikális csökkentése.

b) A kis- és középvállalkozások hitellel, tőkével és technológiával való segítése, és különösen a betelepült transznacionális vállalatokkal való termelési kapcsolatainak közvetlen támogatása. Nem azért, mert ezek zömmel magyar tulajdonú vállalkozások, hanem azért, mert csakis ennek a szektornak a megerősödésén keresztül vezet az út a humán erőforrásokra építő gazdasági felzárkózáshoz.

c) A vállalkozói szektor és a kutatás-fejlesztés összekapcsolása. Magyarországon számtalan jó vállalkozás és sok jó kutató-fejlesztő bázis van – ami hiányzik, az a közöttük lévő közvetlen kapcsolat.

d) A hazai magas hozzáadott értéket teremtő munkakultúrák – például a kézműves-manufaktúrák vagy a borászat – megőrzése és védelme. Elsősorban ismét nem azért, mert ezek magyar munkakultúrák, hanem azért, mert a réspiacokon versenyképesek, és növelik a nemzeti termékben a hazai hozzáadott részt.

e) A magas hozzá adott értékű, és sajátos hazai erőforrásokat kihasználó ágazatok – például gyógyturizmus, informatika vagy biotechnológia – célzott fejlesztése.

f) A felsőoktatás színvonalát lefelé húzó, az egyetemeket nivelláló úgynevezett bolognai folyamat mellett, a csúcsszínvonalú egyetemi intézmények (college-ok) rendszerének és hálózatának megteremtése.

g) A munkalehetőségek bővítésének támogatása, akár olyan termelőberuházásoknál is, amelyek döntően alacsonyan képzett munkaerőt foglalkoztatnak, és így alacsony hazai hozzáadott értéket termelnek, mert még ez is jobb, mint a munkanélküliség.

h) Az államigazgatás radikális karcsúsítása, ami nem azonos a ma zajló, pusztán költségvetési megtakarítási szempontú fűnyíróelvvel. Minden olyan igazgatási és hatósági feladatot, ahol a verseny az állampolgárnak/ fogyasztónak jobb és több szolgáltatást biztosíthat, piaci ésrészben civil, nonprofit szereplőknek kell átadni. A ma még központi igazgatási, tervezési és fejlesztési feladatok többségét alulról legitimált, demokratikusan választott testületekkel, és jelentős önállósággal rendelkező régiókhoz kell decentralizálni. Ezzel párhuzamosan növelni kell a települési önkormányzatok saját forrásait, a helyben keletkezett személyi jövedelemadó legalább felét a településen kell hagyni. A minisztériumokban és a központi állami szervekben csak stratégiai és szabályozási feladatokat szabad megőrizni.

i) A nagy elosztó-ellátó rendszerek, mindenekelőtt az egészségügy terén a működtetésben – a szociális szempontok megőrzése mellett – a magántőke széles körű bevonása.

j) A lakásrendszerben olyan támogatáspolitika kialakítása, amely döntően a lakásmobilitást (lakáscserét) erősíti. Nem az a lakásrendszer igazságos ugyanis, amely célzottan támogat egy-egy mégoly rászoruló réteget, hanem az, amely lehetővé teszi, hogy minden réteg előrébb léphessen egyet, hogy idővel minden réteg javítani tudjon lakáshelyzetén.

k) A közlekedési infrastruktúra fejlesztése és európai szintű logisztikai bázisok kiépítése (Budapesten és vidéken is).

l) Az európai uniós források minél jobb kihasználása, és minél több ilyen forrásnak a termelőberuházásokba és infrastruktúrába való terelése. A 2007–2013-as tervezési időszakra vonatkozó Nemzeti Fejlesztési Terv pedig, legyen az időtáv bármily távoli is, életbevágó fontosságú. Bárki legyen ugyanis kormányon ebben az időszakban, bármit is ígérjen választási kampányában, bármi is szerepeljen kormányprogramjában, csakis azt tudja majd megvalósítani, ami ebben – az unió által is elfogadott – tervben szerepel.

Mindezek a lépések természetesen felfűzhetőek olyan nagy fejlesztési víziókra is, amelyek a jövő Magyarországában Kelet-Közép-Európa pénzügyi szolgáltatóközpontját, jövendő tudáscentrumát vagy új innovációs motorját látják. A legnagyobb vízióhoz, Magyarország felzárkózásához azonban globalizáció- és (neo)liberalizmus-ellenes dogmáktól mentes, szorgos aprómunka kell.

Jegyzetek

  • 1. Bogár László (2004) Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest.
  • 2. Szalai Erzsébet (2004) Az első válaszkísérlet. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Szalai Erzsébet (2001) Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula, Budapest.
  • 3. A konszenzus itt – ellentétben azzal, ahogyan nálunk sokan gondolják – pusztán arra utal, hogy Williamson szerint ezeknél a lépéseknél a washingtoni székhelyű nemzetközi pénzintézetek, mindenekelőtt a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank között egyetértés található. Bővebben lásd: Williamson, John (1990) What Washington Means by Policy Reform. In: Williamson, J. (Ed.): Latin American Adjustment: How Much Has Happened? Institute for International Economics, Washington DC. http://www.iie.com/publications/papers/williamson1102-2.htm. Williamson, John (2000) What Should the World Bank Think about the Washington Consensus? The World Bank Research Observer, Vol. 15., No. 2 (August) www.worldbank. org/research/journals/wbro/obsaug00/pdf/(6)Williamson.pdf.
  • 4. Reason Magazine (1990) No Third Way Out. Creating a Capitalist Czechoslovakia. Vaclav Klaus interviewed by John H. Fund, Jun. 01. http://reason.com/klausint.shtml.
  • 5. Coyle, Diane (2002) Sex, Drugs & Economics. Texere Publishing, New York.
  • 6. Nem beszélve arról, hogy ilyen fejlesztésekhez az állam – tekintve, hogy fedezete az ország adófizető polgárainak összessége – a kisebb kockázat miatt mindig olcsóbban jut hitelforráshoz, mint a nagyobb kockázatot jelentő magántőkés befektetők. A következmények jól láthatók például a hazai koncessziós autópályák kiugróan magas építési és üzemeltetési költségeiben is.
  • 7. Jellemző, hogy az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezetének (UNCTAD) adatai szerint, 1991 és 2001 között összesen 1400 esetben vezettek be az országok új szabályozási rezsimet a külföldi beruházásokkal kapcsolatban, és egyedül 2001-ben – minden korábbi rekordot megdöntve – 71 országban, 208 új befektetési szabályozás és intézkedés lépett életbe. Forrás: United Nations Conference on Trade and Development (UNCTAD) (2002) World Investment Report 2002. http://www.unctad.org/en/docs// wir2002_en.pdf.
  • 8. Swyngedouw, Erik (2004) Globalisation or Glocalisation? Networks and Re-Scaling. Cambridge Review of International Affairs, Vol. 17, Nr. 1.
  • 9. Friedman, Thomas, L. (1999) The Lexus and the Olive Tree. Farrar, Straus and Giroux, Inc. http://www.thomaslfriedman.com/lexusolivetree.htm.
  • 10. Jellemző, hogy az európai gazdaság élénkítésére kidolgozott infrastrukturális beruházási csomagból kimaradtak a térséget érintő fejlesztések, például a Budapest–Pécs autópályát is magában foglaló észak–déli, Észtországtól Horvátországig futó autópálya.
  • 11. A helyzet fonákságát mutatja, hogy miközben Magyarország az elmúlt években folytonosan, érvek seregével tiltakozott az ilyen felfogás ellen, addig 2004 őszén, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló vitában, a „nem” mellett szinte szó szerint ilyen érvek hangzottak el.
  • 12. Pies, Ingo (1998) Globalisierung und Demokratie: Chancen und Risiken aus ökonomischer Sicht. EIW Diskussionsbeiträge 14, Institut für Europäische Wirtschaft, Fakultät für Wirtschaftswissenschaften der Ruhr-Universität Bochum. http://www.ruhr-unibochum. de/iew/Publications/db14.pdf.
  • 13. Kaldor, Mary – Anheier, Helmut – Glasius, Marlies (2003) Global Civil Society in an Era of Regressive Globalisation. Chapter 1. In: Kaldor, Mary – Anheier, Helmut – Glasius, Marlies (eds.) (2003) Global Civil Society Yearbook 2003. Oxford University Press, Oxford. http://www.lse.ac.uk/Depts/global/Yearbook/PDF/PDF2003/GCS2003%201%20a.pdf.
  • 14. Willke, Gerhard (2003) Neoliberalismus. Campus Verlag, Frankfurt am Main.
  • 15. Cséfalvay Zoltán (2004) Globalizáció 2.0 – Esélyek és veszélyek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. Lipietz, Alain (1998) Nach dem Ende des ’Goldenen Zeitalters’. Regulation und Transformation kapitalistischer Gesellschaften. Argument Verlag, Hamburg. Lipietz, Alain (1997) Die Welt des Postfordismus. In: Studien der Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaft Nr. 10.: Labour Markets and Employment Policy in the European Union. Forschungsgruppe Europäische Gemeinschaft (FEG), Marburg. http://perso.club-internet.fr/lipietz/INT/INT_FordistAllPdf/INT_FordistAllTxt.pdf.
  • 16. Granovetter, Mark (1973) The strength of weak ties. American Journal of Sociology, 78 Castilla, Emilio J. – Hwang, Hokyu – Granovetter, Ellen – Granovetter, Mark (2001) Social Networks in Silicon Valley. In: Lee, Ch.-M. – Miller, W. F. – Hancook, M. G. – Rowen, H. S. (eds.): The Silicon Valley Edge. Stanford University Press, Stanford, Cal.
  • 17. Weichhart, Peter (2000) Designerregionen – Antworten auf die Herausforderungen des globalen Standortwettbewerbs? Informationen zur Raumentwicklung, 9/10. http://homepage. univie.ac.at/peter.weichhart/Homepage/designerregionen.htm. Brandenburger, Adam M. – Nalebuff, Barry J. (1996): Co-opetition. 1. A Revolutionary Mindset that Combines Competition and Cooperation. 2. The Game Theory Strategy that’s Changing the Game of Business. New York. http://mayet.som.yale.edu/coopetition/.
  • 18. Fukuyama, Francis (1997) Bizalom. Európa Kiadó, Budapest, l. különösen 10. fejezet: Olasz konfucianizmus.
  • 19. Beck, Ulrich (1986) Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Suhrkamp, Frankfurt am Main.
  • 20. Porter, Michael (1998) Clusters and the New Economics of Competition. Harvard Business Review, Nov.-Dec.