Neoliberalizmus: biztos ítéletek, bizonytalan fogalmak

IMRE ISTVÁN közgazda. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

A Polgári Szemle születése óta nagy teret szentel a gazdasági (neo)liberalizmusnak. Ez nagyon is indokolt: a gondolatkör és az arra (vagy értelmezéseire) alapított politika és következményei ott vannak mindennapjainkban.

Mik is ezek a következmények?

E tekintetben nagy a bizonytalanság. Talán azért, mert magának a gazdasági (neo)liberalizmusnak a tartalmát illetően is nagy a bizonytalanság. Miközben Magyarországon az egyik (politikai) oldal erre alapozva, jobban mondva, hivatkozva kínál csodamegoldásokat, a másik, a polgári oldal a legnagyobb gyanakvással szemléli, sőt sokan alapvetően elhibázottnak, sőt bűnösnek minősítik.

Mi is a „neoliberalizmus”?

Ami az elnevezést illeti: a „neoliberalizmus” eredetileg egy olyan liberális csoport önmeghatározása volt, amelynek a tevékenysége a XX. század közepe táján a »létező szocializmussal« való verseny és szembenállás szakaszában nagymértékben hozzájárult a „szociális piacgazdaság” fogalmának megalkotásához. A legutóbbi húsz évben világszerte elterjedt ez a jelző, ami azért érdekes, mert neoliberálisnak ma már senki sem nevezi magát. Önmagukat liberálisnak, libertariánusnak vagy konzervatívnak tartják, akiket mások „leneoliberálisoznak”. Ezt a jelzőt elsősorban azok használják, akik számára a „neoliberális gazdaságpolitika” általában valami igazságosnak és kívánatosnak vélt helyzet ellenpontja, sőt aberráció és inadekvát. A magyar nyelvben kialakult „ballib” és „szoclib” szavak lesajnáló, sértő hangsúlyát mindenki érti.

Mások szerint a „neoliberalizmus” a baloldal és a szélsőjobb által alkotott nyelvi-szellemi gettó, konnotációja Magyarországon szinte minden, ami rossz. Megint mások1 szerint: „Meglepő módon a neoliberalizmus mint közgazdasági irányzat nem nagyon létezik. A Fidesz-etatisták és a szélsőjobb valószínűleg a hazai gazdaságpolitikai lépései közül a Bokros-csomagot sorolnák ezen címke alá. A fejlett országok akadémikus közgazdásztársadalmának van ugyan egy olyan domináns áramlata, amelyben elsősorban az a közös, hogy az ebből a társaságból kimaradók »neoliberálisként « aposztrofálják őket, de ezért még aligha lehetne őket közgazdasági iskolának tekinteni.”

Ami az eredetét illeti: azt a nézetet, amely szerint a piacok mindent megoldanak, továbbá, hogy a megoldás egyértelmű és optimális, Adam Smith képviselte először (a „láthatatlan kéz”), később a kor stílusának megfelelően ezt matematikai formában is megfogalmazta és ezzel Nobel-díjat érdemelt ki Arrow és Debreu 1954-ben. A mai „szabad piacgazdaság”, a monetarizmus, a „kínálatorientált” gazdaságpolitika vagy, ha jobban tetszik, „neoliberalizmus” azonban főleg két másik Nobel-díjasra hivatkozik: az osztrák–brit Friedrich August von Hayekre és az amerikai Milton Friedmanra. Hayek eszméi olyan politikusok döntéseiben testesültek meg, mint a 80-as években az amerikai elnök és a brit miniszterelnök, Ronald Reagan és Margaret Thatcher „Reaganomics”-ában, illetve „Thatcherismus”- ában. Ezekkel a főszereplőkkel Hayek személyes kontaktust is tartott. Hozzánk közelebb, (akkor még Nyugat-)Németországban Hayek például a CDU/CSU 1969-es gazdasági „aktíváján” beszélt, bár nem volt a párt tagja. Azok között a német politikusok között, akik Hayekre hivatkoztak, ott van Franz-Josef Strauß, Ludwig Erhard és Otto Graf Lambsdorff, napjainkban Angela Merkel, aki többször is méltatta Hayeket és a szabadságról vallott koncepcióját. (Megjegyzem, ezért az SPD korábban kritizálta is.) Ludwig Erhard nemcsak miniszter és kancellár volt, hanem alkotótárs is a Mont Pélerin Society-ben2, amely vezető liberálisok (köztük nyolc Nobeldíjas, továbbá Habsburg Otto, Vaclav Klaus és más hírességek) szellemi alkotóműhelye volt, akik azt tűzték ki célul, hogy a „klasszikus liberalizmust újra élesszék és a szocializmussal szembe állítsák”. Sokak számára a Mont Pelerin Society a vezető neoliberális „gondolatgyár”, a liberális, neoliberális törekvések gyűjtőhelye. (Az 1990-es években született „sozial-ökologische Marktwirtschaft” fogalma is ebből a gondolatkörből került ki.) Napjainkban a december 4-én elfogadott CDU-program is azt mutatja, hogy a CDU, híven a hagyományaihoz az európai és német nemzeti elkötelezettsége mellett tesz hitet, gazdasági elveit azonban nyugodtan nevezhetjük neoliberálisnak:

– alapvetően kedvezőnek minősíti a globalizációt (a pozitívumok között kiemeli, hogy minden harmadik német a globalizációnak köszönheti munkahelyét); leszögezi, hogy sok országnak, így Kínának, Indiának és Brazíliának a globalizáció nyitott új lehetőségeket;

– elfogadja a munkavállalók felmondási végzettségének lazítását (ami a neoliberális gazdaságpolitika egyik kedvenc eszköze a versenyképesség növelése érdekében).

...a gazdasági liberalizmus a politikai liberalizmusból ered...

Ami a tartalmát illeti: a gazdasági liberalizmus a politikai liberalizmusból ered, a legtöbbet hivatkozott személyiségek írásaiból kitűnően a neoliberalizmus elsősorban piaci alapú gazdasági rendet akar, olyan alapelvekkel, mint a magántulajdon, szabad árképzés, szerződéses szabadság, benne a szakszervezeti szerveződés szabadsága is. Álláspontja szerint a piac (kereslet<>kínálat) nemcsak az eszközök optimális elosztását biztosítja, hanem a szabadságot és demokráciát is. Ugyanakkor az állam feladata, hogy fenntartsa a versenyt és ha a piac csődöt mond, vagy társadalmilag nemkívánatos következményekhez vezet, akkor piackonform eszközökkel beavatkozzék. Az állam feladata3 a neoliberalizmus szerint

  • a monopólium- és kartelellenes fellépés,
  • a társadalmi kiegyenlítődés segítése,
  • az esélyegyenlőség elősegítése,
  • az ún. externalität kiegyenlítése (ilyen példa a „szennyező fizet” elve).

A testet öltött neoliberális politika akkori (tudniillik a gyorsan bővülő gazdaság keretei között) legjobb példája Ludwig Erhard (1949–1963 Bundeswirtschaftsminister, 1963–1966 Bundeskanzler). Erhard, aki a „Soziale Marktwirtschaft” (szociális piacgazdaság) tartalmát kikovácsolta, mellesleg képviselője volt az úgynevezett Freiburgi Iskolának, és tagja a már említett Mont Pelerin Society-nak.

Mindezekkel szemben a neoliberális gondolkodást bírálók hivatkozási alapja nagyon gyakran az IMF/Világbank, a WTO politikája és a rászorultaknak, tehát a már bajban lévő országoknak adott „ajánlásai”. Ugyancsak sokan azonosítják a neoliberális gondolkodást egyes multinacionális cégek helyi kormányokat is maga alá gyűrő, pökhendi, a helyi szokásokat, szabályokat, erkölcsöt figyelmen kívül hagyó magatartásával. Csakhogy ezekben az esetekben sokkal inkább arról van szó, hogy a kormányok, helyi hatóságok, intézmények politikai vagy egyéb megalkuvásból, vagy a bennük dolgozók személyes haszna és előnyei miatt tűrik el az ilyen eseteket. (És ezek a kormányok, intézmények ugyanezeket a hibákat és bűnöket elkövetik saját, legkevésbé sem multinacionális klientúrájuk javára is.)

...a politikai harmadik utaknak ... egy új és sajátos változata.

A neoliberalizmusnak nincs „internacionáléja”, maradéktalanul és teljesen sehol se valósították meg, politikai-gazdasági gondolatrendszere, mostani (és érett?) formáját a késői kommunizmussal való szembenállásából és annak legyőzéséből nyerte, tendenciájában globális berendezkedés, saját, a komplexumhoz szervesen tartozó politikai intézményrendszer nélkül. (Például Milton Friedmannek a „negatív jövedelemadóra” vonatkozó elképzelését éppúgy sehol sem valósították meg, mint Marxnak az egyenlőségre vonatkozó téziseit.)

Ötven év után

A „szociális piacgazdaság” fogalmának megjelenése óta azonban több évtized telt el, nemcsak a gondolatokat hordozó személyek többsége nincs az élők sorában, sok más is megváltozott: Nyugat-Németországból Németország lett, nemcsak a Szovjetunió tűnt el, hanem a szocializmus is (amellyel a klasszikus liberalizmust kívánták szembeállítani). De az „öreg Európa” megmaradt országaiban is sok minden megváltozott: a korábban milliónyi külföldi munkavállalót vonzó dinamikus növekedés helyett boldogok, ha egyegy esztendőben a GDP több mint 2%-kal nő. Nem utolsósorban gyors ütemben halad a „globalizáció”, ami a neoliberális gondolat világméretű térhódítása.

A „harmadik utak” a világ változásának állandó kísérői: a nagy hatalmak és nagy eszmék uralkodása idején mindig voltak, akik ide is, oda is kacsingattak, ebből is, abból is vettek. Az eszmék „piacán” a XX. század végén megjelent újabb harmadik út a szociáldemokrácia válasza az új helyzetre: a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia sajátos összeszövődöttsége, a politikai harmadik utaknak (ahogy a régi vicc mondta: index balra, kanyarodás jobbra, vagy fordítva) egy új és sajátos változata.

A szociáldemokraták a jóléti állam eszméjének megingása után kerültek hatalomba, amikor a gazdagok jóléti államát Reagan és Thatcher neoliberalizmusa már lerombolta (és jelentősen javította a költségvetés pozícióit, de sokat vesztett népszerűségéből), a szociáldemokrata harmadik útnak legfeljebb az állam megmaradt és a korábbinál szerényebb jóléti dimenzióinak újrarendezésére van lehetősége. A volt szocialista országokban a rendszerváltás tette nyilvánvalóvá a „koraszülöttnek” is nevezett közép- és keleteurópai jóléti állam pénzügyi tarthatatlanságát, és nyitott teret a „harmadik utaknak” is. A Közép-Európában létrejött rendszereket a magát liberálisként megjelölő szociológus, Szelényi Iván „a hiány kapitalizmusának” és „neoliberális formának” nevezte, másutt pedig azt írja, hogy „a ma problémáját (t. i. Magyarország esetében I.I.) abban látom, hogy neoliberálisabbak vagyunk a neoliberálisoknál”.4

A harmadik útra általában jellemző a tetteket és szándékokat elrejtő verbalizmus, a mostaniban a (régi) baloldali ihletésű szóáradatok neoliberális intézkedésekkel társulnak: Blair – a harmadik utak angol pápája – például előszeretettel használta az „erős család” fogalmát, részben mint a harmadik út koncepciójának egyik társadalompolitikai célját, részben mint egyik médiumát, részben azonban, mint a jelen valóság egyik jövőbe mutató részét. A valóságban kiderül, hogy az „erős család” egyik összetevője egy közelebbi meghatározásokat nélkülöző „civil társadalom”, de semmit sem tudunk meg az „erős család”-ról a politikai realitások szintjén. Blair magyar tanítványa, Gyurcsány sokat hangoztatott „baloldali” elkötelezettségének szép bizonyítéka az iparcikkek áfájának csökkentése és az élelmiszerek áfájának ugyanilyen emelése, valódi neoliberális gondolkodása legfőképp az oktatási és társadalombiztosítási rendszer átalakításában érhető tetten. „Egy szinttel lejjebb”, önkormányzati szinten, szép példát produkált a tizenegyedik kerület szocialista önkormányzata is: elhatározták, hogy spórolás okából megszüntetnek egy – egyébként a kapacitását teljesen kitöltő – iskolát, éspedig azt, amelyik a „legpiacképesebb”.

A harmadik utak koncepcióinak igen lényeges közös vonása az értékekkel való érvelés, a rivális irányzatok értékalapú támadása. A szociáldemokrata harmadik út a neoliberalizmus alapértékeinek gyakorlatilag teljes elfogadását, ezzel szemben a nem neoliberális értékek (szándékosan nem „baloldali” értékekről beszélünk) a szimbólumok, retorika, a diadalmas verbalizmus szintjén jelennek meg.

Úgy gondolom, a „szociáldemokrata harmadik út” a kulcsa annak megértéséhez, hogy Magyarországon a polgári, ha úgy tetszik, konzervatív oldal miért került szembe egy olyan gazdaságfilozófiával, amelynek „normális körülmények között” a híve lehetne.

Ez a szembenállás helyenként olyan végletes formát ölt, mint ahogy az a Demokratában olvasható: „hogy a neoliberalizmus »eszméi« disznók, afelől nem lehetnek kétségeink”5. Széles körben ismert Csath Magdának az interneten is keringő „könyvismertetése” a „luganói tanulmányról”6, amelynek sok olvasója tényként kezeli, hogy a neoliberálisok felismerték saját politikájuk csődjét, de érdekeik miatt ezen nem változtatnak, hanem a világ problémáit a népesség csökkentésével akarják megoldani. A (neo)liberális logikára épített gazdaságnak természetesen megvannak a súlyos következményei:

– csökken a demokratikusan választott intézmények befolyása a gazdaságra; mind a gazdasági, mind a politikai szereplők hibáit csak sokkal nehezebben, bonyolultabban lehet korrigálni;

– szinte minden országban jelentősen növekednek a társadalmi különbségek, távolodnak az alsó, illetve felső jövedelmek;

– kimutathatóan negligálja a rendszer a megfelelő vásárlóerővel alá nem támasztott szükségleteket (lásd például a vasúti szárnyvonalak megszüntetését, ritka betegségek gyógyszereinek fejlesztését stb.);

– ahogy Lehmann bíboros fogalmazott: „(a neoliberálisok) vakok lesznek, ha olyanokba ütköznek, akiknek nincsenek meg a lehetőségeik, hogy a piacon érvényesüljenek”. Emiatt a „deregulált piacról” kiszorulók az egyre inkább eszköztelen közösségre és intézményeire szorulnak.

Ez egy legkevésbé sem teljes leltár, és nagyon nagy szükség van arra, hogy a világ szembenézzen azzal a kérdéssel, teljes egészében el kell-e utasítania a neoliberális gondolkodást és következményeit, vagy fel lehet, fel kell használnia a neoliberalizmus előtt és nélkül keletkezett bajok gyógyítására? Azt ugyanis senki sem tagadhatja, hogy a neoliberális eszmék számára olyan bajok nyitottak utat, amelyet valamilyen másik gazdasági „rend” termelt ki. Valójában eszközként csak akkor tudjuk használni ezt a gondolkodási logikát, ha elismerjük eredményeit, és szembenézünk következményeivel. Teljes mértékben igaza van Cséfalvay Zoltánnak a Polgári Szemlében: „mindenfajta modellváltás alapja az, hogy a politika felhagyjon az agyonideologizált »vagy-vagy« logikával, a (másik) gazdaságpolitika diszkvalifikálásával, démonizálásával”.7 Nem tudom, hogy a politikusok képesek-e erre, de jogos és indokolt ez az igény a közgazdasági véleményformálókkal szemben.

Másként fogalmazva, nem tudunk élni a liberális eszközökkel, ha olyan bűnöket és hibákat tulajdonítunk neki, ami nem indokolt (és persze az is nagy bajokat okoz, ha valós következményeit nem látjuk, vagy eltagadjuk). Vegyünk néhány példát a neoliberalizmusnak és globalizációnak tulajdonított, meg nem szolgált bűnökből:

– „Magyarországra a külső befektetők többnyire alacsony képzettséget igénylő, és alacsony hozzáadott értéket jelentő egyszerű összeszerelő munkafolyamatokat telepítettek.”8 A tény ezzel szemben az, hogy napjaink Magyarországa érdemi munkaerőhiánnyal küzd sok közép- és felsőfokú szakképzettséget igénylő területen, és egy évtizede úgyszólván semmi munkalehetőséget sem kínál félmilliónyi szakképzetlen embernek, ők adják a tartós munkanélkülieket.

– „A gazdag és szegény országok közötti különbségek nőttek az elmúlt időszakban.”9 Persze pontosabban kellene tudni, ki azok a „gazdagok”, kik azok a „szegények”, miben nőttek a különbségek és mikor volt az „elmúlt” időszak? Az azonban látható, hogy India, Kína és Brazília (amelyekre például a CDU hivatkozik, és a világ népességének több mint 40%-át adják) a GDP-t tekintve az elmúlt tíz évben közeledtek az Egyesült Államokhoz, Európához és Japánhoz is.

– „Második alapelv: a piac önszabályozó, ezért működésébe nem is szabad kívülről beavatkozni.”10 Ezzel szemben a neoliberálisok igenis több eszközt is szükségesnek tartanak (lásd feljebb), amit igényelnek, az az ilyen eszközök „piackonform” használata.

Ahhoz, hogy a neoliberalizmust „helyén kezelhessük”, eszközeit használhassuk, a vele visszaélőkkel vitatkozhassunk, el kell tekinteni attól, hogy kik és mire használták, és látni kell, hogy a neoliberális gondolkodás nem más, mint a „kapitalizmus logikája – ad infinitum” (írta a Washington Post kritikusa a már említett „luganói tanulmány” kapcsán), márpedig gondolom a kapitalizmus „lecserélése” nincs napirenden.

Jegyzetek