Logo

Mit várok 2009-től?

BOGÁR LÁSZLÓ egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem.

A hetvenes évek második felének egyik alapvicce, hogy „na ez is egy átlagos év volt: rosszabb, mint az ezelőtti, de jobb, mint az ezutáni”. Azt azonban a legsötétebb képzelőerővel bírók sem gondolták, hogy ez a szlogen harminc év múlva aktuálisabb lesz, mint akkoriban volt. Most, mikor eltöprengünk a most kezdődő év esélyein, érdemes lenne azt is végiggondolni, hogy keveredtünk ebbe a helyzetbe, vagyis, „miért hagytuk, hogy így legyen”.

Ami az egyetlen biztos pont, hogy semmi sem biztos, mert az elmúlt két évtized során talán még soha nem volt annyira bizonytalan az előttünk álló év, mint éppen most. A rendszerelmélet szerint, ha egy indeterminisztikusan determinisztikus komplex rendszerben zajló örvénylések egy bizonyos kritikus ponton túljutnak, akkor a rendszer jövőbeli állapotára vonatkozó minden prognózis valószínűsége rohamosan romlik. Most éppen ilyen helyzet van kialakulóban. Két, egyenként is igen súlyos válság hatásai összegződnek a mai Magyarországon. Az egyik az a legalább harminc éve zajló „lokális” válság, amit a korai globális alkalmazkodási kényszerek, és az ennek részeként kialakult adósságcsapda generál. A másik a globális rendszer elmúlt hónapok során kialakuló örvénylésének hazánkra gyakorolt hatása. Mindkét válság önmagában is súlyos és kiszámíthatatlan következményekkel jár, negatív szinergiában való összekapcsolódásuk pedig, minden túlzás nélkül, végzetes lehet.

A két válságszint és összekapcsolódásuk megértéséhez kicsit vissza kell mennünk az elmúlt évtizedek történetében. Nem lehet elégszer rögzíteni, hogy az önmagát „szocializmusnak” nevező politikai kapitalizmus valójában már a hatvanas évektől megkezdte „hosszú menetelését” a világon uralkodó „gazdasági kapitalizmus” felé. Talán az sem véletlen, hogy Kádár János 1964-ben azt a Nyers Rezsőt és Tardos Mártont kérte fel a „gazdasági mechanizmus reformjának” kidolgozására, akik később az MSZP és az SZDSZ megalapítói és vezetői lettek, vagyis az „új rendszer” és az első MSZP–SZDSZ nagykoalíció nem 1994-ben, hanem 1964-ben jött létre. A reform urai aztán tudatosan tették stratégiájuk alapjává az országnak Nyugat globális birodalmának való kiszolgáltatását az adósságcsapda megkonstruálásával. És amikor 1978 és 1982 között Magyarország adósságszolgálati rátája elérte a világ legjobban eladósodott országai szintjét, és beléptünk a Valutaalapba, világossá vált, hogy az ország „szuverenitás gazdája” a hanyatló keleties globalitás szovjet birodalma helyett egyre inkább a nyugati globalitás birodalma lett. A mit sem sejtő magyar társadalmat úgy hajszolták át a kényszerű globális alkalmazkodás „aktív zónáján” (magyar „Csernobil”!), hogy nemcsak „védőöltözetet” nem kaptak, de elemi információkat sem arról, hogy egyáltalán mi történik velük. Jellemző például, hogy 1970 és 1995 között a magyar mezőgazdaságban a termésátlagok több mint kétszeresükre nőttek, ám ezt az üzemanyag-felhasználás 15-szörös, és a vegyianyag-felhasználás 45-szörös növekedése mellett sikerült elérni. Ám az igazi dráma az, hogy mindeközben a középkorú falusi férfiak rákhalálozása megötszöröződött!

A magyar társadalom eddig „csak” lepusztulási lejtőn haladt lefelé, de most mindez akár „szabadesésbe” is átmehet! Több évtizede pusztul a társadalom anyagi szükségleteinek kielégítésére szolgáló gazdaság, amelynek egyik megrendítő jellemzője, hogy 2009-ben az egy főre eső reálbér az 1978-as év szintje alá süllyed. A társadalom „fizikai teste”, vagyis népesedése és egészsége szintén történelmi mélypontra jutott. A népesség száma 2010-ben újra az alá a lélektani 10 milliós szint alá csökken, amelyet 1960- ban léptünk túl. Az általános egészségmutatók a 40 évvel ezelőtti szinten vannak, de például a középkorú férfiak halálozási mutatói az 1930-as szint alá süllyedtek. A legsúlyosabb roncsolódás azonban a lelki, erkölcsi és szellemi talapzatban megy végbe. Az itt zajló pusztulás a magyar társadalomban olyan veszélyesen gyorsítja fel az anómia, anarchia, káosz íven leírható folyamatokat, amelyek akár néhány éven belül végzetes következményekkel járhatnak.

A lepusztulás döntő oka, hogy a formálisan 1989–90-ben, de a valóságban, mint jeleztem már, a 70-es, 80-as évek fordulóján végbemenő „rendszerváltás” nemcsak hogy nem hozott felemelkedést a magyar társadalom döntő többsége számára, de minden eddiginél brutálisabb birodalmi függést, és ennek következtében gyorsuló szétroncsolódást eredményezett. Az egyik ágon a harminc éve súlyosbodó adósságcsapda, a másik ágon a húsz éve súlyosbodó profitcsapda szivattyúzza ki gyorsuló ütemben a magyar társadalom maradék erőforrásait. A hazánk területén ideiglenesen állomásozó húsz legnagyobb multinacionális vállalat az összes megtermelődő profit közel 90%-a felett rendelkezik. ők tehát a valóságos „szuverenitás gazdáink”, ám úgy gyakorolnak korlátlan uralmat, hogy senki nem választja és/vagy ellenőrzi őket, uralomgyakorlásuk tehát „par excellence” diktatórikus. Ezt a diktatúrát erősíti fel most az a tény, hogy a globális hatalmi térben kialakuló örvénylések magát az egész „planetáris” birodalmat fokozott erőforrás kiszívásra ösztönzik. Ez Magyarország esetében azért járhat végzetes következményekkel, mert a magyar társadalmi, gazdasági és politikai elitek még a térségen belül is a legszélsőségesebben kollaboráns-komprádor oligarchiává váltak. Nem tudják, és nem is akarják a birodalom erőforrás-szivattyúinak fokozódó szívását megakadályozni.

Mindez 2009 folyamán rohamosan felgyorsíthatja a rendszerváltás rendszerének az összeomlását, ami beláthatatlan következményekkel járhat. A politikai elitek mindkét vezető csoportja görcsösen ragaszkodik a bukott rendszer fenntartásához, mert úgy véli, hogy semmi esély sincs a globális birodalommal való „új alku” kialakítására. Csakhogy a magyar társadalom felgyorsuló lepusztulása olyan látványos és drámai fejleményeket hozhat magával akár már a tavasz folyamán, amelyek elemi erővel kényszeríthetik ki a radikális rendszerkorrekciót. Elhúzódó „kvázipolgárháborús” állapotokra kell tehát számítanunk, mert sem a kollaboráns elitek, sem maga a „birodalom” nem készült fel a kialakuló helyzetre. Az előttünk álló 2-3 év a magyar társadalom történetének egyik legkritikusabb időszaka lesz. Bár azonnali átfogó és radikális nemzetstratégia- váltás kellene, ám ennek szinte minden feltétele hiányzik. Ahhoz ugyanis, hogy egy emberi közösség összehangolt cselekvésre legyen képes, arra van szükség, hogy először „elbeszélhetővé”, majd „megbeszélhetővé” váljanak a közösség előtt álló legfőbb feladatok. Egyértelmű viszont, hogy az elitek egyetlen csoportja nem rendelkezik sem kellő tudással, sem kellő bátorsággal ahhoz, hogy a cselekvéshez szükséges értelmezési keretet és fogalomkészletet kidolgozza. Az ebből eredő elhúzódó és kiszámíthatatlan válság jelentősen növeli a magyar társadalom előtt álló jövőutak „kockázatait és mellékhatásait”. Módfelett „kalandos” év áll tehát előttünk!

© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány