Logo

Régi-új paradigmák

Gondolatok John Lukacs: Demokrácia és populizmus című könyvéről

Elragadó olvasmány John Lukacs legfrissebb magyar nyelven megjelent könyve, a Demokrácia és populizmus. A nyáron megjelent esszékötet a világ minden táján, de Magyarországon különösen aktuális. Szerzőnk arra vállalkozott, hogy tisztázzon néhány politikai alapfogalmat: a demokráciával, liberalizmussal, nacionalizmussal és populizmussal kapcsolatos elképzeléseket. A fogalmak kibontása közben lényegében a tömegdemokrácia lehetséges következményeiről elmélkedik és a demokrácia populizmussá torzulásának veszélyeire hívja fel a figyelmet. Úgy látja, korunkat a dekadencia és a „mindinkább szemmel látható barbarizmus” hatja át. Éles szavakkal ítéli el az amerikai tömegkultúrát, amelyet a „durva közönségesség” folytonos terjedésével jellemez.

A mindennapokban tövig koptatott kifejezések: populizmus, félelem, gyűlölet mind magyarázatra lelnek a műben, méghozzá oly módon, hogy a hazai szakértőktől megszokott tehervonat hosszúságú és ugyanolyan módon nehézkes elemzések helyébe rövid, tömör és tanulságos szkeccseket kínál. Górcső alá vett fogalmai sokkal jobban meghatározzák a posztmodern realitásokat, mint pl. a bal és a jobb elpocsékolt axiómája. Alkotói módszertana egyértelmű: világát maximák és parabolák fénye szikrázza be, néhányuk meghatározza a mondanivalóját. Így pl. Pascal: „A világot a vélemény kormányozza”, és varázsütésre megérkezünk korunk médiatársadalmába. De ha valamit ki akar figurázni, ott sem remeg meg kezében a sebészkés. Pl. Woodrow Wilson: „Az a célunk – mármint a békeszerződésekkel –, hogy biztonságossá tegyük a világot a demokrácia számára!” Mi lett belőle? Wilson meghasonlottan összetörve, agyi események áldozataként hunyt el, így nem kellett megérnie, hogy ível fel Mussolini, Sztálin, majd Hitler csillaga.

Nem rendszert készít, de nem is folyik szét a tudományos fejtegetésekben. Azt állítja, hogy egyes fogalmak akkor lettek közönségessé, amikor lesüllyedtek a középosztályba. A XIX. századi elit „szalonliberalizmusa” a feltörekvő polgárság körében torzult el. A manapság nyakló nélkül sütögetett populizmus jelentése nála egészen más, mint a hazai médiamanipulációban. Főleg jobboldali radikalizmus és szociális igazságkeresés paradigmájaként jelentkezik. A hazai „populisták”, a harmincas években jelentkező népiesek mozgalma kívül esik fókuszán. Emellett, mint minden humanista, a nagy kérdésre keresi a választ: Goethe és Beethoven népéből hogyan jöhetett Hitler! Mankóul Isaiah Berlint használja, aki szerint a Nagy Francia Forradalom utáni korszak reakciósai a felelősek a sárkányfog vetemény elvetésében. Máshol rímel a „másik Lukacsra”, akinek Az ész trónfosztása című, annak idején viharzó sikert aratott könyve a technikai haladásból vezeti le a vészkorszakot. John Lukacs is elismeri, hogy mind a náci, mind a fasiszta vezérek mennyire lelkesedtek a technikai haladásért! A második világháború katasztrófája bebizonyította az évszázadok alatt felépített modern civilizáció rendszerének az érzékenységét. Már tudjuk: nem földrengésbiztos építményen ülünk. Albert Speer, Hitler fegyverkezési minisztere negyed századdal a háború után így zárja visszaemlékezését: „Életem meghatározó éveiben a technikát szolgáltam, és elvakítottak a lehetőségei. A végéhez érve a szkepszis áll ezzel szemben.” (Albert Speer: Hitler bizalmasa voltam. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996, 539. o.)

A populizmus szinte lubickol a posztmodernumban. A látvány és az érzések kultúrája van terjedőben, mindent elfed a képi kultúra. A mai ember érzéseit nem hosszú szövegekben, esetleg világos szavakkal fejezi ki, hanem inkább képekben, zenében, esetleg videoklipekben. Egyre nehezebben gondolkodnak a népek fogalmakban vagy szóbeli kifejezésekben. Ez a posztmodern kor oly sokszor megénekelt „meggyengült gondolkodása”. A képek, az érzések ugyan rendkívül hatásosak lehetnek, de semmiképp sem pontosak. Ezzel elérkeztünk a média lényegéhez. A hatáshoz, ami gyakorlatilag a hatalmat jelenti, ahogy Goebbels mondta: „Aki uralkodik a véleményeken, az uralkodik a tömegeken!” A hatás a hangulat, ami szavaz, azaz négyévenként egy napra fontossá tesz. Ami a lényeg, ki határozza meg azon a késő tavaszi vasárnapon a hangulatot. „A vélemények mindig is alakíthatók, módosíthatók, felajzhatók voltak. A népfelség korában azonban az államok, nemzetek, demokráciák történetét éppúgy a vélemények felhalmozása irányítja, mint a diktatúrákét. Ez a nacionalizmusok fő összetevője, a háborúk okozója, és az olyan fanatikus szónokok többségi támogatásának alapja, mint Hitler; vagy máshol a közepesnél tehetségtelenebb elnökök kevésbé lelkes, de többségi támogatásáé” – írja Lukacs.

John Lukacs vérbeli konzervatív gondolkodó, aki erős fenntartásokkal viseltet a tömegmédia által gerjesztett „alantas szenvedélyek” és a primitív érzelmekre ható nacionalizmusokkal szemben. Felrajzolja azt a folyamatot, melynek során „a demokrácia fokozatosan populizmussá silányul”, nem kis mértékben azért, mert a „véleményformálók” sikerrel hitetik el a manipulálható tömegekkel, hogy közvetlen anyagi érdekük fűződik valamelyik párt győzelméhez, tehát arra kell szavazniuk. „A populizmus ugyanis gyakran durván anyagias, a pénzügyi mérleg függvénye, magában a tájékoztatásban és ismeretterjesztésben sokszor igen alacsony közös nevezőjű normákat tesz magáévá. E tekintetben a televízió egyszerre lehengerlő és bénító, hiszen a médium természetéből eredően, valamint roppant bonyolult és költséges műsorgyártása következtében a legalantasabb, leginkább elterjedt közönségízlést szólítja meg (pontosabban azt, amit műsorgyártói vélelmeznek).”

Itt megérkezünk a lesújtó magyar valóságba. Nyilvánvalóan nem létezik olyan társadalom vagy olyan piacgazdaság, amely stabil erkölcsi alapok nélkül hatékonyan tudna működni. Az olyan piac nagyon gazdaságtalanul működik, ahol a szereplőket csak a pillanatnyi versenyelőny mindenáron való megszerzése vezérli. De társadalmi bizalom nélkül nem lehet hosszú távon kiegyensúlyozott költségvetési politikát sem folytatni. Ha az emberek már nem hisznek a rövid távú áldozatokról és hosszú távú javulásról szóló ígéreteknek, akkor szavazatokat nyerni csak azonnali anyagi előny ígéretével lehet. Az ilyenfajta szavazatvásárlás rutinná válásával kialakul az ún. fogolydilemma szituáció, s óhatatlanul hátrányba kerül a felelős programot hirdető.

„Az arisztokratikus korok bűne a gőg, a demokratikus koroké az irigység”, idézi Tocquevillet, és mindjárt hozzáadja a magáét, szerinte az ún. „sárga irigység faktor” a félelem és gyűlölet demokratizált formája. A világot a kezdetek óta mindig egy kisebbség irányítja, ám kérdés, hogy hogyan tudja ráerőltetni akaratát és főleg, hogy mi módon bírja követésre és engedelmességre a kisebbség a többséget. Tocqueville ezt pontosan így rajzolja le: kortársainkat két szenvedély gyötri: fontos, hogy vezessék őket, ugyanakkor szabadok akarnak maradni. Ezt a duális pszichózist szolgálja ki a médiamanipuláció, pontosan az új típusú médianyilvánosság. Habermas, aki először kutatta fel a nyilvánosság történetét és annak szerkezetváltozásait, a modernumról szólva egy ún. „deliberatív” demokrácia felfogást hirdet, azaz a nyilvánosságban kivitatva egy konszenzusos, az értékek összhangja alapján megformált végkövetkeztetést preferál. Ugyanakkor nem híve a kompromisszumoknak, amelyekben az érdekeket hangolják egybe. Érdekes felfogás egy „újbaloldalitól”; köztudott: a baloldal érdekközösség, a jobboldal értékközösség. Ezzel szemben a cinikus demokrácia valóság a mai nyugati társadalmakban, hogy a politikát is piaci mechanizmusként fogják fel. A társadalmi választások elmélete alapján, amelyet Jon Elster dolgozott ki, a politikai nyilvánosságon kívül dőlnek el a dolgok, és a tömegek már a kompromisszumokba formált érdekekről szavazhatnak. Itt a politizáló ember nem értelmes alkotótárs, hanem csupán fogyasztó. Bár a szabad információáramlás minden demokráciaformában alapvető előírás, de ahogy napjainkban is látjuk, a demokrácia megnyilvánulása többségi csoportok, politikai erők piaci részarányán alapul. Erre mondja Habermas, hogy a piacgazdaság „visszafeudalizálta” a nyilvánosságot: a harc az állam túlhatalma elleni hősi küzdelemmel indult, és a piac hatalmának túlhajtásába torkollt.

Történetileg a populizmus kifejezést az Egyesült Államokban használták először az 1890-es évek végén, a People’s Party doktrínájának leírására, amely a 19. század végének egyik igen népszerű és nagy befolyással bíró pártja volt. A párt fő követelése az amerikai pénzrendszer, valamint a nemzetgazdaság demokratizálása volt. A populista szó azóta meghonosodott a nyugati demokráciák politikai életében, abban az értelemben, hogy így jelölik azt a politikát, amely vonzást gyakorol az egyszerű emberek tömegeire, ugyanakkor szemben áll a hatalmon lévő uralkodócsoportok érdekeivel. A huszadik század folyamán a mindenkire érvényes, titkos és egyenlő választójogra és többpártrendszerre alapozott tömegdemokrácia kiterjedt a világ meghatározó részére. A populizmus szó, különösen a politika mai valóságában kiábrándultságot tükröz a működő pártokkal, a hivatalban lévő politikai csoportokkal szemben. Az ember egyszemélyes, erősen bezárkózó és érdekérvényesítő kft.-vé lényegül, emellett még ott érzi csontjaiban a közelmúlt kollektivizáló kényszerének dermesztő erejét is. A globalizált világunkban az értékalapú személyiség könnyen végveszélybe kerülhet, azáltal, hogy elveszíti személyes biztonságát, létbiztonságát, így könnyedén válhat a populizmus prédájává.

(John Lukacs: Demokrácia és populizmus. Félelem és gyűlölet. Európa, Budapest, 2008, 222 p.)

© 2005 – 2021 Polgári Szemle Alapítvány