Logo

A harmadik út – avagy a neoliberalizmus álruhája

Radikális félmegoldások a globalizációra

SCHLETT ANDRÁS, egyetemi docens, PPKE JÁK (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.).

Európában évek óta megfigyelhető jelenség a szociáldemokrata pártok válsága, az európai parlamenti választások ennek a folyamatnak a kiteljesedését hozták. Mára a szociáldemokrácia visszaszorulása történelmi méretűvé vált az öreg kontinensen. Ezzel párhuzamosan a baloldali liberalizmus is hanyatlásnak indult. A blairizmus nemcsak névadóját veszítette el, hanem vezető szerepét is az európai baloldalon. A 12 évnyi hatalomban megfáradt brit Munkáspárt ideológiáját olyan szociális liberalizmushoz szokás hasonlítani, amely inkább liberális, mint szociális. Az egykor ígéretes harmadik utas programok, és az azokat képviselő szociáldemokrata pártok mély válságba kerültek. Tíz éve még úgy tűnt, hogy a „harmadik út” elmélete és politikai-gazdasági gyakorlata stratégiát teremt a globalizált kapitalizmus megszelídítéséhez.

A monetarizmus zászlóvivője, Milton Friedman lefegyverző őszinteséggel hirdette ki a világnak az új négyötödös társadalmat, zárójelbe téve az állami szerepvállalás szükségességét. Ezzel a globalizációban, még az oly sokszor kárhoztatott, hiányosan és korruptan működő szociális rendszer is új dimenziót kapott, és érvényesítette Anatole France cinikus véleményét az új szabadságról: kiderült most már „szabad a híd alatt is aludni”.

Ebből a helyzetből kell összevarrni a társadalom szövetét, a monetáris globalizáció korában, a hihetetlen sebességgel pörgő események világában olyan érvényes modellt találni, amely ha nem is minden kérdésre, de a legégetőbbekre meg tudja adni a választ. A közeljövőben nem csak Magyarországon várható jobboldali fordulat a következő parlamenti választásokon. Nagy-Britanniában a konzervatívok 13 év után készülnek visszavenni a kormányzást. Ideje hát mérleget vonni, és kicsit elmerengeni a néhány éve még oly sikeres „harmadik utas” gondolatrendszer kérdésfeltevésein és az azokra adott válaszain, gyakorlatán.

Új kihívások, régi válaszok

A nyugati politika világában, de Magyarhonban is nagy hagyománya van a harmadik utas szellemnek, illetve ugyanakkora az ellene folytatott küzdelemnek. Így sokan felkapták a fejüket, amikor nyugaton a konzervatív hullám csigalassú elmúltával, a baloldal hosszú sivatagi menetelése után, megjelent a politikai színpadon a harmadik utas baloldali újhullám.

Reagan, Thatcher, Kohl nagy korszakát követően a baloldal a győzelem reményével vonult ki a politikai csatasíkra. Miképpen a 20. században megszoktuk, Amerikában született és onnan indult világhódító útjára ez a gondolatkör is. A fogalomrendszer, az új típusú kategória is, miként a coca cola vagy a rágógumi amerikai importtermék.

A hosszú konzervatív uralom alatt dolgozták ki a Demokrata Párt „think tankjai”. Két balközép agytröszt volt a szülőotthon: a Democratic Leadership Council (DLC) a párt eszmei és akciótervezési központja, melynek elnöke egy ígéretes demokrata politikus, az arkansasi szenátor Bill Clinton volt; de szerepet kapott az új eszmék kimunkálásában a Public Policy Institute (PPI) is. A híres „Mandate for Change” (Felhatalmazás a változásra) program megalkotásával létrehozták a demokrata hatalomátvétel Magna Chartája. Ebben megfogalmazták az új gazdaság vezérelveit: miszerint részt kell venni és irányítani a globalizációt, innovatívan és rugalmasan, de ehhez először meg kell újítani a kormányzást. Információs megújulással a tudásalapú társadalomért – adták ki a jelszót.

Ezeket a gondolatokat európaizálta Anthony Giddens a hatalomba készülő Munkáspárt tábora számára. Giddens, a harmadik út apostolának munkássága és személye, illetve ennek hatása csak a hatvanas évek nagy progresszista értelmiségi balos sztárgondolkodók, mint például Marcuse és Adorno hatásával mérhető. Hívei szerint újra fogalmazta a nagy baloldali narratívát, kritikusai szerint csak „piros álruhába” öltöztette a konzervatív neoliberalizmust. A vezérszólam az „Új revizionizmus”, megjelenik benne az amerikai politikai reklám szómágiája, ezzel pedig együtt jár a „diadalmas verbalizmus”. Mindez segít az új politikai metódus kialakításában: a problémákat úgysem lehet kezelni, ezért megállás nélkül kommunikálni kell, azaz akármi van, nekünk kell vezetni az „agenda setting"-et (a napirendképzést). Úgy váltották le e jóléti államot, hogy megmagyarázták, hogy minden jobb lesz, bár érezhető, hogy rosszabb lesz. Miként itthon is tapasztaltuk: tematizálj, különben meghalsz!

Miként itthon is tapasztaltuk: tematizálj, különben meghalsz!

Giddens az angolszász politikai kultúrában gyökerezik, de majd minden európai baloldali párt megalkotta a maga harmadik utas modelljét. Giddens személyi alapvetésében elítéli a „thatcheri” egocentrikus individualizmust, de elveti a régi szocáldemokrata kollektivizmus személyiségfelfogását is. Valamiféle köztes megoldást kínál, holott a kereszténydemokrata perszonalizmus erre már konkrét és magas humanista minőségű választ adott: a személyiség az emberi együttlét, a „közös törekvés a közjóra” csillagképe alatt kell, hogy éljen és cselekedjen. Progresszista gondolkodók megoldásként a „konvivialitást” kínálják. A progresszizmus kulcsszó, mivel a harmadik út a „haladás” szent jelszavával mozgósítja tömegeit, de azt gondosan a verbalizmus kamuflázsa mögé rejti. Valójában itt a régi neoliberális-konzervativizmus folytatódik, csak mások vezetnek ugyanarra, jóllehet átírják a fogalmakat.

Blair szerint is kevésbé szociális, inkább piacorientált a harmadik út világa. Mivel ez a szociáldemokrácia neoliberális fordulata, a használható és eladható fogalomkészletet is legyártották. A szociális gondoskodás helyet a méltányosság és a befogadás szavakat pörgetik a médiában. A globalizációt úgy mutatják fel, amely utat nyit a kis- és középvállalatoknak, valójában ez a gigantikus multik világa. Blair maga kijelenti, hogy a vállalkozó legyen olyan médiasztár, mint a sport és a művészet hírességei. Az alullévők nem számíthatnak a minimalizált állam gondoskodásra, őket a civil társadalom védőernyője alá helyezik. Ugyanakkor szembe kell nézni egy dermesztő ténnyel: a gazdasági növekedés nem jár új munkahelyekkel, ami kevés marad, arra „welfare to work” program keretében lehet fölkészülni, hogy a munkavállaló „employabilis”, azaz alkalmazható legyen.

Elfújta a szél a szómágia füstjét

Látható, a fő cél, hogy ne ijessze el a tőkét a radikális szociáldemokrácia újjászületésének rémképével, és a szavazókat is rábírja egy elfogadható neoliberális paradigma tömeges megszavazására. Maga Blair szívesen használt olyan szavakat és kifejezéseket, Giddens eszmei vonalát követve, amelyek megszokottan a kereszténydemokrata szellemiség meghatározói. Majd minden beszédében kitért „az erős család mint a társadalom bástyája” megfogalmazásra, vagy erősen hangoztatta a Harmadik út alapvetéseként az értékelvűséget, az értékek létfontosságú, erkölcsi életadó erejét. Mindig úgy lépnek fel, mint centristák, de minden lényeges döntésben a tőke pártjára állnak. Ahhoz pedig, hogy mindez megragadó legyen, mindenben az újat és a megújulást hirdették. Új jólét, új kormányzás, új politika, pedig lassan kiismerhető, hogy inkább csak „újrafutózták” az elkopott és lejáratódott eszményeket!

A két világrendszer közti verseny megszűnte után le kellett vonni a tanulságokat, hogy nem az igazság, hanem a piaci fundamentalizmus győzött, és ebben éppen úgy megegyeztek a harmadik út teoretikusai, mint a néhai II. János Pál pápa.

A harmadik útra vezető kihívások seregszemléje talán mégis megkönnyíti a különféle országokban a különféle válaszokat ill. azok értékelését. Válságba került a jóléti állam, ami a tömeges munkanélküliség és a financiáis problémák ismeretében egyáltalán nem meglepő. Az államot minimalizálják, de a civil társadalom egyre nagyobb helyet követel magának a nap alatt. Közben a politika célcsoportjai is átalakultak, egyre kevesebb a kék- és egyre több a fehérgalléros munkavállaló. A politikai elkötelezettség régi formái meglazultak, az új nemzedékek a politizálás nem pártszerű formáit favorizálják.

Ma az emberek nagy része érzi úgy a nyugati világban, hogy a globális kapitalizmus többet árt nekik, mint amennyit használ. A nagy ígéret, miszerint a piacgazdaság nemcsak általános bőséghez, hanem szabadsághoz is vezetne, megkérdőjeleződni látszik. A nadrágszíj állandó meghúzása elzárja a szabad rend elől a levegőt, mert annak mindig újra kell legitimálnia magát – választásokkal és általános jóléttel. Ezek összetartoznak: a stabil népuralom virágzó népgazdaságon alapszik; és mindez megfordítva is igaz: ha a polgárok nagy részének az az érzése, hogy a jóléte eltűnik, akkor a demokratikus intézmények gyökerei meglazulnak. A gazdaság felelős a demokrácia hanyatlásáért? Jelentősen nyílik a jövedelmi olló, miközben a szegények aránya fenyegetően növekszik, bizonyos kisebbség fizetése pedig dinamikusan emelkedik.

Eddig a globalizáció mindenki számára egy jó dolgot tudott nyújtani: sok minden olcsóbb lett. A globalizálás és liberalizálás intenzív versenyről gondoskodott, és ez lenyomta az árakat. A polgárok vásárlóereje sokáig nőtt, de mára mivel a fejlődő országokban – mint például Kínában – a fellendülés következményeként a nyersanyagok és az élelmiszerek kereslete az egekbe szökött, éppen az alapvető dolgok drágulnak: az étkezés, a fűtés, a tankolás.

Általánossá vált a bizonytalanság a jövő miatt, újra mozgásba lendült a székhely-rulett. (Katona, 2007) Így a kevesebb jólét, a bizonytalanság, a növekvő egyenlőtlenség egy nehezen emészthető keverékké állt össze.

A gyárbezárásokra, a vállalati elbocsátásokra a leggyakrabban elhangzó magyarázat a munkaerőpiac szerkezetének átalakulása. Tény, hogy megfigyelhető egyfajta szerkezetváltás a gazdaságban: az alacsony képzettségű munkát igénylő termelés továbbáll még olcsóbb munkaerőt keresve, s ezzel párhuzamosan a magasabb hozzáadott értéket igénylő beruházások kerülnek előtérbe. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni azt a valós tendenciát sem, hogy az egyre éleződő profitversenyben Nyugaton is általánossá váltak a vállalati karcsúsítások. Kitelepíteni, egyszerűsíteni, felmondani; ezek azok a kulcsszavak, amelyek leginkább jellemzik a mai konszernek gazdálkodását, amit ők rugalmas piaci igazodásnak hívnak. Írországból például egy sor olyan cég vonult ki már a válság előtt, melyek tíz évvel ezelőtt a magas hozzáadott értéket, a képzett munkát igényelték. Ennek a mélyreható átalakulásnak egyre többen érzik a következményeit: általánossá vált a szorongás, az aggódás a jövőért, mind többeket gyötör az általános szociális biztonság hiánya, a létbizonytalanság. A munkavállalók egyre kiszolgáltatottabbakká válnak, az élethosszig tartó alkalmazás helyett most életük végéig tartó alkalmazkodásra ítéltetnek. (Botos, 2004)

Amikor Francis Fukuyama a 90-es évek elején a szovjet nagyhatalom bukását látva megírta A történelem vége című könyvét, sokan hitték Nyugaton, hogy a kapitalizmus, és vele együtt a demokrácia mint államforma nyert a világon. Bár a 90-es években a demokratikus államok száma gyarapodott, az ezredfordulót követően fordult a kocka. A tekintélyuralmi rendszerek előrenyomultak, és hirtelen felvetődött egy teljesen új rendszer kérdése. Most a kapitalizmusnak két fajtája körvonalazódik: a szabadpiac a tekintélyelvű államkapitalista verzió ellen. És nem biztos, hogy a Nyugat ebből az ideológiai harcból is győztesen kerül ki.

Szociális piacgazdaság – másképp

Az 1990-es években az úgynevezett washingtoni konszenzus doktrínája jelentette a világ gazdaságpolitikusai számára a legfőbb útmutatást. A washingtoni konszenzus a nyolcvanas évek adósságválságainak IMF-orientált terápiáiból nőtt ki, és új hegemón ideológiává emelkedett a kilencvenes évek első felére. Meghirdette a megelőző évtized neoliberális válságkezelő megoldásainak receptúráját. Ennek fő összetevői a makrogazdaságban: a valutaleértékelés, kiegyensúlyozott költségvetés, monetáris restrikció; a mikrogazdaságban: pénzügyi és kereskedelmi liberalizáció, dereguláció és privatizáció. Ezzel lényegét tekintve a korábbi neoklasszikus gazdasági elveket elevenítette fel és erősítette meg a hidegháború utáni világrendszerben.

A jóléti állam előtt álló kihívások tehát leginkább kívülről érkeznek: az új technológiák, kereskedelem és tőkeáramlás globalizációja következtében kialakuló munkaerő-piaci zavarok; „a homogén tömegmunkások” számarányának a nagyobb társadalmi differenciálódásból eredő hanyatlása; a népesség elöregedése és a család változása. Ezek mind aláássák a háború utáni időszak szociálpolitikáját támogató alapfeltételeket. Ha válságban van a jóléti állam, akkor az annak köszönhető, hogy intézményi szempontból belemerevedett egy olyan társadalmi rendbe, amely ma már nem érvényes. A mai idők kihívása abban rejlik, hogy újragondoljuk és korszerűsítsük a munkával, a családdal és a társadalmi kockázattal kapcsolatos korábbi feltételeket (Kőrösi, 2009).

A kilencvenes években Giddens is úgy látta, hogy „Senkinek soha többé nincs semmilyen alternatívája a kapitalizmusra – a kérdés, hogy mennyire és milyen módon kellene a kapitalizmust irányítani és szabályozni” (Giddens, 1998). A szocializmus és kommunizmus kimúlt, de továbbra is kísértenek minket. Nem tehetjük csak úgy félre azokat az értékeket és eszméket, amelyek vezérelték őket, mert némelyik továbbra is hozzátartozik a jó élethez, mint ami a létrehozandó társadalmi és gazdasági fejlődés.

Giddens számára, a mostani kormányzat tennivalókról szóló listája óriási marad. Szerinte a kormányzat feladata, hogy:

  • biztosítson eszközöket a különféle érdekek képviseletére;
  • ajánljon egy fórumot ezeknek az érdekeknek a konkuráló követeléseinek az összebékítésére;
  • teremtsen és védje is meg a nyílt közszférát, amelyben nem kényszerített vitát lehet lefolytatni politikai témákról;
  • biztosítsa a közjavak sokaságát, magában foglalva a közösségi biztonság és jólét formáit is;
  • szabályozza a piacokat a közérdeknek megfelelően, és segítse elő a piaci versenyt a monopólium fenyegetésével szemben;
  • segítse elő a társadalmi békét az erőszak eszközeinek ellenőrzésén és a rend védelmének támogatásán keresztül;
  • segítse elő az emberi tőke aktív fejlődését az oktatási rendszerben alapvető szerep biztosítása révén;
  • tartson fönn egy hatékony jogrendszert;
  • legyen közvetlen gazdasági szerepe mint elsődleges foglalkoztató, a makro- és mikrogazdasági beavatkozásban és az infrastruktúráról való gondoskodásban;
  • fontos a kormányzat civilizáló szerepe: a széles körben megtartott normákat és értékeket tükrözze vissza, segítse ezeket formálni az oktatási rendszeren vagy bármi máson keresztül;
  • végül segítse elő a regionális és nemzetek közötti szövetségeket és kövessen globális célokat.

Giddens találóan megjegyzi, hogy „a lista olyan félelmetesen nehéz, hogy nincs értelme azt feltételezni, hogy az állam és a kormányzat irrelevánssá vált”.

A harmadik utas politika tehát egy új, vegyes gazdaságot javasol a „régi” helyett, ahol a piacokat alárendelték az államoknak. Az új vegyes gazdaság ehelyett inkább úgy néz ki, mint egy együttműködés a köz- és magánszektor között, hasznosítja a piacok dinamizmusát, de szem előtt tartva a közérdeket. Giddens felismeri, hogy a jóléti állam belefutott néhány problémába, például mint a szabadság feláldozása, de a harmadik utas politika ezeket a problémákat nem annak jeleként érzékeli, hogy lebontsák a jóléti államot, hanem akként, hogy újraépítsék.

... a globalizáció, olyan dagály, amely ... a nagy jachtokat felemeli, a kis csónakokat viszont nem...

A harmadik utas politikának az elsődleges célja – Giddens szerint – az kell, hogy legyen, hogy segítse az állampolgárok útját napjaink forradalmi átalakulásában, melyet a globalizáció, a személyes élet átalakulása, és a környezettel való kapcsolatok megváltozása jelent. A jóléti intézményeknek foglalkozniuk kell a pszichológiai kérdésekkel és a gazdasági haszon elősegítésével, így a tanácsadás néha sokkal hasznosabb lehet, mint a közvetlen gazdasági segítség. Természetesen, ez a megközelítés azt is ígéri, hogy megakadályozza az emberi „önbecsülés” további erodálódását.

Ki tud itt dagályt csinálni?

„A dagály minden hajót felemel!” – bíztatta az amerikai népet J. F. Kennedy, minden igazságkereső ifjú álomkirálya a 60-as évek arany korszakában –, azaz a gazdasági csoda napja mindenkire egyformán melegít. Ámde a globalizáció olyan dagály, amely a természeti gravitációt megcsúfolva a nagy jachtokat felemeli, a kis csónakokat viszont nem, sőt ezek könnyen el is süllyedhetnek! Kérdésként feltehető, hogy ki fog itt dagályt csinálni, mert kézzel nehéz lesz a gazdaság hajóját betolni? Ez a szellemes parabola Robert D. Atkinson fogalmazta meg, aki a Washingtoni Progressive Policy Institute alkotója és a harmadik út egyik gazdasági teoretikusa. Atkison még hozzáteszi: „Ahhoz, hogy hajózhassunk, nemcsak dagály kell, hanem mindenkinek legalább valamiféle hajó!”. Vannak remek és ócska állások, de a régi közhely, hogy a képzés mindent megold, szerinte csak korlátozottan érvényes.

A globalizált világban a reformisták mind azt hirdetik, hogy az államot azért kell minimalizálni, mert a lustákat jutalmazza, a szorgalmasokat viszont bünteti, azaz sérül a Bad Godesbergben megfogalmazott szent alapelvek egyike, az Igazságosság, és ez magával vonja a másik kettő, a Szabadság és a Szolidaritás sebezhetőségét is.

Az újbaloldali elemzések nagyrészt az új egalitarianizmus és az egyenlőtlenség égető kérdését taglalják. Azt, amit mindenki tud már, de legalábbis érez, hogy a kaszinókapitalizmus olyan égbekiáltó egyenlőtlenségeket teremtett, amivel szembe kell nézni az Új Munkáspártnak, és nemcsak kezelnie kell, hanem megoldásokat is kell keresnie. Ehhez egy nyitottabb és igazságosabb társadalomra van szükség.

Viszont leszámolnak több tévhittel is ti., hogy az öregek a szegénységtől leginkább sújtott társadalmi réteg. Ellenkezőleg a globális trendek kibontakozása azt mutatja, hogy 20-as, 30-as korosztály szinte képtelen munkára lelni, és ott lebeg fejük felett az ifjúkori elszegényedés réme. Egy érdekes és reményt keltő trendet is kitapintottak a közelmúltban. Ilyen, hogy a női munkakeresők kilátásai javultak a piaci trendek elemzései szerint (Giddens–Diamond, 2006).

Edward Milliband, aki Gordon Brown különleges tanácsadója, így teszi föl a kérdést: Számít-e az egyenlőtlenség? A piaci siker ugyanis egyensúlyba hozható az igazság és az egyenlőség minden követelményével. Leszögezi, az Új Labour tapsol a piaci sikereknek, de az állampolgárság erénye mindenkitől megköveteli a felelősséget. Az egyenlősdi viszont károsítja a társadalmat, viszont realistaként megjegyzi, hogy ez a kérdés még hosszú évekre leköti majd a politikai elit alkotóerejét.

Korunkban sokkal több embert súlyt a szegénység, mint gondolnánk, de a fő gond, hogy létezik egy ún. „körhintaeffektus”, vannak akik rövid időre kitörnek a szegénységből, majd a társadalmi gazdasági körülmények kényszerítő ereje folytán „visszahullnak” oda. A szegénység megelőzése gazdaságilag sokkal hasznosabb, mint a segélyezés. Tény viszont, hogy rizikó-társadalomban élünk, a kockázat szerves része a mai életnek, ezért az új politikának a kockázatok kivédésének esélyét kell növelnie.

Giddens egyaránt számol nemcsak az állam, hanem a piacok csődjével is, ezért azt ajánlja, hogy a kormány próbáljon meg egyensúlyt teremteni az állam és a piacok között. Gondolatköre egy számunkra is érdekfeszítő gondot jár körül, hogyan lehet a globalizáció embertelen, a menedzsment kapitalizmust felülíró, „befektetési” kapitalista viszonyai között elhárítani az embertelenséget és megteremteni a társadalmi igazságosságot (Giddens, 1998).

Giddens, a New Labour szellemi apostola érzi, hogy magyarázatra szorul eszmerendszerük, amely a versenyképességet a piaci fundamentalizmus habozás nélküli kiszolgálását előbbre valóként kezeli, mint a társadalmi igazságosságot. Magyarázata velős és kikezdhetetlen: minden eddigi munkáspárti kormányzat gazdasági válságba fulladt! Ha a hatalomba akar kerülni és huzamosabb ideig ott is akar maradni a New Labour, az paradigmaváltás nélkül nem megy. Különbséget tesz régi és új egalitarianizmus között.

1. A régi szerint a gazdasági dinamika másodlagos a szociális elosztás fontosságához mérten, az új szerint a gazdaság teremt felosztható anyagi forrásokat.

2. A régi az osztálykülönbségek felszámolását hangsúlyozta, az új inkább a mindenre kiterjedő esélyegyenlőséget.

3. Teret kell engedni a globális kozmopolitizmusnak a nemzetállami bezárkózás helyett.

4. A jogok állandó emlegetése helyett a kötelességet hangsúlyozzák. Az új középbal politikai realizmusa Giddens szerint abban áll, hogy a munkavállaló mindig kész legyen (bármilyen életkorban) egy új munkahely képzés útján való elnyerésére, ehhez biztosítani kell akár élethosszan is a különböző típusú képzéseket és azok hozzáférhetőségét. Az új Labour nagyobb forrástömeget fektet be a humán tőkébe. A tüneti kezelések helyett megelőző programok kellenek a szegénység és lecsúszás rémének elhárításához. Az új adópolitikában az adókulcsokról az adóalapra kell áthelyezni a mérlegelés súlypontját (Giddens–Diamond, 2006).

Harmadik utak Európa-szerte

A harmadik út „bölcsője” a piacorientált brit Munkáspárt. A régi típusú szociáldemokráciától történt elfordulást és az új irányt a szellemi atya Giddens tömören négy kulcsfogalom köré gyűjtötte: Befogadás (inclusion), kirekesztés (exclusion), munka és munkához segítő jólét (welfare to work). A pénzügyekben a britek a szigorú államáztartási konszolidáció hívei, a munkaerőpiacot rugalmasan kezelik, félnek az antiszolidáris amerikanizációtól és az elhatalmasodó bűnözéstől. Új jelszavuk lett a „kínálati állampolgárság” a „supply citizenship” azaz esélyegyenlőség, egyenlősdi helyett, és a társadalom igazságteremtő képességét a piac érdemek szerint alakítja ki.

... a jóléti állam órája lejárt ...

A szabadság, az igazságosság és a szolidaritás alapértékére a szociáldemokraták mindig úgy tekintettek Németországban, mint egy humánus társadalom paradigmájára. Ámde Bad Godesberg óta elszaladt az idő, és a baloldalnak is szembe kellett néznie a neoliberális kihívásokkal. A brit „Új Labour” sikere szinte magával húzta a többi szocdem pártot is, amelyek agytrösztje újragondolta régi eszményeit. Ezek egy részét elvetette, de ennél többet újrafogalmazott. Így született meg a harmadik út nagy stratégiai vezérműve: „Az európai szociáldemokraták előrevivő útja” címmel, amelyet a brit munkáspárt és a Német Szociáldemokrata Párt elnökei adtak közre, és ebből ered a mű másik neve is: „Blair-Schröder Papírok”. Ez szinte azonnal megosztotta a német szociáldemokratákat, de ami a fontosabb, tematizálta az egész politikai közvéleményt. A kérdést úgy tették fel: hogyan biztosítható egy mindinkább globalizálódó társadalomban és gazdaságban az, hogy a gyakorlatban is érvényesüljenek az alapértékek, az állampolgárok megőrizzék jogaikat és emberi méltóságukat, és végső soron ők dönthessenek a fejlődés fő irányáról? Leszögezték benne, hogy a jóléti állam órája lejárt, de mindinkább biztosítani kell, hogy valamiképpen segítsen, de inkább ösztönözzön. A fogalomkészlet hívószava az „új gazdaság”. A kínálati gazdaságban az antiinflációs politika prioritása a döntő. A kormány és az üzleti befektetői körök együttműködésével kell megfogalmazni a jóléti elvárásokat. Az új politikában döntő súlya van a médiának, ezen belül az internetnek. A hagyományos munkásosztály eltűnésével új politikai „célcsoportokat” kell találni. Az új burzsoázia a tudásalapú társadalomban fog megszületni. Az „új igazságosság” egyenlő lehetőséget jelent mindenki számára, de ezáltal széles lehetőséget eme tér egyenlőtlen kihasználására is. Az új kultúra a befogadás és sokszínűség szellemére irányul.

Manapság még a svédek, a klasszikus skandináv jóléti eszme megalkotói és gyakorlói is hajlanak a reformszellem felé. A magas adók (megdöbbentően erkölcsös adómorál), illetve színvonalas szolgáltatások, biztos munkahelyek világa utána a svédek csak a jóléti szolgáltatások nagyon kilógó széleit faragták le. Agresszíven támogatják ugyanakkor a külföldi beruházásokat, ezzel támasztják alá aktív foglalkoztatáspolitikájukat. A „tudáslift” intézménye a munkaerőpiac igényeinek rugalmas kiszolgálását hívatott támogatni, egyszóval itt engedtek a legkevésbé a „harmadik út” kísértésének.

Franciaország a klasszikus „etatizmus” szellemében cselekszik, így például a gazdaságot, a szociális igényeket is figyelembe véve kell politikailag irányítani. A harmadik út nagy dilemmáját: versenyképesség vagy demokrácia, a franciák állami eszközökkel próbálják kiegyensúlyozni és nem riadnak vissza a protekcionizmustól sem. Összegezve: a társadalmi igazságosság elve, ami a szociáldemokraták egyik vezérelve, így érvényes: társadalmilag azok a lépések az igazságosak, amelyek elősegítik a befogadást és megakadályozzák a kirekesztést.

Összegzésképpen elmondható, hogy a „harmadik út"-ként ismertté vált gondolatkör megpróbál egyensúlyozni, amikor egyrészt elutasítja azt a neoliberális alapeszményt, hogy az igazságosság alapja a piaci siker. Másrészt a részvételi demokráciában új formában jelentkeznek a mindenkire érvényes kötelezettségek, mindenki felelős azért, hogy képességei szerint előmozdítsa az egész társadalom és állampolgártársai jólétét. Röviden el kell fogadtatni a tömegekkel akár szemantikai bűvészkedéssel is, hogy a harmadik út, az új közép igazságtalan és embertelen lesz, de lehet, hogy sokan lesznek, aki megússzák.

Ám mindenki tudja, hogy a szabadság esélyével csak az élhet, aki birtokában van a minimális anyagi és szociális biztonság tárgyi feltételeinek. A harmadik út sokszínűsége a gondolatrendszer egyik legkomolyabb tőkéje, ami esélyt ad a baloldalnak az új évszázadban. A szómágia magával ragadó, de a piacok, sőt a pénzpiacok ítélnek, és a kegyetlenül cinikus kaszinókapitalizmus mérlegén a szavak és eszmények nem bírnak nagy súllyal.

Irodalomjegyzék

Botos Katalin: Piac és állam – történeti áttekintés, Valóság, 2004/12.
A. Giddens: Elszabadult világ. Hogyan alakítja át életünket a globalizáció? Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.
A. Giddens: The Third Way. The Renewal of Social Democracy. Cambridge, 1998.
A. Giddens–P. Diamond: Írások az egyenlőtlenségről, az egyenlősdiről és az új egyenlőségről. Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.
Katona Klára: Vonzások és választások a tőkepiacon. Gondolat Kiadó, Budapest, 2007.
Kőrösi István: Az állam gazdasági szerepvállalásának átalakulása az Európai Unióban. MTA, VKI, 2008. december
M. Powell: New Labour and the Third Way in the British Welfare State: A New and Distinctive Approach? Critical Social Policy, Vol. 20, No. 1.
S. White: Interpreting the Third Way: Not One Road, But Many. Renewal, Vol. 6, No.2, 1998. április.
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány