Logo

Mit várok 2009-től?

PROF. BOD PÉTER ÁKOS egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdaságpolitikai Tanszék.

Ritkán néztünk ilyen mértékű bizonytalansággal az esztendő elé, mint 2009 kezdetén. A rendszerváltoztatási folyamat első éveinek rendkívüli eseményeihez ugyan nem mérhetők mai különös gazdasági bajaink, hiszen most alapvetően és elsősorban a pénzügyi világ turbulenciái és azok makrogazdasági következményei miatt beszélünk válságról, míg az 1990-es évek legelején egyidejűleg szinte minden struktúra mozgásban volt. Akkor gyökeres átalakuláson esett át a társadalom tulajdoni, foglalkoztatási, jövedelmi szerkezete, a külgazdasági kapcsolatrendszer, a tőkepiacokhoz fűződő viszonyunk, gyorsan módosult jogi és intézményi rendszerünk. Nem is csoda, hogy az akkori makrogazdasági előrejelzésekhez képest sokszoros eltéréseket voltunk kénytelenek regisztrálni az adott év vége felé, a mainál technikai értelemben sokkal rosszabb statisztikai rendszer mellett. Most viszont a 2009-es év makrogazdasági karaktere elég jól előre látható, szinte adottnak tekinthető: csökkenő aggregált kereslet és némileg mérséklődő makrogazdasági egyensúlytalanság (már ami a fizetési mérleg és a költségvetési hiány mértékét, az inflációs rátát illeti).

Ezt az „adott makrogazdasági karaktert” azonban nem sorolom az év előnyös vonásai közé, holott a kiszámítható és stabil nemzetgazdasági keret elvileg fontos pozitívuma egy ország gazdaságpolitikájának. Esetünkben viszont ez a kiszámíthatóan visszaeső GDP-szint, amelynél most csak az a vita kérdése, hogy az index mínusz 1 vagy mínusz 4 körül lesz-e, nem stabilitási tényező, hanem az instabilitás faktora.

Több okból sem nevezhetjük fenntarthatónak azt, aminek bekövetkezését előrevetítik a létrejött gazdaságpolitikai korlátok. Ha ugyanis valóban olyan lesz 2009, mint amit az elfogadott költségvetési törvény, az EU-nak átadott újabb konvergenciaterv tartalmazott 2008 végén: a mérséklődő hazai össztermékre a korábbinál jóval nagyobb külső országadósság nehezedik az esztendő végén, akkor ezáltal kiszámítható módon sokasodnak a kérdőjelek hazánk külső finanszírozhatóságát illetően. Az európai konjunktúrának a vártnál is rosszabb alakulása esetén pedig az adósság/GDP arányunk még rosszabb lehet. Ha viszont a nemzetközi pénzügyi turbulencia miatti aktivitáscsökkenés mégis kisebb lenne Európa országaiban a 2008 végén előre jelzettnél (amire van bizonyos esély), akkor abból az következik, hogy a feltételezettnél gyorsabb a gazdasági átstrukturálódás Európában, a korábban gondoltnál hatékonyabb a legtöbb európai állam által meghozott gazdaságélénkítés; ám mindez nem oldja meg a mi gondjainkat. Sőt valójában a reméltnél gyorsabb európai kilábalás még inkább felszínre hozhatja a magyar gazdaság, gazdaságpolitika és társadalom fundamentális bajait.

Most a legtöbb szó a szerencsétlen gazdaságpolitikáról és annak közvetlen következményeiről esik. Amikor az év elején a Szemle kérdésére keressük a választ, akkor elsősorban az állam kezében lévő eszközök jobb, ésszerűbb alkalmazásáról gondolkodunk. Arról, hogy a 2002 óta követett pénzszóró, voksvásárló, reformokat halogató, populista gazdaságpolitika kínos következményeivel mit lehetne kezdeni. Arról, hogy mennyi kárt okozott a 2006 őszén külső kényszerből elkezdett korrekció szerencsétlen szerkezete: a vállalt deficitmérséklést a kormány részben adóemelésekkel teljesítette, de ezzel – adómérséklő nemzetközi környezetben – rengeteget rontott a magyar gazdaság versenyképességi pozícióin, még inkább ráerősítve a gazdasági ütem csökkenésének folyamatára. Európában máshol azóta a keresletélénkítés és az adócsökkentés újabb eszközeihez folyamodnak a stabilizálás jegyében, miközben a hivatalos gazdaságpolitikai irányzat minálunk inkább instabilitást szül: a kormány a magyar gazdasági szereplők adóterheit nem a külső feltételekhez, nem a stabilizáló célzatú (anticiklikus) gazdaságpolitika szempontjaihoz igazítja, hanem kizárólagosan a deficitmérséklési kötelezettségének teljesítéséhez.

Ezáltal viszont a magyar gazdaságpolitika szemben megy az európai trendekkel, és tovább ront hazánk relatív pozícióin, melyek ráadásul már 2009 előtt is gyengécskék voltak, és nem csupán szűkebben vett makrogazdasági értelemben. A hazai elégtelen foglalkoztatottság, a potenciális munkaerő szakmai és regionális immobilitása, a feketegazdaságba való visszahúzódási hajlam, a nyelvtudás és egy sor fontos képesség és készség terén megmutatkozó lemaradásunk, a kezdeményezőkészség és a vállalkozási készség elégtelensége, és más számos jól ismert társadalomszerkezeti gyengeség jelzi: nem véletlen okok, nem valami fatális félreértés miatt kapta el ennyire erősen éppen Magyarországot a nemzetközi pénzügyi turbulencia oldalszele.

Mindezen tényezőket végiggondolva érthető, hogy józan kalkulációval túl sok jót a gazdasági folyamatok terén nem várhatunk 2009-től. Reménykedni persze mindig lehet, és nem csak általánosságban, a sorsunk jobbra fordulásáért fohászkodva: az év talán annyiban hozhat közelebb minket a megújulás remélt fordulatához, hogy a társadalomban megerősödhetnek a cselekvés motívumai, erői, mozgatói.

A közgazdasági elemzésbe nehezen beépíthető társadalmi tényezőkre utalok, amelyekkel persze csínján kell bánni. Láttunk már elég visszaélést az ilyen kétségtelenül létező „puha tényezőkkel” olyan formában, hogy a szakmailag inkonzisztens nemzetgazdasági tervet valami remélt „kifehéredési” komponenssel vagy az „adótudatosság javulásával” hoztak papíron egyensúlyba. Amire azonban most gondolok, az más: a 2008 októberében hirtelen beálló, majd külső intervencióban elodázott pénzügyi krízis, meg a reálgazdasági légkör gyors lehűlése talán érzékenyebbé teheti társadalmunkat az olyan elgondolások, megoldások befogadása iránt, amelyek a 2009-es év karakterén ugyan már nem változtathatnak, de segíthetnek abban, hogy a szükséges belpolitikai feltételek megteremtődése esetén legalább azt követően lekerülhessen hazánk a mai kényszerpályáról.

A jelenlegi pálya kiszámítható, ám kiszámítható módon elkanyarodik a versenytársaink által követett úttól, és semmi jóra nem vezet. A hivatalosság majd az általános világgazdasági krízisről szól, hogy ne kelljen az ismételt magyar eladósodás és újabb adósságválság okairól és okozóiról beszélnie, de talán mind többek előtt nyilvánvalóvá válik az, hogy miért is érintenek minket különösen rosszul a világgazdasági és pénzügyi turbulenciák. Akkor pedig a változásokra érzékenyebb, felkészültebb lesz a magyar társadalom – ez bármely értelmes változás első feltétele. Az év során intellektuálisan és érzelmileg egyaránt meg kell alkotnunk a krízisre adott magyar választ; nem kis feladat ez 2009-re.

© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány