Logo

Válság, recesszió, paradigma

KÁVÁSSY JÁNOS PhD-hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem.

„Ha Amerika tüsszent, Európa megfázik” – szól a közkeletű bölcsesség, mely az 1929–33-as nagy világgazdasági válsággal (Great Depression) vált valósággá, s mely ma éppoly fájón igaznak tűnik. A 20. század második felének dollár alapú világgazdasága megkerülhetetlenül összefonódott az Amerikai Egyesült Államok gazdasági jólétével; a nyugat-európai, japán és feltörekvő kelet-ázsiai gazdaságok szinte direkt, a világ többi része pedig indirekt módon függött a dollár, pontosabban fogalmazva: az amerikai gazdaság „egészségétől”.

Az ezredforduló után mindez változni látszott. Az egységesült, és folyamatosan bővülő Európai Unió új, közös pénzneme, az euró 2002-ben kézzelfoghatóan is megjelent a pénzpiacokon (1999-től már létezett mint elszámolási egység/számlapénz), és napjainkra elérte, illetve meghaladta a forgalomban lévő dollár mennyiségét.1 Ugyanilyen jelentőségű Kína szédítően gyors gazdasági felemelkedése, hiszen a Mao és a maoista elvek által szétzilált ország alig két évtized alatt az USA után a világ második legnagyobb árutermelőjévé nőtte ki magát (gazdasági szakértők szerint 2009-re a világ legnagyobb árutermelője lesz, lekörözve az Egyesült Államokat), miközben mind dollárból, mind euróból impozáns tartalékokat halmozott fel.2 Úgy tűnt, a világ gazdasági szempontból hárompólusúvá lett, s a fenti mondás immáron érvényét vesztette.

2008 őszén azután Amerika ismét „tüsszentett” – s az egész világ(gazdaság) fázott meg hirtelen. A baj első jelei már 2007 augusztusában jelentkeztek, ekkor kezdett beindulni a máig is csak súlyosbodó ún. subprime crisis (a másodlagos hitelpiac válsága).3 A 2005 óta virágzó ingatlanpiac (és tegyük hozzá: ingatlanpiaci spekuláció), valamint a folyamatosan emelkedő ingatlanárak arra bátorították a bankokat és hitelintézeteket, hogy immár olyanoknak is hitelezzenek jelzálog formájában, akiknek a jövedelme normális esetben ezt nem tenné lehetővé. Természetesen minden hasonló elvet követő befektetés csak addig életképes, amíg annak az alapja (esetünkben az ingatlanok ára) értékében felfelé mozog. 2007 közepére azonban az amerikai ingatlanpiacon negatív tendenciák indultak be, az ingatlanok értéke elkezdett csökkeni, a hitelfelvevők pedig egyik napról a másikra fizetésképtelenné váltak. A jelenlegi megítélés szerint 2-3 millió ember veszítheti el az otthonát, mire a subprime lecseng; s lehet, e becslés túlzottan is optimistának bizonyul utólag.4

2008 tavaszára világossá vált, hogy a beindult negatív folyamatok nem egykönnyen állíthatóak meg, vagy fordíthatóak vissza. Egy lehetséges recesszióról egyre több szó esett a médiában, de szakértők, hivatkozva a fennálló (még pozitív) adatokra, óvakodtak e baljós szó használatától. 5 A szómágia egyáltalán nem megvetendő műfaj, ha az emberek (a potenciális befektetők) bizalmának megőrzéséről van szó, hiszen egy esetleges pánik – mint az 1929-es Fekete Csütörtök és Fekete Kedd, a két legpusztítóbb bank rush6 – csak katasztrofális eredményt hozhat. A szavak azonban már csak néhány hónapig viselhették a „mérgező hitelek” terhét,7 és 2008. július 14-én az amerikai kormányzat kénytelen volt beavatkozni. Amikor Henry M. Paulson, az amerikai pénzügyminiszter bejelentette, hogy a szövetségi kormányzat a FED-en8 keresztül kész 300 milliárd dollár értékben segítséget nyújtani a bajbajutott Fannie Mae és Freddie Mac jelzálog- hitelintézeteknek, de facto elismerte, ha nem is mondta ki, hogy a gazdasági szféra válsága immár direkt politikai beavatkozást kíván.9 Szeptemberben azután egy nap alatt hirtelen két csapás is érte az amerikai pénzügyi világot: az USA negyedik legnagyobb beruházási bankja, a még 1850-ben alapított Lehman Brothers csődöt jelentett,10 a szintén gondokkal küzdő, világhírű Merrill Lynchet pedig a Bank of America vásárolta fel 50 milliárd dollárért.11 A jelzáloghitelek válsága immár financiális válsággá alakult; ez a válság pedig immár az egész világot érintette. A Bank of America legutóbbi becslése szerint ez mára nem kevesebbet jelent, minthogy a világ pénzpiacain jelenlévő tőke 14,7%-a egyszerűen eltűnt. Másképpen fogalmazva: a világnak, a pénzpiacokon jelenlévő befektetőknek eddig 7700 milliárd(!) dollárjába került a szertegyűrűdző válság.12 Nem csoda, hogy Alan Greenspan, a FED korábbi, legendás hírű vezetője már úgy fogalmazott: „egy évszázadonként egyszeri eseménnyel nézünk szembe.”13 2008 szeptemberének közepére tehát mind az amerikai pénzügyi szakemberek, mind pedig a politikusok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Nagy Gazdasági Világválság óta a legrosszabb financiális krízissel kerültek szembe. A hangokat (köztük neves piaci elemzők és közgazdászok hangját), melyek amellett érveltek, hogy jobb a piacot hagyni, had’ szabályozza önmagát14, elnyomta – nem kis részben a közelgő elnökválasztás miatt – az igény, hogy az emberek bizalmát megőrizzék.

...hiba lenne azt állítani, hogy a válság véget ért.

Mindezek eredménye az a kongresszus részéről egyszer elutasított, a szenátus által elsőre elfogadott, és George Bush elnök által 2008. október 8-án aláírt törvény lett, mely 700 milliárd dollárt irányzott elő a bajba jutott intézmények és vagyontárgyaik, értékpapírjaik megmentésére.15 Elvileg ennek az intézkedésnek célja, hogy megnyugtassa a közvéleményt, az amerikai és a világpiacot, de nem így történt. A világ minden sarkában vad tőzsdei mozgások – és újfent: spekulációk – indultak be, elképesztő zuhanásokat produkálva a tőzsdéken (több tőzsdén olykor le is kellett állítani a kereskedést). Bár e dolgozat írásakor már mutatkoznak pozitív jelek is, és a hirtelen zuhanásokat most hirtelen emelkedések (is) tarkítják, hiba lenne azt állítani, hogy a válság véget ért. Sőt, lehet, hogy a java még hátra van. A legújabban nyilvánosságra hozott adatok alapján az amerikai gazdaság 2008 harmadik negyedévében immár negatív növekedést (0,3%-os csökkenést) produkált,16 így ha a financiális válság véget is ér(het), küszöbön áll a reálgazdasági válság, hiszen a recesszió gyakorlatilag már bekövetkezett. A kérdés tehát a jövőre nézve az: depression or recession – válság vagy recesszió?

Hogy eldönthessük, mi vár vagy várhat ránk, legjobb, ha górcső alá vesszük a 20. század két legjelentősebb és legmeghatározóbb gazdasági krízisét: az 1929–33-as nagy válságot, illetve a második olajválságból kinövő 1979–1983- as recessziót. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy e témában – az 1929-et és az 1979-et követő események vizsgálatában és összehasonlításban – jelentős szakirodalom áll rendelkezésre, melynek egy része magyar nyelven is hozzáférhető, illetve kifejezetten magyar közgazdászok/szakírók tollából született. A Nemzetközi Gazdaságtörténeti Társaság 1986. augusztus 24–29. között Bernben tartotta 9. kongresszusát, melynek témája az 1930-as évek válsága, annak következményei és a kortárs világra gyakorolt hatása volt (The Impact of the Depression of the 1930’s and its Relevance for the Contemporary World). A tucatnyi országból érkező 23 előadóból 2 magyar is volt, Berend T. Iván és Botos Katalin. Míg előbbi a magyar viszonyokon belül vizsgálta a válságok hatásait, addig utóbbi a két válsághelyzetet (1929 vs 1979) értékelte és hasonlította össze. Alábbiakban a kongresszus anyagából készült angol nyelvű eredeti,17 illetve a magyar nyelvű szerkesztett változat alapján18 igyekszem röviden felvázolni, mivel járt, és mivel járhat a recesszió, illetve a válság.

Legegyszerűbb ott kezdeni, ahol Botos Katalin kezdte,19 az 1979–83-as recesszió tüneteinek elemzésével, lévén jelenleg azok jóval közelebb állnak a 2008. októberi viszonyokhoz. Az 1973-at20 követő első olajválság21 megrázkódtatásait a világ gyorsan kiheverte, hiszen – paradox módon – a felfutó olajárakból származó „olajdollárok” olcsó hitelforrást biztosítottak a gazdaság működtetéséhez.22 Ugyanekkor azonban egy korábban ismeretlen jelenség lépett fel, a stagfláció. A gazdasági stagnálás és a pénzügyi infláció a korábbi évtizedek gyakorlatában kizárták egymást, hiszen az infláció a gazdaságélénkítés egyik bevett eszköze volt (pl. a munkahelyek teremtésében és a munkanélküliség csökkentésére). A hetvenes években azonban a több kormányzat által is folytatott inflációs politika nem járt gazdasági fellendüléssel, viszont növelte a deficitet, anélkül, hogy pozitív hatással lett volna a munkanélküliségre.23

Az évtized utolsó esztendejében kitört iráni válság – melyben a Khomeinit támogató olajmunkások sztrájkja 80%-os visszaesést okozott az olajexportban – azután látványos olajár-emelkedést produkált az energiapiacon, és ezt a legyengült világgazdaság már nem viselte el, immár világméretű recesszió tört ki 1980–83 között. A hitelpiac hirtelen beszűkült, és az olcsó hitelek megszűnésével a középtávú hitelek kamatai 2–7%-ra ugrottak.24 Az 1981–82-ben kialakult adósságválság sokakat a nagy válság kísérőjelenségeire emlékeztetett.25 Bár a recesszió különböző mértékben és módon érintette a világ különböző részeit, s benne a fejlett ipari országokat, általánosnak volt mondható a GDP26 növekedésének visszaesése (néhány országban a ’70-es évek szintjének a felére), a munkanélküliség megugrása, illetve a fogyasztói árindex gyors emelkedése.27 Mindez, a fent már említett növekvő inflációval és deficittel együtt, nagyban hasonlatos volt az 1929-et követő időszakhoz, éppúgy, mint a credit boom-ot28 követő hitelválság.29 Az 1979-83 közötti időszak mégsem vált az 1929–33 közötti periódus megismétlésévé, sőt a két helyzet között meglehetős különbségek is voltak. A Great Depression időszakában a világkereskedelem egyharmadával csökkent, míg 1979-et követően alig 2%-kal. Az USA-ban, a nagy válság által legjobban megviselt országban a munkanélküliség 25%-os volt 1929–33 viszonylatában, az 1982–83- ban tetőző munkanélküliség azonban „csak” 10,8%-os volt. A világ GNPje30 a nagy válság során 30%-kal csökkent, míg a recesszió idején alig 1,1%- kal esett viszsza.31

A 20. század két legnagyobb gazdasági krízise tehát egyként mutatott hasonló és ugyanakkor eltérő vonásokat is. A szakmai közvélemény 1929–33-at tekinti válságnak (sőt: a „válságok válságának” [FLOAT]); a második olajárrobbanás utáni időszakot pedig világméretű recessziónak. A terminológia szempontjából tehát, a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján, 2008 őszén recesszióról beszélhetünk, és nem válságról. A statisztikusan feldolgozott adatok azonban képtelenek rámutatni a két eseménysor legfontosabb közös vonására: mindkettőt paradigmaváltás követte a közgazdasági teoretikában, illetve a megvalósított gazdaságpolitikában.

Az 1980-as évektől tehát új közgazdasági paradigma vált elfogadottá...

A nagy gazdasági világválság a tradicionálisan Adam Smith és James Mill nevével fémjelzett laissez faire[FLOAT]gazdaságpolitikát kérdőjelezte meg, és az 1930-as évektől John Maynard Keynes és követőinek felfogása vált uralkodóvá. 34 Keynes és a „keynesiánusok” alapvetőnek látták, hogy az állam direkt és indirekt módon is beavatkozzék a gazdasági folyamatokba, elkerülendő az olyan egyensúlytalanságok létrejöttét, melyek a nagy válsághoz hasonló depressziót eredményezhetnek. Egészen az 1970-es évekig ez a felfogás volt a mainstream (az uralkodó nézet), de az évtized stagflációja és a bekövetkező recesszió megkérdőjelezte, s egyben diszkreditálta a keynesi iskola követőit és tételeiket.

Egyértelmű volt, hogy a korábbi paradigma képtelen hathatós választ adni a válságtünetekre, így a nyolcvanas évek legelején a világ vezető ipari országaiban másfajta megoldást kezdtek keresni. Szerencsés módon mind az új brit miniszterelnök, Margaret Thatcher, mind pedig az új amerikai elnök, Ronald Reagan kész volt a változásra. Az általuk fémjelzett, újonnan fellépő neokonzervativizmus gazdaságpolitikája szakítani kívánt az állam fensőbbségét hirdető tanokkal a közgazdaságban is. Reagan elnök gazdasági stábjának meghatározó alakja pontosan az a Milton Friedman lett, aki az 1960-as évek közepétől a leghangosabban támadta Keynes megközelítését. A Great Depression eseményeit vizsgálva Friedman egészen más következtetésekre jutott, mint annak idején brit kollégája, s koncepciójában a piac önszabályozó szerepének megerősítéséért, illetve helyreállításáért szállt síkra.35 Az 1980-as évektől tehát új közgazdasági paradigma vált elfogadottá, melyet mindmáig összekapcsolnak az ezt támogató két meghatározó politikussal, Thatcherrel és Reagannel. Olyannyira, hogy a jelenlegi események fényében néhány szakértő már épp a velük (és nem Friedmannel) azonosított gazdasági paradigma végéről beszél. Természetesen ma még távolról sem bizonyos, hogy a jelenlegi financiális válság paradigmaváltást von majd magával; és az is kérdéses, hogy milyen új megközelítés adhatna választ a ma felmerült gazdasági anomáliákra, problémákra és kérdésekre. Ami szükségszerűnek látszik, az a pénzügyi intézményi struktúra átalakítása és újraszabályozása. Ennek az átalakulásnak a keretei azonban ma még teljesen bizonytalanok, és egyáltalán nem véletlenül.

Mind Keynes, mind pedig Friedman megközelítésének gyökerét a nagy gazdasági világválság elemzése, és az abból leszűrt tapasztalatok adták. A világ azonban alapjaiban változott meg az elmúlt hét évtizedben, és a válságok (legyen az recession vagy depression) természete is megváltozott. Nem lehet a 2008-as válságot olyan paradigmák alapján megoldani, melyek metódusai egy egészen más helyzetre adott válaszként születtek meg.36 Másként fogalmazva: ha a jelenlegi financiális válság reálgazdasági recesszióba – vagy ami még rosszabb, depresszióba – fordul át, bármelyek legyen is annak a kísérőjelenségei, a paradigmaváltás elkerülhetetlen lesz.

A 20. század második felében működő közgazdászok kizártnak tartották, hogy a nagy válsághoz hasonló méretű és mértékű válság még egyszer előforduljon. 37 A probléma az, hogy a 21. század nagy válsága egészen más körülmények közt, másfajta anomáliákkal, és más szimptómáktól kísérve köszönthet ránk. Ha ez megtörténik, olyan korba érkezünk, melyben a korábbi válaszok érvényüket vesztik, s a recesszió és válság fogalma is új értelmezésre szorul.

Jegyzetek

  • 1. A jelenleg 27 tagországból álló szervezetben eddig 13 ország csatlakoz(hat)ott az ún. eurózónához, melyben a korábbi nemzeti valutákat a közös fizetőeszköz váltotta fel.
  • 2. A Financial Times 2008. augusztusi elemzése alapján. www.ft.com/cms/s/0/2aa7a12e-6709-11dd-808f-0000779fd18c,dwp_uuid=9c33700c-4c86-11da-89df-0000779e2340.html
  • 3. A Wall Street Journal 2008. szeptember 4. száma alapján. www.marketwatch.com/News/Story/Story.aspx?guid={506ADE99-4766-4C70-8AB7-180E735D5F72}&siteid=nbkh
  • 4. www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=12561184
  • 5. Technikai értelemben a gazdasági szakértőknek igazuk volt. Mindnyájan arra hivatkoztak, hogy a közgazdaságtani terminus technicus szerint recesszióról akkor lehet beszélni, ha a hazai össztermék (GDP) két vagy több egymást követő, lezárt negyedévben csökkent.
  • 6. Az angol kifejezés szemléletesen adja vissza annak lényegét: az emberek tömegesen „rohannak” a pénzüket kivenni a bankokból, ez pedig bankcsődök sorát és likviditási válságot von maga után; a likviditási válságnak pedig megjósolhatóan reálgazdasági válság a vége, pontosan a tőkehiány következményeként. A bank rush a bank- és hitelszakma végső rémálma, rosszabb, mint a tőzsdepánik (a részvények tömeges eladása).
  • 7. A subprime crisis elharapózásával vált divatos kifejezéssé az ún. toxic assets, mely pontosan a valós pénzügyi fedezettel – a tulajdonos jövedelme, illetve az ingatlan valós értéke okán – nem rendelkező javakra vonatkozott.
  • 8. A Federal Reserve System: Szövetségi Tartalékbank, mely tulajdonképpen az Egyesült Államok központi jegybankjának szerepét tölti be.
  • 9. www.nytimes.com/2008/07/14/washington/14fannie.html?_r=1&hp&oref=slogin
  • 10. www.ft.com/cms/s/0/d9792572-8358-11dd-907e-000077b07658.html
  • 11. www.ft.com/cms/s/0/0ba5fbd8-82a0-11dd-a019-000077b07658.html?nclick_check=1
  • 12. Más jelentések szerint csak 2008 januárjában 5200 milliárd dollárt vontak ki a világ tőzsdéiről. www.agorafinancial.com/5min/total-cost-of-subprime-crisis-bernanke-translations-gold-about-to-breakout-natgas-and-more/
  • 13. Greenspan az amerikai ABC tévétársaság This Week („A héten”) című műsorában fogalmazott így 2008. szeptember 14-én. blogs.abcnews.com/politicalradar/2008/09/greenspan-to-st.html
  • 14. Rengeteg politikus és szakértő úgy látta/látja, a mostani válság természetes folyamat, melyben a „piac kiégeti magából a mérgező javakat” (burn out the toxic assets). Az amerikai tévétársaságok, így a CNN által is lefolytatott élő vitaműsorokban többen is szóvá tették, hogy a bankrendszerből, melyben túl sok, túl drágán, de túl rosszul működő bank van, most kellene az életképteleneknek eltűnni. Igazság szerint hasonló hangok (pl. Ron Paul, republikánus kongresszusi képviselő az egyesített gazdasági bizottságban) már 2008 májusában is megszólaltak, de nem találtak meghallgatásra. www.ronpaul.com/2008-05-16/ron-paul-volcker-fed-government-regulation/
  • 15. A népszerű nevén bailout bill – „óvadéktörvény” tulajdonképpen pénzügyi segélycsomag, melynek részletei még nem ismertek. www.washingtontimes.com/news/2008/oct/03/bailout-bill-gaining-ground-house/?page=3
  • 16. www.ebroker.hu/
  • 17. Az eredeti angol tanulmányban mind a 23 előadó anyaga szerepel. Berend T. Iván, Knut Borchardt et al.: The Impact of the Depression of the 1930’s and its Relevance for the Contemporary World. MTA Közép- és Kelet-Európa Kutatási Központ, Budapest, 1986.
  • 18. A magyar változatban csak 16 tanulmány szerepel. Berend T. Iván, Knut Borchardt et al.: Válság-Recesszió-Társadalom. Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1987.
  • 19. Botos Katalin: „1929/33 vs 1979/83”, The Impact of the Depression of the 1930’s and its Relevance for the Contemporary World. MTA Közép- és Kelet-Európa Kutatási Központ, Budapest, 1986, 333–353. o.
  • 20. A világgazdaság aranykora egyértelműen az 1950 és 1973 közötti szakasz volt, amikor is a világ GDP-je évi 5%-kal, a fejenkénti GDP (GDP per capita) pedig évi 3%-kal nőtt. A legnagyobb „felgyorsulás” Európában és Ázsiában volt megfigyelhető. (A fejlett európai országokban tudatosan tartották magasan a foglalkoztatottság és a kereslet szintjét.) 1973 után ugyan visszaesett a növekedés üteme, nagyjából a felére, de az mindenütt az 1913., az 1. világháború előtti időket meghaladó szinten maradt. Angus Maddison: The World Economy – A Millennial Perspective. OECD, 2001, 22. o.
  • 21. Az 1973-as Yom Kippur-i háború következményeként az OPEC „bevetette az olajfegyvert”, és csökkentette a kitermelést, illetve leállította a szállítások egy részét. A Közel- Keletről származó olaj ekkor a fejlett nyugati országok kőolajigényének átlagban mintegy 40%-át tette ki, így a nyomás (főleg a valójában 70–80%-ban az arab olajtól függő Nyugat-Európában) meglehetősen nagy volt.
  • 22. Botos, i.m. 335. o.
  • 23. Knut Borchardt: Az 1930-as évek válságának következményei és mai tanulságai. Magyarul: Válság-Recesszió-Társadalom. Ford. Kovács András, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1987, 14. o.
  • 24. Botos, i.m. 335. o.
  • 25. Borchardt, i.m. 15. o.
  • 26. GDP – gross domestic product: hazai össztermék.
  • 27. Botos, i.m. 333. o.
  • 28. A „hitelrobbanás” mindig a nagy mennyiségben rendelkezésre álló, olcsó és szabadon felhasználható hiteleket jelenti.
  • 29. Botos, i.m. 337. o.
  • 30. GNP – gross national product: nemzeti össztermék.
  • 31. Botos, i.m. 336–337. o.
  • 34. Korszakalkotó főműve az 1936-ban megjelent General Theory of Employment, Interest and Money (A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete). Az itt megfogalmazott elmélet szerint az ár- és béralakulás korántsem annyira rugalmas, mint a klasszikus elméletek szerint. Úgy látta például, hogy a túlkínálat tartósan megmaradhat. Éppen ezért nélkülözhetetlennek vélte az elégtelen kereslet növelését – az állam gazdasági feladataként határozva meg azt. Teóriája szerint a gazdasági egyensúly, a viszonylagos teljes foglalkoztatottság és a gazdasági növekedés, végső soron a társadalom stabilitásának megőrzése érdekében az állam gazdasági tevékenysége elengedhetetlen. www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b105/ch02s01s06.html
  • 35. A professzor, aki 1946-tól három évtizeden át tanított a Chicagói Egyetemen, 1963-ban, Anna Schwartzcal közösen írta korszakalkotó művét, Az Egyesült Államok Pénzügyi Történetét. Ekkorra véglegesen szakított kollégái, és saját korábbi nézeteivel – többé már nem hitt Keynesben. A valaha forradalminak számító új terminusok, melyek a „kielégítetlen szükségletek és kihasználatlan energiák”-ról szóltak, s melyek fiatal politikusok, közgazdászok és köztisztviselők egész hadát delejezte meg, Friedman szemében értelmüket vesztették – szemfényvesztéssé váltak. Ahogy Schwartz egyértelműen fogalmaz: „Keynes vitt minket rossz útra”. Friedman elmélete money supply néven vált ismertté, leglényegesebb eleme pedig a központi bankok által irányított és ellenőrzött összbanki likviditás lett. Saját kutatásai alapján úgy látta, hogy a hooveri deflációs politika, a FED hibás intézkedései, az aranystandard fenntartása mind szervesen hozzájárultak a válság súlyos elhúzódásához és eszkalálódásához. Friedman tagadta, hogy a New Deal vetett volna véget a világválságnak; a válságnak szerinte egyértelműen a lend-lease és a saját belső fegyverkezés által generált gazdasági felfutás (War Deal) vetett véget. Koncepciójában pontosan a FED (végső soron az állam) hibás intézkedéseit okolta az 1929–33 közötti mélyrepülésért. Randall, i.m. 45–46. o., 119. o.
  • 36. A Wall Street Journalnak nemrégiben nyilatkozó, immár 92 éves Anna Schwartz éppen arról beszélt, hogy a Ben Bernanke vezette FED koncepció nélkül, ad hoc módon avatkozik be a válságba, és a meg nem fontolt döntések minden jó szándék ellenére is a válság elnyújtásához vezethetnek. Schwartz szerint a jelenlegi helyzet nem a Friedman és az általa felvázolt 1929-es mintát követik, hiszen valójában nem a likviditással van a gond, hanem a pénzintézetek iránti bizalommal; azaz jelenleg a bankok iránti bizalom megteremtése lenne a legfőbb feladat. A világhírű közgazdász szerint ez utóbbinak ellene hat, hogy a szövetségi kormányzat a FED-en keresztül olyan asset-eket tart mesterségesen életben, melyek valós piaci értékét jelenleg lehetetlen meghatározni (azaz a toxic asset-ek pontosan az állam tevőleges hozzájárulásával maradnak a pénzügyi rendszerben – KJE). Brian M. Carney Anna Schwartzcal készített, 2008. október 18-án közreadott interjúja alapján. online.wsj.com/article/SB122428279231046053.html?mod=special_page_campaign2008_mostpop
  • 37. A Reflections on the Great Depression-ben megszólaló minden közgazdász egyetértett ebben.
© 2005 – 2021 Polgári Szemle Alapítvány