Logo

Recenzió a Végvidék 1561–1569 című könyvről

Dr. Nagy Gábor PhD, irodalomtörténész, József Attila-díjas költő, a Hitel folyóirat kritikai rovatvezetője, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Összefoglalás

A Végvidék 1561–1569 a magyar irodalom régóta hiányzó történelmi nagyregénye. Kíméletlen tényeket sorol a török hódoltság első évtizedeiből, a Balaton-felvidék végvári harcaiból és a 16. századi európai nagypolitika eseményeiből, melyek a küzdelmet alapvetően befolyásolták. Wodianer-Nemessuri Zoltán nagyregénye hűen ábrázolja a Mohács utáni korszak zavaros viszonyait. Illúziótlan, vad, nyers világa a túlélés krónikája. Bár a török az országot még közel egy évszázadon át uralja, bebizonyosodik: a végvidék áldozatvállalása nélkül ma nem beszélhetnénk magyarul.

Review About Fronteerland 1561–1569

Summary

Fronteerland1561–1569 is the missing piece in the historical fiction writing of Hungarian literature. It relentlessly discusses the hard realities of the decade of Ottoman Turkish expansion into the uplands north of Lake Balaton. The frontier warriors and their 16th century struggles are brought together with the overall great power politics of the time. Wodianer-Nemessuri Zoltán’s epic novel is a true portrayal of the chaotic conditions in the country following the battle of Mohács. It chronicles the wild, brutal world of struggle for survival. Although the Turks will continue to rule the country for another hundred years, the sacrifices of the frontier warriors sustained Hungarian cultural survival.


A kilencvenes évek második felének magyar történelmi regényei a múlt megragadhatóságára, rekonstruálhatóságára vonatkozó mélységes kételyt tükrözik. Az elmúlt két évtized ál-történeti regényei (Háy János Dzsigerdilenjétől Darvasi László A könnymutatványosok legendájáig hosszan sorolhatók a példák) történeti köntösbe öltöztetett fikciók, a történelem rekonstruálása helyett annak lebontását, szétírását tekintik az egyetlen lehetséges beszédmódnak.

Ebben tulajdonképpen nem igazán különböznek Jókai Mór felfogásától. Őt ugyan nem a történtek megismerhetősége iránti kétely vezeti oda, hogy a históriás keretek között eposzi gazdagságú fikciót tárjon elénk. Jókai a nemzeti múltban példát keresett, mely a jelen olvasója elé állítható, ezért él mindenkor az eszményítés eszközével. E vonulat jeles folytatója Gárdonyi Géza az Egri csillagokkal. A 20. század második felének történelmi regényei már az ál-történeti regény műfaja felé mutatnak, amennyiben a hitelességnél fontosabbnak tartják a példázatosságot,mint Sánta Ferenc Az árulója.

A kilencvenes évek ál-történeti regényeitől távol áll az eszményítés, szándékuk gyakran éppen ellenkező: a mítoszok lerombolása. A históriás keretek közé épített, sokszor mesés-mágikus fikciós elemek azonban a végeredményt tekintve közel állnak az eszményítés eszközéhez: nevezzük legendásításnak. A megtörténhetett volna és a lehetetlen, az abszurd,groteszkés mesei elemek szándékos keverése történeti mozaikdarabkákkal olyan ironikus gesztus, amely a történelmet példaadómúltkonstrukció helyett megismerhetetlen, sőt fiktív, hitelességüket tekintve ellenőrizhetetlen események rendezetlen halmazaként ábrázolja.

Ennek az újabb regényformának, műfaji változatnak minden bizonnyal Szilágyi István Hollóidő című regénye a csúcsteljesítménye. Már csak azért is, mert – paradox módon – a legendásítás nála komoly forrásmunkán alapuló dokumentarista igénnyel társul. Úgy válik nála a fikció történelmi alakzattá, hogy közben nem vonja kétségbe a régmúlt elbeszélhetőségét, sőt példaadó jellegét sem.A história nála nem bizonytalan körvonalakba vész, s nem hullik anekdotikus mozaikokra, hanem szinte precíziós aggályossággal elevenedik meg, miközben a regény történelembe ágyazott fikció.

Ilyen előzmények után jelent meg Wodianer-Nemessuri Zoltán grandiózus történelmi regénye, a Végvidék. A török korban játszódó alkotás legfontosabb inspirálói persze nem az ál-történeti regények, még csak nem is Szilágyi István Hollóidője, hanem a magyar irodalom egyik legjelentősebb műve, Móricz Zsigmond Erdélye (és távolabbról Bánffy Miklós Erdélyi története). Móricz trilógiája nem elsősorban a megidézett történelmi korok hasonlóságában fontos viszonyítási pont. Az Erdélya legfontosabb szépirodalmi elődje annak a műfajnak, amelyet Wodianer-Nemessuri önértelmezése nyomán történelmitényregénynek nevezhetünk. A história itt nem puszta keret, a képzelet világába kalandozó írói szándék hitelesítő háttere, hanem magának a műnek a tárgya. Úgy is mondhatnánk: főszereplője. Maga a történelem lép színre, mint az emberi sorsok irányítója, illetve a regény főbb szereplői – elsősorban Báthori Gábor és Bethlen Gábor –, bár Móricz bámulatos gazdagsággal rajzolja meg alakjukat, nem annyira saját életük, mint inkább az események alakítóiként válnak fontossá. Általuk nyilatkozik meg és válik hozzáférhetővé az olvasó számára a történelem (annak egy adott metszete). Így veszti jelentőségét a kérdés: ki az Erdélyfőhőse; s csak ebben az értelmezési horizontban nyeri el értelmét a trilógia – szemben azokkal az olvasásmódokkal, amelyek a Tündérkertet kiemelik az egységből, és önállóan értelmezik. Az Erdélyfőhőse Erdély, illetve a korabeli magyar (és Kárpát-medencei) történelem.

Igaz ez Wodianer-Nemessuri Zoltán nagyregényére is. A Végvidéknek is van Bethlenéhez fogható kitüntetett alakja: Rátóti Gyulaffy László. Ám a regény narratív szerkezete is hangsúlyozza: a történetnek nincs a hagyományos főhős értelmében vett kiemelt figurája. A regény váltakozó tér-idejű, s az elbeszélői nézőpont is ugyanebben a ritmusban formálódik. A főbb szereplőket mindig belülről, a móriczi átképzeléses elbeszélésmóddal rokonítható perspektívából láthatjuk. Minden helyszínnek van egy vagy két kitüntetett „hangja”, s az ő látószögükből elevenedik meg a történet. Nem a hagyományos omnipotens elbeszélővel van dolgunk: nem ismerjük meg minden szereplő belső gondolatait, az éppen kitüntetett nézőpont képviselője éppen annyit oszt meg velünk, amennyit a körülmények folytán ő maga tudhat. Nem annyira a 19. századi hagyományhoz van köze ennek az elbeszélésmódnak, mint inkább olyan 20. századi elbeszélőkhöz, mint William Faulkner, vagy a későbbi évtizedekből Gabriel García Márquez vagy Mario Vargas Llosa. Ez a narratív szerkezet hangsúlyossá teszi azt, amit a cím is sugall: a regény valódi hőse egy történelmi időszak. A Végvidékelső megközelítésben térbeli fogalom: azt az országrészt jelöli, amely a regény fő helyszíne: a Balaton-felvidék és Nyugat-Magyarország. A török elleni honvédő harcok végvidéke: ha a pogányt nem állítjuk meg, az ország bizonyosan elvész. S ebben a megfontolásban tárul fel a cím másik jelentése, amely az időperspektívára utal. Az a veszély fenyeget, hogy a magyar nemzet egy történelmi korszaka véget ér.

Az alcím – 1561–1569 – pontosan kijelöli a regény elbeszélt idejét, ezzel is a történelem „főhős” mivoltát hangsúlyozva. De hogyan haladható meg az a dilemma, amellyel az elmúlt évtizedek igyekeztek szembesíteni a történettudományt, nevezetesen hogy a történelem ab ovo megismerhetetlen, mert csak „elbeszélt” formában hozzáférhető? Sehogyan – ez ugyanis áldilemma, pontosabban önmagát fölszámoló ellentmondás. A csillagászat – sőt maga a fizika is – ki van szolgáltatva megismerője gondolati konstrukcióinak, ám ebből még senki nem jutott arra a következtetésre, hogy a csillagászati vagy fizikai törvényszerűségek eredendő és teljes körű spekulációk. Ahogy egyes fizikai tények, úgy a történelmi tények is hozzáférhetők. A fizikában számításokból levezetett következtetésekkel; a történettudományban a források megismerésével és megfelelő forráskritikával. Nem biztos, hogy egy galaxis éppen olyan, ahogyan ma állítják; nem biztos, hogy egy történelmi időszak minden fontos eseménye éppen úgy történt, ahogy a forrásokból kikövetkeztethető; az ember megismerési vágya azonban erősebb a kételyeknél. Ha nem így volna, magunkról és a világról semmit sem tudnánk. A kilencvenes évtizedben, úgy tűnik, a regényírók többségében a kétely volt erősebb, ezért legendásították, groteszk fénytörésbe állították a történelmi múltat. Wodianer-Nemessurit a megismerés vágya mozgatja, ezért a Végvidék megírásához hallatlan mennyiségű forrást felkutatva, értelmezve fogott hozzá. Történetének középpontjába az események valós, gazdagon rendelkezésre álló korabeli forrásokból megismerhető hőseit állította. Regénye legjelentősebb fordulatai e forrásokból hozzáférhető tények rekonstrukciói. Nem az ígyvolt teljes bizonyosságával, de az így kellett lennie valószínűségével. (Ebben különbözik Nemessuri vállalkozása a Kodolányi-trilógiáétól: Kodolányi sokkal inkább rá volt utalva a képzeletére, mivel a tatárjárás időszakáról sokkal kevesebbet tudunk, így az ő történelmi mítoszregényeit inkább az akár így is lehetett elve működteti.)

A korábbiaknak némileg ellentmondva: mégiscsak van a regénynek, ha nem is főhőse, de központi alakja. A kötet végi szerzői megjegyzésben is olvasható: a VégvidékRátóti Gyulaffy László magyarországi katonai pályafutásának kilenc esztendejét követi. A többi főszereplő – köztük Thúry György, Magyar Bálint, Török Ferenc, Tahy Ferenc; a török Bajazid; a császár képviselői, mint az intrikus Puchhaim báró, a félig magyar és eltökélt magyarbarát Eck zu Salm generális vagy a sárvári Nádasdy Tamás nádor – mind kötődnek Gyulaffy László veszprémi és tihanyi főkapitányhoz, és vívódásaik, motivációik egyik meghatározója a Gyulaffy-kapcsolat. Mindemellett az író ugyanolyan epikus gazdagsággal – azaz szándékaik és cselekvéseik részletezésével – és ugyanolyan lélektani összetettséggel – azaz gondolataik, képzeletviláguk érzékeltetésével – ábrázolja őket, mint a főkapitányt és csobánci várurat. (S még hány, de hány remek „mellékszereplő”, valójában a történet szinte egyenrangú részese elevenedik meg Gyulaffy családtagjaitól Pribék Mihály főlegényen, Salm szárnysegédjén, a bajor Berg bárón át Zsuzsóig, a vár szajhájáig, Örzse szakácsnőig s a belé szerelmes Memi agáig!) Szinte vég nélkül sorolhatnánk.

Gyulaffy azért kitüntetett személy, mert szilárd az identitása. A két hatalom között őrlődő hazában van, aki, bár éppúgy országmentő szándék mozgatja, a császári hatalomba veti bizalmát (Magyar Bálint, aki élesen szembekerül Gyulaffyval). Van, aki túlzásnak tartja a gyulaffys nemzetmentő hevületet (Tahy Ferenc, aki az összefogást szorgalmazza); van, aki kettős feladat közt őrlődik (Salm tábornagy győri főkapitányként a katonai célszerűség és az udvari intrika ellentétének a foglya); s van, aki – fölülről tekintve a problémákra, elsősorban a pénz- és eszközhiányra – átlátja saját mozgásterének szűkösségét, mint Nádasdy Tamás nádor. Gyulaffy azonban a tettek embere. Épp addig megy el, ameddig a körülmények szorításában lehetséges, s ezt nem kevesli annyira, hogy a cselekvésről lemondjon. A Bajazid elleni párviadalra és Hegyesd ostromára készülve annyit vállal, amennyit lehetőségei engednek. S ezt kétely nélkül cselekszi akkor is, ha tisztában van azzal, hogy a váracska bevétele nem dönti el a háborút. A háromfelé szakított ország sorsának kilátástalansága vagy bizonytalansága természetesen őt is gyötri, ám nem bénítja; a török elleni kíméletlenséget katonai kötelességének tudja, és büszkén vállalt magyarsága megóvja olyan délibáboktól, amelyek a császári akarat alá hajlítanák. Gyulaffy önállósul, mert tudja, hogy két malom közt őrlődve a túlélésre csak így van esély. A történet egyik mozgatórugója, hogy ezért kerül szembe a bécsi udvarral, s a magyar kapitányok egy részével is. Ez azonban éppenséggel megszilárdítja a cselekvésbe vetett hitét.

Kőkemény identitása nem csupán kiemelkedő katonai képességeiből merít, hanem abból a meghitt háttérből is, amit a családja nyújt. Gyulaffy gyengéd szerető, felesége pedig odaadó hitves, abban az értelemben is, hogy a família érdekeit aláveti a háborús érdekeknek. Gyulaffy úr az otthonában, és úr a rábízott várakban. Csobáncon példás rend és fegyelem uralkodik, amit a főkapitány kegyetlenségeés igazságosságaegyszerre biztosít. Ez a benső fegyelem és tartás jelképezi az egységet, amelyre az országnak is törekednie kell(ene), ha meg akar szabadulni a máját két oldalról tépő birodalmak keselyűitől. Gyulaffy igazodási pont. Előbb-utóbb ellenfelei, haragosai is belátják, mint Magyar Bálint fonyódi és szigligeti kapitány.

A rettenthetetlen Gyulaffy, az adatok szerint száztizenegy párbaj győztese, eposzi hős, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy jellemrajza hiteles adatokon nyugszik. A Végvidék ebből a szempontból – hangsúlyosabban, mint a Lippa várát megtámadó Bethlen esetében az Erdély– leteszi a voksot amellett, hogy a história nem csupán a kiismerhetetlen erőknek kiszolgáltatott esendő emberekről szól, hanem olyan példaadókról is, mint a főkapitány. A történelemhez viszonyítva mindnyájan porszemek vagyunk. Aki ennek tudatában végzi a dolgát, akár hőssé is válhat. Még akkor is, ha látszólag vesztesen hagyja el a színteret, mint a regény végén Erdélybe távozó főkapitány.

Sturm László kritikájában rámutatott, hogy nemcsak Gyulaffy alakja, de a regény más jellemzői is közelítik a Végvidéket az eposz műfajához. Nagyon fontos megfigyelés. Nem árt újra tudatosítanunk: Wodianer-Nemessuri azt a szinte paradox eredményt éri el, hogy alapvetően realista eszközökkel kapcsolja össze a regényt műfaji elődjével, az eposszal. Az a gyanúm, hogy a paradoxon magyarázata is magában a történelemben rejlik: a fontos események is jelentéktelennek tűnő cselekvéssorok apró sokaságából és nagy jellemek, hősök (és gazemberek) tetteiből állnak össze jövőt meghatározó egésszé. Aki pedig a török kori Magyarországhoz nyúl vissza, óhatatlanul szembesül olyan társadalmi magatartásformákkal, amelyek ma anakronisztikusnak tűnnek, de a történelmi emlékezet hűen őrzi. Ilyen például a virtus, amelytől vezérelve a párbajban megölt Bajazid hegyesdi török vajda janicsárjait Salm generális Győrbe hurcoltatja, de legyilkolásuknak Gyulaffy ellenáll. Kegyetlenség és lovagiasság csak a felületes szemlélő, a történelmi kort nem ismerő számára ellentmondásos.

A Végvidéknyelvi szövete sem a régi idők kópiája. Az író az archaizmusokkal rendkívül takarékosan él. Csak az akkori tárgyi világ megnevezése idézi a kort, illetve az az enyhén patetikus, helyesebben megnemesített beszédmód, melynek komor, fenséges áradásában követjük a 16. század háborús életvitelét, s azt a férfias, nemesi és katonai magatartást, mely meghatározója Gyulaffy László jellemének.

Ugyancsak a korszakhoz illő az elidőzésekből és megiramlásokból álló szerkezet, mely a regény sajátos dinamikáját adja. A cselekmény csúcspontjaihoz – köztük Gyulaffy hírhedt párviadalához és a hegyesdi vár ostromához – hosszas előkészítés után jutunk el. Zajlik a csobánci várnép élete, ki-ki teszi a dolgát, miközben a nagypolitika rosszabbnál rosszabb döntéseket hoz. A magyar rendek legjobbjai persze igyekeznek, hogy a bonyolult viszonyokat átlássák, eligazodjanak a török és a birodalmi németek szándékaiban, a csapásokra felkészüljenek és igyekezzenek egymást meggyőzni. A tárgyalások, miközben a nemzet helyzetét aprólékos gonddal ábrázolják, a regény fordulataitól nem különülnek el. Tehát szó sincs Thomas Mann-féle esszéregényről. A Végvidékannál inkább emlékeztet Szilágyi István Hollóidőjére, melyben a vallási és politikai tézisek maguk is cselekvést generálnak. A viták a haditettek előkészítői. Ki-ki megméretik szándékaiban és elszántságában egyaránt, vagy intrikus hajlama lepleződik le. Az ország dolgai a szereplők jellemével szorosan összekapcsolódnak. A Nádasdyhoz sebesülten igyekvő Tahy Ferenc és a nádor beszélgetése során vakmerőség és megfontoltság egymásnak feszül: „Hőseink mindig voltak s lesznek. Kisarjadnak a földből, mint a szilfa. Jó a lomb alá húzódni, de folyvást az ő árnyékukban nem élünk meg. Ami számít: az egy akarattal vezérelt sokaság. […] Gondoljon Mohácsra. Ott harmincezer Gyulaffy harcolt, míg a török névtelen tüzérekből és janicsárokból állt. Igaz, a háború nem csupa döntő ütközet, ám a végső diadalhoz kell az egységes vezérlés”, érvel Nádasdy a bárónak, aki Gyulaffy egyéni harcmodorának a védelmére kel. Nem sejti, hogy beszélgetésük merőben más célt szolgál, hisz a nádor már levelet írt Salm tábornagynak, melyben Gyulaffy mellé áll: „…a magyarországi hadak egy hírneves katonát vesztenének, ami jelen nyomorúságos körülményeink közt legalább akkora kárt okozna, mint Zrínyi halála és a megsemmisítő szigetvári vereség.” Nádasdy nem Gyulaffy érdemében kételkedik, inkább Tahyt vizsgáztatja, kiáll-e a főkapitány mellett.

A regényben az elbeszélt idő ütemére fény és árnyék váltakoznak. Jut idő szerelemre (Gyulaffy és felesége, Forgách Margit, Fruzsina lányuk és Ádám apród, Örzse szakácsné és a hegyesdi Memi aga között), kedélyes, olykor felparázsló hitvitákra, lakomákra, borozásra, s Tinódi Lantos Sebestyén révén a lélek töltekezésére. Csobánc és Szigliget környékét Nemessuri Eötvös Károlyéhoz mérhető szeretettel és érzékletességgel ábrázolja. Az énekmondó nyújtotta esztétikai élmény a véres csaták ellenpontja; egyfajta vágyott harmónia kifejeződése. A fordulat mindig viharként csap le, mely mindent megváltoztat. A szerző nem retten vissza a kegyetlen, véres jelenetek leírásától. Mi sem áll tőle távolabb, mint a Jókai-féle eszményítés, holott a fordulatos cselekményszövésben méltó utódának tekinthető. Karóba húzás, a pécsi apácák megerőszakolása, lefejezés tényszerűen, ebben a világban, ezekkel az emberekkel történik. Nemessuri arányérzékét dicséri, hogy az irgalmatlanság csöppet sem öncélú. Épp annyit láttat, amennyi a szokások megértéséhez szükséges. Az események jeges fuvallata szinte átsüvít az olvasó fölött, s az idő is felgyorsul ilyenkor.

A Végvidékegy felfénylő epizódja Gyulaffy és a fiai uzsai vadászata. Őzek és vaddisznók elejtése közben a főkapitány arra emlékeztet, nemrégiben bölények is éltek a tájon. Az utolsót az emlékezet szerint Korvin Mátyás ejtette el. A vadászat befejezésekor egy vén bölénnyel mégiscsak találkoznak, de Gyulaffy nem hagyja, hogy a fiai lenyilazzák. A kölykök magukban dohognak: „Micsoda dicsőség lenne halálra hajszolni, végül dárdavégre kapni és megnyúzni. […] Értetlen-keserű képpel hallgattak, míg apjuk hajlandó volt megtörni a csöndet. Elváltozott, furcsa hangon mondta: – Nem Mátyás ölte meg az utolsót. Ő az – és ezér’ köll békén hagyni. Ami jó volt és méltó a nagy királyhoz, minket nem illet meg. Az orzók is tugygyák. Ha a világból kivész a tisztelet, nem marad semmi. A magunkfajta embert-állatot egyaránt érdeme szerint böcsül. Ehhez tartsátok magatokat.”

Az eposzi hős alakjából kibontakozik – a történet során nem utoljára – a mértéket ismerő ember s a fiaiért felelős apa, aki tisztában van azzal, hol végződnek a lehetőségei. Örökségükként ezt is átadja a gyerekeinek. A Végvidékkomor, sötét tónusaiból újra és újra földereng a fény.Íme Gyulaffy László, aki a mészárlások és halálos viadalok közepette sem veszíti el emberi habitusát. Olcsó tanulságnak tűnhet az elmaradt bölényvadászat a mai olvasó számára is. No de mivégre az írói kutakodás a história mélyrétegeiben?

A múlt nem kaland és egzotikus kirándulás, hanem önismeretünk szerves tartozéka. Nem arra az értelmező reflexre gondolok, mely Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját kulcsregényként olvasva korunk emberét és történéseit az akkori világba illeszti be. Sem az Erdély, sem a Végvidékesetében szó sincs róla. Az efféle olvasat meglehetősen erőszakolt. A felgyülemlő történelmi tapasztalat újraértelmezése kevésbé kézzelfogható, de átütő eredménnyel jár. A história nem más, mint nemzeti és személyes identitásunk humusza. Ebbe nyúlnak gyökereink, s mélyre kell ásnunk, alaposan meg kell forgatnunk a talajt ahhoz, hogy magunkra ismerjünk. Hogy az újra fölfedezett múlt igazságát átéljük, mert e nélkül nincs önismeret, és katarzisra sem kerül sor. Hiszen a Végvidékhősei is abban a tudatban éltek-haltak: „Ha poraikat benövi a fű, lesznek mások, legalább olyan bátrak és eltökéltek. Erre való a példa s a temérdek sírhalom.”

Wodianer-Nemessuri Zoltán nagyregénye a múlt tényszerű, forráskutatáson alapuló fölidézése során többszörös várakozást teljesít be. Igazolja, hogy folytatható a Móricz Erdélye után megszakadni látszó irodalmi hagyomány, azaz a Végvidéka történelmi tényregény műfaját újítja meg. Ráébreszti az olvasót, a szórakoztatás és az ismeretközlés eredeti, magasrendű esztétikai élménnyel párosulhat. Jó alkalom a teljes körű, újrafogalmazott, a históriában mélyen gyökerező identitásra. A könyv szerkesztője, Papp Endre irodalomtörténész szerint: „Az irodalom csúcsain a közösségi élmény, az azonosságtudat széleskörűen érvényes kifejezése tárul föl.”

Országunk nyugati végein igazi csúcsokat hiába keresünk, Wodianer-Nemessuri Zoltán Végvidéke azonban – kortársként hadd legyek visszafogott – olyan magas kilátópontja a magyar regénytörténetnek és szépirodalomnak, ahonnan érdemes körbenézni. Ez az alkotás magas esztétikai színvonalon gondoltatja újra történelmi és kulturális előzményeinket, mely az egyetemes emberi és a jellemzően magyar sorshoz egyszerre kapcsolható. Ebből következik a kérdés – és a Végvidékfelelete: mik a késztetéseink, ösztöneink és szándékaink, egyáltalán: mi a magyar? Nos, ez a kilátó évtizedeken át betöltetlen helye volt a magyar irodalomnak. Olvasóként örülhetünk annak, hogy az író erre a csúcsra kalauzol. (Kiadás előtt áll a szerző Végvidék-trilógiájának második kötete, a Késeivirradat1570–1579, mely az Erdélyi Fejedelemség kialakulása sorsdöntő esztendeit, és Rátóti Gyulaffy László generális katonai pályafutása csúcsát mutatja be.)

(Wodianer-Nemessuri Zoltán: Végvidék 1561–1569. Hitel Könyvműhely, Budapest, 2012, 768 oldal.)

© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány