Egy nyugdíjrendszer akkor működik a legtökéletesebben, ha képes biztosítani az idősek számára a tisztes megélhetést, illetve legalábbis azt az ellátási színvonalat, amelyet ígért. Itt a legnagyobb probléma az ígérettel van. Az ígéret kategóriája azért problematikus, mert az ígéretek akár több évtizeddel ezelőtt is elhangozhattak, de elhangzanak ma is a jelenlegi pályakezdők számára, melyeket 30–40 év múlva kell, kellene teljesíteni. A mai társadalom számára az 1975. évi II. törvény tett általános jellegű ígéretet. Nem meglepő tehát, hogy a mai 55–60 éves korosztály számos tagja meg van arról győződve, hogy a nyugdíját az utolsó 3–5 év átlagkeresete alapján fogják kiszámítani. Ehhez hasonló sztereotípia az is, hogy a nyugdíjasok már megfizették az időskori egészségügyi ellátást, mert korábban teljesítettek járulékfizetést. Megjegyzendő, hogy az újabb időknek is megvan a maga ígérete. Elég, ha csak az 1997-es nyugdíjreform legfőbb ígéretét említjük, vagyis azt, hogy a majdani vegyes rendszer magasabb ellátást fog biztosítani a társadalombiztosítási nyugdíjrendszernél, így megéri az akkori 30–40 éves korosztálynak az átlépés. Megjegyzendő, hogy volt 60 éves „önkéntes” átlépő is. Mindezek alapján kiemelten fontos, hogy a nyugdíjrendszer csak olyan ígéreteket tegyen tagjainak, amelyeket képes teljesíteni, és ezen ígéreteket pedig teljesítse, ha már egyszer ígéretet tett rájuk. Éppen ezért tartjuk fontosnak, hogy a nyugdíjrendszer kikerüljön a politika fogságából, és ne a mindennapi érdekharcok nyomán alakuljon, hanem kizárólag szakmai szempontok alapján lehessen igazgatni, így a mindenkori ígéreteket is felelős szakemberekből álló testület tehesse meg.
Bővebben
