Logo

Variációk egy témára

Aktuális gondolatok Randall E. Parker „Reflections on the Great Depression” című munkájáról1

Kevés aktuálisabb téma volt 2008 októberében, mint a naponta újabb negatív rekordokat döntő gazdasági válság, mely immár minden szakértő egybehangzó véleménye szerint világméretű. A hivatalosan 1933-ban véget ért nagy gazdasági világválság óta a válságok mindegyike alapvetően regionális válság volt, kisebb-nagyobb gazdasági felfordulást és visszaesést produkálva a világ különböző részein (gondoljunk csak a legutóbbi, az 1997–98-as kelet-ázsiai válságra). A jelenleg tomboló recesszió azonban immár világméretű, így hét és fél évtized után ismét világgazdasági válsággal – ahogy Alan Greenspan, a FED2 korábbi, legendás hírű vezetője fogalmazott: „egy évszázadonként egyszeri eseménnyel”3 – nézünk szembe.

Többen állítják, hogy a jelenlegi pénzügyi recesszió, mely várhatóan hamarosan reálgazdasági válsággá fajul, fordulópontot jelent az emberiség történetében; a gazdaságtörténetben mindenképpen. Úgy tűnik, a huszadik század végén Margaret Thatcher és Ronald Reagan hathatós politikai támogatásával fellépő, és gyorsan teret nyerő neokonzervatív iskola által diktált közgazdasági irányvonal a végéhez ért.4 Sokak szerint a deregulációs, alapvetően laissez faire felfogás, mely az állam mind kevesebb beavatkozását és a piac mind szabadabb működését tekintette a gazdaság egészséges működése alapkövének, immáron idejétmúlt, s épp e napokban veszíti hitelét. Amennyiben igazuk van, úgy a közgazdaság( tan)i értelemben vett 20. század e válsággal száll sírba, hogy átadja helyét egy ma még megjósolhatatlan új rendszernek és felfogásnak.

A legtöbb politikatörténettel foglalkozó történész egyetért abban, hogy a „rövid” huszadik század valahol 1914 és 1920 között kezdődött, és 1989-ben véget is ért. Az első világháború kitörésétől (illetve a Párizs környéki békék elfogadásától) a hidegháború hivatalos lezárulásáig5 tartó időszak tehát evidens módon tűnik egységes történelmi periódusnak mindenki szemében. Ám a politikatörténet tagolása nem szükségszerűen esik egybe az életmód- vagy éppen gazdaságtörténeti szakaszolással. Ez utóbbi szempontjából ugyanis a huszadik század jóval később kezdődött: a cezúrát az 1929–33-as világválság jelentette.

E felismeréstől vezérelve látott munkához Randall E. Parker is, csokorba gyűjtve tizenegy olyan amerikai közgazdász visszaemlékezését, akik nélkül elképzelhetetlen lenne mai világunk; de a modern makro- és mikroökonómia bizonyosan. Olyan vezető teoretikusokkal és gyakorlati közgazdászokkal készített interjút, akik mindannyian a New Deal idején kezdték karrierjüket, alapvető élményük a válság volt, s akik mindannyian az azt követő évtizedekben alapozták meg hírnevüket. Mindannyian látták csődöt mondani a neoklasszikus közgazdaságtan6 alappillérét jelentő keresletkínálat törvényét, s – legalábbis kezdetben – mindnyájan lelkesen csatlakoztak John Maynard Keyneshez, aki szöges ellentétben a korábbiakkal mind a direkt, mind az indirekt állami beavatkozás híve volt. A harmincas években szinte mindenki keyneziánussá lett, ám az új ortodoxia mégsem nyűgözött le mindenkit – főként, hogy a New Deal 1939-ig képtelen volt felszámolni a gazdasági problémákat.

A második világháborút követően aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államokat valójában a War Deal-ként is emlegetett háborús gazdasági fellendülés, illetve az 1941–45 közötti belső megtakarítás hozta rendbe gazdaságilag, egyre többen vonták kétségbe a keynesi elvek igazságát. A mainstream közgazdaságtant ugyan egészen a nyolcvanas évekig az ortodoxiát követők határozták meg, mégis egyre többen kívánták rehabilitálni a szabadpiacot, s kezdték elvetni a direkt állami beavatkozást, mint lehetséges és alkalmas eszközt.

Leghangosabban és legsikeresebben Milton Friedman és Anna Schwarz állt ki a Keynes által kifejtett elvek elvetése mellett, s a nyolcvanas évek neokonzervativizmusának gazdasági politikáját immár az ő elképzeléseik alapján alakították. A reaganomics sikere pedig tagadhatatlan, még akkor is, ha nem egy liberális történész vagy közgazdász – előbbiek közül például John Lukacs – cáfolni igyekszik azt.

Igaz, maga a szerző, Randall Parker épp az ellenkező irányba mutat elfogultságot; az általa megfogalmazott, a riportokban rendszeresen visszatérő kérdések Friedmanék véleményének elfogadtatását és Keynes elvetését implikálják. Ezen hiányossága, valamint kissé felületes sematizmusa ellenére a Reflections betölti azt a szerepet, melyet írója munkájának szánt: vázlatos összefoglalását adja egy letűnő (a könyv kiadása óta eltelt időben jobbára letűnt) közgazdász generációnak, mely a válság által hagyott romokon építette újjá a modern közgazdaságtant.

E generációnak legemblematikusabb Keynes-hívő figurája, s egyben a kötetben elsőként megszólaltatott tudósa Paul A. Samuelson, akit életrajzában7 kendőzetlenül az 1930-as évek harvardi generációjának csodagyerekeként, és a 20. század második felének mainstream közgazdaságának megtestesítőjeként említenek. Samuelson számára a NGV egyértelműen a „válságok válsága” 8, mert a korábbi gazdasági megrázkódtatások – a 19. századiak éppen úgy, mint az 1921-es – mindig az alsóbb néprétegeket érintették, ám a világválság az amerikai középosztályra csapott le. Samuelson szerint Hoover ugyan az 1920-as évek kiváló kereskedelmi minisztere volt; ám 1929- re elnökként már inkább volt „egy ember hibás értékrenddel és hibás felfogással”9, mint a válságot megoldani képes vezető.

Abban mindenki egyetért Samuelsonnal, hogy Hoover és tanácsadói – köztük saját pénzügyminisztere, valamint a FED teljes elnöksége – úgy látták, hogy az amerikai gazdaságban 1928-tól spekulatív, gazdasági buborék volt növekedőben, s ezt az osztrák iskola10 elvei alapján kívánták megoldani: „kiégetve a rendszerből a rothadást”.11 A beinduló deflációs politika azonban elégtelennek, sőt károsnak bizonyult az amerikai gazdaság szempontjából. A csökkenő pénzmennyiség hamarosan nemcsak „a rothadást” pusztította el, de likviditási válságot okozott az egyébként életképes vállalkozásoknál, s rajtuk keresztül jó néhány kicsi, ám korábban jól működő banknál. Ekként a válság nemhogy csökkent volna, de egyre mélyebbre gyűrűzött a gazdaság mélyszerkezetében.

Amiben azután a keyneziánusok – mint Samuelson és a szabadpiachívők, mint Friedman és Schwartz – már nem értenek egyet, az a mélyülő válságra adott válasz, illetve válaszok. Paul Samuelson szerint Hooverék csak azt tették, amit a kor összes közgazdásza javasolt volna: megpróbálták helyreállítani a gazdaság természetes egyensúlyát. Szemléletüket alapvetően befolyásolta, hogy az aranystandardról való elmozdulás számukra elképzelhetetlen volt, még 1931-ben is, amikor London a standard elhagyása mellett döntött. Így, Samuelson szerint, a Hoover-kormányzat és a FED deflációs politikája kárhoztatható ugyan a válság elmélyülésért; igazi „bűne” azonban az volt, hogy nem értette meg annak természetét, s így nem a megfelelő választ adta arra.

Paul Samuelson szerint egyértelmű, hogy a válság felszámolásához Keynes zsenije és Roosevelt eltökéltsége, a New Deal következetes végigvitele kellett. A professzor, aki a szülői háztól – apjától – örökölte szociális érzékenységét, vallotta, hogy a „többségi demokrácia arra való, hogy kész legyen a dolgokat jobbá tenni”. 12 Márpedig Keynes éppen a laissez faire elv feladását, és a politikai döntéshozóknak a gazdaságba való beavatkozását sürgette, FDR pedig kész volt ezt megtenni. A túlköltekezés (deficit spending)13 épp az ellenkezőjét jelentette a Hooverféle deflációnak; a beinduló szociális programok, illetve az állami finanszírozású programok pedig egyenesen a klasszikus elvek feladását jelentették.

Samuelson szerint a keynesi elvek bizonyítottak a NGV leküzdésében, és a válságnak a New Deal vetett véget. Véleménye szerint a keyneziánus ortodoxia igenis helyes úton járt, s azt egyedül az 1970-es években nyújtott gyenge teljesítmény – a stagfláció időszaka – kérdőjelezte meg. Az 1973-as olajválságra az USA-nak nem volt válasza, s ez jó néhány közgazdász önbecsülését ásta alá; sokat rontott a szakma külső megítélésén. De ahogy maga Samuelson fogalmazott: „a a napfény tesz hitelessé, akkor jobb, ha felkészülsz, hogy az eső miatt téged hibáztatnak”.14

Mindezekkel ellentétben áll Milton Friedman hitvallása. A szabadpiac „pápája”, aki bár New Jerseyben nőtt fel, de valójában magyar zsidó családba született Beregszászon, az 1960-as évekre szembefordult a keynesi elvek vallóival. Nem mintha ő maga nem lett volna évtizedekig Keyneshívő. 1941–43-ban a pénzügyminisztérium tanácsadójaként például jelentős szerepe volt a személyjövedelem adó amerikai bevezetésében; ahogy életrajzában maga írta: „mily szigorúan keyneziánus voltam akkoriban”.15

A professzor, aki 1946-tól három évtizeden át tanított a Chicagói Egyetemen, 1963-ban, Anna Schwartzcal közösen írta korszakalkotó művét, Az Egyesült Államok Pénzügyi Történetet. Ekkorra véglegesen szakított kollégái, és saját korábbi nézeteivel – többé már nem hitt Keynesben. A valaha forradalminak számító új terminusok, melyek a „kielégítetlen szükségletek, és kihasználatlan energiák”-ról szóltak16, s melyek fiatal politikusok, közgazdászok és köztisztviselők egész hadát delejezte meg, Friedman szemében értelmüket vesztették – szemfényvesztéssé váltak. Ahogy ezzel kapcsolatban a könyvben Schwartz egyértelműen fogalmaz: „Keynes vitt minket rossz útra”.17

Friedman elmélete money supply néven vált ismertté18, leglényegesebb eleme pedig a központi bankok által irányított és ellenőrzött összbanki likviditás lett. Saját kutatásai alapján úgy látta, hogy a hooveri deflációs politika, a FED hibás intézkedései, az aranystandard fenntartása mind szervesen hozzájárultak a válság súlyos elhúzódásához és eszkalálódásához. Friedman tagadta, hogy a New Deal vetett volna véget a világválságnak; a válságnak szerinte egyértelműen a lend-lease és a saját belső fegyverkezés által generált gazdasági felfutás vetett véget. Koncepciójában leginkább a FED hibás intézkedéseit okolta az 1929–33 közötti mélyrepülésért.

Érvelésében sokféle szempont kapott helyet. Többek között rámutatott, hogy az aranystandard fenntartói, így Franciaország és az Egyesült Államok sokkal jobban megszenvedték az 1929-et követő éveket, mint a britek, akik 1931-ben elhagyták az aranyalapot, és gazdaságuk gyors javulást mutatott. Ugyanígy felvetette, hogy az 1913-ban létrehozott FED, melynek „az utolsó tartalékok biztosítójaként”19 kellett volna működni, a pénzpiac bővítése és a likviditás fenntartása helyett épp a pénzpiac szűkítését, a likviditás drámai csökkenését idézte elő – tudatosan. Samuelsonnal és másokkal, így például Moses Abramowitzcsal szemben, akik szerint ezen gondolatok a válságot követően születtek, Friedman állította, igenis voltak olyan hangok, melyek az aranyalap elhagyását és a hitelforrások bővítését sürgették, már 1929-ben.20

Friedman érvelésének alátámasztásában hangsúlyosan szerepel az a tény is, mely szerint a FED 1933-as aranytartaléka messze meghaladta az 1929-est. Így szerinte mielőtt a standard elhagyása (a brit példa) maradt volna az egyetlen járható út21, a megfelelő intézkedések megtétele – értsd: a pénz- és hitelpiac (tehát a money supply) bővítése – az aranytartalék felélése nélkül is eredményt hozott volna. A New Deallel kapcsolatban Milton Friedman meglehetősen szkeptikussá vált, már ami annak gazdasági eredményességét illeti. Még 1945 előtt, a kormánynak dolgozva is úgy látta, a New Deal azon intézkedései, melyek tisztán szociális jellegűek, így például az SSA, a CCC, a TVA22 helyesek és célravezetőek; ám az olyan intézkedések, mint a NIRA vagy az AAA23, melyek a gazdasági folyamatokba avatkoztak be, károsak. Ahogy Friedman fogalmazott a New Deal utóbbi intézkedései kapcsán: „A problémát egyik oldalon a munkanélküli emberek, másik oldalon a munka nélkül álló gépek jelentették. Ugyan hogyan lehetne összehozni őket ipari kartellek létrehozásával, és a bérek emelésével?”24

A „Nagy Leeresztés”25-re, ahogy Friedman a NGV-ot átkeresztelte, szerinte semmiképpen nem jelenthetett maga a New Deal megoldást. Sőt a könyvben egyenesen úgy fogalmaz: „A legnagyobb veszély a kapitalizmusra a kormányzati szféra kiterjeszkedése. Nem szükségszerűen a szocializmus, egyszerűen csak a bürokratikus, irányító, szabályozó és egalitáriánus állam.”26 Tehát Samuelsonnal szemben, aki szerint a válságért a kapitalizmus, és az embereket cserbenhagyó nagytőke volt a felelős27, Friedman a rossz kormányzati döntéseket (Hoover) és a beavatkozást (FED) okolta. 1998-ban úgy látta, hogy a NGV legnagyobb tanulsága éppen abban rejlik, hogy a központi bankok immár soha ne hagyják a money supplyt túlzottan visszaesni.28

Üzenetét azonban sokak elutasítják. „A válság monetarista magyarázatát mindig is túlzott leegyszerűsítésnek gondoltam” – mondta Samuelson a vele készült interjúban Parkernak . „Ez egy meglehetősen bizonytalan elmélet. Fontosabb a tények pontos leírása, mint egyfajta egyszerű és elegáns elmélet, mely nélkülözi a tényeket. Sokkal inkább jó néhány, kvázi független esemény találkozásáról van szó, melyek mind ugyanabba a halálos irányba mutattak.”29

Hogy e halálos irányhoz mégis elég lehet egyetlen „egyszerű és elegáns” magyarázat, azt Friedman valahai munka- és szerzőtársa, Anna J. Schwarz állítja. A meglehetősen szarkasztikus és nyersen fogalmazó közgazdásznő mindenben egyetért Milton Friedmannel, és alapvetően a FED elhibázott lépéseit okolja a NGV pusztításaiért. 1963-as könyvük megjelenésekor, melyben az USA pénzügyi történetét vizsgálták az 1867 és 1960 közötti majd’ száz évben, a kor közgazdász társadalma egyszerűen bolondnak titulálta a szerzőpárost. Egy olyan korban emelték ki a pénz, mint önálló gazdasági tényező szerepét, amikor Moszkvától Washingtonig mindenki tagadta azt. Mégis, a Schwarz által bemutatott történelmi és környezeti háttér, valamint a feldolgozott anyag mennyisége és pontos analízise sokakat megdöbbentett.30

Munkájuk azután mind szélesebb körben került elfogadásra, nem kevéssé a hetvenes évek fojtogató stagflációjából való kiútkeresése közben. Mértékadó vélemények szerint Friedman és Schwartz munkája fordulópontot jelent a modern pénzpiacok működtetésében; főként ami a központi és jegybankok működését, céljait és módszereit illeti.31 Schwartz, aki már 19 évesen egyetemi, közgazdász oklevéllel rendelkezett, kiváló munkakapcsolatot alakított ki Friedmannel: „ő formálta át a közgazdaságról alkotott képemet, lévén annyira stimuláló vele dolgozni. Lehetetlen anélkül beszélgetni vele, hogy ne jutnánk valamely új eredményre.”32

Lance E. Davis mondta egyszer Schwartznak, hogy aki nem élte át a válságot, az sose fogja megérteni. Mégis úgy tűnik, ő képes volt Friedman segítségével megérteni a korszakot. Igaz, véleménye részben eltér mesterétől és szerzőtársától. Anna Schwartz nem tagadja Roosevelt szerepét a válság megoldásában: „Azt hiszem, nem kérdés, hogy Rooseveltnek meglehetősen jótékony hatása volt az amerikai közvéleményre. Az emberek tényleg hittek abban, hogy ő rendbe teszi a gazdaságot. … Arról beszélek, hogy képes volt megváltoztatni az ország gondolkodásmódját. S az, hogy az emberek készek voltak hinni abban, hogy egy nagyszerű ember megmentheti őket, igenis szerepet játszott.”33

Schwartz érvelésében tehát szerepet kap az a gondolat, mely Friedmannél teljesen hiányzik, hogy 1933-ban nem egyszerűen a gazdasági válságot, de a pszichológiai és morális depressziót, a bizalmi válságot – melyről egyébként Samuelson is beszél – kellett megoldani. Anna Schwartz más vonalon is tovább megy. A money supply fontossága mellett kiemeli az árstabilitás fontosságát is, mint a modern gazdaságban munkáló egyik legfontosabb faktort.34 „Igen, azt hiszem, a stabil pénzáramlás (money supply – KJE) az a trükk, mely a stabil gazdasághoz vezet. …És igen, az árstabilitás a kulcs a pénzhez.”35

E konklúzióval, sok más egyéb mellett Moses Abramovitz is egyetért, ám nem fogadja el, hogy a modernkori történelem legsúlyosabb gazdasági válságában a FED-é lenne a negatív hős kétes szerepe. Abramovitz a következő jól követhető paradigmával írta le a válságot (mint általános gazdasági jelenséget): először a gazdaság fut fel, majd a gazdaság felfutását befektetői optimizmus követi, és a befektetések hatására a felfutás felgyorsul. A befektetői optimizmus azután egyre hosszabb távú, ám ekkor már a gazdasági fejlődés lassul, tehát a reálgazdaság lassan buborék gazdasággá alakul át, mely végül óhatatlanul kipukkan. A buborék kipukkanása után pedig beköszönt a depresszió – a válság. Abramovitz olyan példákat említ kiindulási pontként, mint a Chicago, majd jóval később a Florida kiépítésekor keletkezett „buborékok” – mert szerinte a NGV kifejlődése ugyanezen logika mentén is megmagyarázható.

Elméletével összhangban – de elvetve a Hooverék által félt spekulációt – úgy látja, a hasonló helyzeteket kezelni kell, s ebben a FED lehetett volna a megfelelő eszköz. Az, hogy a FED nem a megfelelő válaszokat adta, állítja Abramovitz Samuelsonnal egyetértve, a korszellem hibája. Senki nem gondolt komolyan az aranyalap elhagyására 1931 előtt – Keynes sem javasolta azt a londoni példa előtt. Magyarán a legprogresszívebb elmék is csak az utolsó utáni lehetőségként gondoltak az aranyalap elhagyására.

A New Deallel kapcsolatos véleménye – mint fentebb említettem – egyezik a Friedman–Schwartz párossal: a szociális jellegű beavatkozások szükségesek, ám a gazdasági jellegű beavatkozások károsak voltak. 36 Egyetért velük abban is, hogy a NGVnak a War Deal vetett véget: „Persze aztán Pearl Harbour után nem volt hiány keresletben.” 37 Mégis, Abramowitz szükségesnek gondolja az állam szerepvállalását a gazdaságban, lévén hogy „a jövedelem jelentősen elvált a munkavállalástól38, hogy úgy mondjam, a pénz körforgása már rég nem érinti a teljes nemzeti jövedelmet.”39 Igaz, a vele készült riportban azt is megjegyzi, hogy a gazdasági élet csak nehezen fogadta el az állam beavatkozását a gazdasági szférába.40

Márpedig a keynesi gazdasági modellben az állam meghatározott szerepekkel bír, szervez, közvetít, sőt irányít. Ez nem volt Wassily Leontif számára sem vonzó. A Samuelson korosztályánál egy generációval idősebb Leontif FDR munkaügyi minisztériumában kapott munkát, ahol harvardi közgazdászok helyett piactervezőkből és specialistákből szervezett csapatot: a teoretikát az empírikus analízissel összevetendő, és összeegyeztetendő. Bár Leontif szerint a színtiszta piacgazdasági modell leírása rég nem állja meg a helyét,41 mégis Keynes első kritikusai között tartják számon.

„Mindig is úgy éreztem, hogy Keynes szellemében politikus volt. Olyan teoretikai struktúrát állított fel, mely politikai nézeteit igazolta. … Azt hiszem, Keynes átlagon felüli intellektussal bírt, de (valójában – KJE) a gazdaságpolitika érdekelte.”42 Furcsa módon, Leontif mégis az állam szerepvállalásának további terjeszkedése mellett foglalt állást – mint szükségszerű fejlemény mellett: „Azt hiszem, hosszabb távon a kormányzat szerepe nőni és nem csökkeni fog.”43 Az interjú során példaként említette, hogy a nemzeti jövedelem allokációjának44 40%-a felett az 1990-es évekre már Washington rendelkezett. Ugyanígy – talán éppen ebből fakadóan – elkerülhetetlennek nevezte az állami egészségügyi biztosítás bevezetését.45 Véleménye tehát valahol félúton állt aközött, amit valaha Keynes, majd később Friedman gondolt gazdaság és állam viszonyáról. Arról a változó, ám máig fennálló viszonyról, mely az USA-ban nyilvánvalóan 1933-ban, Franklin Delano Roosevelt New Dealjével vette kezdetét.

Ha Randall Parker célja az volt, hogy bemutassa azon gondolkodásmódokat, habitusokat és teoretikákat, melyek a nagy gazdasági világválság romos, ám termékeny talaján születtek, akkor hitem szerint fentiek áttekintésével elérkeztünk a szükségszerű konklúzió megvonásának pillanatához. Mi az, amit az 1929 és 1933 között tomboló – a részvénypiac harmadát elpusztító, a munkanélküliséget 3%-ról 25%-ra feltornászó, az ipari termelést 52,6%-kal visszavető46 – válság örökre megváltoztatott? És megtörténik-e újra?

Az utóbbi kérdésre könnyebb volt a könyv megírásakor válaszolni, mint ma. A kötetben megszólaltatottak egyöntetű véleménye szerint nem lesz több hasonló méretű, és hasonló hosszúságú válság. Igazolni látszott ezt, az 1970–73-as első, majd az 1979–82-ben lezajlott második olajválság, és az 1997–1998-as ázsiai válság lefolyása. A 21. század, 2008 azonban minderre rácáfolhat.

A mindenkori kormányzatok mind ez idáig követték John Maynard Keynes deficit spendingjét, a központi bankok pedig sohasem felejtik Milton Friedman money supplyját, ahogy Anna J. Schwartz price stability-jét sem. Azonban a közgazdaságtanban valahol 1933 környékén megkezdődött 20. század lassan véget ér, hiszen a korábban lefektetett szabályok épp most veszítik érvényüket. A Reflections-ben sok mindenre választ kapunk, de egy valamire nem. Arra, hogy mit hoz majd a 21. század – és honnan fogjuk tudni, hogy már elkezdődött.

(Randall E. Parker: Reflections on the Great Depression. Edward Elgar Publishing Limited, Cheltenham, 2002, 230 p.)

Jegyzetek

  • 1. Randall E. Parker professzor elméleti közgazdász, aki a kötet megírásakor a Kelet-karolinai Egyetemen oktatott közgazdaságtant. Könyve valójában nem tudományos munka, sokkal inkább interjúkötet. Randall 1997 és 1998 között tizenegy interjút készített Paul Samuelsontól Milton Friedemanig.
  • 2. FED – Federal Reserve System: Szövetségi Tartalékbank, mely tulajdonképpen az Egyesült Államok központi jegybankjának szerepét tölti be.
  • 3. Greenspan az amerikai ABC tv-társaság This Week („A héten”) című műsorában fogalmazott így, még 2008. szeptember 14-én. blogs.abcnews.com/politicalradar/2008/09/greenspan-to-st.html
  • 4. E ponton nagyon óvatosan kell jelenleg fogalmazni. A szakértők nagyjából fele-fele arányban támadják, illetve védelmezik az elmúlt majd három évtized meghatározó közgazdasági irányvonalát. Amiben mindnyájan egyetértenek, az az, hogy a fennálló rendszer tarthatatlan, és alapvető tartalmi (pl. jogi és szabályozási) változtatásokra van szükség.
  • 5. 1989 decemberében George Bush amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár Máltán írták alá a kéthatalmi szembenállást hivatalosan is lezáró dokumentumot.
  • 6. Az Adam Smith nevével fémjelzett liberális közgazdaságtan szerint a supply and demand (a kereslet és a kínálat) „automatikusan” szabályozza a piac egészséges működését, így abba felesleges, sőt, káros bármely szinten beavatkozni. A huszadik század elején ez a szemlélet megingathatatlannak látszott.
  • 7. Bekker Zsuzsa, Szepesi György, „Paul Anthony Samuelson”,szerk. Bekker Zsuzsa, Közgazdasági Nobeldíjasok, 1969–2004. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005, 63–80. o., illetve: nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/1970/samuelson-bio.html
  • 8. Randall E. Parker: Reflections on the Great Depression. Edward Elgar Publishing Limited, Cheltenham, 2002, 28. o.
  • 9. i. m. 30. o.
  • 10. Az osztrák iskola – élén Ludwig von Mises-szel és Friedrich von Hayekkel – a klasszikus szabadpiaci elveket propagálta, melyet legjobban talán Say Törvénye fogalmaz meg: „a kereslet megteremti saját kínálatát”.
  • 11. Hoover pénzügyminisztere, Andrew Mellon szállóigévé lett mondása. Sokan, tévesen, von Hayeknek tulajdonítják ezt a hozzáállást, pedig ő ezt sosem mondta. Parker, 9. o., 43. o.
  • 12. i. m. 30. o.
  • 13. i. m. 35. o.
  • 14. i. m. 38. o.
  • 15. Horváth László, „Milton Friedman”,szerk. Bekker Zsuzsa, Közgazdasági Nobel-díjasok, 1969–2004. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005, 221-232. o., illetve nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/1976/friedman-autobio.html
  • 16. Parker, 45–46. o.
  • 17. i. m. 119. o.
  • 18. money supply: „pénz ellátás”; a tőkeeszközök folyamatos biztosítása.
  • 19. 7. o.
  • 20. i. m. 48–49. o.
  • 21. A standardot végül nem Hoover, hanem FDR függesztette fel 1933-ban.
  • 22. A Social Sacurity Act a munkanélküli járadékot vezette be 1935-ben; az olyan projektek pedig, mint a Civilian Conservation Corps vagy a Tennessee Authority pedig az államilag finanszírozott (hasznos) közmunkákat irányította. i. m. 20–21. o.
  • 23. Az 1933-as National Industrial Recovery Act és az Agricultural Adjustment Act. Előbbi az iparban emelte volna a termékek árát, s egyszersmind a béreket; utóbbi a termelési kvótát csökkentette volna, szintén a farmerek jövedelmének emelésével.
  • 24. en.wikipedia.org/wiki/Milton_Friedman
  • 25. Friedman és Schwarz az eredeti Great Depression megnevezés helyett a Great Contraction kifejezést használja a válságra.
  • 26. Parker, 49. o.
  • 27. uo.
  • 28. Elméleteit a reaganomics idején a gyakorlatba is átültethette, 1981-ben az elnök gazdasági tanácsadói kabinetjében foglalva helyet.
  • 29. Parker, 32. o.
  • 30. i. m. 108–109. o.
  • 31. en.wikipedia.org/wiki/Anna_Schwartz
  • 32. Parker, 119. o.
  • 33. i. m. 118. o.
  • 34. Mindemellett meglátásai mindmáig egybeesnek Friedman véleményével, aki szerint a kormányzati szerepvállalás a gazdaságban káros. „A kapitalizmusra a legnagyobb veszélyt az jelenti, ahogy az európaiak csinálják azt.” (126. o.) A túl sok munkanélküli, a túl sok juttatás, és a túlképzett de állástalan munkaerő jelentette teher az, amit ő amerikai szemmel a legnagyobb veszélynek és problémaforrásnak lát.
  • 35. Parker, 127. o.
  • 36. i. m. 66. o.
  • 37. i. m. 68–69. o.
  • 38. Jellemző módon, még (illetve más kontextusban már) a neokonzervatív Reagan-adminisztráció idején is a legjelentősebb költségvetési tétel a szociális, egészségügyi és társadalombiztosítási kiadásokra ment el. Az 1986–87-es költségvetési évben például a 994 milliárd dolláros büdzséből 407 milliárd dollárt fordítottak ezekre, nagyságrenddel többet, mint a sokat kárhozatott fegyverkezésre (273 milliárd dollár). Abramovitz meglátása tehát helytálló: a jövedelem még a világ legliberálisabb piac gazdaságában is elvált a munkával megkeresett bevételektől. MOL KÜM TÜK XIX-J-1-j 4-521, 00499.
  • 39. Parker, 70. o.
  • 40. i. m. 66. o.
  • 41. i. m. 149. o.
  • 42. i. m. 147. o.
  • 43. i. m. 150. o.
  • 44. allocation of national income, uo.
  • 45. uo.
  • 46. i. m. 8. o.
© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány