Magyarországon a privatizáció 1987 és 1998 között zajlott le. Ezen folyamat két szakaszra osztható: spontán privatizáció (1987–1990), és államilag vezényelt privatizáció (1990–1998). Jelen tanulmány a spontán privatizáció történetét és jellemzőit mutatja be. Kiindulópontunk: spontán privatizációnak nevezünk minden olyan szervezeti-tulajdonosi változást, amely az állami vállalatok életében a 1987-től 1990 márciusáig (az Állami Vagyonügynökség megalapítása) között történt.

Tanulmányunk négy részre oszlik. Az első részben felvázoljuk a Kádár-diktatúra utolsó évtizedének gazdasági válságjelenségeit. A második részben ismertetjük a privatizáció elindulását lehetővé tévő 1988–1989-ben megalkotott törvényeket (1. 1988. évi VI. tc. a gazdasági társaságokról. 2. 1988. évi XXIV tc. a külföldi befektetések védelméről. 3. 1989. évi XIII. tc. az átalakulásokról). A harmadik részben részletesen elemezzük a spontán privatizáció három típusát. A negyedik részben megvonjuk a spontán privatizáció erkölcsi és anyagi mérlegét.

A magyar–német kapcsolatok ezer évre nyúlnak vissza. Szent István királyunk Gizella bajor hercegnővel kötött házassága alapozta meg a két nemzet szoros kapcsolatát és egymásrautalt- ságát. Országaink között számos történelmi, kulturális, társadalmi, kereskedelmi kapocs és kötelék létezik, mely a történelem viharos időszakát is túlélte. Magyarország és Németország szövetrendszere összefonódott egymással, és hazánk sokáig egy német befolyás alatt álló, tágabb értelemben vett civilizációs, mentális, de akár közpolitikai térhez tartozott, nem utolsó- sorban az osztrákokkal való közös államiság révén, de a német világ általános hatásai miatt is. Magyarország mint sziget a szláv tengerben mindig is a nyugati kapcsolatai révén csatlakozott Európához, és ebben a német világ fontos szerepet töltött be. Manapság mintha Németország vonzereje a világban drasztikusan csökkent volna, és a politikai kapcsolatok terén is új idők kezdődnének.

A tanulmány a közvetlen irányítású uniós források tagállami eloszlását és azok szuverenitásra gyakorolt pénzügyi hatását vizsgálja. Az empirikus elemzés az Európai Bizottság nyilvános adatbázisaira épül, elsősorban a Financial Transparency System több százezer soros pályázati adataira, amelyeket több lépcsőben tisztított és összehasonlító módszerrel elemzett a szerző. Az eredmények azt mutatják, hogy a közvetlen uniós források döntő hányadát, 84,86%-át továbbra is a 2004 előtt csatlakozott tagállamok szervezetei nyerik el. Az „új” tagállamokban 143 € az egy főre jutó támogatás, míg a „régiekben” 235 € a 2021–2024 közötti négy évben. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a forráselosztás jelenlegi mintázata a gazdasági szuverenitás aszimmetrikus erózióját eredményezi, különösen a kevésbé fejlett tagállamok esetében.

The effective and objective functioning of the flagship institution of Hungarian science con- stitutes a public matter of paramount national interest, yet this requirement remains unmet, particularly in the social sciences. In the case of a national institution, such criticism does not constitute an attack but rather an expression of a constructive intention to improve it. Improving academicians’ scientific performance, institutional operations, and the establish- ment of objective, transparent processes for academic succession would fundamentally serve the nation’s interests. A broad intellectual discourse has emerged concerning the manner of change, intensifying from spring 2025 around the bicentennial of the Hungarian Academy of Sciences and the election of its new president. The identified institutional challenges have now entered public discourse. The inadequate performance of certain academicians increas- ingly provokes widespread dissatisfaction, while Hungarian scientific life continues to operate under the influence of underperforming members of the Hungarian Academy of Sciences,³ who also increasingly seek to shape political public discourse.⁴

This paper shows how a Hungarian Academy of Sciences that operates through non-transparent, non-objective mechanisms while delivering weak scientific performance can undermine economic competitiveness and weaken the quality of academic succession. To substantiate the performance deficit of academicians, the analysis employs concrete scientometric methods and empirical observations. The paper argues that a new, performance-based Academy of Sciences, with new academicians, is required.