A Magyar Tudományos Akadémia Ipar- és Vállalatgazdasági Bizottsága 2008-ban kilencedszer rendezte meg a gazdálkodás tényleges gyakorlata iránt érdeklődő magyar szakemberek 4-5 évente megszervezésre kerülő kétnapos seregszemléjét. A hagyományosan a nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszter védnökségével létrejövő konferencia mindenkor egyrészt a (tudomány)terület friss kutatási eredményeinek a feltérképezésére, ismertetésére és egymással ütköztetésére törekszik, másrészt az e területen dolgozó kutatók és gyakorlati szakemberek közti információáramlás és együttműködés fejlődését kívánja segíteni. S az ország korábbiaknál kedvezőtlenebb gazdasági helyzetében zajló, „A gazdasági környezet és a vállalati stratégiák” című idei konferencia is jól szolgálta e célokat.¹ Köszönet illet mindenkit, aki hozzájárult az eredményhez.

A nyitó plenáris ülésen három ismert szakértő, majd a neves professzorok, kutatók által vezetett szekciókban 61 előadó kapott teret friss vizsgálati eredményei bemutatására. Az – önkéntes jelentkezést követő előbírálaton elfogadott – előadások többsége az ipar- és vállalatgazdaság nemzetközi, illetve hazai tendenciáiról, esetenként egy-egy új vizsgálati technika sajátosságairól adott (gyakran empirikus vizsgálatok eredményeire alapozva) képet. Egyaránt segítette a magyar gazdaság valós helyzetének, illetve az ezt kialakító okoknak a megismerését, valamint a jövő perspektíváinak, tennivalóinak a feltárását. A rendezvényt a tudományterület oktatásának időszerű helyzetével, a bolognai folyamat hatásaival foglalkozó kerekasztal-megbeszélés is kiegészítette. Az előadások tömörített szövegét rögzítő több mint 700 oldalas konferenciakötet előzetes közreadása, a viták és a hivatalos programokat követő személyes megbeszélések széles körben tették lehetővé a tájékozódást s a hasonló kérdések iránt érdeklődők közti eszmecserét. A hasonló rendezvények főbb tanulságai azonban világszerte, s reméljük, hazánkban a tárgykörben dolgozókénál lényegesen bővebb társadalmi rétegek figyelmére is igényt tarthatnak.

A nyitó plenáris ülés előadásai az európai, illetve a magyar gazdaság és vállalatok jövőjének egyes kulcskérdéseivel foglalkoztak. Mester Zoltán, a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium szakállamtitkára közölte, hogy a magyar vállalatoknak az államigazgatás által előírt adminisztrációval kapcsolatos terhei a GDP 4,5–6,7%-ára (azaz az EU-átlag kétszeresére, az élenjárókénak háromszorosára, összegszerűen évi mintegy 1000 milliárd forintra) becsülhetők. Ezért a kormányzat „Üzletre hangolva” elnevezésű versenyképességerősítő programjának középpontjában (a jogérvényesítési lehetősége bővítése, az adómérséklés, a körbetartozások visszaszorítása mellett) az adminisztratív terhek könnyítése áll. Jacques Pithois, a DÉMÁSZ elnök-vezérigazgatója arról szólt, hogy anyacége, az EDF mindenütt, Magyarországon is a fenntartható fejlődést tekinti fő stratégiai céljának. Vállalja társadalmi (így a munkahelyek védelmével kapcsolatos) felelősségét, a villamosenergia- termelésben alacsony CO2-kibocsátásra törekszik, Budapesten korszerű kogenerációs erőművet üzemeltet, elosztóhálózatán védi a madarakat, Szegeden a megújuló energiaforrások felhasználási lehetőségét is kutatja – megkísérli tehát semlegesíteni a fejlődés kockázatait. Dr. Papanek Gábor, a konferenciát rendező akadémiai bizottság elnöke pedig empirikus tapasztalatokra építve mutatott rá arra, hogy az elmúlt bő egy évtizedben a rövidebb időtávú gazdasági előrejelzések (tervek, programok) számos részlete viszonylag megbízhatónak bizonyult, egyes elemeknek, például az exportnak, illetve a központi költségvetés számainak a prognózisa azonban mindig bizonytalan volt. Az óvatosság ezért minden prognózis, terv, program esetén indokolt. Egy-másfél évnél hosszabb időtávra pedig csak kevés tárgykörben sikerült olyan jövőképet felvázolni, amelyet a valóság később visszaigazolt – így a távolabbi időhorizontokra csak a variánsok, forgatókönyvek széles körű elemzése és a kockázatcsökkentésre törekvés ajánlható.

A hazai gazdaság talán leginkább időszerű gondjaira koncentráló Versenyképes környezet és gazdálkodás szekció tíz előadása azt tanúsította, hogy felsőoktatási intézményeinknél napjainkra a gazdasági versenyképesség kérdéseiről, a hazai gondokról is sokoldalú kutatások folynak. Több előadó hangsúlyozta a versenyképesség mérésének a fogalom komplex voltából fakadó nehézségeit, az információszerzés, kiemelten a reális teljesítménymérés buktatóit, s bemutatásra került egy, e nehézséget áthidaló vállalati versenyképességi index is. A szekció fő témájához kapcsolódó előadások a nagy nemzetközi vizsgálatok empirikus eredményeire hivatkozva mutatták be, hogy a magyar gazdasági környezetben számos gyenge, a hatékony gazdálkodást akadályozó pont alakult ki az infrastruktúra, a vállalkozási hajlandóság, a makrogazdasági helyzet terén egyaránt. Kiemelésre került az is, hogy (felső)oktatásunk fontos, de a szükségesnél kisebb szerepet vállal a humánerőforrás-fejlesztésben. Két előadás világított rá, hogy a minőség a versenyképességnek mással nem helyettesíthető kritériuma, s arra is, hogy ennek ellenére számos hazai szféra, különösen a kkv-k szinte semmit nem tesznek a minőségfejlesztés érdekében (de országos minőségpolitikánk sincs).

Szóba került, hogy vállalati szerkezetünkben kevés a középvállalat. Egynéhány nemzetközi esettanulmányon alapuló vizsgálat pedig feltárta, hogy a nagy stratégiai vállalatok a globalizáció (például: exportbővítő) lehetőségeit hasznosítva számos országban elő tudták segíteni a nemzeti fejlődést is, de többnyire nem tudták megakadályozni a szegénységben élő társadalmi rétegek gyors bővülését. Mindezek mellett azonban a konferenciakötet bevezetője észrevételezte a nemzetközi gyakorlatban szokásos termelékenységi vizsgálatokra vonatkozó friss hírek hiányát is.

Ebben a szekcióban fontos előadás hangzott el arról is, hogy az ipar- és vállalat-gazdaságtan hazai fejlődését erőteljesen fékezi egyrészt a tudományterület kutatóhelyeinek és folyóiratainak megszüntetése, másrészt az általános közgazdaságtan túlterjeszkedési törekvéseinek hatására kialakult zavaros szóhasználat, s az egyes gazdálkodási szakterületek, problématípusok, vállalati formák sajátos összefüggéseire vonatkozó kutatásoknak ugyanezen ható okra visszavezethető gyengesége.

A Vállalkozás és kkv szekció nyolc előadása a vállalati gazdálkodás tárgykörében néhány nagy egyetemünkön megvalósított kutatások olykor igen színvonalas eredményeinek áttekintésére adott módot. Szerb László–Ulbert József (Pécsi TE) tanulmánya (mely megkapta a konferencia legkiválóbb előadásának díját) a hazai munkahelyek többségét adó kkv-szférában mutatkozó gyenge növekedési törekvésekre hívja fel a figyelmet. A szerzők által elvégzett klaszterelemzés arra mutat rá, hogy 2003–2006 közt a vizsgált cégek több mint fele világos stratégia, innováció és érdemi beruházás nélkül stagnált, sőt, esetenként árbevételének visszaesése miatt alkalmazottainak számát csökkentette is. S mindössze a vállalatok 6%-át jellemezte K+F aktivitás, magas szintű termék-, technológiai és marketinginnováció, élénk beruházás, külső források igénybevétele – azaz csekély az esély gazdaságunk közeli dinamizálódására. További előadók a statisztikák alapján vázoltak nyugtalanító képet a magyar kényszervállalkozók magas számáról, a kkv-szektor alulfinanszírozottságáról, a kedvezőtlen üzleti környezetnek a vállalkozási kedvet, a kis cégek együttműködését visszafogó hatásáról stb. Mások a kkv-k társadalmi szerepének, felelősségének fontosságát hangsúlyozták. De szó esett az ún. „minősítő” állami szolgáltatók (a hatósági engedélyezők, felügyelők, a pályáztatók, tanúsítók, akkreditálók, a támogatásokat, kedvezményeket odaítélők stb.) oktatásának és ellenőrzésének teljes hiányáról, illetve arról is, hogy növelni kellene az Üzletre hangolva kormányzati program hatékonyságát.

A Magyar Innovációs Szövetséggel közösen szervezett Kutatás-fejlesztés, innováció szekció programjában négy egyetemi oktatói előadás, két kutatóintézeti képviselő tanulmánya, valamint egy oktató és egy vállalati szakember közös munkája szerepelt. Figyelemre méltó témák voltak az immateriális tőke fontossága és mérési lehetősége, speciálisan a bibliometriai segítséggel összeállítható K+F térkép, illetve a szellemi tulajdon számbavétele és az ennek védelmét célzó intenzív nemzetközi erőfeszítések. Több előadó mutatott rá az európai, illetve magyar K+F szféra alapvető gondjára, a túlzott publikációorientáltságra, és az eredmények üzleti hasznosítását (például a szabadalmaztatást) célzó törekvések gyengeségére. Általános szimpátiát keltett az alkalmazottak részvételét, együttműködését a vezetői törekvések középpontjába állító tudásmenedzsment, az ezt bemutató OBI-esettanulmány. Ezúttal is reflektorfénybe került a hazai innovációs folyamatok finanszírozásának megoldatlan volta, a kockázati tőkepiac fejletlensége. De megvitatásra kerültek a tudásintenzív vállalatok együttműködésének hazai gyengeségei: az ilyen kkv-hálózatok kialakulását gátló fő tényezők, a potenciális partnerekre vonatkozó információk hiánya, a vállalkozásfejlesztő intézmények szolgáltatásainak gyakran alacsony színvonala, az általános bizalomhiány stb. is. Azaz: a témakörben a hozzászólók a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok ismert eredményeinek újbóli felidézése nélkül is igencsak kedvezőtlen képet adtak cégeik korszerűsítő, versenyképesség-javító törekvéseinek az erősségéről.

Kár, hogy a Tulajdonosi, érték, vállalati érték, pénzügyek szekcióba ez évben viszonylag kevés, csak öt előadás érkezett (de örömteli, hogy ezek közt is volt egy, melynek a szerzője vállalati szakember). Makro-pénzügyi elemzés mutatott rá a feldolgozóipar, illetve a további szektorok 1992–2005 közti növekedésének egyes jellemzőire, a külföldi tulajdonú szféráknak az eszközintenzitás, a forrásszerkezet (közte: az adókedvezmények) és a profitabilitás terén egyaránt kimutatható előnyeire. Egy bemutatott felmérés azt tapasztalta, hogy ma már számos hazai vállalat elkötelezett (egyesek a megfelelő kalkulációkat is felhasználva, mások csak ösztönösen) a tulajdonosi értékteremtés mellett, s e cégek pénzügyi mutatói átlag felettiek – egy további elemzés szerint azonban e kedvező eredmény a közepes méretű cégek körében csak a stagnálást jelenti. Végül két előadás a vállalatfinanszírozás korszerű elveit foglalta össze, kiemelve, hogy a finanszírozásnál a kockázatkezelési összefüggésekre is tekintettel kell lenni. S a recenzens különösen sajnálja, hogy a szekciók – szükségszerű – párhuzamos szervezése miatt ezen előadásoknak az „üzenete” (a vállalati profitcélok hosszabb távú meggondolásokkal kiegészítésére vonatkozó ajánlás) csak korlátozott ütemben, például a kötet közvetítésével terjedhetett a más szekciókban.

A MTA Szervezés- és Vezetéstudományi Bizottságával közösen szervezett Vállalatvezetés szekció tizenkét, a menedzsmentismeretek jelentős – de még nem elégséges – közelmúltbeli hazai fejlődését tanúsító előadást vitatott meg (melyek közül 11 egyetemi kutatóké, köztük több neves professzoré, egy pedig civil szervezeti előadóé). Megállapítást nyert, hogy számos, többek között külföldi tulajdonba került cégünk széleskörűen alkalmazza a stratégiai tervezés elveit és módszereit (bár olykor aláértékelik a verseny, a külkapcsolatok lehetőségeit, illetve fenyegetéseit, nem kellően hasznosítják a K+F-nek, s ebben a stratégiai szövetségeknek az eszközeit stb.). Több oldalról is kiemelésre került, hogy a versenyképesség terén az emberierőforrás-gazdálkodásnak kulcsszerepe van. Egyes kutatások szerint fordulatra van szükség a menedzserképzésben, -tanácsadásban is: beszélőviszonyt, sőt, egyensúlyt kell teremteni a menedzsment, mint szakma, illetve a menedzsment, mint „tudomány” között – nem szerencsés ugyanis, hogy míg az oktatóknak, kutatóknak, tanácsadóknak gyakran nincs vezetési tapasztalata, a sikeres menedzserek tapasztalatai nem terjednek, mivel alig kapnak teret az elméleti munkákban. Egy további előadás a családias, paternalista vezetés ma is sok helyütt élő hagyományait állította szembe a versenyző szervezetek lassan, túl lassan terjedő teljesítményorientált és a sikert elismerő vezetési gyakorlatával. Több előadó is rámutatott, hogy korunkban a vállalatok társadalmi felelősségvállalása (például: jogtisztelő, környezettudatos magatartása) nélkül a fejlődés nem fenntartható. Igen időszerű az a megállapítás is, amely szerint az etikátlanná váló menedzsment a közelmúltban olykor (így az ENRON, az A. Andersen esetében) igen kockázatosnak bizonyult, a teljes megsemmisüléshez vezetett. De vizsgálat tárgya volt egy-egy vezetési részfeladat (például: beszerzés, outsourcing, integrált irányítási rendszer kialakítás, kapcsolatmenedzsment) célszerű megvalósítása is.

A MTA Regionális Tudományos Bizottságával közösen szervezett Regionális fejlődés, iparszerkezeti változások szekcióban nyolc igen különböző témájú térgazdasági tanulmány került bemutatásra (ötöt a SZTE, hármat kutatóintézetek szakértői készítettek). A szerzők kiemelték a hazai régiók igen jelentős különbségeit. Statisztikai úton nyert igazolást, hogy az innovációs képesség is kevés számú kistérségben összpontosul, s térben erősen elkülönültek a tudástermelés, illetve a tudásalkalmazás folyamatai is. A központi régión kívül gyengén koncentráltak a high-tech iparágak és szolgáltatások. A hálózatosodás, a klaszterképződés folyamatai alig kimutathatóak – e fejlődés támogatását a külföldi kézben levő nagyvállalatok (így a multik) sem vállalják. A határokon átnyúló együttműködés – és a magyar tőke exportja – kivételes. A térségfejlesztési politika a jelentős térségi különbségek ellenére központosított, a fejlesztési célokban nincs társadalmi megegyezés, és a ráfordítások hatékonysága alacsony.

Bár a konferencia tematikus szekciói sem zárkóztak el a PhD-fokozat megszerzésén dolgozó előadók fogadásától, a fiatalok számára önálló PhD-szekció is rendelkezésre állt, s ezen 11 előadás hangzott el. Legtöbbjük témája a kkv, a pénzügyi és a menedzsment szekció programjához illeszkedett. Nagy Judit (a legjobb PhD-előadás címet elnyert szerző) arra mutatott rá, hogy a hazai élelmiszeriparban döntően az ár a termelők (beszállítók), illetve a kereskedők közti kapcsolatok fő szervezője, a vevőkiszolgálás egyéb szempontjai nem érvényesülnek. Egy további előadás arra mutatott rá, hogy gazdaságunkban a kreatív munkaerő jórészt Budapestre koncentrálódik, a nyugati országrészben azonban a hightech, illetve medium-tech iparágakban szintén jelentős hatású, a keleti és déli térségeinkben viszont csak a közfinanszírozású alapkutatásokban hasznosul.

Az ipar- és vállalatgazdaságtan felsőfokú oktatásának helyzetével foglalkozó Kerekasztal vitáinak a középpontjában az ún. bolognai folyamat eredményei és gondjai álltak. Megállapítást nyert, hogy három évvel az új oktatási rendszer bevezetését követően az alap- (más néven bachelor) képzésben igen sok intézmény igen sok programmal vesz részt. A pozitívumok áttekintését a távlatok hiánya még nem teszi lehetővé. Nyilvánvaló kettős gondot okoz azonban, hogy az intézmények (döntően forráshiányuk kényszere miatt) az elmúlt három év alatt is valamennyi oktatójuk folyamatos foglalkoztatására törekedtek: egyrészt túl sok megtanulnivalót zsúfoltak a bachelorképzés tananyagaiba, s így gyakran nem maradt idő az alapok begyakorlására, másrészt sokszor, de szükségszerűen csak felszínesen bemutatták a mesterképzésben elsajátítandó tudnivalók nem jelentéktelen hányadát is. Ezért a szektor nemzetközi versenyképességének megteremtéséhez a következő években jelentős erőket kell fordítani a rendszer továbbfejlesztésére.

A konferencia fő témáját illetően az oktatásénál nehezebb a fő következtetések s tennivalók kiválasztása. A szervezők legnagyobb csalódása az volt, hogy a kedvező múltbeli tapasztalatok és a többszöri, esetenként személyes meghívás ellenére a vállalati szakemberek közül csak viszonylag kevesen vállalhatták a részvételt és a szereplést. A magyarázat nyilván részben az érintettek túlterhelésében keresendő. A jelenség kialakulásához feltételezhetően hozzájárult azonban az is, hogy 2008. október végére, a gazdasági válság kezdetére szakértőink, illetve az illetékesek körében nem alakult ki egyetértés se gazdasági problémáink természetéről, se a kilábalás tennivalóiról. A szervezők minden igyekezete és a program vitathatatlan gazdagsága ellenére rendezvényünk sem tudott világos iránymutatásokkal szolgálni néhány alapkérdésben. Kevés segítséget tudtunk adni például a gazdasági sikerre eséllyel rendelkező, de a szavakra, deklarációkra már régóta nem sokat adó kreatív személyeknek, cégvezetőknek ahhoz, hogy bízzanak benne: jobbító erőfeszítéseiknek van, lenne értelme. S nem alakult ki „válasz” (például a megvalósítás esélyével rendelkező program) arra a kérdésre, mit kellene tennünk, hogy visszavezessük a munka világába a munkaképes korú lakosságunknak azt a felét(!), amelyik ma munka nélkül él.