Mintha időről időre újra fel kellene fedezni a nemzetgazdaság fejlődésének szoros kapcsolatát a műszaki-technikai haladással, divatos szóhasználat szerint az innováció színvonalával. Szavakban, ünnepélyes megnyilatkozásokban ugyan sosem volt hiány, annál több a ráfordításokban, amelyeknek elmaradása, a szűk források szétaprózása újratermeli a magyar gazdaság növekedési gondjait.

Újdonságról a műszaki megújuló készség felismerésében szó sincs. Rövidke tudomány- és gazdaságtörténeti visszatekintésre szorítkozva: a gazdasági növekedés és annak a technikai haladással való kapcsolata már a kezdetektől foglalkoztatta az elméleti közgazdászokat. Adam Smith már a 18. században a gazdasági növekedés forrását mindenekelőtt a munkamegosztás hatékonyságnövelő hatásában látta, ugyanakkor hangsúlyozta a termelékenység növekedését elősegítő gépek feltalálását, illetve alkalmazását. Mindez mai fogalmaink szerint sem más, mint az innováció.

Összefüggésrendszerének kutatásában Robert Solow végzett úttörő munkát, aki kimutatta, hogy a GDP gyorsabb ütemben nő, mint ahogy az a munkaerő és a tőke fizikai növekedésének hozzájárulásából következne. A különbség a technikai haladás vagy szélesebb értelemben – az innováció következménye. A Solow által javasolt modell értékét az 1987-ben neki ítélt közgazdasági Nobel-díjjal ismerték el. A díj átvételekor elhangzott beszédében is a technológiai fejlődés növekedésben játszott döntő szerepét hangsúlyozta: „Az egységnyi munkára jutó termelés növekedési üteme független a megtakarítások (beruházások) arányától és teljes egészében a legszélesebb értelemben vett technológiai haladástól függ” – mondotta.

Bár az összefüggést leíró képlet igen egyszerű, az innováció gazdasági növekedésre gyakorolt hatásának mérése mégis nehézkes, mert a szükséges adatok (mindenekelőtt a változatlan áras tőkeadatok) hiányoznak, és a gazdasági fejlődés ciklusossága is erősen befolyásolja az eredményeket. Ezért az összefüggés tulajdonképpen csak hosszabb időszak átlagára értelmezhető, amikor a gazdasági növekedés eléri vagy megközelíti a potenciális (a fenntartható maximális) ütemet.

Saját számításainkban a fejlett ipari országok esetében az 1994–2000 közötti időszakot találtuk a legalkalmasabbnak az innováció gazdasági növekedésre gyakorolt hatásának bemutatására. Az adott periódusban a nyugat-európai országokban az innováció súlya a gazdasági növekedésben mintegy 60 százalékra tehető, vagyis a 2-3 százalék GDP-növekedésben, ami az adott időszakot jellemezte, 1,2–1,8 százalék pontnyi az innováció hozzájárulása. (Ez a hatás az Egyesült Államokban a vizsgált időszak átlagában meghaladta a 70 százalékot.)

A hazai adatokat elemezve kiderült, hogy az 1960–2002 közötti 42 esztendőben két olyan szakasz van, amelyben az innováció gazdasági növekedésre gyakorolt hatásának mérésére kialakított módszer alkalmazható. Az egyik az 1960–1978 közötti időszak, amikor a magyar gazdaság alapvetően saját tőkeerejére támaszkodva fejlődött. Ekkor – számításaink szerint – a gazdaságban a növekedés mintegy 40 százaléka származott a műszaki fejlődésből.

Az ezt követő 1978–1996 közötti periódus a restrikció, illetve a rendszerváltás által okozott sokk időszaka, amikor a gazdaság olyan pályán mozgott (a növekedés, a foglalkoztatottak száma erősen visszaesett, a korábbi állóeszközök jelentős része megsemmisült), amelyre az innováció gazdasági növekedéshez való hozzájárulásának számítására szolgáló metodika nem érvényes.

A következő gazdaságpolitikai időszak az 1996–2002-es periódus volt, amikor – döntően a beáramló működő tőke hatására – a gazdasági növekedés meghaladta az európai átlagot. Ekkor a műszaki fejlődés növekedéséhez való hozzájárulása számításaink szerint 64 százalék volt, ami már megközelítette a nyugat-európai országok átlagát.

Ebben a periódusban elért gyors gazdasági növekedés azonban egyértelműen a magyar gazdasághoz igen kevéssé kapcsolódó ipari vámszabad területeken bekövetkezett fejlődés időleges hatásának tudható be. Ezért ahhoz, hogy a nemzeti teljesítményt lássuk, a vámszabad területek részesedését le kell (kellene) vonni az összesített adatokból. Ebben az esetben viszont a GDP növekedési üteme mintegy 1–1,5 százalékponttal csökken, és az innováció növekedéshez való hozzájárulása mintegy 20 százalékkal, 45 százalékra esik vissza. Ez az adat az 1960–1978 közötti, saját bázisú fejlődést jellemző (40 százalékos) arányhoz képest ugyan emelkedést mutat, ami betudható a hazai gazdaság rendszerváltás okozta hatékonyság javulásának, de messze elmarad a kívánatos aránytól.

Az innováció és a gazdasági növekedés közötti összefüggés más módszerekkel is kimutatható. Az Európai Bizottság kiadott egy igen tartalmas munkát „Third European Report on Science and Technology Indicators, 2003” címmel. Ebből a kiadványból és más forrásokból egy 49 országra kiterjedő és 37 különböző mutatót tartalmazó adatbázist állítottunk össze. Ennek alapos elemzése is azt mutatta, hogy pozitív összefüggés van a tudományos- műszaki tevékenység és a gazdasági növekedés, illetve a termelékenység növekedése között, a korrelációs együtthatók 0,4–0,6 között mozognak.

Minél gazdagabb egy ország, annál több telefonvonala van...

Például a GDP/ledolgozott munkaórával mért termelékenységnövekedés és az 1000 kutatóra jutó elfogadott szabadalmak száma, vagyis a kutatók eredményessége között 0,58-as korreláció mutatható ki, a kutatók „termelékenysége” viszont függ a K+F-ráfordítások GDP-hez mért arányától. (A hazai viszonyokat a mellékelt ábra mutatja.) Igazolható tehát, hogy a nagyobb (a GDP-hez viszonyított) K+F és a tudományos munka eredménye, valamint a termelékenység és a gazdaság növekedése között igen szoros kapcsolat van.

Az információs infrastruktúrával való ellátottság a gazdasági növekedés igen fontos tényezője. A statisztikai elemzés azt mutatja, hogy az információs infrastruktúrával való ellátottság (és ezzel együtt a gazdaság alkalmazkodási képessége) és az információs költségek között határozott a fordított arányosság. Az adatok alapján elmondható, hogy általában az információs infrastruktúra költsége (mérve a vonalhasználat dollárdíjával) annál nagyobb, minél szegényebb egy ország és minél kevesebb a fővonalak száma. Vagyis itt egy öngerjesztő hatás figyelhető meg, minél gazdagabb egy ország, annál több telefonvonala van, viszont a költségek annál kisebbek, ami a további fejlődést segíti elő. Magyarország, mint kevésbé fejlett ország a mezőny kedvezőtlenebb felében helyezkedik el, a telefonköltségek növekvő sorrendjében 49 ország közül a 27. helyet foglalja el. Egy másik, Magyarország szempontjából fontos mutató a vállalatközi technológiai kooperáció. E mutató szempontjából Magyarország az előbbinél is rosszabbul áll: 49 ország közül a 29. helyen áll.

1. ábra: A K+F-ráfordítás és a találmányok száma közötti összefüggés

A nemzetközi összehasonlítások azt mutatják, hogy a tudásba való beruházás területén Európa messze lemaradt Amerika mögött, és Magyarország Európán belül is eléggé hátul kullog, annak ellenére, hogy lehet találni (a közép-európai és a dél-európai országok között) olyan országokat is, ahol a tudásba való befektetés még a hazainál is kisebb. Amíg az Egyesült Államok GDP-jének 6 százalékát fordítja a tudáshoz kapcsolódó területekre (oktatás, műszaki fejlesztés), addig Európában ez az arány 3,6 százalék, Magyarországon csupán 2,6%. Ha a ráfordítások szektoronkénti megoszlását nézzük, az USA-ban a K+F-re való ráfordítás a GDP 2,8 százalékát teszi ki, ez az arány az Európai Unióban 1,9, Magyarországon pedig 1 százalék alatti. Tehát hazánkban az eleve alacsony uniós aránynak kevesebb mint a felét költik K+F-re, bár ez a ráfordítás az 1998. évi mélypont óta 2002-ig növekedett, azóta újból folyamatosan csökken.

Az elmondottakat összefoglalva: a nemzetközi adatok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a kutatás-fejlesztés és a termelékenység, illetve a gazdasági növekedés között határozott pozitív kapcsolat van, ezt a tényt a döntéshozóknak sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni.

Hivatkozások