Logo

Politikai kultúra és demokráciadeficit

EGEDY GERGELY tanszékvezető egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem, Államigazgatási Kar, Társadalomelméleti Tanszék. (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Közvélemény-kutatások sora jelzi hónapról hónapra, hogy a politikai elit iránti bizalom minden eddiginél mélyebbre süllyedt hazánkban, a Nézőpont Intézet évértékelő jelentése pedig arra is figyelmeztetett, hogy az intézményrendszerrel szembeni bizalomvesztés ördögi körökbe forduló öngerjesztő mechanizmusokat indított el közéletünkben.1 Gazdaságunk teljesítőképessége eközben folyamatosan hanyatlik, társadalmunk szétesik, pusztulásra ítélt kórházaink felszerelését teherautókkal hordják szét a „spontán privatizáció” legújabb hullámában, a szellemi légkört pedig a kölcsönös gyanakvás és gyűlölet uralja. E szomorú fejlemények aligha választhatók el attól, hogy a magyar demokráciának a rendszerváltáskor felhúzott épületén egyre több repedés mutatkozik. Valójában senki sem tudja, hogy mennyi tartalék van még a rendszerben, s mennyit bír még ki – csak annyi fogalmazható meg, hogy a tavalyi év parlamenti és utcai csatározásai épp arról szóltak, milyen is legyen a mi demokráciánk. Nehéz lenne tagadni, hogy jelenleg a rendszer stabilitása már csak a polgárok passzivitására és apátiájára épül; igazolásában egyre kisebb szerep jut az értékalapú legitimációnak. A stabilitásnak ez a fundamentuma azonban szükségképp törékeny. A jogállamiság folyamatos roncsolódása, amely a kormányzó szociálliberális koalíció tevékenységének egyenes következménye, együtt jár annak a régóta görgetett demokráciadeficitnek a további növekedésével, amelyet a társadalom feje fölött végrehajtott rendszerváltás sem tudott megszüntetni. Mekkora lehet még a magyar társadalom tűrőképessége? E gyakran feltett kérdés vizsgálata szükségszerűen elvezet politikai kultúránk problémáihoz.

Az infantilizmus és az apátia gyökerei

Ezek viszont elválaszthatatlanok a pártállamtól kapott örökségünktől, hiszen a politikai kultúrát, amelyet a politika „szubjektív oldalaként” szoktak leírni, egy közösség kollektív élményei meghatározó módon befolyásolják.2 Mint köztudomású, a kommunista diktatúra csaknem fél évszázada – bár a magántulajdon kiiktatását és a kollektivizálást írta zászlajára – olyan mértékű társadalmi atomizálódást és individualizálódást eredményezett, amely regionális összehasonlításban is figyelemre méltó. Az állampolgári öntudat kioltása elkerülhetetlen következménye volt a sokat emlegetett „kádári kompromisszumnak”, melynek során a rezsim 1956 után biztosította a magánélet viszonylagos zavartalanságát és a szerény anyagi gyarapodás lehetőségét annak fejében, hogy a magyar társadalom lemondott a politika szférájába való beavatkozásról. Ehhez remekül illeszkedett a „politikai infantilizmus”, Hankiss Elemér és mások által vizsgált attitűdje, amely széles körben vált uralkodóvá a Kádár-rendszer fénykorában: a fogalom arra utalt, hogy az emberek úgy vélték, a politikai vezetők az ő közreműködésük nélkül is meg tudják hozni a helyes döntéseket.3

Ezt a naiv beállítódást azután igen gyorsan ennek az ellentéte, a teljes kiábrándultság és a cinizmus váltotta fel, az a meggyőződés, hogy a politikával foglalkozókban sosem szabad megbízni, a döntéshozatalban való részvételre pedig úgyis hiábavaló törekedni. S tegyük hozzá: a politikai elit a rendszerváltás után sem igyekezett a társadalmat az ellenkezőjéről meggyőzni… A demokrácia intézményrendszerének formális kiépülése sem vitt tehát közelebb az állampolgári öntudat kialakulásához: azok aránya, akik képesnek érezték magukat érdekeik érvényesítésére, továbbra is meglehetősen alacsony maradt. Nyilvánvaló, hogy sem a mindent a vezetőkre bízó infantilizmus tradíciója, sem pedig a politikát, a közéleti tevékenységet minden megbecsültségtől megfosztó cinizmus nem szolgálhat a demokratikus politikai kultúra alapjául. Ez a fajta örökség valami egészen mást alapozott meg: az „erős pártok – gyenge társadalom” képletének a valóságát, vagyis a társadalomnak a politikai elittel szembeni nagyfokú kiszolgáltatottságát. Claus Offe német szociológus kifejezését kölcsön véve: a legitimitás funkcióját nálunk ilyen körülmények között az „apatikus követni készség”, a tömeglojalitás vette át.4 Kérdés persze, hogy e „követni készség” meddig marad meg…

A stabilitás kulturális feltételei

Ha e dilemmára keressük a választ, érdemes utalni arra, hogy a demokrácia stabilitásának és a politikai kultúrának az összefüggéseivel már régóta foglalkozik a politikatudomány. Abban a kérdésben általában egyetértés mutatkozik, hogy ha a politikai struktúra és a politikai kultúra egymással megegyező, akkor nincsenek különösebb problémák, kongruencia hiányában viszont rögtön jelentkeznek az instabilitás gondjai. E helyzet bekövetkezhet annak hatására, hogy a kulturális változásokat nem követik a strukturális változások, de a fordítottja is lehetséges: a struktúra átalakulását nem kíséri a politikai kultúra megfelelő módosulása. A neves amerikai szerzőpáros, Gabriel Almond és Sidney Verba az állampolgári kultúráról írott, ma már klasszikusnak számító művükben („Civic Culture”) épp arra mutatnak rá, hogy a XIX. és a XX. századi Olaszországban, Franciaországban és Németországban a demokrácia instabilitását elsősorban nem az intézményrendszer hiányosságai, hanem a rendszertől elidegenedett politikai kultúra magyarázza.5

...a kulturális változásokat nem követik a strukturális változások...

Magyarországon ez utóbbi problémába ütközünk bele, vagyis abba, hogy a strukturális átalakulás nem járt együtt az állampolgári kultúrának a demokráciához való idomulásával. A rendszerváltás rég lezajlott, ám politikai kultúránk – Fricz Tamás kifejezésével – továbbra is „neokádárista” vonásokat mutat.6 Ehhez járul, hogy – amint azt számos szociológiai felmérés bizonyította – a magyar lakosság jó része a demokráciától elsősorban nem azt várta és várja, amit az nyújtani tud, azaz önmagunk felelős kormányzását, hanem valami mást. Mégpedig anyagi jólétet. Tagadhatatlan persze, hogy van összefüggés a politikai berendezkedés demokratikus volta és gazdasági teljesítőképessége között: a frusztrált demokrácia viszonyai közepette a gazdasági növekedés esélyei is lényegesen rosszabbak. Joggal fogalmazott tehát úgy a Nézőpont Intézet idézett jelentése, hogy ördögi körbe kerültünk, hiszen az anyagi életfeltételek romlása, újabb és újabb társadalmi csoportok leszakadása óhatatlanul még tovább rombolja a demokratikus együttélés politikai alapzatát.

A rendszerfrusztráció következményei

2006 őszének az eseményei igen látványosan hívták fel a figyelmet a halmozódó demokráciadeficit politikai következményeire, amelyeket e sorok szerzője tömören a „rendszerfrusztráció” (eredetileg Ivo és Rosalind Feierabend által kidolgozott) fogalmával jelöl meg.7 Ennek eredményeképp immár reális veszélyként kell számolnunk azzal a jelenséggel, amelyet a szociálpszichológusok „frusztrált csoportagresszióként” írnak le, s amely elválaszthatatlan a politikai táborok közötti kölcsönös félelem légkörének az eluralkodásától. Az a politikai kultúra, amelyet végső soron a posztkommunizmus ethosza alakított ki, társadalmunkat „hidegháborús” állapotba juttatta.

Az ország jelenlegi politikai kettéhasadása a politikai kultúrák szembenállásaként is leírható: a „táborok” lassan olyan mértékű kulturális szegmentálódást mutatnak, mintha nyelvi és vallási törésvonalak választanák el őket. Milyen feladatok hárulnak ebben a helyzetben azon konzervatívokra, akik illuzórikusnak és a demokrácia működési mechanizmusától idegennek látják ugyan a választópolgárok párthatárokon átívelő, „népfrontos” fogantatású egységének az erőltetését, de a „hideg polgárháború” állapotának tartósítását is súlyos veszélyekkel telinek, és a nemzet energiáját pazarlónak tartják? Úgy is lehetne fogalmazni: akik az évszázados konzervatív tradíciókkal összhangban fontosnak tekintik a nemzeti és társadalmi „szövet” épségének az őrzését. Vagy, realisztikusabban fogalmazva, a további roncsolódás megakadályozását… Ez az írás abból a feltételezésből indul ki, hogy a konzervatív értelmiségnek, ha kivezető utat kíván mutatni ebből a súlyos válsághelyzetből, első lépésként mindenekelőtt saját táborának a politikai kultúráját kell megújítania. A baloldal politikai kultúrája a társadalom közéleti kiskorúsítására és az államtól való függőség reflexeinek a fenntartására helyezi a hangsúlyt, a posztkommunizmus „megalvadt struktúráinak” a védelmében. A konzervativizmus viszont a társadalom nagykorúsításában érdekelt, és ezzel lehetőséget kínál a „rendszerfrusztráció” kiváltó okainak a megszüntetésére is. Ehhez persze elkerülhetetlennek látszik bizonyos fokig magának a rendszernek az átszabása, ami azonban nem a demokrácia eszméjének az elvetését, hanem egy jobb variánsának a megteremtését jelenti.8 Nem feltétlenül több, hanem jobb demokrácia kialakítását, a neves angol konzervatív költő és drámaíró, T. S. Eliot fordulatával élve. Egy olyanét, amely sokkal nagyobb mértékben épít a polgárok önállóságára és a civil társadalomra. A konzervatívok, a totalitárius ideológiákkal ellentétben, nem vallják a politika korlátlanságát, számukra a politika az egyéni és a kollektív létnek csupán egyik dimenziója, ezért partnerek minden olyan törekvéshez, amely a fentebb említett képlet megfordítását ígéri, és erősíti a civil társadalmat a pártokkal szemben. Mindennek a során a „mainstream” konzervatív gondolkodásnak bizonyos kérdésekben akár a „konszenzustörést” is vállalnia kell; a „radikális”, azaz a szó eredeti jelentésének megfelelően a „gyökeres” változtatások igenlésétől sem szabad elzárkóznia. Hiszen egy alapjaiban hibás pályára állított országban jó néhány ponton gyökeresen új megközelítésekre van szükség…

A jobboldal politikai kultúrájának a megújításához végre-valahára egyértelműen tisztázni kell a pártállam komplex örökségéhez fűződő viszonyt is. Hogy ez eddig csak felemás módon sikerült, az sajnálatos ugyan, de bizonyos fokig érthető, hiszen a konzervatívok mindig skizofrén helyzetbe kényszerülnek olyankor, amikor saját „dogmatikájuk” egyik alapelvével, a folytonosság megtartásának a parancsával kerülnek szembe. Ki kell azonban alakítaniuk az álláspontjukat abban a kérdésben, hogy a diktatúra tényleg minden tradíciót elporlasztott-e, avagy igaza volt Jacques Rupniknak, amikor azt állította nevezetes tételében, hogy a kommunizmus időszakában a kelet-európai társadalmak csak „mélyhűtött” állapotba kerültek, s a felszín alatt valójában „hibernálódtak” a korábbi hagyományok. Amilyen nehéz erre a válasz, olyan fontos: ettől függ ugyanis, hogy lehetséges- e a kontinuitásnak egy szélesebb időhorizontú felfogása, s a konzervatív hagyomány korábbi elemeihez való kapcsolódás.

A hazai politikai publicisztikában az utóbbi években többször is megfogalmazódott, hogy a konzervativizmus akkor lesz versenyképes, ha valahogy kibékül a Kádár-kor politikai kultúrájának a hagyományaival, s mintegy integrálja azokat. A realitások jegyében. Nehéz lenne tagadni, hogy ebben az érvelésben van racionalitás és nem csekély politikai hozadékkal is kecsegtet, ám e sorok szerzője mégis úgy véli, hogy a konzervativizmusnak a saját értékvilágára alapozva kellene törekednie a szellemi és emocionális síkon állandósult polgárháború megszüntetésére, s nem egy ilyen kompromisszum révén. E feltevését bizonyos tapasztalati tények is megerősítik: 2004 és 2006 között a legnagyobb ellenzéki párt a „kisember”-retorika eszközeinek alkalmazásával már tett tulajdonképpen egy kísérletet arra, hogy valamiképp kiegyezzen a Kádár-éra hagyatékának néhány elemével – s kudarcot vallott. Érthető módon. A posztkádárista értékrendű csoportokat ugyanis valószínűleg hitelesebben tudják azok megszólítani, akik a letűnt korszak autentikus mai képviselői…

E gondolatmeneten haladva: az a politikai kultúra, amelyet az újabban előtérbe állított, s a „kisember”-tematikához illeszkedő „plebejus” szemlélet fémjelez, a „polgári” jelleg vállalásával nyilvánvalóan ütközik, s természetesen nem azért, mert az utóbbi híján lenne a szociális érzékenységnek. Hanem mert két egészen eltérő eszmetörténeti tradícióról van szó. Mindkét irányzatnak vannak tiszteletre méltó hagyományai és értékei, ám a kettő egyszerre aligha képviselhető, hiszen hagyományosan mindig is egymás vetélytársai voltak. Belső ellentmondásokkal terhelt alapra pedig nem építhető rá jobboldali-konzervatív tábor XXI. századi politikai kultúrája. A magyar jobboldal „fősodra” identitásalapú politizálást kíván folytatni, ám ez csak akkor lehet sikeres, ha letisztult identitásra, nem pedig identitászavarra épül. A jobboldalnak kétségtelenül vannak kapcsolódási pontjai a plebejus szemlélethez, a konzervatívok politikai kultúrája azonban mégsem épülhet arra az autoritásellenességre, amely a plebejus politikai kultúra lényegi vonása. Hogy csak ezt az egy kulcselemet említsük meg a számos ütközési pontból...9

...a jobboldal intellektuális deficitjének a felszámolása.

Az írás címében is kiemelt demokráciadeficit leküzdéséhez a legfontosabb teendő a nemzetünket bénult állapotba juttató posztkommunista politikai kultúra visszaszorítása, ennek viszont előfeltétele a jobboldal intellektuális deficitjének a felszámolása. A magyar politikának általában véve is hagyományosan gyenge pontja a szándékok és cselekedetek eszmei előkészítése és megalapozása, valamiféle perspektívába állítása: ha a jobboldali-konzervatív tábornak riválisainál előbb sikerülne ezen változtatnia és egy koherens világképet kidolgoznia, az jelentékeny mértékben járulhatna hozzá a polgári-konzervatív értékrendű kultúra pozíciójának a megerősítéséhez. A kommunizmus mentális-kulturális örökségének az elporlasztása pedig mindennél többet segítene a „rendszerfrusztráció” hátterében meghúzódó problémák orvoslásában, hiszen ez a kultúra acélnál erősebb bilincsben tartja igen sok honfitársunkat.

Jegyzetek

  • 1. Évértékelő 2006 – Trendek és kockázatok, www.nezopontintezet.hu
  • 2. A politikai kultúra fogalmához l. (egyebek között): Bogdanor, V. (szerk.) Politikatudományi enciklopédia, Osiris, Budapest, 2001.
  • 3. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1989.
  • 4. Offe, Claus: Contradictions of the Welfare State (ed.by John Keane), Hutchinson, London, 1984.
  • 5. Almond, Gabriel–Verba, Sidney: The Civic Culture, Princeton University Press, Princeton, N. J. 1963.
  • 6. Fricz Tamás: Egy következmények nélküli ország. A kádárizmus megváltozott formában, új jogi és intézményes keretek között él tovább, Magyar Nemzet, 2007. február 3.
  • 7. Feierabend, Ivo–Feierabend, Rosalind: Aggressive Behaviors Within Polities 1948–1962: A Cross-National Study, in: Kavolis,V.: Comparative Perspectives on Social Problems, Little, Brown and Company, Boston, 1969.
  • 8. A konzervativizmus demokráciafelfogásához: Egedy Gergely: Konzervativizmus és tömegdemokrácia, in: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2001.
  • 9. A plebejus szemlélet vonásaihoz részletesebben l. Balázs Zoltán: Plebejus párt, Heti Válasz, 2006. 12. 14.
© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány