Logo

Az országgyűlési és a helyhatósági képviselői választási rendszer reformjáról

PROF. DR. NOWINSZKY LÁSZLÓ egyetemi tanár, a Nyugat-magyarországi Egyetem, Savaria Egyetemi Központ nyugalmazott oktatója.

A hatályos magyar közjogi választójogot az Alkotmány 70. és 71. §-án kívül egyfelől az országgyűlési képviselők választásáról szóló – többszörösen módosított1 – 1989. XXXIV. törvény, másfelől a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról rendelkező 1990. LXIV. tv. rendezi. E két törvény alapján mind az országgyűlési, mind pedig a helyhatósági képviselők és polgármesterek választásának rendszere Magyarországon a közvetlen választás formájában alakult ki. Közvetlen választási rendszerünk emellett az ún. vegyes rendszerhez tartozik, ami azt jelenti, hogy egyfelől egyéni választókörzetekben egyéni képviselőkre, másfelől pártlistákra lehet leadni a szavazatokat. Ez vonatkozik mind a parlamenti, mind pedig főszabályként a helyhatósági választásokra, mely utóbbinál a kis létszámú (10 000 lakosnál kevesebb) települések jelentenek kivételt, ahol a testületi képviselők és a polgármesterek személyének a megválasztása pártlisták mellőzésével ún. kislistáról történik. Itt az egyes személyek nevei párthovatartozástól függetlenül, ábécé sorrendben egy listán szerepelnek.1 Ez lényegében az egyéni választókerületi választási rendszer egy speciális leegyszerűsített formája, amely csak a lebonyolítási módját illetően kombinálódik a listás rendszerrel. Ez a megoldás alapvetően jó, mert biztosítja kistelepüléseken a választások tekintetében könnyűszerrel kivitelezhető közvetlen demokráciát. Ami a főszabályként érvényesülő vegyes választási rendszert illeti, szintén jó megoldásnak látszik, mivel egyfelől érvényesül a közvetlen demokrácia, és a választók arra a személyre szavazhatnak, akiket ha közvetlenül nem is, de hírből ismernek, és akik irányában ennél fogva leginkább bizalommal vannak. Ugyanakkor a pártlistás szavazati rendszer párhuzamos alkalmazása mellett lehetőség nyílik arra, hogy mindenki kiválaszthassa magának azt a pártot is, amelyikkel szimpatizál.2 A vegyes rendszer tehát ily módon megfelelőnek tűnik.

...a szavazópolgár ... a lista sorrendjén változtathasson.

Néhány kérdés azonban e vegyes rendszerrel összefüggésben mégis megbeszélést igényel. Az első mindjárt az, hogy külföldi megoldások hatására egyes pártok (pl. a Fidesz) és szakértők részéről felvetődött, hogy helyes lenne az egyéni választókerületi rendszert eltörölni, és csak a listás rendszert alkalmazni.3 Egy ilyen rendszerre történő áttérést legfeljebb csak akkor tartanánk kivitelezhetőnek, ha a jelenlegi listás választási rendszerünk akként módosulna, hogy a szavazók a listán szereplő nevek sorrendjét megváltoztathatnák mind az országos, mind pedig a helyi lista vonatkozásában. Ekkor is azonban az a probléma merülhet fel, hogy a választópolgárnak pl. az adott párt országos listáján szereplő személyek valamelyikének neve tetszik, viszont a helyi listáján szereplő jelölteké nem, és inkább a másik párt helyi listáján szereplő valamelyik jelöltre szavazna. Egy ilyen esetben a választópolgár számára dilemmát okozhat, hogy a pártját vagy pedig a neki tetsző jelöltet hagyja-e cserben. Ez sem az egyes pártoknak, sem pedig a szavazóknak nem jó. Ezért a magam részéről a jelenlegi vegyes választási rendszeren változtatni nem kívánok. Az viszont az itt kifejtettek alapján felmerülhet, hogy a szavazópolgár a szavazás során, a lista sorrendjén változtathasson. Ez nemcsak a választók akaratát érvényesítené erőteljesebben, hanem egyúttal az egyes pártok számára is objektíven lenne jelzésértékű a tekintetben, hogy a párton belüli értékrend mennyire felel meg a szélesebb társadalom értékítéletének, azaz mennyiben áll a kettő összhangban egymással. Egy ilyen megmérettetés, azaz ellenőrzés egyfelől javíthatja az egyes pártokon belüli személyi kiválasztást, illetve kiválasztódást, másfelől lehetőséget ad arra, hogy a pártok ennek ismeretében módosíthassák, vagy legalábbis átgondolják menet közben politikájukat népszerűségük megtartása érdekében (természetesen akkor, ha ezt indokolt). Harmadszor ily módon – közvéleményi nyomással – kiszűrhetővé válnának mind a központi, mind pedig a lokális hatalomból az olyan hatalomra éhes és diktatúrára törekvő despota alkatú személyek, akik a köz szolgálatát egocentrikus önkényuralommal tévesztik össze, és ezáltal a közjó mellett csak közromlást okoznak. Ennek épp most, a közép-kelet-európai államoknak az évtizedes kommunista pártdiktatúrából a polgári demokrácia felé tartó felemás állapotában lenne jelentősége, mivel ez biztosítana egy társadalmi öntisztulási folyamatot. Mindezt vonatkoztatom a mai magyar helyzetre is.

Szűkítve ezután vizsgálatomat magára a listás képviseleti rendszerre, ugyancsak a népfelség és a közvetlen állampolgári akarat elfogadás elvéből kiindulva helyesnek látszana az ún. „töredékszavazatok” sorsának újraszabályozása. Jelenleg ugyanis a bejutás alsó küszöbét, vagyis a korábbi 4, illetve a jelenlegi 5%-ot el nem érő pártokra vonatkozó szavazatok elvesznek.4 Ezt a jelenlegi megoldást indokolt lenne átalakítani olyan módon, hogy az egyes pártok a választási programjukba előre kijelentve egy másik pártnak átadhatnák a rájuk adott szavazatokat abban az esetben, ha a parlamentbe vagy a helyhatósági testületbe küszöb alatti választási eredmény következtében nem kerülnének be.

Egy ilyen szabálynak kettős előnye volna. Először is a szavazópolgárok tudnák azt, hogy szavazatuk az esetek túlnyomó többségében nem veszne el, így mernének kis pártokra is szavazni. Igaz, ez kétélű fegyver is lehet, mivel szélsőséges (szélső jobb vagy szélső bal) pártok erősödését idézheti elő, ugyanakkor viszont társadalmi megújulást elősegítő új pártok színre lépését is előmozdíthatja. Ez utóbbi előnyről az előbbiből származó esetleges hátrány miatt nem lenne helyes lemondani, mivel a szélsőséges pártoknak a választásoknál megnyilvánuló tömegbázisa általában csekély, ha pedig emiatt egy jelentősebb emelkedése következne be, az egyúttal általában a középmezőnyben álló (balközép- jobbközép) „tömegpártok” részére jelzésértékű lehet arra nézve, hogy politikájukon változtatni szükséges. Csak így lehet a legbiztonságosabban elejét venni annak, hogy akár egy szélső baloldali (lásd az 1919. évi orosz forradalmat), akár pedig egy szélső jobboldali (lásd Hitler hatalomra jutását) diktatúra hatalomra kerülésének a veszélye fenyegesse a polgári demokráciát.

A javaslatom mellett szóló másik érv az, hogy amennyiben a pártok előre kijelentve, egy esetleges küszöb alatt maradásuk során átadhatnák az általuk kiválasztott pártnak a szavazataikat, az állampolgárok részére is jobban átláthatók lennének a pártközi kapcsolatok. Egy ilyen színvallás esetén nem következhetne be a választópolgárok körében utólagos csalódás, és a befolyásuk nélkül nem következhetne be koalícióra lépés – még ha ez a befolyás közvetett jellegű is. Visszatekintve ugyanis az 1994. évi választásokra, mind az SZDSZ-re, mind pedig a MSZP-re szavazók egy jelentős részében csalódást keltett a két párt utólagos koalícióra lépése. Mindkét részről hallani lehetett olyan véleményt, hogy ha ezt a koalícióra lépést tudják, másképpen szavaztak volna.5

Végezetül választási rendszerünk hiányosságaként kell felvetnem, hogy a magyar társadalom nem minden érdekcsoportja van e rendszerben képviselve. Először is kifogásolható, hogy bár nem közvetlen és nem vagyoni cenzus alapján, de bújtatott módon mégis ki vannak zárva a parlamenti képviselői választásokból azok a magyar állampolgárok, akiknek az ország területén állandó vagy ideiglenes lakóhelyük nincs, vagyis a hajléktalanok.6 Ez komoly probléma, mivel ily módon e rétegnek a szociális igényei nem artikulálódnak a politikában és nem is hatnak megfelelően arra. Ezzel szemben a nyugdíjasok vagy a nagycsaládosok részéről jelentkező szociális elvárások mégis csak befolyásolják a politikát, mivel a pártoknak választási megfontolásokból e rétegek szociális igényeivel szembe kell nézniük. Mindez azonban itt is csak részleges és hézagos megoldás. A hajléktalanok esetében pedig még ilyen sem. Ami a hajléktalanokat illeti, részben megoldást jelentene, és a kirekesztésüket megszüntetné, ha a helyhatósági választásokhoz hasonlóan a tartózkodási helyük szerint – azt előre bejelentve és nyilvántartásba véve – szavazhatnának a parlamenti képviselőválasztásokon is.

...második kamarában kapna képviseletet.

Ezen túlmenően azonban a jelenlegi, egyharmados országgyűlési és területi-helyhatósági testületi képviseleti rendszerben nincsen megoldva és nem is oldható meg megnyugtatóan az egyes társadalmi rétegképviseletek politikai jelenléte a törvényhozásban és a helyhatósági jogalkotásban, azaz ezek a szervezetek nem tudják szervezeti képviselet hiányában hatékonyan befolyásolni sem az országos, sem pedig a helyi politikát. Ezért indokolt lenne, hogy minden szociális, kulturális, vallási és etnikai érdekvédelmi szervezet egy, a pártpolitikától nem, vagy csak kevéssé befolyásolt második kamarában kapna képviseletet. Ide tartoznának a történelmi egyházak, a határon túli magyarság képviselői, az etnikai és anyanyelvi kisebbségek, a szakszervezetek, a munkáltatói és a szakmai érdekképviseletek, a környezet- és természetvédelmi, a kulturális egyesületi szövetségek, a települési és a szövetkezeti önkormányzatok (pl. városok, községek szövetsége, szövetkezeti szövetségek), a nagycsaládosok, a nők és fiatalkorúak, a hajléktalanok és egyéb kárvallottak érdekvédelmi szervezetei, illetve szövetségei. E második kamarát a gyakorló napi politikusok többségének ellenállása és egyes elméleti szakemberek eddig nem elfogadott álláspontja ellenére is ki kellene alakítani.7 Ily módon lenne csak megfelelő egyensúly egyfelől a párt befolyásolta, másfelől pedig az egyéb társadalmi, szakmai, gazdasági stb. érdekek befolyásolta politika között. Ez jelentene megfelelő egyensúlyt a politika eldeformálódásával szemben, és jelentene biztosítékot arra, hogy egyetlen társadalmi szegmentumon sem nézhetne át a politika. Ez különösen vonatkozik a szociális és az alapvető emberjogi kérdésekre.

Ebből a megfontolásból felvethető lenne, hogy mind a nemzetiségi szervezetek, mind a szakmai és munkáltatói érdekvédelmi szervezetek, mind a szakszervezetek (nyugdíjasok, hajléktalanok stb.), mind a történelmi egyházak, a határon túli magyarság, mind pedig a kulturális, környezet-, természet- és egészségvédő szervezetek a saját küldöttei közül a maguk érdekvédelmi, azaz szakmai „frakciójuknak” megfelelően, ülésszakonként rotációs alapon az ülést levezető elnöknek az ülés megkezdését bejelentve quasi „néptribunt” választhatnának, aki vétójoggal élhetne a kamarán belül a két kamara bármelyikétől származó minden olyan törvényjavaslattal szemben, amely a Magyar Alkotmánnyal, az Egyetemes Emberi Jogok Chartájával, az Európai Uniónak a Római Szerződésben lefektetett szabadságjogaival, az Európai Szociális Chartával, valamint a munkavállalók szociális jogait érintő 1989. évi Közösségi Chartával ellentétben áll. Ilyen esetben – visszavonás kivételével – a vétó helytállóságát gyorsított eljárásban az Alkotmánybíróság háromtagú tanácsa bírálhatná felül. Ilyen vétóra kerülhetne sor pl. a kisebbségek anyanyelvhasználatának, vagy a vallásgyakorlás, vagy pedig a sztrájkjog megtiltását kimondó törvényalkotás esetén.

Végül pedig javasolom, hogy az a képviselő, aki frakciójából kilép, egyúttal köteles legyen lemondani mandátumáról is. Ezáltal nem fordulhatna többé elő az a helyzet, hogy választói akarata ellenére, más pártot támogat.

Jegyzetek

  • 1. A módosítások időrendi sorrendje: 1990. XLV. tv., 1991. XX. tv., 1992. LXVI. tv., 1994. III. tv., 1994. XXV. tv.
  • 2. Alkotmánytan. Szerk.: Kukorelli István, Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 174. o.
  • 3. Kukorelli, 175. o.
  • 4. Kukorelli, 177. o.
  • 5. Szerző saját tapasztalatai.
  • 6. 1989. XXXIV. tv. 2. §. Az ezzel kapcsolatos kritikákra és fenntartásokra vonatkozó utalásokat l. Kukorelli, 174. o.
  • 7. Prugberger Tamás: Gondolatok az Alkotmánynak a gazdasági alapnormákkal összefüggő reformjához. Magyar Közigazgatás, 1994/4. sz.; uő: Az érdekegyeztetés, mint alkotmányilag szabályozandó közjogi és szakjogágazati problematika. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tom. XLIX. Fasc. 32. (Szentpéteri emlékkönyv), Szeged, 1966, 487. o., Samu Mihály: Alkotmányozás, alkotmány, alkotmányosság. Korona Kiadó, Budapest, 1997, 118. o.
© 2005 – 2021 Polgári Szemle Alapítvány