Logo

Az energetika néhány aktuális kérdése

DR. PETZ ERNŐ címzetes egyetemi tanár. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Amióta világszerte felismerték, hogy nem dúskálhatunk tovább az energiában, az energiaellátás állandóan napirenden lévő, sőt divatos témává vált. Divatossága arról ismerhető fel, hogy mindenki energetikai szakértővé lépett elő, akár a futballban. Akiknek viszont az energetikával kapcsolatos felelős döntéseket kellene meghozniuk (akik valós döntési helyzetben vannak), azok nem rendelkeznek energetikai szakképzettséggel, illetve felkészültséggel. Ez a hazai állapotokra különösen, de az EU-ra is érvényes. Gondoljunk csak pl. az EU legutóbbi 4x20-as jól hangzó, de megalapozatlan bejelentésére (2020-ig, 20%-os energiafogyasztás-csökkentés, 20%-os megújuló részarány elérése és 20%-os szén-dioxid-kibocsátás csökkentés). Az energetikában megszűnt a tudományos igényességű és hosszú távú gondolkodás, illetve tervezés. E helyett az áltudományos és ránk kényszerített rövid távú globalista neoliberális érdekvezérelt hittételek követése és szolgalelkű megvalósítása folyik: „deregularizálj, privatizálj és liberalizálj!” A hazai MSZMP-s kormányok, majd az SZDSZ–MSZP-s koalíciók nemzetellenes kollaboránsként kegyetlenül már végre is hajtották e „házi feladatok” nagy részét. Az utolsó felvonásra most készülnek sietve, mivel tudatában vannak, hogy már nincsen sok idejük. A súlyos következményeket – többek között az energiaárak rohamos növekedése következtében – a lakosság viseli. A háttérben meghúzódó hatalmi gazdaság vámszedőinek mohósága embertelenné mélyíti a jövedelmi szakadékokat. Az árak elszakadnak a költségektől (miközben a korrekt költségekről még tájékozódni sem lehet). Az energiaellátás területén ezt az fokozza már elviselhetetlenné, hogy csupán néhány ország, illetve multinacionális cég birtokolja a természeti energiaforrások (olaj, gáz, szén) feletti felügyelet jelentős hányadát. Így e területen korrekt és méltányos piaci verseny nem is alakulhat ki, helyette kereskedelmi diktatúra uralkodik, miközben az árak mesterséges és spekulatív manipulációk következtében állandóan emelkednek. A hosszú távú együttműködés és érdekegyeztetés helyébe a rivalizálás és minden szereplő számára a maximális profitra való törekvés jellemző. Az energiahordozók birtoklása, felügyelete hatalmi tényezővé vált, a legújabb rejtett világháború az energiahordozókban gazdag régiókért folyik, akár a legszélsőségesebb eszközökkel is. S mindez miért? Mert reális közelségbe került az energiakrízis bekövetkezésének valószínűsége, amidőn világszinten már nem elégíthetők ki az egyre növekvő energiaigények. Ennek a következményei viszont beláthatatlanok. Az egyszerű alapkérdés: kinek jut elegendő energia, és kinek nem? S kinek nem jut egyáltalán? Aki nem tudja megfizetni. Egyelőre még csak e folyamat elején tartunk.

Mindezek tükrében járjunk körül néhány aktuális energiapolitikai kérdést.

AZ ÁLLAMI SZEREPVÁLLALÁS ÚJRAÉRTÉKELÉSE

Az említett neoliberális doktrína legismertebb és legpusztítóbb vírusa: „az állam vonuljon ki” szélsőséges módon való követelése. Az eszközeitől megfosztott állam viszont nem képes a közjót szolgálni, nem képes a lakosságot megvédeni a globalizáció negatív hatásaival szemben. Ez különösen érvényes az oktatásra, egészségügyre, a szolidaritás elvére épülő szolgáltatásokra. De vonatkozik az energiaellátásra is, hiszen napjainkban az energiaszolgáltatásokhoz való méltányos áron való hozzáférés a méltó emberi élet feltétele. A szélsőséges piaci verseny viszont nem ismer emberi dimenziókat.

Mára világszerte világossá vált, hogy az államtalanítás vírusa rákosan betegítette meg mindazokat az országokat, ahol a kollaboráló kormányok a vírust importálták, sőt ma is terjesztik. Magyarország hivatkozott kormányai ebben élen jártak, a következményei mind a gazdaság, mind a társadalom mentális állapotán lemérhető. A helyzet aggasztóan súlyossá vált, és a regnáló kormány ezen már nem is képes, de nincs is szándékában változtatni. Pedig egyre gyakrabban és hangosabban hallatják hangjukat már EU-s politikusok is, hogy az államok szerepvállalását felül kell vizsgálni. Ugyanis az EU a szélsőséges neoliberális piacgazdaság (a mindenható piaci verseny) alapelvei szerint működik. Habár már a liberális gazdaságpolitikában élenjáró országok is védeni kezdik a stratégiai cégeiket a külföldi (kínai, orosz, perzsa-öböli) felvásárlásoktól. Nemrégen a patrióta jelző még szitokszó volt. Más országokban radikálisan visszafordították a neoliberális doktrína említett folyamatait. Ha a nemzeti érdekek úgy kívánják, korlátozzák a külföldi tulajdon- és piacszerző tőkét, sőt visszaszerzik stratégiai területeken az állami dominanciát. A jövőben a társadalmi feszültségek növekedése következtében ennek a folyamatnak az erősödésére számíthatunk. Az EU vezető intézményei nehezen barátkoznak ennek a szükségességével. Magyarország egyelőre a neoliberalizmus egyre sűrűsödő erdejében még befelé halad, folytatódik az állam funkcióinak gyengítése, az állami vagyon kiárusítása. A társadalom, a civil szervezetek viszont egyre erőteljesebben tiltakoznak. Napjainkban az USA, és ennek következtében az egész világra kiterjedő globális pénzpiac összeomlásának jelei mutatkoznak, és az államoknak kell beavatkozniuk, hogy a teljes összeomlást megakadályozzák. Persze az állampolgárok által befizetett pénzekből. Íme, itt az újabb, ravaszul kifundált szivattyúzási technika az adófizetők rovására. Ez a mentalitás az energiaellátás területén is megmutatkozik. A privát üzemeltetők és befektetők nem vállalják pl. az erőműépítésekkel járó hosszú távú kockázatokat (azoknak az árakba való beépítésével pedig versenyképtelenné válhatnak), majd végszükség esetén az államok úgy is kénytelenek lesznek beavatkozni. (Emlékezhetünk még a kaliforniai rendszerösszeomlásra.)

...folytatódik az állam funkcióinak gyengítése...

Az energetikában, a biztonságos energiaellátás garantálásában az államoknak jelentős szerepet kell vállalniuk, mert a tét túlságosan nagy ahhoz, hogy azt csupán a piaci szereplőkre, a felelőtlen profitmaximalizáló magáncégekre bízhatnánk. Ha a fejlett országokban akadozik az energiaellátás, az egész gazdaság, az állami gépezet, sőt a háztartások is megbénulnak. Az állam kivonulása előbb-utóbb a káosz bevonulásához vezet.

AZ OMEGA-AKCIÓ

A magyar energiapolitika tovább rohan a megkezdett úton. Az államtalanítás a végéhez közeledik. A kitűzött neoliberális cél, hogy az állam kezében csak a törvényi szabályozás eszköze maradjon, az is csak olyan magyar módra (csak meg kell nézni ehhez a rengeteg hiányossággal, ellentmondásokkal rendelkező energetikai és klímavédelmi törvényeket, a csatlakozó megszámlálhatatlan rendeletet). Az egységes, átfogó energiatörvényt viszont még nem sikerült megalkotni. A múlt évben elfogadott – hosszú ideig késlekedő – energiapolitikai koncepció sok-sok EU-s szóvirágot, de kevés konkrét hazai feladatot tartalmaz, majdan megfogalmazandó feladattervekre utal. A gázpiac liberalizációjának határideje is közeledik, és ezzel az energiapiaci liberalizáció be is fejeződik. A villamosenergia-ellátás területén már csupán két fontos vagyonelem maradt állami tulajdonban: a Paksi Atomerőmű és az országot behálózó magasfeszültségű alaphálózat. Előbbi a Magyar Villamos Művek (MVM), utóbbi a rendszerirányító (MAVIR) tulajdona, de mindkettő az MVM holding (társaságcsalád) tagja (bonyolult, gyakran változó előélettel, döntően attól függően, hogy a privatizálásukhoz hogyan viszonyult az éppen regnáló hatalom, pontosabban, hogy miképpen alakultak a kapcsolatos érdekviszonyok).

Az éppen egy évvel ezelőtt elfogadott 2007. évi villamosenergia- és vagyontörvény újra lehetővé teszi az MVM privatizálását. Augusztus 22-én a kormányszóvivő „meglepetésszerűen” bejelentette a kormány azon döntését, mely szerint privatizálni fogják a MAVIR-t. A részvényeknek akár 75%-a privatizálható, s a bonyolultnak tűnő privatizációt még ebben a ciklusban (2010. március 31-ig) be kell fejezni. Ezt megelőzően felmentették azt a vezérigazgatót, aki az MVM vállalatcsalád holdingba szervezését előkészítette és végrehajtotta, kevés figyelmet fordítva a reálfolyamatok hatékony és „tiszta” működésére (inkább olyan centralizációs törekvésekkel és új részvénytársaságok létrehozásával, hogy azok „célszerűen” privatizálhatók legyenek). Azóta a megváltozott privatizációs érdekeknek megfelelően a konkrét privatizációval kapcsolatos kormányhatározat (szeptember 9.) meg is született, 2009. szeptember 30-ig előrehozott határidővel, és már részletesebben megfogalmazott célkitűzésekkel.

A Paksi Atomerőmű privatizálásával nem kell számolni, mert annak nukleáris biztonságáért nem rohannak felelősséget vállalni a befektetők. Különösen a 2003-ban bekövetkezett súlyos üzemzavar után, amelynek során a nem megfelelően előkészített tisztítási folyamat után 30 üzemanyagkazetta, az atomenergetika történetében példátlan felelőtlenség következtében tönkrement, az erőműnek és az országnak jelentős anyagi és erkölcsi kárt okozva. (Zárójelben azonban meg kell említeni, hogy a tisztítás kikényszerítésének és a szakmai tanulságok korrekt belső feltárásaival, és annak hasznosításával továbbra is adósak az érintettek.) Ekkor egyébként az a személy volt az erőmű vezérigazgatója, akiről fentebb szó esett. Nem vállalta a nyilvánvaló felelősségét, és nem is vonták felelősségre, sőt ő lett később az MVM holdingosító vezérigazgatója. Azt is tudni kell, hogy 1995- ben az ÁPV Rt.-ben ő készítette elő és hajtotta végre (Suchmann Tamás privatizációs miniszterrel tandemben) a villamosenergia-ipar kiárusító privatizációjának első ütemét, amelynek során mind a hat áramszolgáltatót és a két legjelentősebb hagyományos erőművet (Dunamenti, Mátrai) privatizálták külföldi befektetőknek. Néhány napja az illető a BKV vezérigazgatója lett. Nem személyeskedni kívánok, csupán szemléltetni gyengécske, következmények nélküli demokráciánk állapotát, benne az összefonódásokat, a hatalmi játszmákat, az érdekvezérelt folyamatokat. Mára nyilvánvalóvá vált az energetika területén a reálfolyamatok minőségének és hatékonyságának, de még inkább az ország, az állampolgárok érdekeinek a teljesen háttérbe szorulása.

A MAVIR bejelentett (a megváltozott érdekviszonyoknak megfelelő) privatizációjával most készül a kormány az omega-akcióra. A privatizáció a neoliberális forgatókönyv szerint ugyanis alfától az omegáig tart. Az alfalépés az említett 1995. évi, már akkor általunk nemzetellenesnek ítélt privatizációs ütem volt, amely sötét titkos megállapodással is párosult (versenyen kívül, két lignittüzelésű erőművi blokk építéséről). A MAVIR, s majd az MVM privatizációja a végső kegyelemdöfés, amelyet minden eszközzel meg kell akadályoznunk. Két ok miatt sem kerülhet a MAVIR többségi magántulajdonba. Egyrészt a rendszerirányítást mindenképpen állami kézben kell tartani, mert e funkció révén (bizonyos határok között) az ország, a lakosság érdekeit lehet és kell érvényesíteni, a privát szereplők érdekeivel szemben. Ki kell mondanunk, hogy nem értünk egyet a „semleges” rendszerirányítás tetszelgő liberális szabadpiaci követeléssel, hiszen már megtapasztaltuk az energetikai multinacionális befektetők piacgazdasági jelenlétét és azok érdekérvényesítő képességét. (Csak zárójelben: a globalizáció egyik ismérve éppen a multinacionális cégek gazdasági és politikai hatalmának megnövekedése.) A rendszerirányításban a szuverenitásunkat maradéktalanul meg kell őrizni! Valamelyest javítana a helyzeten, ha regionálisan koordinált (régiós érdekeket érvényesítő) rendszerirányítást hoznánk létre.

A másik még súlyosabb ok: a magasfeszültségű villamos alaphálózat semmiképpen sem kerülhet magánkézbe. Ugyanis fontos stratégiai tulajdon, az ország ütőérhálózata. Ha az állami tulajdon megszűnik, akkor a rendkívülien fontos villamosenergia-ellátás területén a kiszolgáltatottságunk totálissá válik. E mellett a gazdasági indokok is jelentősek. Ezen az ütőérhálózaton keresztül valósul meg a villamos energia nagykereskedelmét biztosító szállítás. A nagykereskedelmet az MVM végzi, amelynek privatizációja suttyomban ugyancsak folyik. De legalább olyan fontos a villamos energia tranzitálása (szomszédos országok közötti szállítása), amelynek szerepe és lehetősége, országunk centrális elhelyezkedése miatt a jövőben jelentősen felértékelődik. Ez stratégiai üzleti lehetőség, amelynek hasznát nem szabad átengedni holmi piaci szereplőknek. Az állami tulajdonlás révén a közjót kell szolgálnia. Azt kell néznünk, hogy mi jó az országnak!

Külön szólni kell a privatizációval kapcsolatos taktikázásról. Hosszú csend után a miniszterelnök először csaliként az ún. Új tulajdonosi programot hirdette meg még februárban, amelynek keretében a lakosság majdan néhány ezer forint befektetéssel százezreket érő részvényekhez juthat. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy ebben a programban a villamos energetikai cégeknek feltétlenül szerepe lesz. A szeptemberben elfogadott kormányhatározat szerint ez már bizonyossá vált. A kormányhatározat a kedvezményes részvényvásárlás pontosabb (lényegesen megváltozott) feltételeit is tartalmazza. Pl. a befizetendő összeg a vételár 10%-a, és a kedvezmény mindössze 250 ezer forintig terjedhet. És ami még fontosabb, hogy a privatizálandó vagyon kétharmadát hazai és külföldi befektetőknek szánja a kormányzat. És ez még csak az első lépcső! Tipikusan a „két legyet egy csapásra” megoldás esete. Egyrészt a lakosság felé tett „gesztus” a kormány népszerűségvesztésének ellensúlyozására, másrészt a részvények megszerzésének fondorlatos, két lépcsőben való megoldása (az külön pikáns kérdés, hogy a lakosság körében kb. 400–600 ezren, majd kik juthatnak a kedvezményes részvényekhez). Az új kisrészvényesek névsorának birtokában a legváltozatosabb módszerekkel indul majd meg a részvények szervezett felvásárlása, a háttérben maradó, végső tulajdonosok megbízásából. Hogy pl. (a kormány szándéka szerint) néhány évig nem lehet a részvényeket eladni, nem sokat változtat a helyzeten, hiszen a tőketulajdonosok hosszú távon gondolkodnak, kivárják a számukra megfelelő alkalmat, s ezen az ügyleten igazán ők fognak nyerészkedni. Mi csak rosszul járhatunk, ha a MAVIR és az MVM végül ilyen spekulánsok kezébe kerül.

ÚJ LENDÜLETBEN AZ ENERGIAÁRAK

Az utóbbi években az energiaárak jelentősen meglódultak. A privatizáció és liberalizáció bevezetésekor szándékos hazugsággal pedig az árak csökkenését ígérték. Világosan látható volt, hogy ezek révén az árak még fokozottabb mértékben csak növekedhetnek, mivel egyrészt a termelési és szállítási költségek ezek által nem csökkenthetők, másrészt az új befektetők (multik) a maximális profitra való törekvésüket érvényesíteni fogják (a gyenge állammal szemben). Ezenfelül a sokszereplőssé és bonyolulttá váló liberalizált piaci kereskedelem csak növelheti az árakat. Ezek sajnos mind be is következtek. Röviden megfogalmazva: nem érvényesülhet rendszerszinten a legkisebb költségek elve. Az eredmény röviden összefoglalható: a lakossági gázár a 2002. júliusi 40,5 Ft/m3-ről közel háromszorosára, a villamos energia kilowattóránkénti ára pedig 24,6 Ft-ról közel a duplájára emelkedett. A jövőben negyedévenként újabb, akár jelentős áremelések várhatók. A legutóbbi áremelések kapcsán a kormány a költségek felülvizsgálatát irányozta elő pl. azoknál a monopolhelyzetben levő cégeknél, amelyekhez nem is olyan régen kerültek stratégiailag fontos tevékenységek (gáz-nagykereskedelem, gáztárolás). Pedig ezt kellett volna megakadályozni. Most kézenfekvően megtapasztaljuk, hogy nem lett volna szabad az energiaágazatot privatizálni. És nem szóltunk az ellátásbiztonsággal kapcsolatos felelősségről, amely teljesen kicsúszott az állam kezéből. Hiába tiltakoztunk.

Természetesen szólni kell arról is, hogy időközben az import nyersolaj és a földgáz ára is jelentősen, az utóbbi időben árrobbanásszerűen növekedett, miközben gázfogyasztásunk 80%-a orosz importból származik. Ez az energiafüggőség egész Európára jellemző, ha nem is ilyen mértékben. A Gazprom (az orosz, többségi állami tulajdonú gázipari óriás) bejelentése szerint év végéig a gáz európai ára akár 500 dollárra is emelkedhet ezer köbméterenként. Ezzel kapcsolatban három dolgot érdemes megjegyezni.

Elsőként, hogy a gáz kitermelési és szállítási költségei lényegesen kisebbek, tehát a Gazprom (s így Oroszország) szokatlanul nagy nyereségre tesz szert, amiből sok mindent lehet finanszírozni.

Másodszor tudomásul kell vennünk, hogy a Gazprom tisztában van monopolhelyzetével, miután a korábbi, valóban alacsony gázárak mellett egész Európa átállt a gázalapú energiafogyasztásra (vagy talán sugallták az átállást, az országok vezetékhálózatainak kiépítését? Nálunk majdnem minden faluba eljutott a gáz!) Ezen nem lehet egyik napról a másikra változtatni (ezáltal valósul meg a függőség). Igaz, hogy Oroszország egyelőre, a kiépített nagy vezetékek révén csak Európába, nyugati irányba tud jelentős gázmennyiséget szállítani, ami most még (amíg a keleti irányú gázvezetékek nem épülnek meg) bizonyos alkupozíciót azért biztosít. De hát a nyugati világnak kellett ez a teljes szabadpiaci versenyre való áttérés, így nem csodálkozhatunk a kialakult helyzeten. Oroszország minden országgal külön megállapodásokat, illetve szerződéseket köt, amivel ellehetetleníti az EU egységes fellépését. Igaz, hogy az EU közös energiapolitikája is még csak kialakulóban van. Az utóbbi hónapok eseményeinek hatására viszont a sokat hangoztatott, kiemelt feladatok közé emelkedett. A közös energiapolitika vajon valóban közös lesz, és mindannyiunknak előnyös lesz?

...az EU közös energiapolitikája is még csak kialakulóban van.

A harmadik megjegyzés egy, az egész világnak beetetett „szabályra” vonatkozik, amelyet úton-útfélen lehet hallani. Nevezetesen, hogy a gáz ára kilenc hónapos késéssel követi az olaj világpiaci árát. Így lehet ravaszul és egyszerűen megteremteni a gáz világpiaci árát, ami tulajdonképpen nem lehetne, legalábbis olyan értelemben, amint az olaj esetében létezik. Az olaj ára emelkedik, így e szabály szerint a gázár minden további indoklás nélkül is emelhető, amit mindenki elfogad. Ezáltal az árak még inkább elszakadnak a tényleges költségektől. Pedig a gáz kitermelési költsége nem kötődik az olajéhoz, és nem is igazi konkurense az olajnak, a fogyasztók nagy részénél nem képes azt helyettesíteni (hajtóanyagok, közlekedés, szállítás). És most jön a meglepetés: ki találta ki az említett 9 hónapos követési szabályt? A Gazprom! A trükk bevált, sőt a Gazprom az „európai gázárak” kifejezést is bevezette. Ideje lenne ezt a helyzetet közgazdasági alapon újragondolni, és újratárgyalni. Az érdekek egyelőre kölcsönösek. Ez a problémakör nagyon is beleillene az EU és Oroszország közötti együttműködés, mostanra egy kicsit akadozó témakörébe.

Mit tehetünk ebben a helyzetben?

  1. Fel kell hagynunk a szélsőséges neoliberális energiapolitikával. A hazai érdekeket jobban szolgáló, és valódi nemzeti energiapolitikát kell folytatnunk, ami következetesen érvényesítendő. Tudni kell azonban, hogy ez egyben számos ponton az EU direktíváival való ütközést jelentheti. Mivel a közelmúltban jóváhagyott energiapolitikai koncepció az uniós anyagok másolmánya, ezért Magyarországnak új energiapolitikára van szüksége!
  2. A hazai energetikában a privatizáció révén kulcspozícióba került befektetőkkel új megállapodást kell kötni az áremelések (magas profitok), valamint az ország közéleti szerepvállalásaik területén. Ha kell, akkor a lakosság érdekeinek a védelmében olyan radikálisan kell fellépni, amint ezt éppen a jelentős (19,8%-os) gázáremelési igények bejelentése után Fico miniszterelnök, a szomszédos Szlovákiában az elmúlt napokban megtette. Idézet tőle: „Ha nekik mindegy a szlovákiai háztartások sorsa és a közel 17 milliárdos tiszta nyereséget keveslik, menjenek máshová, a szlovák kormány visszavásárolja a külföldi kézben levő részvényeket.” Ez kiverte a biztosítékot az EU-adminisztrációban, de hát majd hozzászoknak, sőt kénytelenek lesznek akceptálni, különösen a kis országok, illetve új diszkriminált tagok lakosságának helyzetét és érdekeit.
  3. A gázimport területén hosszú távú együttműködésre és korrekt, kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokra kell törekedni. Tudomásul kell venni, hogy még sokáig Oroszországból tudjuk csak a gázt beszerezni. A politikai ostoba pengeváltások kártékonyak, hiszen csak árthatnak nekünk. Hideg fejjel, józanul és racionálisan kell ezt a kérdést kezelni. S minthogy ez valóban politikai kérdés is, profi politikusokra van szükség. Persze nem ártana az energetikához is valamelyest érteni. Ezzel kapcsolatban ki kell térni röviden a vita középpontjában levő gázvezetékek kérdésére. Nabucco vagy Déli Áramlat? Európa gázigényének növekedését figyelembe véve, mindkét vezetékre szükség van. A (politikai) rivalizálás helyett inkább együtt kellene működni, amivel számos előny mellett pl. az összes költség jelentősen csökkenthető lenne. Nem beszélve arról, hogy a rivalizálás fenntartása esetén biztosítható-e mindkét vezeték részére a szükséges földgázmennyiség, figyelembe véve Oroszország regionális (előnyös) adottságait és kapcsolatait, a már megkötött számos szerződést és megállapodást (az építésben részt vevő országokkal, valamint a gázt biztosító közép-ázsiai országokkal). Mindezekben az EU-nak komoly szerepe lehetne. De sajnos egyelőre a moszkvai–washingtoni lépések és ellenlépések korszakát éljük, amelyek a grúziai események következtében felerősödtek. Magyarországnak elemi érdeke, hogy politikai megfontolásból ne a vagy-vagy álláspontban gondolkodjon, hanem mindkét vezeték létesítésében, együttműködő partnerként méltó szerephez jusson.

ERőMŰÉPÍTÉS – HOGYAN TOVÁBB?

A liberalizált árampiac szereplőinek egyik agyonszajkózott sérelme, hogy nem alakulhat ki a kínálati piac, minthogy kevés az erőművi (termelői) kapacitás. Tehát erőműveket kellene építeni. Az EU viszont üldözi a hosszú távú szerződéseket, ezek nélkül a befektetők nem vállalják a kockázatot, és nem építenek erőműveket. A privatizáció óta Magyarországon csak viszonylagosan olcsó, rövid idő alatt megépíthető, nagyobb gázturbinás egységek épültek, és feleslegesen nagyszámú ilyen egység létesítése van előkészületben (hogy éppen mely cégek, és milyen forrású gázra terveznek építeni, külön is érdekes, de erre itt nem térhetünk ki). Ezek a helyi (pl. fűtési) hőigények kielégítésére, ún. kapcsoltan termelnek villamos energiát, ami lényegesen jövedelmezőbb. Persze ezek tovább növelik az amúgy is nagy gázimportfüggőségünket, de hát más erőműveket nem hajlandók építeni. Kivételt képeznek a megújuló energiaforrásokat hasznosító mini és kis erőművek, amelyek egyrészt érdemben nem befolyásolják a kínálatot, másrészt még nem versenyképesek, csak támogatásokkal épülnek.

Az erőműépítés területéről viszont egy újdonságról is beszámolhatunk. Az MVM többségi (75%-os) tulajdonlásával a Mátrai Erőmű mellett egy új 500 MW-os lignittüzelésű egység épülne. Érdemes talán megemlíteni, hogy az erőmű tulajdonosa (az RWE német cégóriás) már több ízben nekirugaszkodott ilyen blokkok építésének, de különböző tervezési stádiumokban felhagyott vele). Most valószínűleg azért engedte át a kezdeményezést az MVM-nek, mert az EU 2013-tól azt tervezi, hogy az erőművek által kibocsátott szén-dioxidhoz tartozó kvótákat (nem kiosztják, hanem) meg kell vásárolni. Ez jelentős összeg lesz a széntüzelésű erőművek esetében, amelyek relatíve a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók.

A lignittüzelésű erőművek szerepéről még szólunk, de előbb vissza kell még térni a liberalizált árampiaci szereplők azon önérdekű igényére, hogy kínálati piacot kellene létrehozni ahhoz, hogy a kellő verseny létrejöhessen. Ez egy teljesen téves és önző álláspont. Kérdés ugyanis, hogy ki építse meg az általuk vágyott erőművi többletkapacitásokat. Álláspontunk szerint természetesen nekik kellene megépíteni, de erre nem vállalkoznak, mert valószínűleg sejtik, hogy a többletkapacitások költségei olyan mértékben növelnék a fogyasztói áramárakat, amit az „élénkebb” sokszereplős piaci (kereskedelmi) verseny távolról sem képes kompenzálni. Egyébként is, a legkisebb költségek elve alapján pontosan meg lehet határozni, hogy egy adott összetételű villamosenergia-rendszerben mekkora ún. optimális (primer és szekunder) tartalékkapacitásokat kell biztosítani a kielégítő ellátásbiztonság érdekében. Már nehogy az energiaellátás végén szereplő kereskedők akarják megmondani, hogy a kellő mértékű profitjukhoz mennyi erőmű épüljön.

Mindezek után érdemes visszatérni ahhoz az alapkérdéshez, hogy kell-e Magyarországon erőműveket építeni, és milyen erőművek legyenek azok? Két ok miatt kell építeni: egyrészt a rendszerváltozás után újra nő a villamosenergia- igény (1,5–2%/év), másrészt már ideje lenne a régi elavult, rossz hatásfokkal működő egységeket véglegesen leállítani. Az utóbbi témához annyit, hogy az 1993-ban jóváhagyott energiapolitikai koncepció mellékletként tartalmazott egy hosszú távú erőmű-építési stratégiát, amely a selejtezési programot is tartalmazta. A privatizáció után az új tulajdonosok ezt nem hajtották végre, az elavult egységekkel is hatalmas profitot tudtak és tudnak még ma is realizálni e relatíve zártnak tekinthető piacon (tudtak még akkor is, amikor hosszú ideig hatósági ármegállapítás volt érvényben). A szerénynek mondható rekonstrukciók során is a régi korszerűtlen technológiai paramétereket örökítették tovább.

A nagyerőművek átlagos életkora 23 év, amit alapul véve 2025-ig mintegy 4000 MW-nyi kapacitást kellene véglegesen leállítani, s ez esetben mintegy 7000 MW új erőművi kapacitást kellene létesíteni. Az új egységek lehetnének széntüzelésűek, gáztüzelésűek, atomerőművi blokkok, különböző megújuló energiaforrásokat hasznosító kisebb egységek, illetve tározós erőművek.

Melyek azok a fontosabb szempontok, amelyeket egy erőmű-építési program keretében figyelembe kell vennünk? (Zárójelben megemlítjük, hogy ilyen programmal nem rendelkezünk!) 1. A rendelkezésre álló hazai primer energiaforrás készleteket, és ezzel kapcsolatban az energiafüggőség mértékét; 2. A több lábon állás fontos követelményét, azaz országos szinten kiegyenlített legyen az energiahordozók (szén, szénhidrogén, atom, megújuló) közötti megoszlás; 3. A beruházási költségigény, és az egymáshoz viszonyított versenyképesség (a termelt villamos energia kilówattóránkénti ára), és végül 4. a hazai ipar részvételi lehetőségei.

Az erőmű-építési szándék egyedül a gázturbinás erőművek területén élénk, máris mintegy 5000–6000 MW-nyi létesítési szándék vélhető komolynak. Ezek az egységek 2010 és 2015 között lépnének üzembe. Ennyire viszont nincsen szüksége a hazai rendszernek, tehát nagy részük exportra termelne. Ezekkel a gázimportfüggőségünk tovább növekedne, és jelentős kockázat, hogy nem becsülhető a gáz árának várható emelkedése.

Bizonyos szándékok a széntüzelésű egységek területén is körvonalazódnak. Egyrészt az említett mátrai blokk, másrészt a Borsod vidéki barnaszénre, illetve a Dunán behajózható import feketeszénre létesülhet gazdaságosan szénerőmű. Nagy bizonytalanság, hogy az említett szén-dioxidkvóták kérdése az EU-ban hogyan alakul.

A Paksi Atomerőműben „Teller Program” néven új nagy atomerőművi blokk(ok) esetleges építésének előzetes vizsgálata folyik, és parlamenti támogatással már korábban elkezdődött a jelenlegi négy blokk üzemidejének 20 évvel való meghosszabbítására való felkészülés. Véleményünk szerint ez utóbbi élettartam-hosszabbítás fontos és aktuális, az ország biztonságos energiaellátása szempontjából és a fogyasztói árakra gyakorolt kedvező hatása miatt mindenképpen megvalósítandó. Jelenleg az atomerőmű termeli legolcsóbban a villamos áramot. Új atomerőművi blokkok építése viszont több szempontból sem aktuális. Tájékozódni lehet, de a döntésre még középtávon sincsen szükség, addigra viszont a gazdasági környezet akár jelentősen is megváltozhat. Közös finanszírozással, hosszú távú energiaexport-szerződéssel esetleg épülhetne a paksi telephelyen (amely önmagában fontos nemzeti érték) új nagy atomerőművi blokk, de csak akkor, ha a keletkező radioaktív hulladékok nem maradnak a nyakunkon.

A megújuló forrásokra épülő kiserőművek szerepét reálisan, a helyüknek megfelelően kell kezelni. Ma irreális és eufórikus állapotok uralkodnak. Mindenki az EU-ból érkező támogatásokra pályázik. Rengeteg külföldi és hazai cég jelent meg, egymást érik a legkülönbözőbb rendezvények. E területen jelentős hazai potenciáljaink vannak (különösen a biomassza területén), de ezeket nem anarchikusan – aki bírja, marja alapon –, hanem egy országos, tudományosan megalapozott program alapján kellene optimálisan hasznosítani. Jó kezdet a Parlament által tárgyalt koncepció, de azt precízen aprópénzre kell még váltani, nem lehet a megoldást csak a pályázati lehetőségekre és a piaci versenyre bízni. A biomassza hasznosítása területén arra kell a választ megkeresni, hogy a különböző régiókban, kistérségekben, a helyi adottságok és lehetőségek feltérképezése után mely mezőgazdasági termékekre (energianövényekre) alapozva, milyen és mekkora decentralizált energetikai létesítményt (fűtőmű, kiserőmű, biogázüzem, biodízelüzem, bioetanol-üzem, faapríték illetve pellet előállító üzem stb.) a legcélszerűbb telepíteni. Azt már mindenki világosan látja, hogy ez nem elsősorban energetikai, hanem egyúttal mezőgazdasági, erdészeti, vidékfejlesztési, élelmiszer-gazdasági, munkahely-teremtési stb. komplex kérdéskör. Ekkor viszont így kell kezelni, és mindenekelőtt egy olyan átfogó vizsgálati metódus (számítógépi programrendszer) kidolgozására volna szükség, amelynek a segítségével a különböző, reálisan szóba jöhető változatok öszszehasonlíthatók, és számszerűen értékelhetők. E nélkül a sötétben csak tapogatózni fogunk, ami az ügyeskedő, kollaboráns kapcsolatokkal rendelkező piaci szereplőknek nagyon is ideális. A tolakodó külföldi befektetők (háttérben a berendezést gyártókkal és bankokkal) a legkedvezőbb lehetőségekre máris lecsapnak. Optimális esetben 2030-ig a hazai energiaigény akár 20–25%-a megújuló forrásokból lenne fedezhető, aminek legnagyobb akadálya a hazai vállalkozók tőkehiánya. Ami viszont nagyon fontos: nem szabad és nem lehet hosszabb ideig a megújulók hasznosítását támogatni, amint ezt minden e területen érdekelt szereplő ma (elsősorban környezetvédelmi indokokkal) követeli. A legkülönfélébb projekteknek önmagukban kell versenyképessé válniuk. Ez fokozatosan be fog következni a földgáz árának emelkedése, pl. a napelemek árának csökkenése, a technológiák fejlesztése, a hatásfokok javulása stb. következtében. Minden döntésnél nagyon körültekintően és szakszerűen kell eljárni. Félő, hogy az említett eufóriában számos, kellően meg nem gondolt döntés születik, aminek következtében sok sikertelen projekt fog e területen leállni. (Pl. nem mérik fel felelősen, hogy az energetikai létesítményt majd 25–35 éven keresztül kell biztonságosan mezőgazdasági termékkel ellátni.) Kik lesznek a vesztesek? Sajnos, nem csak a döntéshozók. A gázárak emelkedése következtében első lépésben a vidéki családiház- és tömbháztulajdonosok tudnak a legkönnyebben visszatérni a fatüzelésre, de már korszerű és komfortos kazánok alkalmazásával (számos gyártmány közül lehet máris válogatni). Pl. Ausztriában az átállás állami támogatás mellett már nagy lendülettel folyik. Számos példa van már a települések, ún. autonóm energiaellátásra való áttérésre is. Ez kicsiben a lokalizáció győzelme a globalizáció felett.

...elsősorban ligniterőműveket célszerű építenünk.

Mindezek ismeretében arra a kérdésre mégis válaszolnunk kellene, hogy előzetes mérlegelés alapján, középtávon milyen nagyerőművet kellene építenünk. Persze a liberálisoknak ez a kérdésfelvetés sem tetszik. Szerintük az államnak ezzel nem kell foglalkoznia, a piaci szereplők majd megoldják? S ha mégsem? A fentiekben már kiderült, hogy álláspontunk szerint az országnak igenis mindenkor érvényes erőmű-építési stratégiával kell rendelkeznie. Az ellátásbiztonságot többek között ennek alapján tudja az állam garantálni. Felelősen e stratégiai területen csak így gondolkodhatunk. Erőmű-építési stratégiával viszont ma nem rendelkezünk, ezért abból nem olvasható ki a feltett kérdésre adandó válasz. Mégis elég egyértelmű, hogy elsősorban ligniterőműveket célszerű építenünk. Ugyanis a lignitkészleteink jelentősek, a termelt villamos energia egységköltsége viszonylag kedvező és stabil, a több lábon állás és az energiafüggés csökkentése miatt is előnyös. Az építésben magunk is részt tudunk venni. Egyetlen probléma lehet az említett szén-dioxid-kibocsátás. Magyarország a világ összes kibocsátásának 0,05%-át adja, ami gyakorlatilag nem szoroz és nem oszt. Eltörpül az USA, Kína, India (amelyek nem is írták alá a kiotói egyezményt) és az iparilag fejlett nagy országok kibocsátási értékei mellett. De hát az EU példát akar mutatni a globális felmelegedés elleni harcban, így EU-tagként nekünk is arányosan s erőnkhöz mérten részt kellene venni az említett célkitűzés (20%-os csökkentés) teljesítésében. Erkölcsi megfontolások alapján így helyes, amit az új klímavédelmi törvényünk is képvisel. De hát! Berzenkedünk jogosan, amikor az energiaellátásunk biztonságáról van szó. Éppen a fejlett országok árasztották el az elmúlt évtizedekben az atmoszférát félelmetes módon és mértékben a kártékony gázokkal. És most ők akarnak diktálni? Harcolnunk kell tehát az EU-ban a méltányos megítélésért, hogy felépíthessük a ligniterőműveket. Nekünk ez a lehetőségünk van, ezzel kell tehát élnünk. Lassan a szén-dioxid-leválasztás, illetve -tárolás technológiája is realitássá válhat.

ATOMOS KÉRDőJELEK

Végül még egy friss hírrel kapcsolatban érdemes néhány gondolatot körbejárni. Szeptember közepén a Paksi Atomerőmű igazgatóságának elnökévé a rendszerváltozás előtti vezérigazgatót választották meg, aminek révén az MSZMP Központi Bizottsága visszatelepült az erőmű élére. De az igazgatóság összetétele sem tekinthető problémamentesnek. A balliberális kormányzatok idején ilyen híreken már meg sem lepődünk, olyan általánosak és gyakoriak. Az viszont már érdekesebb, hogy a terjedő híresztelések szerint a régi-új vezető elsődleges feladata a rendcsinálás lesz. Tehát a kormányzat elismeri, hogy a Paksi Atomerőműben rendet kell csinálni. Hiszen ezt már a 2003. évi súlyos üzemzavarral kapcsolatban többször is felvetettük, minthogy az üzemzavar a rendetlenség és felelőtlenség folyományaként alakult ki. Ez most azért halálosan komoly dolog, mert az erőműnek kell előkészítenie és végrehajtania az említett üzemidő-hosszabbítás rendkívülien felelős projektjét. Rendetlen állapotok mellett ez nem fog menni. Ezért a rendcsinálással egyetértünk, csak az a kérdés, hogy tartalmilag ugyanazt értjük-e alatta?

A régi „csikócsapat”, amelyik végigharcolta a sokoldalú, alapos betanulást és a négy blokk felépítését, ma már nincsen. A házi képzéssel kinevelt fiatal generáció vette át a feladatokat, amely még kevés tapasztalattal rendelkezik, és valljuk be, hogy a mentalitásuk is más. Sajnos, az európai cégeknél, és ennek hatásaként nálunk is túlreprezentálttá vált a kereskedelmi, pénzügyi és piaci szemlélet, ami a műszaki szakterületek leértékelődését vonta maga után. Ez pl. az MVM-ben szembetűnő, de az erőművekben is határozottan tapasztalható, már a jelentős és elvtelen (csupán fiskális elvű) létszámcsökkentések eredményeként is. Erre rárakódtak a rendszerváltozás következményeivel együtt járó negatív hatások. Az egész iparágban egyre csökken az olyan fiatal műszakiak száma, akikre a szakma jövőjét kellene építeni.

A Paksi Atomerőműben a kilencvenes évek második felében megindult a munkahelyi légkör romlása: a gyakori vezetőváltások, átszervezések, az igazgatósági és felügyelő bizottsági tagok és új vezetők ernyőztetése, a diktatórikus vezetés, a jövedelmek jelentős differenciálódása, a folyamatos kiszervezések és létszámleépítések és az ezzel járó egzisztenciális bizonytalanságok, amelyek a munkafegyelem romlását eredményezték. E negatív humánpolitikai hatások, plusz a hibás szakmai döntések és „szakmai fejlesztések” együttesen elvezettek a 2003. évi üzemzavarhoz. Ezt megelőzően már komoly figyelmeztető események is bekövetkeztek, de azokra nem reagáltak megfelelő felelősséggel. Sem a vezetés, sem a tulajdonos, sem az illetékes hatóság. Mindezekkel párhuzamosan, mint általában az országban (különösen ahol nagy pénzek mozognak) a korrupció, a pénzek kiszivattyúzása is megjelent, amely fentről fokozatosan egyre lejjebb szivárgott. Az utóbbi időszakban a magas szintű vezetőknél eszkalálódott a kettős funkciók betöltése (az erőműben és MVM-ben), ami a dolgozók körében igen negatív megítélést váltott ki. Talán a legsúlyosabb tényállás, amikor a morális alapok is elkezdenek már repedezni. Valahol itt tartunk ma.

A nukleáris biztonság garantálásának talán legfontosabb feltétele a humánpolitikai tényezők megfelelő szinten való biztosítása, a dolgozók motiváltságának, érdekeltségének, a pozitív munkahelyi közérzet folyamatos fenntartása. Minden olyan morális, vezetői, szervezési tényező kiküszöbölése, amely rontja a munkahelyi légkört, és ezáltal kihat a munkafegyelemre. Elsődleges a szakmai nyitottság és a morális tisztaság. Az atomerőművekben, éppen a potenciális nukleáris veszély miatt, ebben a legkisebb engedmény sem tehető. Vajon az új vezetés képes lesz-e szembenézni a valóságos problémákkal (s a különböző érdekekkel megütközni), és képes lesz-e visszafordítani a negatív folyamatokat, a kialakult hazai társadalmi közegben? Jó lenne csak megközelíteni azt a régi állapotot, amely az erőmű építése, majd felelős üzemeltetése, a jelentős biztonsági intézkedések végrehajtása során még uralkodott, s amelynek kialakításában az említett régi-új vezetőnek is jelentős szerepe volt, s amellyel összességében akkor az atomenergetikában a Paksi Atomerőmű kiharcolta a nemzetközi elismerést. Persze azóta a gazdasági-társadalmi-politikai környezet mind a világban, mind az országban nagyot változott.

© 2005 – 2019 Polgári Szemle Alapítvány