Az elmúlt néhány évben, Magyarország fokozatosan elveszítve korábbi előnyét, régiónkban gazdasági szempontból lassan sereghajtóvá vált, versenyképessége jelentős mértékben csökkent. Mit jelent és miért fontos számunkra ez a versenyképesség? Ez a tanulmány bemutatja, hogy egy ország versenyképessége összetett, pontosan nehezen meghatározható fogalom, amely azonban hétköznapi életünk minőségével szoros összefüggésben áll.

Egy versenyképes ország lakóinak több és jobb munkalehetőséget, ezáltal magasabb életszínvonalat, jobb lehetőségeket kínál. Ennek fontosságát mutatja, hogy az ország versenyképességének romlása következtében, a 2006-ban hivatalba lépő kormány gazdaságpolitikai intézkedései nyomán Magyarország lakossága hosszú ideje először reálbér csökkenéssel és növekvő munkanélküliséggel kénytelen szembenézni.

A versenyképesség következtében elérhető magasabb életszínvonal ugyanakkor visszahat a munkaerő versenyképességére, elsősorban annak képzettségén, felkészültségén, technikai jártasságán és jobb alkalmazkodó képességén keresztül. Ez a versenyképesebb munkaerő végül – több más tényezővel együtt – pozitívan hat vissza az ország versenyképességére, gazdasági fejlődésére.

Mindebből nyilvánvalóan az életszínvonal javulása számunkra a legfontosabb, azonban ez az ország versenyképességének javítása nélkül általánosan nem érhető el, illetve a kedvezőtlen gazdasági környezet az egyébként az átlagosnál eredményesebb gazdasági szereplők lehetőségeit is korlátozza.

Ebben a tanulmányban előbb az ország versenyképességének fogalma kerül pontosabb meghatározásra, majd az ezt meghatározó tényezők rövid elemzésére kerül sor. Ezt követően a munkaerő versenyképességét befolyásoló tényezőket veszem sorra, végül a munkahelyteremtés és a versenyképesség javítás összefüggéseiről lesz röviden szó.

Versenyképesség

Egy gazdasági szereplő – legyen az ország, vállalat vagy személy – versenyképessége összetett, nehezen meghatározható fogalom. A versenyképesség lényegében a versenyben való teljesítőképesség, amit viszont az adott szereplő saját tulajdonságai mellett alapvetően a verseny célja és feltételei, körülményei határoznak meg. Gazdasági értelemben a versenyképesség felfogható úgy, mint a magasabb életszínvonal elérésére való képesség. Ez a meghatározás azonban szintén összetett, hiszen az életszínvonal mérése sem lehetséges egyetlen mérőszámmal, ezenkívül az életszínvonalat meghatározó különböző tényezők az egyes szereplők számára eltérő fontossággal, súllyal bírnak.

Országok versenyképességének értelmezése

A gazdasági szakirodalom gyakran említi egy-egy ország versenyképességét, azonban a fogalom általában annak pontos meghatározása, értelmezése nélkül kerül használatra. Az észt Tartui Egyetem kutatói, Reiljan, Hinrikus és Ivanov szerint a legtöbb versenyképességet említő tanulmány bemutatja ugyan a versenyképesség mérésére az adott tanulmányban használt mutatókat, az ezek mögött rejlő koncepciót azonban nem határozza meg.¹ Mivel ezek a mutatók tanulmányról tanulmányra eltérőek, ennek alapján nehéz elméletileg megalapozott és gyakorlatban is használható meghatározást alkotni.

A szerzők szerint a versenyképesség a versennyel, mint a gazdasági szereplők egymásnak ellentmondó érdekeivel, összefüggésben alapvetően úgy értelmezhető, mint a gazdasági szereplők képessége arra, hogy pozíciójuknak tudatában legyenek és azt javítani, vagy legalább megtartani tudják.² Ezt követően a szerzők egy ország versenyképességét alapvetően az alábbi két tényezőre bontják:

• gazdasági versenyképesség;
• társadalom-gazdasági versenyképesség.³

• A gazdasági versenyképességet mérő vagy meghatározó tényezők között a tanulmány, Trabold⁴ munkája nyomán, elsősorban az alábbiakat azonosítja:
• az eladás képessége (exportképesség);
• a vonzás képessége (elhelyezkedés);
• az alkalmazkodás képessége;
• a jövedelemszerzés képessége;⁵

A jövedelemszerzés képességét a Reiljan, Hinrikus és Ivanov alapvetően az egy főre jutó GDP-vel azonosítják, illetve mérik, mivel érveik szerint a versenyképesség szempontjából a javak megtermelésének képesség fontosabb, mint az adott ország vagyonának nagysága.

A szakirodalom implicit meghatározásait elemezve a szerzők az országok versenyképességét alkotó tényezők közt említik még az ország rendelkezésére álló erőforrásokat, gazdaságpolitikát, az „általános jólét” mérésére szokásosan alkalmazott makrogazdasági mutatókat, a GDP növekedési ütemét, az exportképességet, az ország iparágainak, vállalkozásainak versenyképességét, a külkereskedelmi egyensúlyt és a tőkevonzó képességet vagy üzleti környezetet. A szerzők a számos, a szakirodalomban azonosított tényezőt értékelve és általánosítva az országok versenyképességét az adott ország alacsonyabb szintű gazdasági egységeinek, szereplőinek versenyképességén alapuló hierarchikus rendbe szervezik az 1. számú ábrán bemutatottak szerint.

1. számú ábra. Hierarchikus kapcsolatok egy ország különböző szintű gazdasági egységeinek gazdasági versenyképességét meghatározó tényezők között⁶

Az 1. számú ábráról látható, hogy egy ország versenyképességét végső soron a munkaerő versenyképessége határozza meg, annak fejlesztésére azonban a gazdasági környezet – tehát az ország versenyképessége – alapvetően visszahat.

Más források szintén az országok versenyképessége meghatározásának komplexitását emelik ki, azonban a gazdasági versenyképesség értékelése terén elsősorban gazdasági mutatókra koncentrálnak. Lawrence⁷ például az Egyesült Államok versenyképességének értékelésével kapcsolatban a következő lehetőségeket azonosítja:

• Milyen jól teljesít az Egyesült Államok más gazdaságokhoz viszonyítva?
• Milyen jól teljesített az Egyesült Államok a nemzetközi kereskedelemben?
• Megtesszük-e a legjobbat, amit tudunk?

A gazdasági teljesítőképesség összehasonlítására a szerző a legalkalmasabbnak az életszínvonal összehasonlítását tartja. Megjegyezve, hogy a javasolt mutatórendszer alkalmazásával számos olyan életszínvonalat befolyásoló tényező, mint például a környezet tisztasága, kimarad az értékelésből, az életszínvonal összehasonlítására a legalkalmasabb mutatónak az adott ország lakóinak vásárlóerejét tartja.

A nemzetközi kereskedelemmel kapcsolatban a szerző kiemeli, hogy a kereskedelmi mérleg önmagában nem a legalkalmasabb mérőszám, hiszen az inkább az adott ország költési mintáit mutatja, mint versenyképességét. A versenyképesség mérésére alkalmasabb mutatónak ígérkeznek a nemzetközi áruforgalom díjtételei, azaz az export és import árak aránya.

A saját potenciális teljesítőképességhez való viszonyításon alapuló értékeléssel kapcsolatban Lawrence végső soron szintén az adott ország saját lehetőségeihez legjobban alkalmazkodó gyakorlat fontosságát emeli ki.

A gazdasági versenyképességet meghatározó tényezők tárgyalását követően Reiljan, Hinrikus és Ivanov hangsúlyozzák, hogy a gazdasági versenyképesség nem határozza meg egy ország teljes versenyképességét, csupán annak anyagi alapjait teremti meg. A további tényezőket a szerzők társadalom-gazdasági versenyképesség címszó alatt foglalják össze, amelyek között egyebek mellett olyan tényezőket azonosítanak, mint az ország politikai hatalma (beleértve katonai erejét is), humán fejlettségi tényezők (a lakosság egészségi állapota, képzettsége, esélyegyenlősége, stb.), vagy a társadalom által közvetített értékrend. Összefoglalva tehát a szerzők minden további, nem egyértelműen gazdasági versenyképességi tényezőt ide sorolnak, a társadalmi-gazdasági versenyképességet tehát egy tágabb, a gazdasági versenyképességet is magába foglaló fogalomként határozzák meg, ahogy az a 2. számú ábrán látható.

2. számú ábra. Egy ország társadalmi-gazdasági versenyképességét meghatározó tényezők hierarchikus rendszere⁸

Reiljan, Hinrikus és Ivanov tanulmányukban arra is rámutatnak, hogy nem minden közgazdász ért egyet országok esetében a versenyképesség fogalmának bevezetésével. Az ország versenyképesség fogalom kritikusai egyik okként azt jelölik meg, hogy lényeges különbségek vannak az országok és más gazdasági szereplők – például vállalatok – között. Ezek közül a két leglényegesebb, hogy az országok érdekei nem feltétlenül vannak konfliktusban egymással abban az értelemben, ahogy versengő vállalatok érdekei konfliktusban lehetnek, illetve országok esetében nem értelmezhető sem a profit vagy a piaci részesedés, sem a csőd fogalma.

Egy másik ellenvetés a versenyképesség országokra történő értelmezésével szemben a nemzetközi kereskedelemmel kapcsolatos. A nemzetközi kereskedelem ugyanis – néhány rövid távú, speciális esetet leszámítva – nem zéróösszegű játszma, versenyként nem feltétlenül értelmezhető.

A harmadik ellenvetés azon alapul, hogy az országok – a versengő vállalatokkal ellentétben – nem akadályozzák meg egymást céljaik elérésében. Ennek fő oka, hogy az országok gazdasági sikere nem egymás rovására érhető el, hiszen az életszínvonal és életminőség javítása az egyik országban nem igényli azt, hogy erre a másik országban ne kerülhessen sor.

A negyedik ellenvetés alapja, hogy az országok, mint gazdasági szereplők egyenként önálló gazdasági szereplők laza konglomerációjaként foghatók fel, ahol az adott országban aktív gazdasági szereplők érdekei egymással akár sokkal inkább ellentétben lehetnek, mint más országok gazdasági szereplőinek érdekeivel. Ha például azonos iparágban versengő multinacionális vállalatokra gondolunk, az egyik vállalat célja sokkal inkább a másik legyőzésére irányul bármely ország piacán, mint arra, hogy konkurensével összefogva valamelyik országot összességében tegye versenyképesebbé.

Az ötödik ellenvetés az ország versenyképessége fogalmának használatával szemben a fogalom politikai környezetben való használatával kapcsolatos. Eszerint egy ország nemzetközi versenyképessége inkább gazdasági-politikai, mint egyszerűen gazdasági fogalom. A politikusok a versenyképesség fogalmát egy ország pozíciójának meghatározására használják a külkapcsolatok területén. Ilyen értelemben a versenyképességnek tehát több köze lehet az adott ország nemzetközi befolyásához, mint gazdaságának abszolút vagy fajlagos teljesítőképességéhez.

A szerzők szerint azonban az ellenvetések és a fogalom összetettsége nem adnak elegendő okot a versenyképesség fogalom teljes elvetésére, hiszen a fogalom használata hasznos lehet a sikeres gazdaságpolitika kialakítása során, összetettsége pedig rámutat, hogy a megfelelő gazdaságpolitika kialakítása nem egy-egy tényező maximalizálásán, hanem számos összefüggő tényező optimális összhangján múlik.

A versenyképesség fogalmi meghatározását követően Reiljan, Hinrikus és Ivanov tanulmánya a versenyképességet befolyásoló tényezőket elemezve megállapítja, hogy egy adott gazdasági szereplő döntései szempontjából ezek a tényezők az alábbi kategóriákba sorolhatók:⁹

• abszolút ellenőrizhetetlen tényezők;
• rövid távon ellenőrizhetetlen tényezők;
• magasabb szinten ellenőrzött tényezők és
• közvetlenül ellenőrizhető tényezők.

Az abszolút ellenőrizhetetlen tényezők közé azok a tényezők tartoznak, amelyek megváltoztatására az adott gazdasági szereplőnek (országnak, vállalatnak, stb.) hosszú távon sincs lehetősége. Ezek a tényezők, mint például egy ország földrajzi adottságai, egyben az adott szereplő versenyképességi potenciálját, azaz az elérhető legmagasabb versenyképességi szintjét is meghatározzák.

A rövid távon ellenőrizhetetlen tényezők közé tartozik például az oktatás és a kutatás-fejlesztés színvonala, az infrastruktúra minősége, és más olyan tényezők amelyek megváltoztatására hosszabb távon van csak lehetőség.

A magasabb szinten ellenőrzött tényezők közé tartozik például egy vállalat szempontjából a kormányzati gazdaságpolitika, amelynek megváltoztatására csak akkor lehet lehetősége, ha elképzeléseit a magasabb szint döntéshozói – a példánál maradva a gazdaságpolitikát formáló törvényhozók és kormányzati szereplők – támogatják.

A közvetlenül ellenőrizhető tényezőket értelemszerűen a gazdasági szereplő döntéseivel rövid távon is befolyásolni tudja, azok saját döntési kompetenciájába tartoznak.

Az adott gazdasági szereplő versenybeli kezdeti pozíciójának felmérésére a versenyképességet befolyásoló tényezők ellenőrizhetőségének elemzése révén nyílik lehetőség, a pozíció javítására pedig az ellenőrizhető tényezők megfelelő megváltoztatására irányuló stratégiák alkotják a keretet.

Tartalmuk és hatásterületük alapján a szerzők egy ország vagy régió versenyképességét meghatározó tényezőket az alábbiak szerint osztályozzák:¹⁰

• A versenyképességi környezetet meghatározó általános tényezők:

•  az ország (régió) nyitottsága a világgazdaságra; •  a világgazdaság nyitottsága az adott régióra; •  a régió és környezete politikai stabilitása; •  az ország (régió) gazdaságföldrajzi pozíciója; •  az üzleti környezetet jellemző „puha” tényezők (életkörülmények, kulturális környezet); •  klimatikus feltételek és természeti erőforrások; •  demográfiai helyzet és az emberi erőforrások szerkezete.

• A piacgazdaság alapvető jellemzői és mechanizmusai (gazdaságpolitika):

•  a külföldi befektetésekhez és a piacgazdasághoz való általános attitűd; •  a kormányzati bürokrácia szintje; •  árstabilitás (alacsony inflációt célzó politika); •  adók, támogatások és hitelhez jutás elősegítése; •  árak és árszabályozás (monopóliumok); •  tulajdonviszonyok; vállalatirányítási rendszerek; •  külgazdasági kapcsolatok szabályozása, külkereskedelmi politika, árfolyam politika.

• A versenyképesség üzleti infrastruktúrán alapuló tényezői:

•  bérszínvonal, bérarányok és a munkaerő termelékenysége; •  munkaerő minősége, munka motiváció és attitűdök; •  föld, energia és ökológiai környezet; •  a nyersanyag- és energiaellátás stabilitása; •  üzleti tevékenységre alkalmas földterület megléte; •  közlekedés és kommunikáció; •  kutatási és technológiai infrastruktúra.

Bár a szerzők a versenyképesség javítását célzó nemzeti versenyképességi stratégiákkal kapcsolatban elismerik, hogy nincs „egyedül helyes” stratégia, illetve az egyes tényezők változtatása a versenyképességre egymásnak ellentmondó hatású lehet, a fejlesztési szempontok egyensúlyban tartásával egy optimális stratégia kialakítását lehetségesnek tartják. A tanulmány következtetései között a szerzők megállapítják, hogy különböző stratégiák és modellek analízisével és szintézisével az adott ország történelmi, társadalmi, pszichológiai és egyéb tényezőivel konzisztens, komplex versenyképességi stratégia megalkotható. Észtország esetében a szerzők szerint erre eddig azért nem került sor, mert a döntéshozók a részstratégiák szempontjait ütköztették azok egyesítése és egyensúlyba hozása helyett.

A tanulmány azonban az alapos elemzés ellenére nem volt képes az országokra értelmezett versenyképesség megalapozott és praktikus definícióját megalkotni. Az optimális stratégia léte melletti állásfoglalással pedig a szerzők implicit módon feltételezik, hogy a versenyképesség mérésére részükről is használt számos mutató rangsorára, fontosságára vonatkozóan létezik egy mindenki által azonosan elfogadott értékrend, amelynek alapján az ezekből a mutatókból képzett vektorból a versenyképesség egydimenziós, ezért optimalizálható abszolút mérőszáma legalább elméletileg megalkotható.

A szerzők tehát megismétlik azt az évezredes hibát, amelyet Hayek részletesen bemutat először 1944-ben megjelent művében:

Egy nép jóléte, ahogy egy ember boldogsága is, sok dolgon múlik, amelyek végtelen kombinációs változatban biztosíthatók. Nem lehet megfelelően leírni egyetlen célban, csak mint célok egy hierarchikus rendszerét, értékek olyan átfogó skáláját, amelyben minden egyén minden egyes szükséglete megkapja helyét. Tevékenységünket egyetlen terv szerint irányítani azt feltételezi, hogy minden egyes igényünk megkapja helyét egy olyan értékrendben, amelynek eléggé teljesnek kell lennie ahhoz, hogy lehetővé tegye a döntést az összes különböző lehetőség között, amelyek közül a tervezőnek választania kell. Feltételezi, röviden, egy teljes etikai kód létezését, amelyben minden különböző emberi értéknek megvan a megfelelő helye.¹¹

Mint azt Hayek is leírja, ennek az általános és átfogó értékrendnek nem csak teljesnek kell lennie abban az értelemben, hogy abban minden egyes személy minden egyes szükségletéhez egyértelmű érték rendelhető, hanem általánosan elfogadottnak is. Hayek azt is bemutatja, hogy a valóságban sem az egyik, sem a másik feltétel nem teljesíthető. Ez egyben azt is jelenti, hogy eredményesség szempontjából a mérést végző értékelő szubjektív értékrendjétől független, optimális versenyképességi stratégia akkor sem lenne megalkotható, ha a versenyképesség mérésére alkalmas mutatórendszerben – lényegében a versenyképesség definíciójában – és az azt meghatározó tényezők rendszerében is teljes lenne az egyetértés. Mind a versenyképességet mérő mutatók rendszere, mind az azt meghatározó tényezők osztályozása azonban Reiljan, Hinrikus és Ivanov valóban alapos elemzése után is meglehetősen önkényes és deduktív marad, az ezek alapján tervezett nemzeti versenyképességi stratégia tehát valójában továbbra is szubjektív egyéni vagy csoportos értékrendek közötti implicit választást, és nem objektíven optimális stratégia megalkotását jelenti.

A tanulmányban bemutatott mutatórendszer és tényező osztályozás – más források hasonló eredményeivel együtt – azonban továbbra is hasznos lehet abban, hogy egy ország gazdaságának állapotáról több szempont mentén képet alkossunk.

Irodalomjegyzék