Nők és a társadalom

DR. BOTOS KATALIN egyetemi tanár, SZTE, PPKE. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)
Arról van szó, (…), ne lohadjuk,
de mi férfiak – férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek,
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…

(József Attila)

A közelmúlt politikai történései felszínre hozták újfent a nők társadalmipolitikai szerepvállalásának kérdését.

Európai kultúránk alapja a Biblia. A Teremtés könyvében ezt olvashatjuk: „A hatodik napon az Úr megteremté az embert. Férfinak és nőnek teremtette…”

Mi tehát azok az emberek vagyunk, akik nők.

A biológiai funkciókból fakadó különbségeken túl, az évezredes szocializáció különböző tulajdonságokat fejlesztett ki bennünk. Vannak bennünk azonosságok, de különbségek is. A bibliai idézet lényegi mondanivalója azonban az, hogy ami közös bennünk a másik nemmel, az a fontosabb. Hiszen ez említtetik első helyen. Mindenekelőtt emberek vagyunk, emberi vágyakkal, képességekkel, s ezek eléréséhez és fejlesztéséhez sajátos eszközökkel.

Modern társadalmakban a nők emancipációja, egyenrangúsága nem is lehet kérdés. Persze csak elviekben. A gyakorlat ugyanis mást mutat.

Két kiindulási pontunk lehet: magukból a nőkből, s az őket körülvevő világból.

Ha magunkból indulunk ki, azt állapíthatjuk meg, hogy mi nők, bizonyos mértékig túlreagáljuk az elmúlt idők alávetett helyzetéből fakadó érzéseket. Be akarjuk bizonyítani, hogy (szinte) mindenre képesek vagyunk egyedül, magunkban is, nem szorulunk gyámolításra, irányításra. Érünk annyit, mint bármelyik férfi. Ez a hozzáállás a fejlett demokráciák nőtársadalmát szinte mindenütt jellemzi.

Ezt a magyar nőtársadalom is fényesen bizonyítja. Ha megnézzük a felsőoktatás nemek szerinti összetételét, azt láthatjuk, hogy erősen elnőiesedik a felsőoktatás számos területe. Igen kevés szak létezik (informatika, néhány mérnöki szak), ahol férfitöbblet található. A művészetek terén is látunk zenekarokat, ahol több a nő, mint a férfi zenész. Feltehetjük persze, hogy vajon ez nekik maguknak mennyire jó, hiszen lényegesen nehezebb így a pártalálás. Hasonló képzettségű, érdeklődésű társat találni értelmiségi nőtöbblet esetén nehéz. Márpedig a boldogsághoz ez is hozzá tartozik. Nem elég a testi egymásra találás, s különösen nem az, ha teljes életre szóló kapcsolatra gondolunk. Tartós, boldog életre teljesen eltérő érdeklődés, világnézet mellett aligha számíthatunk. A boldogságra pedig – hogy ne egyebet, mint az amerikai alkotmányt idézzem – minden embernek joga van… De hát minden jog annyit ér, amennyire érvényt lehet neki szerezni. Boldogságot boltban nem árulnak, s nem is lehet valami jótékony felsőbbség által mindenkinek kiporciózni. És minden ellenkező látszat ellenére, ma is az emberek – nők, férfiak – többsége vágyik a harmonikus, tartós társas kapcsolatra. Mit sem bizonyít a statisztika, miszerint a jelenlegi trendek mellett a közeli jövőben a nők jelentős hányada szingliként fogja élni világát. Korántsem mind önszántából teszi ezt. Hol itt a boldogsághoz való jog? Ugyan kin kérjük számon? Az amerikai vagy magyar alkotmányon? Gazdasági-társadalmi rendszerünkön? Önmagunkon?

Ami a gazdaságot illeti, igen szembetűnő az elvek és gyakorlat diszharmóniája.

Vannak elvek, amelyek a legkevésbé se jutnak érvényre a mindennapi gazdaságban.

Ilyen példának okáért az egyenlő munkáért egyenlő bér elve. A jövedelmi adatok egyáltalán nem mutatnak azonos munkáért azonos bért. A felső vezetésben is sokkal több a férfi, mint a nő. A politikában úgyszintén. Bár összességében képzettebb a magyar nőtársadalom, mégsem tudja ezt aprópénzre váltani a munkahelyeken és a társadalmi életben. S ne gondoljuk, hogy itt csak a társadalom magasan képzett rétegéről van szó. Lehet, hogy nem is törekszik „feljebb”, lévén, hogy a modern politikai csatározások eldurvulása mellett nem is meri, vagy viszolyog tőle. Vagy férfitársai „túrják ki”.

Nem igazán szerencsés az út, amelyre léptünk...

A külvilág tehát még mindig diszkriminál. Ha archaikusabb viszonyok vannak, azért; ha modern demokratikus piacgazdaság van, akkor meg azért. Előbbiben a paternalista társadalom reflexei próbálják a nőket olyan skatulyába gyömöszölni, amely megfelel a régebbi korok nőideáljának (amit persze a férfiak fogalmaztak meg számukra), a modern világban viszont az a baj, hogy az érdekérvényesítő képességünk kevés. Kiszolgáltatottabbak, sebezhetőbbek – s ezzel a társadalom és gazdaság szereplői visszaélnek. Tiszta piaci viszonyokban harc folyik, s az erősebb marad a porondon. A gyengébb nem itt valóban gyengébb, sérülékenyebb. Nem azért, mert butább, alkalmatlanabb, hanem nagyon sokszor éppen azért, mert a sajátos „felépítéséből” fakadóan érzékenyebb. Többnyire mégiscsak vágyik gyermekre, nem érzi teljesnek az életét nélküle. S ha az már van, nem hagyja magára, s érte mindent eltűr.

Nem azt mondom, hogy nincsenek lelketlen anyák, netán gyilkos leányanyák, hidegfejű törtetők, testüket áruba bocsátó nők, karrieristák közöttük. De nem ez a csendes többség. Ezek az egyedek – emberek – a média által kerülnek a figyelem középpontjába. Sok egyedülálló nő becsülettel végzi munkáját, szépen kiteljesíti hivatását, s nagyon is keresi a társadalmi kapcsolatokba való beilleszkedés lehetőségét. A legtöbb gyermekét egyedül nevelő anya hősi küzdelmet folytat, a legtöbb családos asszony áldozatkészen bűvészkedik a családi költségvetéssel, s a hivatalos munka és az otthoni munka összeegyeztetésével. ők a többség, de ebben mi az érdekes, ugyebár. Ha elkövet valami szörnyűséget, akkor máris nő a tv-ben a nézettség, vagy a lapok példányszáma. A mindennapi küzdelem nem médiatéma.

S azt sem állítjuk, hogy nincsenek kitűnő férfiak, akik harmonikus házasságban, párkapcsolatban élve ne segítenék társukat e küzdelemben. Az értelmiségi pályák jó részének elnőiesedése azonban tény, s az ebből fakadó problémák is.

Mi akkor a teendő? Ne legyünk szorgalmasak, törekvők? Mi se tanuljunk tovább, hogy könnyebben párra találjunk? Nyilván nem ez a megoldás.

A nők helyzetének kulcsa a teljes társadalomfilozófia átalakulásában van. Nem igazán szerencsés az út, amelyre léptünk. A média reklámozza a szingli lét előnyeit. Ezt számos fiatal magáévá is teszi, talán azért, hogy nagyobb önbizalmat kapjon, ne legyen elkeseredve a párkeresés esetleges kudarcai miatt. Az egyedülálló egzisztencia, ha a körülmények úgy hozzák, egy lehetséges életforma. Az ember azonban társas lénynek született, ezért jó lenne több mintát kapni arra – a való életből s a médiából is –, hogy miként lehet ezt a modern világban sikeresen megvalósítani.

A helyzet végül is nem csak Magyarországra jellemző, Európában is hasonló. A modern társadalmi hozzáállás szerint segíteni kell a nőket a tényleges társadalmi egyenlőség elérésében. Ezt tartalmazza az EU-bizottság számos állásfoglalása. Programok vannak, melyek célja, hogy tanácsot adjanak a nőknek, hogyan legyenek sikeres vállalkozók, hogyan építsék eredményesen karrierjüket, milyen képzések segíthetik közéleti tevékenységük fejlesztését. Sőt: a probléma olyan általános, hogy az ázsiai környezetben tevékenykedő Béke Nobel-díjas Muhamad Junusz sikeres mikrohitelprogramjában az ügyfelek abszolút többsége nő.

A nők segítése abban, hogy egyedül is megállják a helyüket a gazdaságban és a társadalomban, valóban fontos dolog a valódi emancipáció eléréséhez. Mégis, nekünk Európában és itt, Magyarországon, most azt kellene megtalálnunk, hogy hogyan élhet harmonikusan egy családra vágyó, természetes, egyszerű emberi igényeit követő asszony a modern társadalomban úgy, hogy női mivolta és szakmai hivatása ne legyen állandó konfliktusban.

S ehhez a társadalomfilozófia lényeges átalakulására lenne szükség.

Sokan vélik úgy, hogy a legjobb megoldás lenne visszatérni a hagyományos nőszerephez: a családi tűzhely őrévé tenni az asszonyokat. Ennek a feltétele az lenne, hogy meg lehessen élni egy kereső jövedelméből. Jó lenne e téren nagyobb választási szabadság a nőknek. Sok hasznos tevékenység van, amit családi keretben hatékonyabban lehet megvalósítani, mint akár piaci, akár bürokratikusan szervezett kommunális alapon. Gondoljunk csak arra, mennyivel többe kerül egy állami gondozott gyermek nevelése az államnak, a közösségnek, mint amennyi támogatást egy gyermekét otthon nevelő anya kap. De még ha az összes, családon belül a gyermekre fordított kiadást nézzük is, a családi modell marad alul a finanszírozásban… S ne hozzuk fel azt, hogy egyáltalán nem kell a gyermek popsija kitörléséhez orvosi tudomány, s nem szükséges a bölcsődalokhoz zeneművészeti egyetem. De ártani nem árt, az is igaz! Nem árt, ha a gyermekekkel kapcsolatos tevékenységeket a nő magas szellemi színvonalú képzés után teljesíti. Ha egy dán farmer mérnöki diplomával ül a traktorra, hogy takarmányt vigyen disznóinak, hát nem lenne még inkább kívánatos, hogy a legfontosabb „produktumot”, a humán tőkét „termelő” családanya is művelt legyen?

Ne rugaszkodjunk azonban el a magyar „rögvalóságtól.” Gazdaságunk jelenlegi állapotában aligha látszik reálisnak az egykeresős modellre való átállás, még ha valaki ezt el is fogadná. Részben a gazdasági kényszer miatt, mert nem lehet egy fizetésből családot eltartani. De részben azért is, mert a modern nő a mai körülmények között – hacsak nem nagy család irányítója – nem lelné meg feladatát a világban személyes munkavállalás nélkül. A technikai fejlődés és a létkörülmények számos korábbi tipikus női tevékenységet feleslegessé tettek. Ma már nagyvárosokban, izolált bérlakásokban lakik a társadalom nagyobbik része. Ezt lehet nem kellemesnek vagy kívánatosnak tekinteni, de tény. Jobb lenne „kert-Magyarországban” élni, jobb lenne, ha kevésbé koncentrálódna a magányos tömeg lakótelepeken, de ez van. Ezt hozta magával az ipari forradalom és az urbanizáció. Egy, maximum két gyerek mellett, akik óvodába, iskolába járnak, s ott is étkeznek, a családfő pedig ugyancsak munkahelyén vagy annak közelében eszik, bizony elkívánkozik menni az ember lánya dolgozni. Több gyermeket viszont még két keresetből is alig tudnak eltartani, pedig úgy lehet, éppen akkor kötné le a nő ideje nagy részét a háztartás, amit talán örömmel is végezne. Róka fogta csuka a dolog.

Ha sok gyereke lenne, nem érezné kitöltetlennek az életét, de a család nagyon szűkös jövedelmi viszonyok közé kerülne, ha viszont elmegy, képtelen több gyermeket vállalni.

Úgy gondolom, a magyar nőtársadalom döntő része mindent egybevetve, szeretne dolgozni. Egy (jó) munkahely önbecsülést, társadalmi kapcsolatokat, bizonyos függetlenséget is jelent. Semmiképp nem érzékeltetheti vele a társa, hogy kiszolgáltatott, hiszen ő tartja el. Nem kényszerül minden embertelenséget eltűrni, amire sajnos, még mindig van példa hazánkban is. És nem feltétlenül csak testi sértés formájában.

Sokan vannak, akik kettős hivatást éreznek: anyai és szakmai hivatásuk egyaránt fontos számukra, ha nem is minden életszakaszban egyformán. Ezt a társadalomnak és a gazdaságnak méltányolnia kell. Méghozzá úgy, olyan arányban, ahogy ezt ők teszik. A legtöbb iskolázott nő is szeretne gyereket, de nem szeretne felhagyni hivatásával. A szükséges időtartamig szeretne velük otthon lenni. Utána, vagy mellette, szeretne dolgozni is. Ha a gazdaságot – csakúgy, mint annak versenyképességét – nem tekintjük öncélnak, akkor ezt részmunkaidős foglalkoztatás megszervezésével, élethosszig tartó képzések, felzárkóztatások megszervezésével segíteni lehetne. Fontos lenne továbbá a gyermeknevelés honorálása, a gyermekesek foglalkoztatásának támogatása – pl. azzal, hogy az állam átvállalná a tb-járulék egy részét a munkáltatótól, s ezzel ösztönözne a családosok foglalkoztatására. Ne mindig csak azt lássák, hogy a szingli a legjobb munkaerő, s ne csak akkor vegyenek fel fiatal nőt, ha kijelenti, hogy nem szándékozik szülni... El kell ismernie a társadalomnak, hogy a gyermek nem magánügy. A gyermek:”közjószág”. Hiszen hiába takarítunk meg sok pénzt, ha nem lesz a magán- öregotthonokban elég ápolónő, ha nem lesz a működőtőke-befektetéseink számára elég képzett munkaerő. Tovább megyek: egyáltalán nem lesz, aki pénzügyi vagy ingatlanbefektetéseinket megvegye, amikor nekünk azt már készpénzre kellene váltanunk, hogy megéljünk belőle. Mert kisebb lesz a következő generációk népességszáma. Így bizony elvész megtakarításunk értéke is. Nem csupán az európai nemzeti gondolat egyes képviselőinek szeme előtt lebeg a demográfia miatti nemzethalál víziója, de a problémát már amerikai pénzügyes közgazdászok is feszegetik. Gazdasági megfontolások is arra késztetnek, hogy a demográfia társadalompolitikai kérdéseit, s benne a nők szerepét újragondoljuk.

A gyermek: „közjószág”.

Óriási az oktatás és a média felelőssége abban, hogy milyen társadalomképet alakít ki a következő generációkban. Az eszmék anyagi erővé válnak, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Humántőke-potenciálunk romlása nagymértékben annak a túlhajtott szabadosságnak a következménye, amely az iskolai oktatás színvonalának romlásához, a családi keretek meg nem becsüléséhez vezetett, s a céltalanná váló élvezethajhászó élet reklámozásából fakad.

A nők szerepét a társadalomban azonban csak a férfiak szerepével együtt értelmezhetjük.

A versengés és a ki kit győz le programja helyett a szolidaritás hangsúlyozása lenne a fontos. Társadalmi méretekben és a családban is. Nem elnőiesedő, gyermekeiket egyedül nevelő, gyesen lévő férfi az ideál – nem kizárva az utóbbi lehetőségét, hiszen különleges helyzetek mindig vannak –, hanem a férfias férfi és a nőies nő. Miért kellene minden nőnek értenie a konnektorszereléshez, s miért kellene minden férfinek kiváló dadának lenni? Ugyanakkor, amikor ez akár lehetséges is lehet. De hagyjuk meg, hogy összepárosíthatóak legyenek a készségek és képességek – s apa-anya együtt bizonyosan kitesz majd egy „mindentudó” okos felnőtt képet, amelyről példát vehetnek a gyerekek, a lányok is, a fiúk is. Csak azt ne kívánjuk meg, hogy egy egyeden belül legyen meg minden képesség! Ez irreális elvárás. Nincs szomorúbb, mint a gyermekét egyedül nevelő, férfias szigort gyakorolni akaró elkeseredett anyuka keserves hadakozása. A lényeg tehát a szolidaritás és a kooperáció. Akkor is, amikor a szex és a forró szerelem már csendesebb, de a kapcsolat élő és szeretettel teli. Különösen ilyen nehéz gazdasági időkben, mint amilyenben napjainkban élünk.

„Kicsim, ne csüggedj, tartsd magad, Azért, hogy rongyoskodsz velem, Szövetség ez már, nem szerelem” – írta József Attila a harmincas években.

Talán nem kell annyira keserves körülményekre gondolnunk, mint a költőnek; talán ment a könyvek által a világ elébb... De sokan élnek még máról holnapra, sokaknak jelentene életére megoldást a társas szolidaritás.

Fontos, hogy tudjuk, mit szeretnénk, s azért küzdjünk is. Ne hagyjuk magunkat híg eszmékkel etetni, amelyek ellenséget látnak a másik nemben, s azt magyarázzák nekünk, hogy „tulajdonképpen jó” az, ami rossz. Zárjuk le a tévét, ha észrevesszük nyílt vagy rejtett propagandaszövegét, hajítsuk el a butító magazinokat. De ne csak nemet, igent is tudjunk mondani. Mindenekelőtt személyes példánkkal. Ez nem kis feladat, embert próbáló, mindkét fél számára! Alakítsunk továbbá értéket mentő civil köröket. Nem kell, hogy holmi feminista klubként csupán női tagból álljanak. Az a lényeg, hogy hasonló gondolkodású emberek fogjanak össze, az anyaság megbecsüléséért, a szép nemek közötti munkamegosztáson alapuló társas kapcsolatokért, az anyagi diszkrimináció megszüntetéséért, a gyermeknevelés erkölcsi és anyagi jelentőségének széles körű bemutatásáért. Ezt ne csak önképzőköri szinten tegyük, de fogalmazzuk meg elvárásainkat a politikusokhoz is, keressük azokat, akik felvállalják e gondolatok megvalósításának támogatását.

Nők a társadalomban? Nők az életben! Családban, villamoson, munkahelyen, iskolában, laborban, boltban, közéletben és civil környezetben. Nők, a férfiak között. S kezükbe tesszük le – akarva, akaratlan – a jövőnket.