Összefoglalás

Becsey Zsolt, volt magyar EU-diplomata és külgazdasági államtitkár személyes visszaemlékezései mellett néhány újszerű mutatóval jellemzi az elmúlt tíz év uniós kihívásait és eredményeit. Kiemeli, hogy a térségben Magyarország érte el a legszerényebb felzárkózást az EU átlagához képest, de az elmúlt években több minőségi mutató terén sikerült e folyamat alapjait javítani, és megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy a további felzárkózásunk biztosítva lehessen. Ehhez növekedésre van szükség, amely az államháztartás hiányának csökkentése, az innováció és a foglalkoztatás további erősítése révén realizálható, és így az uniós tagságból még nagyobb előnyöket tudunk elérni. Most teremtődtek meg azok a lehetőségek, melyek révén az EU-tól való gazdasági függőséget is lassan mérsékelni lehet.

My Past Ten Years in the European Union

Summary

Zsolt Becsey, veteran Hungarian EU diplomat and State Secretary for foreign economic affairs – beside his personal-like memoirs – characterizes the results and challenges of the past ten years through new types of indicators. He emphasises that Hungary’s convergence to the EU average has been the most modest in the region, but as the result of the efforts in the area of some qualitative indicators, we managed to assure the necessary conditions to continue further catching–up performence. To achieve this goal we need to moderate the budget deficit, strengthen research, development and innovation as well as employment in order to gain more profit from our EU membership. We have elaborated conditions to moderate our economic dependance from the EU.

Előzmények – benne a 25 év

Talán nem sokan veszik figyelembe, hogy Magyarország szempontjából nem az utolsó tíz év jelentette azt a korszakot, melyet az Európai Unióban töltött időszak szempontjából tekintetbe kell venni. A kapcsolat már jóval korábban elkezdődött, még a rendszerváltás előtti időszakban. Mint korábban ezt már feldolgoztam,¹ a jelentős devizahiánnyal és eladósodottsággal küszködő szocialista Magyarország nemcsak az EK tagállamaival kezdett el egyre szorosabb gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni. Magával az EK-val még az 1988-ban esedékes diplomáciai kapcsolatfelvétel előtt kötött szektoriális megállapodásokat, hiszen egyrészt a kereskedelempolitikai és az agrárpolitikai szektor már akkor közösségi hatáskörbe került, másrészt pedig ezt sem nélkülözhettük ahhoz, hogy kapcsolataink javuljanak, és bevételeink ezáltal is növekedjenek. Ezzel a kényszerrel együtt kellett Magyarországnak belépnie az IMF-be és a Világbankba is 1982-ben, ami lényegében utat kellett hogy nyisson a rendszerváltás intézményi előkészítésének. A nyolcvanas évek második felében a formailag működő Varsói Szerződés és KGST-tagság mellett már kapcsolatok alakultak ki az ún. nyugati integrációs szervezetekkel, az Európai Parlamenttel,² az Európai Tanáccsal, de az EK mellett a NATO-val és annak parlamenti ágával, az Észak-atlanti Közgyűléssel is. Mivel Magyarországon már 1985-ben többjelöltes választást tartottak, és a kerekasztal-tárgyalások eredményesek voltak (amelynek következtében megszületett a módosított alkotmány 1989 októberében az ennek megfelelő párttörvénnyel), már a Németh-kormány idején, 1989 őszén beadtuk a csatlakozási kérelmet az Európai Tanácshoz, de a tagságra csak az első szabad választás után, 1990 őszén kerülhetett sor.³ Elsők voltunk abban is, hogy 1994 elején, a társulási megállapodásunk életbelépése után beadtuk a csatlakozási kérelmünket az EU-hoz (néhány nappal később követtek minket a lengyelek), és így már 1994 áprilisában elindítottuk a csatlakozási folyamatot.⁴ Tagsági folyamatunkban ezután regionális szinten is együtt mozogtunk a legtöbb térségbeli állammal. Ennek megfelelően 1997-ben elkészült nemcsak a magyar, hanem a többi közép-európai társult országról is egy alapos bizottsági vélemény. Ehhez – egyedülállóan – egy ún. Agenda 2000 dokumentum is társult, melyben az Unió kifejtette nemcsak közösségi politikákba való beillesztésünk lehetséges menetét és képességét, hanem azt is, hogy miként illeszkedik majd a közösség költségvetésébe a térség felvétele, vagyis milyen lesz a közös programok, emellett a strukturális támogatások és a közös agrárpiaci szubvenciók kifizethetőségének lehetősége. (Már akkor látszott, hogy a közös költségvetés terén nem kívánnak a tagállamok jelentős növekedést alkalmazni, hanem átmenetekkel és közös politikák reformjával kívánják megoldani azt, hogy ne emelkedjen a közösségi költségvetés 1992-ben Edinburghban meghatározott plafonja. Ez 2013-ban a közvetlen agrárkifizetések terén az átmenet lezárásával meg is valósult.⁵) Az előzményekhez tartozik még az is, hogy 1997 nyarán a madridi csúcsértekezleten Magyarország – Lengyelország és Csehország társaságában (ehhez képest csatlakoztak a térség többi országai is később) – meghívást kapott a NATO-csatlakozásra is, vagyis teljes szimbiózisban haladt a két folyamat, a biztonságpolitikai és a gazdaságpolitikai nyugat-európai és atlanti integrációnk. A csatlakozási tárgyalásokat az EU-val 1998 elején kezdhettük el csoportosan, míg NATO-felvételünk 1999 tavaszán már meg is valósult. Integrációelméleti szempontból talán azt emelném ki, hogy bár Románia és Bulgária két és fél évvel később csatlakozhatott az Európai Unióhoz, lényegében ugyanannak a csatlakozási folyamat egy később befejezett aktusának tekinthető belépésük. Sőt, az irodalom és politikai publicisztika Horvátország csatlakozását is ebbe a körbe sorolja, bár az Agenda 2000 tanulmány 1997 nyarán nem kalkulált ezen országok integrációjának hatásaival. (Az 1963-ban már a társulás révén tagságra számító, és 1987-ben formálisan is tagnak jelentkezett Törökország 2005-ben a horvátokkal együtt tudta elkezdeni a tényleges tárgyalási folyamatot, de ennek nincs belátható időn belül lezárási dátuma, vagyis belépési politikai menetrendje.)

Másik integrációelméleti sajátossága a magyar csatlakozási folyamatnak az volt, hogy a szlovén euróövezeti csatlakozásig, vagyis 2007-ig nem volt olyan intézményi integrációs aspektus, amelyben Magyarország a térségből – főleg szomszédjaira vonatkozóan, az első körben, másokkal közösen – benne ne lett volna.⁶ (Schengen vonatkozásában ez megtörtént az új tagállamokkal együtt Magyarországon is, vagyis itt nincs senkivel szemben sem fáziskésésünk. Bulgária és Románia csatlakozása még nem történt meg, de a két balkáni tagállam – akárcsak a 2013-ban belépett Horvátország – is nagyon szeretné ezt megvalósítani.)

Az előzményeknél érdemes még azt is kiemelni, hogy a kilencvenes évek közepén nagy vita bontakozott ki magyar, de európai szakmai körökben is. Ennek lényege az volt, hogy a tagjelölt államok heterogenitása miatt – mind a méretet (pl. Lengyelország), mind pedig az egyéb minőségi felkészültséget illetően (főleg a belső piaci versenyképesség terén, az eltérő migrációs hajlamok láttán) – lehet-e nagykörös, mind a 12 államot magában foglaló keleti bővítés. Vagy először egy lengyelek nélküli fejlettebb kör (elsősorban Észtország, Csehország, Magyarország és Málta szerepeltek ebben) oldja meg a tagságot, és a többi tagjelölt csak később érkezne be, amikor látszik a felkészültebbek és fejlettebbek eredményes beillesztése. A vitát némi hezitálás után az döntötte el, hogy a német vezetés csak teljes, a lengyeleket is felölelő bővítési kört fogadott el, ehhez Kohl kancellár is ragaszkodott. Tudtuk, hogy a NATO bővítésének kicsikarásában 1997-ben Lengyelország szerepe volt a döntő, ezért józanabb kalkulációk végül is Európában tudták, hogy az EU bővítésének nyomatéka is Lengyelország, e nélkül nehéz lett volna egyáltalán a tárgyalások lezárását is elérni. Végül a 12 tagjelöltből a különböző országjelentések alapján kettő, Románia és Bulgária tudott később tárgyalást lezárni és csatlakozni (mint látjuk, eddig őket nem engedték be a schengeni övezetbe sem). Azonban joggal remélhető, hogy átmeneti helyzetük hamarosan rendeződik, az átmenetek lezárultával és schengeni belépésükkel a különleges jogi ellenőrzési folyamat is hamarosan befejeződik, és számukra sem lesz eltérő jogi helyzet, mint a többi belépőnél.

Végül az előzmények között hadd emeljem ki, hogy 2002-ben írott PhD-értekezésemben⁷ azt a konklúziót vontam le, hogy a keleti irányú bővítési kör akkor lesz sikeres, ha a csatlakozási átmenetek lejárta és a közép-európai országok felzárkózása után, a kibővített Európai Unióban az érték- és érdekközösségek nem aszerint alakulnak ki, hogy ki mikor csatlakozott, vagy volt-e szocialista ország, hanem konkrét közös érdekek alapján alakulnak ki a tagállami koalíciók. A későbbiekben majd röviden érintem azt is, hogy ez a remény számomra teljesült-e, vagy sem az elmúlt tíz évben.

Hová jutottunk?

Ebben a fejezetben csak néhány minőségi tényezőre szeretném felhívni a figyelmet. A szektorok szerinti évtizedes integrációnkról már sokan sok helyen végeztek elemzést,⁸ ezért itt ebbe nem is mennék bele. Néhány lényeges elemet kiemelnék az integráció terén:

• Megvalósult a bővítés ötödik köre, most már nemcsak Románia és Bulgária, hanem Horvátország is belépett az Európai Unióba. Ezáltal Magyarország szomszédjai közül csak Szerbia, amely 2014 januárjában hivatalosan is megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat, és Ukrajna, amely minden belső polgárháborús nehézség ellenére társult viszonyt írt alá Brüsszellel, nem tagja az EU-nak. Ezzel beteljesedett néhai Antall József álma, miszerint a Kárpát-medencei magyar nemzetrészek békés egyesülése az EU belső piacán belül valósulhat meg. Bár Románia és Horvátország schengeni csatlakozása még nem történt meg, de a szabad utazás, letelepedés és munkavállalás a magyar etnikumok között már nagyrészt létező valóság.
• Megvalósult a csatlakozási szerződések átmeneti intézkedéseinek lezárása is, amely időnként politikai nehézségeket is okozott (elég csak a földvásárlási moratóriumok lejárta közti nehézségekre⁹ vagy a munkaerőmozgás teljes szabadságára¹⁰ gondolni), de a jogszabályalkotás terén megoldottuk az átmenetek kiiktatását. Már itt, a Polgári Szemle hasábjain¹¹ korábban megemlítettem, hogy a Bizottság felmérései szerint az új tagállamok jogsértési eljárásokban, illetve a belső piaci szabályok átvételében nem teljesítenek rosszabbul, mint a tagállamok nagy része, vagyis ilyen értelemben az integráció megfelelően megvalósult.
• A 2002-ben, a PhD-dolgozatomban jósoltak szerint nem okozott gondot a közös külpolitikai és belügyi tevékenység kiterjesztése sem, hiszen minden új közép-európai uniós tagállam közben a NATO tagjává is vált, és hozzájárult az európai diplomáciai tekintély növeléséhez is. (Az más kérdés, hogy – mint azt a 2009-es publikációmban is írtam – Románia és Bulgária igazságügyi és jogrendszere belépéskor egy állandó felügyeleti-felülvizsgálati mechanizmust kapott.)
• Külön örömmel vettem az első ötéves tagság alatt (mely időben egybeesett képviselőségemmel az EP-ben) – és ezt a legnagyobb politikai eredménynek tartottam –, hogy nem született olyan jogszabály, amely kifejezetten azon az alapon diszkriminált volna, hogy ki mikor, 2004 előtt vagy után lépett be az EU-ba.¹² Némi izgalmat ebben a minden hetedik évben megjelenő, a többéves pénzügyi irányelvről szóló vita okozott, hiszen már 2005-ben, a 2007 és 2013 közötti időszak forráselosztásának vitájában is megjelentek az ún. plafonok¹³, de ez csak áttételesen és nem teljes létszámban érintette az ún. új tagállamokat. Ezt azért tartom politikailag lényegesnek, mert – még ha szirénénekként is – egy hosszabb átmeneti időszak segít a fejletlenebb tagállamok alkalmazkodásában, s ez egyúttal kodifikálná azt, hogy másodosztályú képességű tagok vagyunk, ami súlyos integrációelméleti vonatkozásokkal is járna. Ugyanakkor problémának látom azt, hogy a gyorsvasutak TEN-programjaiból megtérülési okokra hivatkozva lényegében kimaradt Közép-Európa. Ezáltal minőségi szakadék jelenik meg az EU fejlesztési politikájában 1990 után Európa keleti és nyugati része között. Ugyanígy nem hozta meg a tagság tíz éve annak a hosszú ideje tartó szerencsétlen állapotnak a megszüntetését sem, amely régiónk alternatív, az oroszon kívül más irányokat is bekapcsoló energiaellátását – elsősorban a gáz, de az áram vonatkozásában is – fizikailag megteremtené. (Ez utóbbira csak a sorozatos ukrán–orosz viták, a kemény telek jelentette feszült helyzetek után, 2009-ben fordított jelentős, de akkor sem gyors eredményt hozó forrásokat az EU.)
• Szerencsére nem jött létre olyan helyzet (amire a 2002-ben megírt PhD-dolgozatomban, és itt is korábban utaltam), miszerint úgy alakulnak ki politikai koalíciók, hogy mely országok voltak kommunista országok a múltban, és melyek nem, hanem általában a nagy kérdésekben azonosan érintett országok alkottak érdekkoalíciót. Ilyen volt pl. az agrárreformok vagy a felzárkóztatási politikák kérdésköre, de az alkotmányozási alapelvek, így pl. a kereszténységre való utalás esetében is, hogy csak a nagy elméleti kérdéseket említsem.
• Egységes maradt az uniós intézményrendszer és jogi architektúra is, bár megjelentek olyan kísérletek, hogy az euróövezetből alkossanak egy belső kört, de ez eddig szerencsére nem realizálódott. (Ettől eltérő helyzetnek ítélem meg azt, hogy bizonyos kérdésekben a megerősített együttműködéshez kötik tagállamok jogszabályokban való részvételét, hiszen az ebben való részvétel a tagállam saját szuverén akaratához kötődik, és technikailag érthető az is, hogy bizonyos kötelmeket az euróövezethez kötnek, hiszen a kívül maradó tagállamokat pozitív értelemben ruházzák fel választási lehetőséggel a részvételt illetően.¹⁴)

Felzárkózásunk számokban

Közgazdaságilag talán az a legfontosabb kihívás véleményem szerint, hogy az elmúlt időszakban – beleértve a társulást is, hiszen piacnyitást és némi EU-forrást a PHARE- program segítségével már akkor is kaptunk – milyen mennyiségi és minőségi felzárkózást tudtunk elérni az EU régi tagjaihoz viszonyítva.

– Mivel korábbi, ugyanitt publikált cikkemben¹⁵ részletesen kifejtettem a magyar külgazdasági irányokat, itt csak utalok arra, hogy Magyarország és a visegrádi országok integrálódtak a legmélyebben az EU-28-ba; exportunkban legalább 80%-ot képvisel a belső piac, és hasonló számok jelennek meg a működő tőke esetében. Ennek a helyzetnek történelmi gyökerei vannak, de – talán Antall József bölcs előrelátását tükrözve – ez nem az EU-15-től való túlzó függés (hazánk exportja esetében ez csak 55%) következménye, hanem annak is a jele, hogy a közép-európai régió szerepe komolyan nő a magyar külgazdaságban. Ez önmagában diverzifikációt jelent, hiszen Európa minden makrorégiója nem kerül egyszerre válságspirálba. (Húsz évvel ezelőtt sokkal inkább ki voltunk szolgáltatva a nyugat-európai és főleg a német konjunktúrának, mint most.)

– Döntőnek tartom gazdasági felzárkózásunk ütemét. Mint az 1. táblázatban látható, vásárlóerő-paritáson számolva a többi periferiális országhoz viszonyítva sajátos pályát írtunk le. 20 év alatt Portugáliához és Görögországhoz képest sikerült felzárkóznunk, de ehhez az kellett, hogy e két ország 2008 után a legsúlyosabb visszaesést szenvedje el az EU-ban. Ha most sikerül két-három jó magyar gazdasági évet produkálni, akkor utol is érhetjük ezeket a régi tagállamokat. (Tizenkét évvel ezelőtt fontosnak tartottam a közép-európai integráció szempontjából azt is, hogy az egyes fejlettségi mutatóknál ne a legfejletlenebb régi állam után jöjjenek a legfejlettebb újak, hanem minél hamarabb „keveredjenek össze” ebben is a periferiális országok. Most ez megtörtént, hiszen a szlovénok és a csehek utolérték a két nevezett mediterrán országot, ami az EU több évtizedes felzárkóztatási politikájának látványos kipukkanását is jelzi.) Közép-európai riválisainkat tekintve azonban látható, hogy a lengyelek, észtek, szlovákok 2003-ig nem tudtak közeledni hozzánk, de az azt követő időszakban (és ez elsősorban a két szocialista kormányciklus sara) utolértek, illetve megelőztek minket, és ez a folyamat – a gazdasági növekedési előrejelzések szerint – vélhetően folytatódik a következő években. Kiemelkedő az elmúlt 10 évben Románia felzárkózási üteme (ezt mélyebbről indulva természetesen könnyebb megtenni), bár a hatalmas kivándorlás és a sok strukturális gond miatt kíváncsian várom, meddig tudja ezt a felzárkózási ütemet tartani. Mindezzel együtt is sajnálattal kell megállapítani, hogy a térségből velünk együtt 2004-ben csatlakozott országok általános fejlettségi szintje magasabb lesz a miénknél a következő két évben. (Lettország is utolért minket 2013-ban, mely ország hatalmas visszaesést és finanszírozási krízist szenvedett el 2008–2009-ben.)

1. táblázat: Fejlettség (Magyarország = 100), egy főre jutó teljesítmény, PPS

– Talán újszerűnek tűnik, hogy a felzárkózási helyzetet „alulról” kívánom megvizsgálni. Vagyis hogy a legelmaradottabb nagyrégiók¹⁶ fejlettsége az adott ország egészéhez képest hogyan alakult (2. táblázat), azaz területileg a felzárkózó országok miként tudják az elvárt kiegyenlítést országhatáron belül megvalósítani. (Természetesen a szakirodalomból tudjuk, hogy az EU-n belül a felzárkózó országoknál a fővárosok vagy a nyugati fejlett területek a tőkemozgások jellege miatt jobban fejlődnek, mint a periféria, de nem mindegy, hogy ennek mi a mértéke. Ezért is hasonlítottam a magyar teljesítményt a szintén hasonló adottságokkal rendelkező más periferiális országokhoz.) Itt látszik, hogy felkapaszkodó régebbi perifériaállamoknál (Portugália, Görögország) a nemzeten belüli nivellálás folyamatosan előrehaladt, és ez még a válságok ellenére is pozitív trendet jelentett. A közép-európai konvergenciaállamok esetében a legmélyebbről jövő Romániánál a legnagyobb a belső divergencia, 16 év alatt 20 százalékpontos, s bár kisebb leszakadással ugyan, de nálunk is 60%-on áll a legfejletlenebb régió 2011-ben, amelynél a lengyel vagy a szlovák teljesítmény jobbnak mondható. (Az államon belüli konvergencia tehát erősen korrelál a tagság – és a támogatások – időhosszával, valamint a tagállam fejlettségének abszolút szintjével.)

2. táblázat: EU-tagállamok legelmaradottabb nagyrégióinak fejlettsége (országos átlag = 100), PPS

– Még szembetűnőbb a helyzet, ha Észak-Magyarországhoz, a legfejletlenebb magyar régióhoz mérjük a többi perifériaország szintén hátul kullogó területeit. Itt látjuk, hogy a portugál és görög területekhez még a súlyos ottani válság idején sem tudott közelebb kerülni a mi sereghajtó régiónk, lengyel, szlovák vagy román részről viszont jobban tudták ezeket a területeket is fejleszteni, mint mi (3. táblázat). Ez az eddigi hoszszú távú magyar felzárkózási politika egyik minőségi kritikája, hiszen azt látjuk, hogy a magyar beruházások, az irányítható EU-pénzek és az FDI-vonzás a kényszerűen gyors eredmények miatt inkább a fejlettebb országrészeket segíti, mint a legelmaradottabbakat. Mindezt a kicsi állami beruházási forrásokkal és vékonyabb magánberuházási trendekkel, vagyis belső tőkefelhalmozással nem tudjuk ellensúlyozni, mivel a legfejlettebb területen gondoljuk azt, hogy a külföldi beruházó miatt építünk olyan infrastruktúrát (felsőoktatási speciális képzés, elkerülő utak és pályák stb.), amely viszont csak még jobban eltéríti a működő tőkét a fejlettebb részek felé. Ez nemcsak a belső szétszakadás miatt káros szerintem, hanem azért is, mert a magyar munkaerő ismert mobilitási nehézségei miatt egy bizonyos szint után nem lesz vonzó a működő tőkének a helyzet a sajátos munkaerőhiány miatt.)¹⁷ Sajnos mindez oda vezetett, hogy 2011-ben a húsz legelmaradottabb európai régióból négy magyar volt, miközben korábban a 16 lengyel régióból több is Észak-Magyarország szintje alatt volt, (most már egy sem), sőt Kelet-Szlovákia is fokozatosan elhúz déli, szomszédos régiótársától. (Mivel az Unió statisztikai rendszere elég nagy késéssel tudja kommunikálni a regionális adatokat, ezért a 2011-es évi szám a legutolsó felhasználható adat ebből a szempontból. E szám alapján az is megállapítható, hogy a regionális társainkkal szembeni ez irányú lemaradás elsősorban a legutóbbi baloldali kormányok idejéhez köthető, hiszen az azt megelőző nyolc évben regionálisan jobban tartottuk magunkat.) Abszolút értékben és versenyképesség szempontjából is nehezen tartható hosszú távon az, hogy az ország hét régiójából négy nem tud elmozdulni az EU-átlag 45 %-kát szimbolizáló szint alól, és ennek megfelelően a regionális munkanélküliség is roppant elkeserítő adatokat mutat. Ez a magyar regionális politika Achilles-sarkára is rámutat, és arra, hogy a következő években valamit nagyon máshogy kell csinálnunk a regionális felzárkózás terén, mivel egy újabb hasonló 16 év az egész országot visszafogja a felzárkózásban, a növekedési potenciálban.

3. táblázat: Tagállamok legfejletlenebb nagyrégiói (NUTS 2) fejlettsége, Észak-Magyarország = 100), egy főre jutó GDP, PPS

Legfontosabb makrogazdasági mutatószámaink a periféria tükrében

– Az egyik leginkább idézett, és a nemzetközi minősítések alapján előtérben álló mutatót egy sajátos szempontból szeretném idézni. Magyarország volt azon új periféria-tagállam, amely a 90-es években – tehát a rendszerváltás örökségeként, illetve annak lefolyásaként is – nagyon jelentős adósságrátával rendelkezett (l. 4. táblázat), míg a többi volt szocialista ország nagyon alacsony rátával lépett át a piacgazdaságba. Köztudott, hogy a lengyelek – velünk ellentétben – a kilencvenes évek elején a nagy hitelezőkkel folytatott tárgyalások eredményeként 30% körülire csökkentették az ország adósságrátáját, míg a többiek nagyon alacsony eladósodottsággal kezdték el építeni az új világot.¹⁸ Mindez nemcsak abban játszott szerepet, hogy regionális vetélytársainknak jóval alacsonyabb kamatterheket kellett fizetniük ¹⁹, hanem arra is rávilágít, hogy – különösen a 2008-ban kezdődött pénzügyi válságok idején – a periferiális országok lassan el tudták engedni az adósságrátájukat, (Románia és Szlovákia 18 év alatt több mint 30 százalékponttal!) anélkül, hogy ezzel sértették volna a kritikus maastrichti rátákat, vagy a saját maguk által felállított alkotmányos korlátokat.²⁰ Mi ezt nem tudtuk megtenni, hiszen 2013-ban a magyar ráta 7 százalékponttal kisebb volt, mint 1995-ben, és bár a 2002–2010 közötti kormányok nagyon eladósították a magyar államháztartást, a bokrosi stabilizáció, valamint az első és második Orbán- kormány ezen a téren erős korlátokat tudott szabni. Mindez arra enged rávilágítani, hogy erős korreláció van a felzárkózás elmúlt tízéves üteme és az eladósodottsági szint között. Ugyanis a költségvetések belső felhasználási rátáját, különösen a beruházást erősen befolyásolja az a kényszer, hogy nem szaladhat el a hiány rátája akkor sem, ha sikerül elérni a 3% alatti deficitet úgy, hogy fizetnünk kell a kamatokat, ezzel fékezve a lehetséges növekedési ütemet. Ennek alapján a jelentős bankkonszolidáción átesett Szlovénia, vagy az 55%-os adósságráta közelébe jutó szlovák és lengyel gazdaság Magyarországgal szembeni növekedésiráta-többlete is csökkenni fog az elmúlt évtizedhez képest, hiszen most érik el az alkotmányos határokat, mely után már deficitcsökkentési lépéseket kell tenniük. Térségünkhöz képest az EU-15 körbe eső perifériaországok (l. Portugália, Görögország, Írország, de Spanyolország is) a válság alatt hatalmas adósságnövekedésen mentek át. Felzárkózásuk csak a nagy visszaesés miatt kialakuló bázishatás révén lesz egy-két évig gyors, utána már a nagy adósságteher nekik is konszolidációs nehézségeket fog okozni, még ha a kamatterheik – az árfolyamkockázat hiánya, magasabb belső államadósság-fedezet stb. miatt – moderáltabbak is lesznek hozzánk képest.

4. táblázat: Maastrichti adósságráta (bruttó adósság/GDP)

– Makrogazdasági mutatók terén röviden említem meg az EU Bizottság Horizont 2020 programjában megjelent külső kitettségi mutatót, a Nettó Nemzetközi Befektetési Pozíciót (5. táblázat).²¹

5. táblázat: Nettó nemzetközi befektetési pozíció (NIIP), GDP %-ában

Látható, hogy térségünkben Magyarország mutatója nagyon magas. Egyúttal azonban azt is figyelembe kell venni, hogy az utolsó néhány évben ez annyira javult, hogy sikerült újra 100% alá nyomva a mutatót egy erősen csökkenő pályára tenni az országot, ami a pozitív magyar folyó fizetési mérlegből és a jó külső finanszírozási helyzetből is adódik. A trend itt tehát nagyon jó, és remélhetőleg az abszolút számok nagysága is drasztikusan csökkenni fog, mérsékelve országunk sebezhetőségét. Más perifériaországoknál nemcsak az eladósodottság magas, hanem a folyó fizetési mérleg oldaláról is – elsősorban a deficites külkereskedelmi mérlegnél – nehezen tudják tartani a további eladósodottságot, ami versenyképességi problémát is jelez.

– Az elmúlt tíz év kapcsán kiemelném azt is, hogy a kezdeti betagozódási nehézségek után egyre jelentősebb az a transzfer, amit Magyarország nettó kalkulációban az EU költségvetéséből kap. Bár az EU költségvetési ciklusa alatt némileg hullámzó a lehívások összege (a ciklusok végén, így pl. 2014–15-ben ez megnő a megfelelő előkészítések és a felhasználási kényszer miatt), de az látszik, hogy most már évek óta a GDP 3-3,5%-a kerül hozzánk nettó formában, a külső finanszírozást segítő euró devizanemben. Mindez a külső mérlegeink, pl. devizatartalék pozíciójának erősítésével, a forint árfolyamára gyakorolt stabilizáló hatással segíti az ország makrogazdasági szilárdságát. Mivel az EU-tól való külgazdasági függés már a társulással is jelentős volt, a belső piaci belépésünket követően kapott ilyen fejlesztési célú kompenzáció nyereségnek is tekinthető a felzárkózást illetően, amit nem tagállamok (pl. jelenleg Ukrajna vagy Szerbia) csak nagyságrendekkel kisebb összegben élvezhetnek majdnem ugyanolyan piaci hatással szemben.

6. táblázat: Magyarország és az EU pénzügyi mérlege a tagság óta (Mrd Ft)

Versenyképességi kérdések – meddig folytatható az  extenzív felzárkózás?

– Terjedelmi okokból csak arra térek ki, hogy megítélésem szerint a tényleges kohéziónál sokat nyom a latban, hogy meddig lehet – a közberuházásoknál főleg EU-transzferek beruházásaira támaszkodó²² – felzárkózást extenzív módon folytatni, ha nem lesz lehetőségünk tőkeerős, innovatív, nemzeti tulajdonú, vagy legalább nemzeti központú vállalatokat kinevelnünk. Ez nagyrészt a volt szocialista tagországokat is érintette a belépés után, de ebbe a kategóriába esik Portugália és Görögország is. Sajnálattal látom, hogy a térség nemzeti vállalatai méret alapján a Forbes listáján nehezen férnek be az első 1000-be (a cseh CEZ birodalom mellett e helyütt csak a portugál, görög, magyar és lengyel nagy szénhidrogén- és pénzügyi holdingok észlelhetők, országonként 2-3 egységgel), ami a vállalati tőkeerő hiányát is jelzi. (Portugália és Görögország is hozzánk hasonló jelenségekkel küszködik, míg a spanyoloknál, olaszoknál vagy az íreknél vannak tőkeerős, technológiákkal is rendelkező nagyvállalatok és pénzügyi holdingok.)

Emellett két tényezőt emelek még ki e témában:

– A perifériaországok, így Magyarország kutatás-fejlesztési ráfordításai: itt a teljes térség stagnálása – enyhe növekedése állapítható meg, ami nemcsak a közép-európai országokat, hanem Portugáliát és Görögországot is jellemzik, főleg akkor, ha vállalataik (versenyszféra) K+F-költéseit vesszük figyelembe, melyek sok esetben nem érik el az ideális, a lisszaboni stratégiákban feljegyzett kétharmad arányt (l. 7. táblázat). Itt sajátos kitörési iránynak látom azt, hogy Észtország – főleg digitális alapú fejlesztései terén – jelentős összeget tud és hajlandó áldozni e célra és ezzel esélyes lehet arra, hogy a mennyiségi felzárkózás után minőségileg is képes legyen újabb konvergenciafolyamat elindítására, mondjuk, az uniós egy főre jutó reál GDP 85-90%-ának (innen pattantak vissza mediterrán államok és Szlovénia, Csehország is) elérése után. ( Ez kísértetiesen hasonlít Írország 10-12 évvel ezelőtti minőségi kitöréséhez, amely miatt az ország uniós centrum jellege miatt a magam részéről nem tartok a kelta állam válság utáni fejlődési pályájától.) Ez is egy minőségi kihívás a további felzárkózás és a perifériajelleg oldása céljából, de nemcsak Magyarországnak, hanem a többi térségbeli államnak, pl. Lengyelországnak vagy Görögországnak is.

7. táblázat: Néhány EU-perifériaország R+D-költése a GDP %-ában

– A foglalkoztatási helyzet és foglalkoztathatóság kérdése is kiemelkedően fontos. Nemcsak azért, mert a foglalkozatási ráta, a befizetők száma az egész államháztartás és így a versenyképesség szempontjából igen lényeges. Fajsúlyos azért is, mert ha kevés a versenyszférában foglalkoztatottak száma, a makrogazdasági egyensúly miatt magasabb élőmunka-közterhek kellenek. De fontos azért is, mert a tőkevonzás és tőkeképződés szempontjából is kulcskérdés az előrelépés. Hazánk e téren eddig talán a legrosszabb mutatókkal rendelkezett az EU-ban: 2009-ben alig több, mint 60%-os indikátorral a 20– 64 éves korosztály foglalkoztatottságát illetően. Az utóbbi néhány évben sikerült ebben is legalább a periférián lévő államok némelyikének a szintjére emelkedni (l. 8. táblázat). Hazánk némileg előrelépett e területen, de nyilvánvalóan újabb intézkedésekre van szükség a térségben és nálunk is az oktatástól kezdve a szabályozásig bezárólag. Kihívás lesz a munkaerő túlzott külföldre vándorlása, hiszen ez nemcsak a foglalkoztatás, és így a termelés extenzív bővítése oldaláról fontos, hanem amiatt is, hogy a szabad munkavállalással a térségből – sokszor drágán – képzett munkaerő vándorol a kontinens nyugati részébe, és válik adófizetővé ott. Bár vannak feszültségek a mintegy 5,6 millióra becsült olyan munkavállaló miatt, akik az új tagállamokból a nyugatiakba vonultak, de ez a növekedés mérséklődik, és főleg csak két nagy kibocsátót jelent: Romániát (2,5 millió más tagállamban dolgozó,) illetve Lengyelországot (1,7 millió fő dolgozik Nyugaton). Gondot okozhat majd az is, hogy a második-harmadik generációk nem utalnak haza ebből a munkából jövedelmet (jelenleg pl. Romániában ez a GDP 2,1%-a, de Litvániában már 3,6%), ami nagy külső finanszírozási kockázatot és kitettséget is jelent majd 10-15 év múlva. Magyarország ebben viszonylag jó helyen áll a GDP 1,8%-ának megfelelő mutatóval.²³

8. táblázat: Foglalkoztatási ráta az EU periférián (20–64 éves korosztály)²⁴

Összegzés

Megállapítható, hogy hazánk felzárkózása változatosra sikeredett a vizsgált szempontoktól függően, helyzetünk kevés kulcsterületen (pl. belső kohézió) romlott, vagy stabil maradt, több helyen látványosan javult is, főleg regionális összehasonlításban (pl. a versenyképességet jelző nagy külkereskedelmi aktívum terén). Azonban ennek folyatásához több minőségi kitételben, így az eladósodottság csökkentésében vagy a munkaerőpolitikában, innovációban javulni kell ahhoz, hogy felzárkózásunk ne rekedjen meg. Hazánk még nem érte el azt a 85-90%-os fejlettségi szintet az EU-átlaghoz viszonyítva, ahol a felzárkózás folytatásához és a perifériáról a centrumba kerüléshez (és a megalapozott euróövezeti tagsághoz) újabb minőségi ugrásokra van szükség, ezért a következő néhány évben az extenzív felzárkózásnak – megfelelő gazdaságpolitikával – reális esélye van.