Logo

Mi várható 2009-ben a gazdaságban

INOTAI ANDRÁS igazgató, MTA Világgazdasági Kutatóintézet.

Talán nem elhamarkodott megállapítás, hogy 2009 gazdasági szempontból kulcsév a globális fejlődés, az európai integráció és Magyarország jövője szempontjából is. Megjegyzéseim alapvetően a világgazdasági kilátásokra és környezetváltozásra vonatkoznak.

A 2007 közepén indult pénzügyi válság 2008-ban – sokak szerint váratlanul és a vezető elemzőket is meglepve – átfogó makrogazdasági válsággá terebélyesedett, amely immár nemcsak az USA-t, hanem Európát, valamint egyre inkább a feltörekvő piacokat is sújtja. A meghatározó gazdasági folyamatokhoz alapvetően optimista hozzáállásom ellenére 2009-ben a válság mélyülését és további területekre való kiterjedését várom anélkül, hogy lehetne látni a válság végét, a kilábalás biztos fogódzóit, a válság utáni fenntartható fejlődés (és növekedés) valamennyire is biztosnak tűnő pilléreit. Ilyen körülmények között rendkívül nehéz hosszabb távú gazdaságpolitikát tervezni, és még nehezebb megvalósítani, miközben éppen ebben a periódusban lehet és kellene végrehajtani azokat a váltóállításokat, amelyek a következő évek, esetleg évtizedek kiegyensúlyozottabb fejlődését megalapozzák. Sajnos a politikai döntéshozók – szinte mindenütt a világban – a rövid távú elképzeléseket részesítik előnyben. Egyrészt, mert ezek kevésbé fájdalmasak, jól „eladható” felszíni kezelést igényelnek csak, és – nem utolsósorban – biztosítják a politikai osztály túlélését a demokráciákban általában négyévente szokásos választásokon. Minden olyan reform, amelynek időtartama meghaladja a politikai ciklusét, hátrasorolódik. Legfeljebb az éppen aktuális ellenzék beszél róla, de nem azért, hogy azokat kormányra jutva megvalósítsa, hanem azért, hogy egyszerűen hatalomra kerüljön – aztán hasonlóképpen ne csináljon semmi lényegeset...

2009 azonban nem egy a sok év közül. Részben a válság sokrétű természete miatt, részben az éveken át – Nyugat-Európában két évtizeden keresztül – felhalmozott „strukturális deficitek” következtében keresztúthoz érkeztünk. A következő hónapok döntéseitől függ a globális gazdaság, az európai integráció és a magyar mozgástér jövője egyaránt. Ebben a játszmában nem mi vagyunk a meghatározók, de felelősek vagyunk a saját sorsunkért. Mozgásterünk természetesen erőteljesen behatárolt, de annál inkább lényeges, hogy milyen döntéseket hozunk.

Ahhoz, hogy valósághű elemzést adjunk, ebből racionális következtetéseket vonjunk le és végrehajtható programokat dolgozzunk ki, igen lényeges, hogy alapjaiban ismerjük meg a jelenlegi válság természetét. Itt ugyanis nem „egyszerű” pénzügyi krízissel vagy az elmúlt évtizedekben nemzetgazdasági szinten sokszor megtapasztalt adósság- vagy árfolyamválsággal van dolgunk. Igaz, hogy a válságot az amerikai pénzügyi buborék szétpattanása indította el, de benne – részben strukturális összefonódások, részben „szerencsétlen” időbeli egybeesések eredményeként – többfajta válság sűrűsödik össze. Kétségtelen, hogy a globális összefonódás, mindenekelőtt pedig az amerikai–kínai gazdasági kapcsolatok példátlanul dinamikus növekedése kínai részről (és más vezető exportőrök részéről) egyfajta túltermelési, amerikai részről pedig egyúttal túlfogyasztási válságot eredményezett, amit az amerikai folyó fizetési mérleghiány szinte korlátlan finanszírozását lehetővé tevő kínai valutartalékok hosszabb ideig nem engedtek felszínre törni. Emellett azonban intézményi, szabályozási és bizonyos értelemben „földrajzi” válsággal is van dolgunk. Az utóbbi azt jelenti, hogy a világgazdaság növekedési motorja immár tartósan áttevődött Kínára (és környezetére), de ennek fundamentális következményeivel mind a mai napig nem vetettünk számot.

További lényeges különbség korábbi válságokkal összehasonlítva, hogy a jelenlegi a fejlett világ vezető országában kezdődött, és onnan átterjedt gyakorlatilag a teljes OECD-térségre. Amíg korábban a válságmenedzselés terén egyfajta „munkamegosztás” érvényesült, amennyiben a gyorsan növekvő piacok segítettek más gazdaságoknak a dekonjunktúra mérséklésében és a válságból való kilábalásban, ma a világ GDP-jének jóval több mint felét előállító országok egyszerre vannak recesszióban. Nehezen fedezhetők fel tehát azok a kedvező külső tényezők, amelyek segíthetnék a kilábalást (akár egyfajta nemzetközi „bail-out” formájában).

Mindeddig kevés figyelem fordult afelé, hogy a pénzügyi, majd második szakaszában makrogazdasági válság további két szakasszal bővülhet: az egyik a recesszió természetes következményeként kialakuló társadalmi (szociális) válság, a másik – és mindegyik közül a legveszélyesebb – az ideológiai válság. Negatív növekedés, munkahelyek tömeges elvesztése, csökkenő életszínvonal, általános létbizonytalanság melegágya a populista és demagóg politikának – és egyre inkább követőkre találhat – mindenütt a világban, de elsősorban az európai integráció tagállamaiban, ezen belül is a kelet-közép- és délkelet-európai térségben.

2009-ben nem fogunk kilábalni a válságból. Nagy valószínűséggel még az orientáció szempontjából lényeges kapaszkodókat sem tudjuk megismerni, illetve megteremteni. A legnagyobb eredménynek azt tartanám, hogy a populista-demagóg ideológiai áramlatokat meg tudjuk fékezni – mindannyiunk nyugodt jövője érdekében. Ebben a vonatkozásban meghatározó az Európai Unió hozzáállása a válságkezeléshez. Ami eddig történt, közel sem megnyugtató. Hiszen bármennyire is igazolható a rövid távú válságmenedzselés szükségessége, például a modern gazdaság érrendszerét jelentő bankszektor (egy részének) megmentésében, összehangolt európai programok nélkül vissza fogunk tévedni a nemzeti (patriotista) gazdaságpolitika ugyancsak ingoványos, gazdasági kibontakozást nem ígérő, ugyanakkor számtalan szociális és egyéb feszültséget gerjesztő ösvényére.

Az európai integráció több mint fél évszázados története azt igazolja, hogy a lényegi továbblépéshez (érdemi mélyítéshez) mindig szükség volt a kritikus tömeget meghaladó külső nyomásra, kényszerre. A globális pénzügyi- gazdasági válságnál „alkalmasabb” nyomásgyakorló eszközt aligha lehet elképzelni. A kérdés már csak az, elég erős-e ez a válság ahhoz, hogy a tagállamok átlépjenek saját „nemzeti árnyékukon”, és megvalósítsák azokat a közösségi programokat, amelyeket esetenként már két évtizede kitaláltak az integráció vezetői, csak éppen nem sikerült őket az integráció szerves részévé tenni. Itt nemcsak a válságkezelés új és remélhetőleg sikeresnek bizonyuló módszereiről van szó, hanem Európa jövőjéről is a 21. századi drámai gyorsasággal és nem kevésbé drámai mértékben átalakuló globális környezetben.

© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány