A világkiállítások és Magyarország (1851–1900)

GÁL VILMOS főmuzeológus, Magyar Nemzeti Múzeum(Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A világtárlatokat kezdetben nem véletlenül nevezték „universelle exposition”- nak (egyetemes kiállításnak), hiszen alapvető céljuk, melyet még 1851-ben az első, londoni „expó” kitalálója, Albert herceg (Viktória királynő hitvese) fogalmazott meg, az volt, hogy a világ összes, haladást szolgáló emberi produktuma egy helyen legyen megtekinthető, okulásul az egyszerű érdeklődők és az egyes ágazatok szakemberei számára.

E rendezvények tehát nem öncélú látványosságként szolgáltak, hanem a fejlődés és a felzárkózás lehetőségét is magában hordozták azok számára, akik nyitott szemmel járták a hatalmas kiállítások csarnokait.

Az első világkiállítás létrehozása körül bábáskodó brit üzletemberek talán maguk sem gondolták volna, hogy kezdeményezésük rövid időn belül mennyire népszerűvé válik az egész világon, s hogy az első világtárlat sikerével olyan rendezvénysorozatot alapoznak meg, mely napjainkban is ugyanúgy virágzik, mint hajdan.

Másfél száz esztendő két tucat világkiállításának tanulságait, eredményeit, magyar sikereit képtelenség volna egyetlen cikkben összegezni, nem is kísérlem meg, megelégszem azzal, hogy a hőskor, az első ötven év expóinak tanulságait magyar szemüvegen keresztül próbálom áttekinteni. Egyetlen központi kérdés megválaszolása foglalkoztat, mégpedig az, hogy milyen szerepe lehetett a világkiállításoknak a magyar polgári fejlődés beindulásában, az 1870-es évektől kezdődő ipari fellendülés sem addig, sem azóta nem tapasztalt dinamizmusában, valamint a nyugat-európai színvonalat képviselő, modern állami intézményrendszer kiépülésében.

Civil kurázsi

Csupán két év telt el a szabadságharc leverése után, a megtorlás véres időszakát alig váltotta fel a Bach-huszárok hivatali abszolutizmusa, miközben Deák passzív rezisztenciája vált kesernyés divattá, és mégis, a hivatalos adatok szerint a Habsburg Birodalmon belül a magyar tartomány 32 résztvevője képviseltette magát az első, londoni tárlaton.

A magyar kiállítók saját elhatározásból, mindenféle állami segítség vagy szervezés igénybevétele nélkül döntöttek a részvétel mellett. Ekkor indult hódító útjára külföldön Fischer Mór gyerekcipőben járó herendi porcelánmanufaktúrája; maga kísérte domborműveit a híres ötvös Szentpétery József és Králik Samu órásmester is ellátogatott Londonba, ha már óráit kiállította.

Tapasztalatszerzés, az egyes iparágak legújabb vívmányainak megismerése, s talán a világlátás csábítása vezette azokat a kis- és középvállalkozókat, akik költséget nem kímélve maguk is elutaztak Angliába. A legtanulságosabb példát számomra mégis egy kis pesti fegyvergyártó műhely londoni megjelenése szolgáltatta. Kirner József cége a szabadságharc alatt nem üzemelt; szerszámait, nyersanyagát a császári hadak lefoglalták. Mégis, két év kemény munkája eredményeként elkészült új vadászfegyver-kollekciója, mellyel egyedül képviselte a magyar fegyverművességet az első világtárlaton. A törekvő, az újabb és újabb nehézségeket leküzdő iparos polgárság emblematikus alakja volt Kirner, aki (sok társához hasonlóan) „notórius” világkiállítóvá vált; nevével, termékeivel a következő évek rendezvényein ismételten találkozhatunk. A korszak emberét jellemző vonás: a széles látókörű, haladni, kitűnni vágyó iparosok, polgárok, művészek öntudatosan törekedtek arra, hogy alkotásaikat megmutathassák a világnak.

Haladásról, iparról, modernizációról, polgárosodásról esett szó eddig, ám már ekkor megjelentek a világkiállításokon az egyes országok tradicionális népi termékei, nemzeti motívumai. És a világnak szüksége volt azonosító pontokra. Talán ennek köszönhető, hogy hazánkat már ekkor egy népi ruhadarabbal, a cifraszűrrel kapcsolták össze, ugyanis a szűr már korán a világkiállítások reprezentatív, Magyarországhoz kötődő tárgyává vált.

Egy szimbolikus ruhadarab: a magyar cifraszűr

1851-ben a miskolci Malatinszky Imre szűrszabó díszérmet nyert „…egy magyar ruhaneműért, mely szűrnek neveztetik”.

Egy valódi hazai termék kapott ekkor díjat, nevezhetjük akár hungaricumnak is, hiszen magyar népművészeti motívumokkal díszített, házipari módszerrel készült paraszti viseletet tárt készítője a világ elé. A cifraszűr, borsos ára miatt, a pásztortársadalom tagjainak legfontosabb vagyontárgyává vált, de a falusi-mezővárosi parasztság ünnepi díszruhájaként is szolgált. 18. századi megjelenését követően a cifraszűr országosan csak az 1850-es évek közepétől kezdett igazán divatba jönni. Az ősi, az igazi magyaros viselet keresésének mozgalma a 19. században számos alkalommal felerősödött, s noha a cifraszűr elsősorban a paraszti öltözködés kiemelkedő darabjaként ismert, sajátos magyaros jellege miatt egyfajta politikai deklarációként, a „nemzeti törekvések” szimbólumaként is szolgált. A paraszti ruhaneműk közül példátlanul gyorsan vált nemzeti viseletté. Az 1847-es országgyűlési választások idején a cifraszűrben történő megjelenés egyértelműen a magyar nemzeti érzület hangsúlyozását jelentette, az ellenzék kortesei közül sokan, köztük maga Kossuth és Batthyány is abban vonult be Pestre.

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc bukását követő időszakban a magyaros ruhadarabok viselését nemzeti jellegük miatt minden társadalmi réteg számára tiltották: így tilos volt a pásztorok számára a szűr hordása. Azután, mikor az 1850-es évek végétől kezdve (egészen az 1867-es kiegyezésig) a nemzeti identitás kifejezése az élet minden területének központi vezérelvévé vált, mindenki nemzetinek tartott ruhadarabokat kezdett hordani. A szűr is ekkor élte virágkorát, melyet népszerű divatszabók formáltak az úri ízléshez: népies motívumai, főbb formai stílusjegyei megmaradtak, ám szabásuk a kor divatjához igazodott.

A világkiállítás mint a nemzeti öntudat kiteljesedésének színtere

Az abszolutizmus nehéz éveiben Magyarország számára fontos kitörési pontot jelentett a világkiállításokon való megjelenés. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy már 1855-től, az első párizsi tárlattól kezdve az egyre komolyabb szervezésnek és az egyre szakszerűbb felkészülésnek köszönhetően hazánk, ha csupán Ausztria részeként, de egységes képet nyújtva, egyre szélesebb alkotói spektrumot felölelve jelent meg e világeseményeken.

Az 1867-es kiegyezést követően, a dualizmus keretein belül úgyszintén fontos szerepet játszottak ezek a nemzetközi megmérettetések a magyarság identitásának megőrzésében, fejlődésében, hiszen a létrejövő dualista államközösségben önálló, saját irányítású gazdaságunkat, tudományos életünket, művészetünket időről időre bemutathattuk a külföld számára.

Ausztriától független magyar osztály felállítása már 1862-ben, az újabb londoni tárlatra készülve is felmerült a magyar szervezőkben, akik el is könyvelhettek némi részsikert. Ekkor ugyanis az angolok hivatalos kiállítási felhívását követően Bécsben létrehoztak egy központi birodalmi bizottmányt, s minden tartományt „fiók”-bizottmányok létrehozására kértek a szervezett részvételt elősegítendő. Magyarországon Korizmics László elnöklete alatt jött létre a Helytartótanács alá rendelt Országos Bizottmány, mely meghirdette a kiállításra való jelentkezés feltételeit, ellátta a bíráló feladatokat, és ők végezték a szállítás, biztosítás munkáját, valamint a tárgyak kiállításon történő elhelyezését is, nem utolsósorban kiharcolva azt, hogy hazánk saját termeket kapjon – legnagyobb számú és jelentőségű – „Nyers terményeinek” bemutatására.

A magyar kiállítási bizottmány hathatós kérelmezéseinek hála tehát két teremben „…a magyarországi kiállítók szakaszonként egy tömbben maradhatnak együtt; továbbá a kiállítandó tárgyakat magyar biztosok rendezik; végül a nemzetközi jurynek eljárásaiban hazánk képviselői is résztveendnek. […]” Bár a bizottmány nem tartotta mindezeket az engedményeket kielégítőnek, de „[…] tekintettel a fenforgó körülményekre, olyanoknak ismerte el, melyekben meg lehet nyugodni”.

A három további kiállítási osztály magyar tárgyait viszont jelzés nélkül, Ausztria termeiben mutatták be, s ez bizony elszomorította a magyar tudósítókat, hiszen a külföld így azt feltételezhette, hogy hazánk nem képes ipari, művészeti értékek létrehozására, csak állattenyésztésre, növénytermesztésre, bányászatra és fakitermelésre. Mindenesetre a magyar kiállítás nagyságát jelzi, hogy az Ausztria részére kiutalt terület egyharmad részét foglalta el.

A Birodalmi Bizottmány magyar tagjaként Széchenyi Ödön, Széchenyi István fia képviselte hazánkat Londonban, s ő is láthatta, hogy ugyan még nem jelenhetett meg önállóan Magyarország e kiállításon, ám az említett két termében a koronás magyar címer és a nemzeti színű zászló fogadta a belépőket, akik a termékek feliratai alatt azt olvashatták: Hungary.

... a világkiállításokon való részvétel már nem csupán életjel volt ...

Magyarország a kiegyezés évében – immár egy államszövetség részeként – vett részt a második párizsi tárlaton. A Vasárnapi Ujság 1865 decemberében arról adott hírt, hogy a Helytartótanács felügyelete alá tartozó kiállítási igazgatóság választmánya javaslatot nyújtott be a megfelelő szervekhez, hogy engedélyezzék hazánk önálló részvételét a rendezvényen. Hivatalosan a kérelmet nem hagyták jóvá, s a tudósítások szerint – bár a magyarok számos engedményt kaptak – nem lehetett arra a kérdésre egyértelmű igennel felelni, miszerint hazánk önállóan van-e jelen az eseményen. Mégis, több kiállítási termet csak magyar anyaggal rendeztek be, a bejárat felett pedig ott díszlett a magyar címer és a Magyarország felirat. Az egyik tudósítás pedig erős iróniával érzékeltette, hogy hazánk némely tekintetben jelentősebb Ausztriánál: „…közös a háztartás: Ausztria elnyelte Magyarországot, mint Jónást a czethal. […] csakhogy […] az elnyelt nagyobb az elnyelőnél […]” Más tudósítók még keményebben, még lehangoltabban látták a helyzetet: „… De hát hol van Magyarország? Hiába, nincs sehol! …Tehát csak lépjünk be azon a kapun, mely felett egyedül áll e szó: Ausztria. Itt lesz Translajthánia is, a mivé süllyeszték Nagy Lajos és Mátyás birodalmát…”

Az otthoni szervezés és lebonyolítás jórészt ekkor is a már bizonyított, a kellő ismeretekkel rendelkező szakemberek kezében volt, s újból jól vizsgáztak e kérdésben. A világkiállítások tizenhat éves története alatt kikristályosodtak azok a teendők, melyeket az egyes országok szervezőbizottságainak el kellett látni: többek között a nevezési feltételek nyilvánosságra hozása, az előzsűriztetés, a rendezőkkel való kapcsolattartás, a minél nagyobb, jobb helyen lévő kiállítási termek megszerzése, a tárgyak utaztatása, biztosítása és kiállítása, majd hazahozatala. Mindezeket a magyar szervezők a kezdetektől nagyon komolyan vették. Az ország életében 1867-ben bekövetkező döntő fordulat pedig új értelmet adott a magyarság nemzetközi színtéren történő megjelenésének: a világkiállításokon való részvétel már nem csupán életjel volt, hanem egy régi, dicső európai múlttal rendelkező nemzet újbóli felemelkedésének bemutatóhelye – feltéve, hogy annak lehetőségeivel jól sáfárkodnak az illetékesek.

Márpedig a Vasárnapi Ujság beszámolója szerint jól sáfárkodtak, hiszen: „…a földtermékeinket magában foglaló két terem tanulmányozására külön bizottságokat küldtek ki az idegen államok, mely bizottságok tele vannak dicsérettel kiállítmányaink iránt, s feljegyzéseikből nagy eredményt jósolhatni kivitelünkre nézve…”

A fontos ágazatok (malomipar, bortermelés, vasúti kerekek gyártása stb.) kiemelt szerepeltetésén kívül 1867-ben már önálló, az ország történetét bemutató kiállítással is készültek a szervezők, melyet maga Ferenc József (immár magyar királlyá koronázását követően) is meglátogatott. A tárlat rendezője, Rómer Flóris naplójából azt is megtudhatjuk, hogy a királyi fenség előtt Kossuth Lajos is megtisztelte jelenlétével a történeti osztályt.

Hírvivők és hírhozók

A magyar polgárosodás egyik különleges társadalomtörténeti jellemzője, hogy vezető személyiségei között számos arisztokratát és köznemest találunk. Szerepük megkerülhetetlen a világkiállítások vizsgálata során is.

Széchenyi István már nem érhette meg, hogy egyik fontos reformkori kezdeményezése, a selyemipar hazai meghonosítása érdekében létrehozott nagycenki selyemgombolyítója az 1862-es londoni tárlaton ezüstérmet érdemelt ki termékeivel. Érdekes, hogy ugyanezen kiállításon hazánkat fia, Széchenyi Ödön képviselte kormánybiztosként, aki londoni élményeire támaszkodva (ahol tanulmányozta a város tűzoltóságát) itthon kezdeményezte az állandó tűzoltószervezet létrehozását. 1867-ben pedig ugyanő egy akkoriban címlapsztorinak számító vállalkozással hívta fel magára, pontosabban a kontinens folyami hajózásában rejlő gazdasági lehetőségekre a figyelmet. Pestről indulva, a maga kormányozta Hableány nevű gőzbárkával egészen Párizsig utazott, a Duna–Majna–Rajna–Marne–Szajna hajóútvonalon. Párizsban Jules Verne fogadta, s a bárkán sétahajózást tett III. Napóleon Eugénia császárnéval.

Az első öt világkiállítás mindegyikét megjárta uradalmainak termékeivel gróf Andrássy György, Széchenyi István egyik hű társa a reformokért vívott harcban. A művelt, hatalmas bányauradalmakat, vashámorokat birtokló arisztokrata példaértékű munkát végzett birtokainak modernizálása terén, s mindezt jó gazda módjára minden egyes alkalommal a világ számára is megmutatta. Állhatatosságának eredménye számtalan díj és kitüntetés, ám ezeknél fontosabb, hogy iparpártoló mentalitásával példát mutatott a magyar főnemesség számára.

Csengery Antal, a korszak jeles gazdaság- és oktatáspolitikusa 1862-ben ugyancsak megfordult a londoni expón. Lelkesen számolt be a hatalmas tárlat csodáiról, s minden bizonnyal nagy hatással volt további tevékenységére, hiszen jól látta, milyen nagy hazájának lemaradása a világ fejlett országaival szemben. Azt is észrevette azonban, hogy egy ilyen rendezvény segíthet is a gyors felzárkózásban, hiszen az egyes ágazatok modern eredményeinek adaptálása lehetségessé válik, ha az expók tanulmányozására megfelelő szakembereket küldenek ki, majd a tapasztalatokat kellő hatékonysággal fel is használják az ország fejlesztésében.

A magyar olvasóközönség tájékoztatására nagy hangsúlyt fektettek a hazai médiumok már a világtárlatok hőskorában is. 1851-ben, az első tudósító, bizonyos Korizmics László a maga szerkesztette Gazdasági Lapok hasábjain egész sorozatot szentelt az első tárlatnak. Korizmics, aki elsősorban mezőgazdasági szakember volt, a későbbiek során fontos szerepet töltött be a tárlatokra történő magyar felkészülésben, illetve elérte, hogy 1862- ben lapja számára nem más, mint a volt miniszterelnök, az emigrációban élő Szemere Bertalan készítsen részletes tudósításokat.

1855-ben az egyik magyar résztvevő, a fotográfus Simonyi Antal megírta az első magyar nyelvű, a világkiállítás tapasztalatait összegző könyvet. Példája az ezt követő tárlatokon követőkre talált, így hosszabb-rövidebb albumok jöttek létre, előbb magánkezdeményezés, majd később állami megrendelés formájában. Az egyik legérdekesebb írás egy arisztokrata hölgy, bizonyos De Gerando Ágostné, Teleki Emma grófnő nevéhez fűződik, aki az 1867-es párizsi tárlatról írt könyvet.

E két hírhozón kívül fontos megemlíteni, hogy az 1873-as bécsi expóról a Jókai szerkesztésében megjelenő Vasárnapi Ujság (a korszak egyik legtartalmasabb lapja) hétről hétre különszámot jelentett meg az esemény ideje alatt Képes Kiállítási Lapok címen. Egyébként, ha már Jókait említettem, talán nem érdektelen, hogy az idős írófejedelem életművét bemutatandó, az 1900-as tárlaton külön Jókai-szobát rendeztek be a Párizsba ellátogató s hatalmas pompával fogadott írónak a magyarok. A Révai által bemutatott „Jókai összes” díszkiadása pedig nagydíjban részesült a nyomdászati részlegben.

Új országimázs építése: felzárkózás Európához

Hazánk, a Monarchián belül Ausztriával mellérendeltségi viszonyba jutva – ha hivatalosan nem is –, 1867 után külsőségeit tekintve önállóan vehetett részt a világtárlatokon. Egy korabeli forrás, melyben a hazai szervezők a Schlick-féle vasöntödét kérik fel a részvételre, tökéletesen visszaadja számunkra a kor magyar emberének világkiállításokhoz kapcsolódó viszonyát.

„Az 1873. évben Bécsben tartandó világkiállításon először fog hazánk a többi államokkal békés versenyre lépni, s igy ez az első nyilvános alkalom a mikor életképességének tudatában bebizonyíthatja, hogy ugy az anyagi termelés, mint a nyersanyag czélszerű feldolgozásának terén, sőt szellemi működés mozzanataiban is oly mérvű munkásságot képes kifejteni, mely őt Nyugat-Európa többi művelt államával egyenlő rangra emeli.

Nemzeti létünk önérzete késztet bennünket első sorban arra, hogy a kiállításon hazánk műszaki munkásságának s e téren eddig tett tapasztalataink és tanulmányaink eredményének minél teljesebb képét mutassuk be; de követeli ezt a művelt világ előtti tekintélyünk megállapítása és fenntartásának ösztöne is.”

A magyarok mind kormányzati, mind pedig a gazdasági és a civil szféra szintjén óriási lelkesedéssel vágtak bele a feladatba: kihasználni a lehetőséget, hogy a beinduló magyar polgárosodás legjelentősebb gazdasági és kulturális eredményeit itt a szomszédban, végeredményben „hazai pályán” mutassák be, a kedvező körülményeknek köszönhetően olyan méretekben, melyről addig álmodni sem lehetett.

A világkiállítást szabályozó birodalmi és magyar rendeletek, törvények meghozatalát követően kormányszinten kinevezték a magyar szervezőbizottságot, mely 1871-től kezdve szisztematikus munkával elérte, hogy hazánk méltóképpen helyt álljon az eseményen. A magyar bizottmányi tagsághoz hasonlóan jelentős presztízst jelentett a nemzetközi zsűribe való bekerülés. Olyan, ma is ismert szakemberek képviselték hazánkat, mint Zsigmondy Vilmos, Falk Miksa, Steindl Imre, Ybl Miklós, Zsolnay Vilmos, Pulszky Ferenc, Rómer Flóris vagy Kühne Ede.

A bizottmány saját közlönyében értesítette a tudnivalókról az érdekelteket, szervezte a regionális szintű jelentkezéseket, az előzetes bírálatokat, a csomagolás és a szállítás ügyeit. A magyar bemutatkozás egységes arculatának érdekében a kiállítóknak ugyanolyan szekrényeket, vitrineket, tartóedényeket ajánlottak: „A párizsi világkiállítás ügyében alakult országos központi bizottmány […] magvak, czukrászati, vegyészeti és más üvegekben kiállítható tárgyak számára a bizottmány hivatalos helyiségében (Köztelek) megtekinthető rajzok szerint készült, jutányos áron megszerezhető egyforma üvegeket ajánl. Óhajtandó volna, hogy az illető kiállító urak ezen üvegeket használnák tárgyaik kiállítására.” (Vasárnapi Ujság)

A közlönyből ismerhették meg a bemutatón részt venni szándékozók az összes rájuk vonatkozó szabályzatot, jogot s kötelességet. A bizottmány feladata volt a magyar kiállítási területek lefoglalása is – minél frekventáltabb, minél nagyobb hely igénylése, s ezek díszítése, berendezése. A magyar címer, lobogó mellett az országnév s a különféle feliratok több nyelven is megjelentek. Keleti Károly, a Statisztikai Hivatal igazgatójának vezetésével Honismertető néven többnyelvű, hazánkat bemutató monográfia készült, a hazai kiállítókat tartalmazó katalógus mellékleteként.

Magyarország és társországai (Horvátországot is beleértve) mindösszesen 4700 kiállítóval jelentek meg Bécsben (ebből 3018 magyar), s 1638 részesült közülük valamelyik kitüntetésben. A magyar szervezők 20 000 négyzetméternyi területet tudtak igényelni, melyből majd háromezer az Iparpalotára esett. Ezenkívül tizenkét kisebb-nagyobb épületben és pavilonban találkozhattak az érdeklődők magyar alkotásokkal. A legjelentősebb magyar épület az erdészeti pavilon volt, mely a magyar erdőgazdálkodás, a vadállomány, az erdészeti oktatás bemutatására jött létre, egyébként végül díszokmányt kiérdemelve a főszervező Bedő Albert nem kis dicsőségére.

Kiemelt ágazatok: oktatásügy, közművelődés, lótenyésztés, vízgazdálkodás, malomipar

A magyar oktatásügy a kiegyezést követően, Eötvös József, majd annak korai elhunyta után Trefort Ágoston kezében olyan reformokon esett át, melyek döntően befolyásolták hazánk legújabb kori tudományos színvonalát, művelődésének fejlődését. Ezek a reformok 1873-ban még csupán kezdeti stádiumban voltak, illetve előkészítés alatt álltak, tehát a világkiállításon oktatásügyünk állapota még közelebb állt az 1867 előtti időkhöz. Mindazonáltal az elemi oktatásra vonatkozó törvény, a tanítók számának növelése, az új elemi iskolák, tanítói lakások építése, avagy bővítése már elkezdődött. A speciális, gazdasági, bányászati, mérnöki felsőbb tanintézetek pedig már addig is európai színvonalon működtek. A magyar kormányzat óriási súlyt fektetett akkoriban erre a területre, nem véletlenül – az európai trendet követték. Ha csupán a világkiállításokat vizsgáljuk 1873 és 1900 között, azonnal szembetűnik, hogy a fejlett nyugati államok és a tárlatok rendezői milyen nagy nyomatékkal mutatták be saját országuk oktatásügyét. Ez először Bécsben volt teljességgel kézzelfogható, s szerencsésen egybeesett a magyar törekvésekkel.

... Magyaróvári Gazdasági Tanintézet ... érdeméremben részesült

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium díszokmányt kapott a magyar oktatásügy szemléltetéséért, de a kiállított magyar néprajzi-háziipari anyag megvételéért is elismerték, mely lépésével megteremtette a Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya (a mai Néprajzi Múzeum) alapjait. Az egyes tanintézmények természetesen önállóan is bemutatkozhattak. Így a már több világtárlaton megfordult Magyaróvári Gazdasági Tanintézet – ekkoriban kapta meg az akadémiai státust – érdeméremben részesült, csakúgy, mint a legrégibb alapítású magyar gazdasági szakiskola, a Festetics György által Keszthelyen, 1797-ben létrehozott Georgikon.

A csupán két évvel azelőtt, 1871-ben megnyitott budapesti Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképezde „tanmodoráért” és eredményeiért kapott érdeméremet. A speciális, József nádor pártolása eredményeként 1827-ben(!) létrehozott Pesti Vakok Intézete már az 1867-es világkiállításon is részt vett, de ott még nem kapott különösebb elismerést, 1873-ban viszont különleges tanszereit és a növendékek által készített munkákat érdeméremmel jutalmazták.

Az első magyarországi állami tudományos intézet, a Földtani Intézet haladási érmet kapott jutalmul térképeiért, kőzetgyűjteményeiért, őskövület- mintáiért. Az ugyancsak friss alapítású Statisztikai Hivatal, vagy a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, az Állami Erdészeti Igazgatóság, a Than Károly vezette Vegytani Intézet is bemutatkozott, s természetesen díjakat is nyert.

Az 1878. évi, újfent Párizsban rendezett kiállításon az Osztrák–Magyar Monarchia kiállítási területe 70:30 arányban oszlott meg az osztrákok és a magyarok között. 1600 résztvevőnk legpiacképesebb termékei összesen 519 kitüntetést, közte 12 nagydíjat érdemeltek ki.

Magyarország továbbra is fontosnak tartotta bemutatni oktatásügye fejlődését, s az 1868 óta bevezetett reformok eredményeit. Ennek köszönhetően újra az 1873-as tanügyi bemutatóhoz hasonló méretű kiállítást szervezett a területért felelős tárca – elismerése Grand Prix lett.

A későbbi évek kiállításain egyre nagyobb szerepet kapott hazánk talán legfejlettebb ágazata, a malomipar bemutatása. Mindez kollektíven, a magyar malmok eredményeinek, gépi felszereltségének, termékeinek korszerű szemléltetésével (termőterületek, termésátlagok, minőségi szintek, tudományos kutatási háttér megjelenítése enteriőrök, térképek, grafikonok, makettek segítségével) történt. A nehezen megjeleníthető téma magas szintű kivitelezése ekkor, s majd minden alkalommal elnyerte a nemzetközi zsűri tetszését, és számos nagydíjjal gazdagította a magyar kiállítókat. E közös, szakmai bemutatók természetesen nem csupán az üres dicsőség miatt voltak lényegesek. A külkereskedelmi kapcsolatok élénkítése mellett a magyar liszt magas minőségét újra és újra meg kellett védeni a külföldi hamisításokkal szemben, melyek mindennapossá váltak ebben az időszakban.

Ezen a kiállításon az állami ménesbirtokok kollektív bemutatója arra ösztönözte a francia szervezőket, hogy különdíjat adományozzanak a négy tenyésztőállomás 20 lovának. Így Bábolna, Mezőhegyes, Kisbér és Fogaras ménesei különleges elismerésben részesültek, melynek érdekessége, hogy az 1900-as tárlaton újra megismételték e nagy sikert.

E trend, az államilag irányított ágazatok bemutatása jól nyomon követhető ebben az időszakban. Voltaképpen hazánk ezekkel a projektekkel (ide tartozik még az erdőgazdálkodás fejlesztése, a Tisza és a Duna szabályozási munkálatai, a mocsárlecsapolások, a már részletesen taglalt oktatásfejlesztés, a különféle tudományos intézetek munkássága, a mozdonygyártás stb.) nem csupán a felzárkózást kísérelte meg bizonyítani, de néhány ágazat kiállításával arra kívánt rámutatni, hogy bizony-bizony, akár tanulhat is tőle egyet s mást a művelt Nyugat.

Magyarország a csúcson: századfordító kiállítás

Hazánk a hatalmas millenniumi ünnepségsorozatot követően – melynek megrendezése előtt komoly vita zajlott az országgyűlésben és a közéletben arról, hogy Magyarország ezeréves fennállását egy csak saját produktumokat felvonultató honi seregszemlével, avagy világkiállítással ünnepelje (végül az első verzió győzedelmeskedett) –, 1897-ben külön törvényt alkotva (1897/XVIII. tc.) rendelkezett a párizsi részvételről, s hárommillió koronát irányzott elő a felmerülő költségek fedezésére. A magyar részvétel koordinálására kormánybiztosságot hoztak létre, a fővédnöki tisztet Ferenc Ferdinánd trónörökös töltötte be.

... hazánk igen felkészülten, világszínvonalú termékek tömegével ... jelentkezett

Magyarország teljesen független résztvevőként 22 helyszínen rendezett be magyar osztályt, s gyakorlatilag a gyarmatügyi csoporton kívül minden területen képviseltette magát, összesen 10 379 m2-en, melyhez majd 9000 m2 falfelület is járult. 3278 kiállítónkkal – a bécsi tárlatot kivéve – minden addigi részvételi mutatónkat felülmúltuk. Első ízben önálló nemzeti pavilont is építettünk. Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei alapján a magyar historizmus egyik utolsó díszes példájaként Magyarország történelmi épületeinek szintézisét nyújtó eklektikus palota született. A csodálatos pavilon egyébiránt a zsűri nagydíját is kiérdemelte.

Hazánk nagy gondot fordított installációinak kiképzésére, melyek természetesen a kor szecessziós törekvéseit követve, de a sajátosan magyar motívumkincsre építve valósultak meg. A bejáratok felett értelemszerűen elmaradhatatlan volt mindenütt a Hongrie felirat, a címer és a lobogó, sőt a látogatók a terembe lépve mindenütt Ferenc József mellszobrával találták magukat szemben.

Miután az egész ország gazdasági és művészeti életét, közintézményeit megmozgató Millenniumi kiállítás élménye még igen közeli volt, mely az amúgy is dinamikus honi fejlődésnek újabb lökést adott, hazánk igen felkészülten, világszínvonalú termékek tömegével, s az állami intézmények utóbbi években végbement haladását prezentáló gyűjteményes tárlatokkal jelentkezett.

A világkiállításokon már régtől kiemelt szerepet kapott oktatás bemutatása most sem maradhatott el; természetesen a szakminisztérium rendezésében. Összesen 15 nagydíjat nyert ez az osztály, a minisztériumon kívül többek között a Műegyetem, az Állatorvosi Főiskola, a főváros vezetése és Eötvös Loránd is a legmagasabb elismerésben részesült. A főcsarnokban helyet kapó gyűjtemény (2523 m2) belsőépítészeti terveit is Bálint és Jámbor készítette. A díszes homlokzat kapuzatát Szent István, Mátyás király, Werbőczy, Balassi, Pázmány és Bethlen szobra övezte. Wlassics Gyula kultuszminiszter 35 íves francia nyelvű tájékoztatót adott ki a magyar oktatásügyről tízezer példányban. A szervezők nyíltan felvállalták a színvonalas bemutató fő célját: művelődésünk magas fokát bizonyítva meg kell változtatnunk a külföldiekben hazánkról kialakult tévképzeteket. Középszintű oktatásunk magas nívóját patinás gimnáziumaink szemléltető eszközei (pl.: a Fasori Evangélikus Gimnázium római kori ostromeszköz makettjei és a sárospataki református gimnázium régi tanszerei stb.) reprezentálták.

Felsőoktatási és tudományos intézményeink sokszínű kiállítása, európai hírű tanáraink eredményei is sikerrel támasztották alá a minisztériumi propagandát. Selmecbánya bánya- és erdőmérnököket képző akadémiájának bemutatóját; az MTA és a Nemzeti Múzeum munkájának szemléltetését; Hőgyes Endrének, a Pasteur Intézet igazgatójának az intézetről írt beszámolóját; valamint a Mintarajztanoda kiállítását emelhetjük ki elsősorban.

1862-ben Csengery Antal, a neves reformpolitikus londoni kirándulása alkalmával feleségéhez szóló levelében elragadtatással írt a világkiállításon látottakról: „Szédítő, kábító és minden várakozást felülmúló látomány. Nem tudja az ember, mit nézzen, hol kezdje, s kétségbeesik, hogy képes lesz-e mindezt valamikor átnézni. Óriási temploma a világ művészeti tárgyainak, iparának és termékeinek.”

Talán maga a levél írója, aki rengeteget tett a magyar gazdaság felemelkedéséért, sem gondolta volna, hogy a kis, gyenge iparral, önálló állami létében megingatott hazája alig négy évtized múlva nem csupán külső szemlélője: egy, a világkiállításra rácsodálkozó ágrólszakadt mostohagyermek lesz, hanem egyik meghatározó, méreteihez képest legsikeresebb résztvevője annak. A századforduló hatalmas, talán minden idők legnagyobb világkiállításán ugyanis Magyarország 161 nagydíjat, 264 arany-, 390 ezüst-, 366 bronzérmet, valamint 250 dicsérő oklevelet szerezve az összes résztvevő nemzet között az ötödik helyen végzett.