Logo

Premodern vs. posztmodern: út a virtuális és „valóságos” valóság egyensúlytalanságáig

Császár Zoltán

Dr. Botond Gyula Média-mágia c. könyvének recenziója

Hiánypótló műként jelent meg az elmúlt esztendő végén Botond Gyula kötete, amely aprólékos részletességgel bontja ki, a nem véletlenül tudatiparnak is nevezett (posztmodern) média működésének lélektani hátterét. A könyv akár egyfajta „kézikönyvként” is használható a lopakodó médiatechnikák tudatosítására.

Bevezetőnk végszavával mindjárt el is érkeztünk Botond egyik kulcsfogalmához, a „tudathoz”, illetve a tudat által meghatározott világhoz, amelyet a szerző egy sajátos történelmi vonalban helyez el, amelyet premodern, modern és posztmodern korszakokra bont. Ezek kapcsán, egyfajta párhuzamként jutott eszembe a tradicionalitás, modernitás és globalitás bogár lászlói hármasa.1 Botond szerint a premodern korban az embernek sok köze volt az eredendő természethez, ami – bogári fogalmi hármasunkat segítségül hívva –, a középkori tradicionalitás által teremtett egyensúlyi helyzettel azonos: a külső (fizikai) és a belső (emberi) természet egyensúlya. Botond Gyula szerint a modern világ (a modernitás kora) már alapvetően a tudat világa, míg a posztmodern korszak (a modernitás globálissá táguló térszerkezete, vagyis globalitás) egyenesen a hamis tudaté.

A szakrális egyensúlyát veszített ember (aki képtelen harmóniában élni az őt övező külső, fizikai természettel és saját belső természetével) számára a jelek világa és a „valóságos realitás” kapcsolata kaotikussá vált, amelyért a szerző egyfelől a kommunikációs technikákat, másfelől a jeleket kritikátlanul befogadó szuggesztibilis tudatot tartja felelősnek. Ezen kommunikációs technikákat előszeretettel alkalmazza a posztmodern tömegmédia, amely, „néhány járulékos tényező (olyan fegyelmező szervek, mint a Világbank vagy az IMF – Cs. Z.) segítségével, a tudati virtuális realitást immáron a valóságos realitás feletti hatalomhoz juttatta” (13. oldal). A fenti jelenséget a Reeves és Nass-féle „egyenlet” úgy határozza meg, hogy média = valóság, ugyanis az emberi agy ugyanúgy reagál a közvetített médiavilágra, mint a valóságra, így egy idő után a média által felépített „valóságot” fogadja el „igazi” valóságnak.

A szerző szándéka szerint kötetének mondanivalója az, hogy „a posztmodern média az emberi tudatot felkészületlenül érte, hatásaival szemben védtelenek, kiszolgáltatottak vagyunk” (13. o.). Mindezt a David Fincher által rendezett Hetedik c. film főszereplője eléggé vulgárisan, de találóan így fogalmazta meg: „Mily nevetséges bábok vagyunk, mily undorító színpadon táncolunk, de jól mulatunk; senkire nem gondolunk és nem tudjuk, hogy semmik vagyunk, nem azok, amire szántak minket.” Az iménti filmrészlet „nem erre szántak minket” kitétele, illetve a Botond által említett felkészületlenség okaként azonosítható, hogy kezdetben egyáltalán nem volt szüksége az emberiségnek a „médiára” vagy bármilyen közvetítő mezőre: mindezt a régmúlt emberének életkörülményei magyarázták. Botond mindezt úgy fogalmazza meg, hogy a premodern korban egyszerűen hozzáférhetőek voltak az ismeretek, míg a modern (illetve posztmodern) korban az „emberi munka és magatartás egyre inkább magyarázatfüggővé válik, […] miközben a magyarázatok iránti szellemi igény is megnő” (28. o.). Arról van tehát szó, hogy harminc- negyvenezer éven át – tehát az eddig eltelt történelmi idő többségében – javarészt százfős hordákban élt és közlekedett az ember, legfeljebb harminc-negyvenévenként találkozott össze egy-egy másik embercsoporttal. Egy-egy ilyen csoport külön és önálló univerzumot jelentett (legalábbis az adott közösség szemszögéből, önmagára nézve), amelyen kívül más valóság számunkra nem létezett. Önálló, komplex, ugyanakkor magyarázatra nem szoruló világok voltak ezek, biztos támpontokkal. Csak négy-ötezer évvel ezelőtt nyílt meg annak a közvetítő mezőnek a lehetősége, amit ma médiának hívunk. Média és társadalom kapcsolata az emberiség történetének háromnegyede folyamán nem volt értelmezhető, Botond tehát helyesen állítja, hogy a tudati virtuális realitás és a „valóságos” realitás kapcsolata kaotikussá vált, sőt a posztmodern média – a tömegesedési tendenciákkal és a növekedő szuggesztív potenciál által megtámogatva – a valóság fölé helyezte a virtuális realitást!

A fentiekre építve közelíti meg (és magyarázza a tömegmédia kontextusában) a szerző a szuggesztibilitás, szuggesztivitás, szuggesztív erő stb. fogalmakat. Botond Gyula szerint a szuggesztibilitás a „kommunikációs üzenetekre, sugallatokra való fogékonyságot” (14. o.) jelenti, míg a szuggesztivitás alatt a kommunikátor azon tevékenységét érti, „aminek eredményeképpen az üzenet a befogadó tudatában megtelepszik”. (14. o.) A fogékonyság mértékétől és a kommunikációs működés hatékonyságától függ a szuggesztív erő, amely a szerző leírása szerint azt mutatja meg, hogy „a befogadó tudatában a közölt információ milyen mértékben képes a valóságos realitás tartományába beágyazódni”. (14. o.) Minél távolabb áll az üzenet a valóságosan is megtapasztalható eseménytől, annál inkább támaszkodik a fent említett szuggesztív erőre és a befogadó szuggesztibilitására.

Botond szerint a szuggesztió eseménye során a befogadó fél fogékonysága nagyobb relevanciával bír, mint magának az üzenetnek a szuggesztivitása. Ennek kapcsán ötlött fel bennem a UCLA 90-es évek közepén végzett felmérése, amely a főbb tvprogramokat (3000 órányi tévéadást) vizsgált. A kutatás végeredményének a legvészjóslóbb momentuma az volt, hogy az erőszakos cselekmények nagy része a cartoon- műsorokban voltak láthatók (Batman, Goofy, Tom és Jerry stb.)2 Ezeknek szinte semmilyen kapcsolata nincsen a valósággal. A hatalmas szuggesztibilitással rendelkező kisgyerek pedig „issza” a szemeivel a képsorokat, amelyeken az egeret üldöző macskával különféle szörnyűségek történnek, mégis – egy snittváltás és – minden következmény nélkül, már rohan is tovább sértetlenül Jerry egér után. „A virtuális realitás fogalmát nem ismerő gyerekeket igen nehéz meggyőzni arról, hogy amit látnak, az „csak” film” – írja a szerző.

Az iménti rajzfilmes példám segít eljutni Botond Gyula könyvének következő lényegi eleméhez, a realitás különböző formáinak elhatárolásához. A szerző megkülönböztet „valóságos” és „virtuális” realitásokat: előbbibe szerinte „a közvetlenül, fizikailag vagy pszichikailag megtapasztalható tárgyakat, eseményeket, illetve gondolatokat” soroljuk, ezek függetlenek a hozzájuk ragasztott tudati tartalmaktól. Botond ugyanakkor a virtuális realitás kategóriájába sorolja a „közvetlen tapasztalatot nem igénylő (a priori), de attól nem is feltétlenül független tudati tartalmakat, ismereteket”. (17-18. o.) Az említett események, ismeretek stb. a valóságos realitás esetén közvetlen módon, míg a virtuális realitás esetében közvetett módon – kommunikációs csatornák útján – jutnak el tudatunkig.

Éppen eme közvetettség ad lehetőséget arra a médiának, hogy – az emberi szuggesztibilitást, tehát a kommunikációs üzenetekre és sugallatokra való fogékonyságot kihasználva – megtévessze az embereket, mert: „A nyelv, a szavak világalkotó erővel bírnak. E világalkotó erejüket, a mögöttük meghúzódó „értelemtől” kapják. Az értelemalkotás az a hatalmi tevékenység, amely […] minden birodalomban specializált szakértők feladata volt”.3 Ma e specializált szakértők hadát (producerek, műsorigazgatók, szerkesztők és riporterek stb.), kiegészülve az infrastruktúrával, hívják összességében (globális) médiának. A média a szakralitás – Botond szavaival élve, amikor az embernek még sok köze volt az eredendő természethez – felől a materializálódás felé vezető folyamat sajátos léthelyzetében jelent meg. Ez a deszakralizált (vagy materializált) lét nem valósulhatott volna meg, ha nincsen egy olyan tematizáló, közvetett tudati tartalmakat továbbító hatalom – a média –, amely virtuális valóságokat (és identitásokat!) épít fel, közvetít. „Ami nincs a televízióban, az nem is létezik” – szokták idézni tengerentúli médiakritikusok az átlag amerikai tévénéző „jelszavát”, jól érzékeltetve a valóságos realitás kiszorulását a médiafogyasztó tudatából.

Botond fontos fogalma még a „kölcsönös tudás”, amely a közösségben való lét alapvető feltétele. A kölcsönös tudás mai világban való jelentőségét jól megvilágíthatjuk az egyes történelmi események elbeszélési lehetőségének versenyével. Az ugyanis, hogy a mindenkori ember hogyan értelmezi saját környezetét, attól függ, hogy melyik közvetített tudati tartalom a meghatározó (domináns valóság). Az internetnek és más alternatív médiumoknak köszönhetően azonban ma már többféle lét- és valóságértelmezés is elérhető, ami a ma emberének személyiségében a valóságok harmóniáját, avagy diszharmóniáját eredményez(het)ik. Érzékeink beélesítésével tapasztalhatjuk, hogy hányféle valóság-elbeszélési mód vesz körül bennünket, ám a domináns – korunkban a mainstream globális média által közvetített – társadalmi valóság létszervezési elveit kötelesek vagyunk valamilyen szinten elfogadni, mivel kevés esélyünk van kilépni az éppen aktuális domináns valóságból, bármennyire is visszataszítónak tartjuk azt. A szerző szerint a tévé mellőzése sem jelent megoldást, mert szerinte „muszáj gondot fordítani ismereteink tisztázására”. Botond Gyula szintén a fentiek mentén értelmezi a kölcsönös tudást is: „Aki nem hajlandó, vagy nem képes elfogadni a normákat, nem tud érdemben részt venni a közös feladatok megoldásában, deviánsnak minősül, kiközösíttetik. (…)” (26. o.) „Ott a televízió, minden benne van. Nézd, hallgasd, térdelj, imádkozz! Reklámok! […] Ha sokat vásárolsz, mintapolgár vagy, de ha nem vásárolsz sok mindent, akkor mi vagy? Komplett elmebeteg!” – mondja a főszereplő David Fincher egy másik hollywoodi filmjében.

Botond eme csoportbeli lét alapfeltételét jelentő tudásforma mentén és a tömegmédia útján jut el a globalizáció jelenséghalmazához, amelynek a szerző szerint alapfeltétele az emberi szuggesztibilitás, amely lehetővé teszi az egyéni tudatok uniformizálását, ideologizálását.

A szerző a szuggesztibilitást önmagában hasznos jelenségnek tartja, azonban – mint minden más – pusztító tevékenység űzésére is felhasználható, amely a szuggesztibilitás esetében a jelhamisítás útján valósul meg. Vagyis: a befogadó tudatában a hamis jel igazként értelmeződik, majd ez a hamis jel tételeződik valóságként a tudat számára. A fentebb már említett Reeves és Nass-féle egyenlet – a botondi megközelítéssel kiegészítve – nagyjából így fest a szuggesztibilitással való visszaélés esetén: média + hamisított jel = valóság. Botond egy olyan ember példáját hozza fel, aki „gondolkodik, mérlegeli, minősíti az információkat források szerint. Nem mindenki teszi ezt.” (27. o.) Hogy ez mennyire így van, annak egyik magyarázata (lehet) a globalizációs hatalmi központok mindenkori érdeke, hogy a helyi, lokális (minél olcsóbb!) munkaerő a lehető legigénytelenebb, fogyasztásra koncentráló „állat” legyen, amely készséggel költi el akár jövőbeli(!) jövedelmét, a szintén globalizált média által keltett mesterséges igényeket kielégítendő. (”Készpénzt azonnal!” – üvölti képünkbe az egyik pénzügyi intézet tévéreklámja.) Botond szerint is, a szuggesztibilitás posztmodernben játszott szerepét szemlélve, a leglátványosabb momentum a „globális fogyasztási téboly” megmutatkozása. (47. o.)

Hogy a magyar rögvalóságnál maradjunk: a fenti embertípusra való törekvés egyik „kísérő jelensége”, hogy az általános iskolából kikerülő diákok 25 százaléka azért nem tud semmiféle szakképesítést szerezni, mert egészen egyszerűen intellektuálisan képtelen arra is, hogy egy szakmunkásképző iskolát elvégezzen. (Külön elemzést igényelne, hogy mindez milyen hatással van a magyar munkanélküli helyzet kezelhetőségére.) Az AGB Hungary médiafigyelő cég 2004. májusi felmérése szerint a magyar lakosság 4-5 órát fordít tévénézésre. Ez a mennyiség biztos jele egy olyan életformának, amelyben az ember a valódi élet megélése helyett egy virtuális világot választ magának. Az ilyen társadalmi csoportok önként vagy helyzetüknél fogva lemondanak a rendelkezésre álló idő nagy részének autonóm használatáról, és a sugárzott műsorfolyam kiszolgáltatottá, elszigeteltté teszi őket. Botond így ír: „A valóságos realitás háttérbeszorulását […] a civilizált világ intellektuális termékekkel, eszközökkel, technikai médiumokkal való betöltöttsége okozza, […].” (46. o.) Barry Glassner, a University of Southern California professzora mindezt úgy közelíti meg A félelem kultúrája című könyvében, hogy a tévéből áradó erőszak eredményeként az emberek félnek kimenni az utcára, félnek elhagyni otthonukat, ezért még több tévét néznek!4 Glassner alaptézise is az, hogy a tévé egy új valóságot kreál, miközben a „valóságos valóságot” kiszorítja. Daniel Schorr amerikai rádiós munkatárs számítása5 szerint egy átlagos amerikai fiatal évente 200 000 erőszakos akciót lát, ebből 40 000 gyilkosság, miközben a „valóságos valóságban” a bűnözési ráták vagy alig emelkednek, vagy csökkenő tendenciát mutatnak.6

Ebben a felmérésben kapcsolódik össze két olyan tényező is, amely Botond szerint alapvetően meghatározza az üzenetek szuggesztív erejét és a vevő fogékonyságát. Az egyik a kiszolgáltatottság, vagyis „a szükséges ismeretek hiánya, az önbizonytalanság”, a másik a lelki alkat, vagyis az „egyed érzelmi képességei, […] szellemi kapacitása”. (34-35. o.) Mindezt jól egészíti ki a szerző azon tétele, hogy a „szuggesztív módon közvetített, a virtuális realitás körébe tartozó tudásunk ugyanakkor fontosságában is meghaladja a közvetlenül szerzett ismeretekét, ezért állíthatjuk joggal, hogy a modern kor a tudat világa. A posztmodernnel azonban már a hamisítások kora köszöntött be.” (27. o.) (Botond külön fejezetet szentel kötetében a posztmodern média egyik, ha nem a legnagyobb befolyást kifejtő tömegszuggesztiójának, 09/11 hamisításgyanús elemeinek.)

Fennebb már – egyet értve – említettem Botond Gyula azon gondolatát, hogy a televízió kikapcsolása nem jelent megoldást, hiszen ismereteinket tisztázni kell. Nos, éppen ilyen helyzetekben lenne szüksége az egyénnek arra a kritikai képességre, amelyet a plazmatévét bámuló, kólát iszogató választópolgárok többsége nem birtokol. Persze (szinte) mindenki érzi, hogy valami nem stimmel; Botond ezt a jelenséget nevezi médiaszivárgásnak. (Csak éppen az értelmezési keret, fogalomkészlet és az intellektuális képesség hiányzik a többségben, hogy ezeket a hamisításokat beazonosítsa és tudatosítsa magában.) Ennek a képességnek az elsajátítása Botond szerint is nehéz munka, és – pszichoterapeuta mivoltát nem megtagadva – jól megvilágítja, hogy „a negatív hatás fölénye abból a természeti törvényből adódik, hogy az építés a gravitáció ellenében történik, […]. Ugyanígy áll a dolog a pszichikai építményekkel is, a gondolatai, erkölcsi rendezettség sokkal nehezebben érhető el, mint a rendezetlenség, a „pszichentrópia”.” (47. o.) Ennek kapcsán egy újabb példa: az egyik országos kereskedelmi csatorna esti híradója arról ad hírt, hogy kitiltották a tüntetőket a magyar parlament előtti területről. Ezzel a tudósítással párhuzamosan a képernyő alján futó hírszalag tudatja velünk, hogy „Belgiumban is tilos a parlament előtt tüntetni”. Ebben a helyzetben a botondi „ismeret-tisztázásra” és a jelhamisítás felismerésére csak az képes, aki harmadik ismeretanyagként azt is birtokolja, hogy a belga parlament – a parlamenti képviselők többségének támogatásával – rendeletben tiltotta meg a demonstrációkat, és nem minden előzmény nélkül zárta ki a tüntetőket! Ehhez azonban például újságokat, könyveket is kellene olvasni, amelyek kódjai azonban intellektuális energiát igényelnek, míg a (mozgó) képek – és ezt már Botond Gyula mondja – azonnal „az általuk hordozott tartalmat képviselik a tudatban vagy a tudattalanban”. (133. o.) Kicsit tágítva az értelmezési keretet, Botond azt is leírja könyvében, hogy „Az értékek energiaigényesség szerinti rangsora a kommunikációra is vonatkozik, sem közvetíteni, sem befogadni nem olyan könnyű a magasabb kultúrát, mint az igénytelenebbet.” (172. o.)

Az iménti példát alapul véve, Botond szerint a tudatot „pókhálófinomsággal bekerítő sugallatok” sokkal inkább jellemzőek a posztmodern média világában, mint a közvetlenül sugárzott hamis szuggesztiók. Ilyen pókhálófinomságúnak tekinti Botond a videóklippet, ami „papíron” nem is reklám (már eleve ez az állítás is hamis), pedig nagyon is arra találták ki, hogy a fogyasztást ösztönözze, és itt nem kizárólag a hanglemezek értékesítési támogatásáról van szó. A szerző bravúrosan levezeti a videóklip rejtett és hamis üzeneteit, például, hogy „az énekes és a táncosok szépek; klassz emberek ők; a ruhájuk a legújabb divat, igényes, finom ízlésű; neked is ilyennek kell lenned stb.” (84. o.) Bizony így is van ez, elég, ha például a most igen népszerű Bëlga zenekar legújabb klipjére gondolunk, amelyben az együttes minden tagja „véletlenül” (a megcélzott célcsoport számára jól beazonosíthatóan!) mind egyetlen márkának a ruháit, cipőit viseli.

Botond szerint megtévesztő a műsorfolyam szakaszolása reklámblokkokra és mondjuk tévéfilmekre, mert a nézőnek az az érzése van, hogy ami a direkt reklám után következik, az már nem reklám, hanem őszinteség, művészet stb. (Paradox módon éppen a direkt reklámok a műsorfolyam egyetlen „korrekt” üzenetei, mert azok legalább deklaráltan reklámként vannak „feltüntetve”.) Az ilyen indirekt szuggesztiók egyik mintapéldája a marketinges szakzsargonból ismert, törvényesen is engedélyezett (!) „product placement” (magyarul termékelhelyezés). Az egyes vállalatok horribilis összegeket fizetnek, hogy James Bond „véletlenül” a legújabb hetes BMW-vel üldözze a rosszakat, vagy a Mátrix Neoja Nokia telefonon tarthassa a kapcsolatot a számítógépes operátorral, de említhetjük a Paris–Dakar ralin, az élő interjúadás közben „véletlenül” Red Bullt kortyolgató Palik Lászlót is.

Botond ennek kapcsán fogalmaz úgy, hogy a hamisítás (elsődleges) főkolomposa nem a média önmagában, hanem az azt alkalmazó és azzal visszaélő érdekcsoportok, akik viszont nem érhetők tetten, pl. a product placement legalizált volta miatt. Eme „lopakodó üzemmódú” szuggesztió felismerésére és „leszűrésére” az átlag tévénéző így gyakorlatilag képtelen, márpedig Botond Gyula szerint is: „A rejtett propagandatechnika hatványozott szuggesztív erővel bír, a figyelmet teljes egészében a reklámhordozó teste, vagyis látványa köti le, miközben a csomagolt, kódolt tényleges üzenet a tudattalanba lopakodik.” (85. o.)

A szerző szerint „A szuggesztibilitás olyan lelki kapacitás, amely a virtuális és a valóságos realitás között kapcsolatot, átjárást képes teremteni”. (103. o.) Erre alapozva vezeti be Botond a mágia kifejezést, amely definíciója szerint „a virtuális realitás valóságba való átléptetése” (157. o.),és amely átléptetésnek akkor van jelentősége, ha az egyén cselekvése összeférhetetlen a valóságos realitással. Ilyen posztmodern, mágikus jellegű esemény volt Botond szerint például 09/11 is: „Amikor 2001-ben a WTC-tornyok romjain az elnök lelkesítő, pontosabban uszító beszédet mondott, a tömeg elkezdte skandálni: „Nuke them! Nuke them! Nuke them!”7 […] A New York-i tömeg ekkor még nem tudta, igaz, azóta sem, hogy kik követték el az akciót, de ez az apróság nem zavart senkit.” (164. o.)

Botond arra hívja fel a figyelmet, hogy magának a kommunikáció eseményének a ténye elkerüli a médiafogyasztó figyelmét, az nem válik tudatossá. A kommunikációs aktus során továbbított ismeretek már az első pillanatban valóságként csapódnak le a tudatban. Ezt a jelenséget nevezi a szerző a kommunikáció varázserejének. A posztmodern tömegmédia erre a lelki működésre épül: „Az immár kibernetikus rendszerekkel gépesített kommunikáció azon érzékeny pontját használja ki az emberi tudatnak, ami a számunkra létező világért felelős. Itt foganatosítja teremtő sugallatait, melyek legújabban már nem csak a tapasztalati világ magyarázatait, hanem magát a tapasztalati világot állítják elő ily módon. Ez a működés a média-mágia.” (167. o.)

A posztmodern média-mágia hatása életünkre Botond Gyula szerint egyelőre – a posztmodern média időszakának rövidsége miatt – nem ítélhető meg sem pozitívan, sem pedig negatívan, annyit azonban mindenképpen „baljós” fejleménynek tart, hogy a média-mágia hatására a virtuális és a valóságos realitás között, a szándékolt vagy akaratlan hamisításoknak, visszaéléseknek „köszönhetően”, máris túl nagy a távolság.

Mindennek kihatása van a demokráciák minőségére is, hiszen a választópolgárok, egyre inkább elveszítve a valóságos realitással a kapcsolatot, közvetetten kapnak igaz vagy hamis jeleket a valóságos realitásról. Így a választások végeredménye véletlenszerűvé válik. A fenti folyamatokat részemről kiegészíteném azzal, – elfogadva azt a tényt, hogy a média nem pusztán semleges közvetítő mező –, hogy a posztmodern média nagy erőközpontjainak menedzsmentje illegitim hatalmi intézményeknek minősülnek. Egyetlennek sem kell ugyanis a választók ítéletére bíznia magát, elszámolással, működésük társadalmi következményeivel legfeljebb a tulajdonosi/részvényesi körnek tartoznak elszámolással.

Mindaz alapján, amit a fenti oldalakon elmondtunk, illetve amit Botond Gyula aprólékos részletességgel leírt, a posztmodern tömegkommunikáció hamis szuggesztív befolyásával szemben azonnali védekezésre van szükség, nem elegendő holmi (a gyakorlatban nem létező) önszabályozó funkcióra hivatkozni. A posztmodern média rejtett technikái, (hamis) üzenetei, véleményem szerint, gyakorlatilag kiverhetetlenek minden ember tudatából, még akkor is, ha valaki rendelkezik a megfelelő „szűrőberendezéssel”, és az adott pillanatban képes annak „beélesítésére” is. (Botond szerint a védekezés fundamentuma a „kommunikációtudatosság”, vagyis annak figyelemben tartása, hogy az egyén egy kommunikációs aktusban vesz részt, amely során a közölt ismeretek nem azonosak a valóságos realitással!)

A „szűrést” megkönnyítendő külön ajánlom az Olvasó figyelmébe Botond Gyula könyvének azon részét, ahol a posztmodern média „realitástermelési technikáinak” legfontosabbjait veszi számba, úgymint: érzelmi csúsztatás, PR, szuggesztív kérdés, hírérték, hírrevü, képi deformitás stb. Botond szerint a tömeges kiszolgáltatottság nem szüntethető meg, hiába hívjuk fel a figyelmet a realitástermelési technikákra: „Az üzenetek, sugallatok tengeréből az igaz jelek, „igazság” kiválasztása intellektuális munkát és empátiát igényel. E képességek magas szintje nem jellemzők a tömegre, tehát az igazság sem lehet többségi tulajdon, miközben a demokratikus döntés a többség véleményén múlik”.

(Dr. Botond Gyula: Média-mágia. Szuggesztibilitás a posztmodernben. Botond Kiadó, Budapest, 2007. p. 216)

Jegyzetek

  • 1. Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
  • 2. Vö. Robert Scheer: Violence Is Us. In: Nation. 1993. november 15. 555. o.
  • 3. Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. Hármaskönyv a globalizációról. Ökotáj Kiadó, Budapest, 2000. 143. o.
  • 4. Barry Glassner: Culture of Fear. Baci Books, Bew York, 1999.
  • 5. Vö. Daniel Schorr: TV Violence. In Christian Science Monitor. 1993. szeptember 7. 19. o.
  • 6. Egyes amerikai példák ismertetését azért tartottam fontosnak megemlíteni recenziómban, mert Botond Gyula is figyelmeztet arra, hogy részben saját jövőnket láthatjuk az amerikai fejleményekben.
  • 7. ”Atomot nekik!”
© 2005 – 2024 Polgári Szemle Alapítvány