Logo

Még egyszer Közép-Európáról

DR. MARTONYI JÁNOS, egyetemi tanár (Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.)

Az elmúlt évtizedekben sokan időről időre szóltunk és írtunk Közép-Európáról és történtek bizony fontos események is, többek között a politikai és gazdasági együttműködés területén. A közép-európai politikánk lényegét úgy fogalmaztuk meg, hogy az évszázadok által létrehozott és a közép-európai értelmiség legjobbjai által a legválságosabb időszakokban is fenntartott kulturális és szellemi közösséget, a közép-európaiság spirituális lényegét gazdasági és politikai realitássá, maradandó együttműködési szerkezetekké kívántuk átalakítani. Miért kell most ismét Közép-Európáról szólni? Talán azért, mert a téma ma politikailag messzemenően időszerűtlen. Az együttműködés akadozik vagy nem létezik, a Nyugat-Európában élő Közép-Európa kép rosszabb, mint valaha, az euroszkepticizmus itt a mi szűkebb Európánkban még erősebb Közép-Európa szkepticizmusba fordul. A kettő szorosan összefügg, hiszen 2004. május 1. óta a közép-európai történet mindenekelőtt az európai integráció történetének összefüggés- rendszerében és keretei között értelmezhető, úgy is mondhatjuk, hogy három éve Közép-Európa sorsa elválaszthatatlanul összefonódik az európai integráció alakulásával. Ennek valójában örülnünk kellene, hiszen ezzel teljesült a régió több évszázados vágya. Megvalósult hát az álom és senki sem érzi magát igazán jól. Érdemes tehát szólni arról, hogy mi a baj és legfőképpen, hogy hol kereshetők a megoldás útjai.

Közép-Európa: a túlélés titka

Jó néhány évvel ezelőtt Közép-Európa fogalmát akként kíséreltem meg meghatározni, hogy Közép-Európa nem más, mint Európa intenzívebben és magasabb fordulatszámmal. Még kisebb területen még több nemzet, kultúra, nyelv és vallás, még nehezebb történelmi örökség, még több feszültség, több neurózis és talán több kreativitás. Közép-Európa tehát mindig Európa volt és az elmúlt három esztendő végső soron ugyanannak a történelemnek a folytatása megváltozott gazdasági, politikai és intézményi-jogi keretek között. Az európai integráció és Közép-Európa kapcsolatáról szólva nem szabad elfeledkezni egy nagyon fontos történelmi mozzanatról, arról ugyanis, hogy valódi integrációs tapasztalata és élménye Európában kizárólag Közép-Európának van. A német és az olasz nemzetállam egységesítése a közös nyelvre és erősödő nemzettudatra épült, míg az Osztrák–Magyar Monarchiában nagyszámú nemzet, nyelvi és kulturális közösség élt együtt gazdaságilag integráltan, egységes és jogilag meghatározott intézményrendszerrel. Érdemes beleolvasni az 1867. évi XII. törvénybe, amely a „közös érdekű viszonyokról” szól részletesen, pontosan meghatározva a közös kül- és védelmi politika működtetéséhez szükséges pénzügyi feltételeket is. Tanulságos az 1867. évi XVI. törvény is, amely a vám- és kereskedelmi szövetségről szól, lerakja a vámunió alapjait és felrajzolja a közös kereskedelempolitika lényegét is. Egyes szövegrészek a Római Szerződés alkotóit is megihlethették volna. Az Európai Unió jelenlegi tagállamai közül öt tagállam teljes területével a Monarchia része volt, három pedig részben a Monarchiához tartozott. Felvételre vár a 6., illetve ha a részben a Monarchiához tartozó országokat is számítjuk, a 10., 11. és 12. ország. Mondhatjuk, hogy mindez a romantika világába is tartozik, mégis a jelentős különbségek ellenére az együttélés történelmi emléke és öröksége óhatatlanul bekerül a jelen és a jövő európai integrációs folyamatainak szövetébe. Az integrációs tapasztalattal pedig az áll szemben, hogy Közép-Európa évszázadok óta küzd a változó mértékű lemaradásával a Nyugattal szemben, átéli a „köztes Európa” minden belpolitikai kihívását és lélektani terhelését, fel akar zárkózni, sokszor el is hiszi, hogy felzárkózott, majd ismét más külső erők befolyása alá kerül és várja kiszabadulását.

A közép-európai élmény szebb oldalát a XX. század szétverte. Betetőzte ezt a Vörös Hadsereg megjelenése és a köztes Európának a szovjet birodalomba történő bekebelezése. E katasztrófának volt egy komoly előnye, éspedig az, hogy bajban ismét közös lett a sorsunk. Lehettünk győztesek, lehettünk nyertesek, mindannyian ugyanazt kaptuk és mindannyian ugyanattól szerettünk volna megszabadulni, hősies és véres, óvatosabb és mégis sikertelen, majd jól átgondolt, milliók által támogatott és a külső körülmények változására ésszerűen építő, végül sikeres fellépésekkel. A közép-európai gondolat életben maradásának a közös elnyomatás volt a döntő tényezője és persze még valami: a közép-európai értelmiség, amely ébren tartotta és kimondta a lényeget, nemcsak várta, hanem elő is készítette a szabadulást.

Mi okozza... a látványosan romló Közép-Európa képet...

Az európaiság és a közép-európaiság dolgában a közép-európai országok a rendszerváltozás nagy kérdéseire és kihívásaira helyes választ adtak. Azonnal és egyértelműen kifejezték akaratukat, hogy kikerülnek a szovjet birodalom „együttműködési” szerkezeteiből, nem kis mértékben a magyar kormányfő fellépése nyomán megszüntették a Varsói Szerződést és utódszervezet nélkül számolták fel a KGST-t. Egyidejűleg világossá tették, hogy oda kívánnak kerülni, ahová mindig is tartoztak és tagjai lesznek mind a NATO-nak, mind pedig az Európai Közösségnek. Volt azonban egy másik történelmi jelentőségű kérdés is, amire a közép- európai országok helyes választ adtak. A terhes és veszélyeket is hordozó örökség tudatában tétovázás nélkül döntöttek a konfrontáció és a kooperáció alternatívájában az együttműködés mellett. Létrejött Visegrád, melynek történelmi szerepét a rendszerváltozás utáni másfél évtized tekintetében minden gyengéje és fogyatékossága ellenére nehéz volna túlbecsülni. Létrejött a CEFTA, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Társulás azzal a céllal, hogy új életre keltse a közép-európai országok közötti, évtizedek óta sorvadóban lévő, a természetesnél jóval csekélyebb kereskedelmet és gazdasági kapcsolatokat. (A KGST-időkben a csatlós országok egymás közötti kereskedelme elenyésző volt, áruforgalmuk jelentős részét a Szovjetunióval bonyolították le.) A modell adva volt, hiszen ugyanezek az országok már tárgyalásban állottak az Európai Közösséggel a társulási megállapodások megkötése céljából, amelyek gazdasági szempontból legfontosabb eleme éppen a szabadkereskedelem fokozatos megteremtése volt. Itt is összekapcsolódott tehát már az európai integrációs és a közép-európai együttműködési folyamat, mindkettő végül is az újraegyesítést készítve elő. A közép-európai országok egymás közti kereskedelme a másfél évtized során jelentős részben a szabadkereskedelem eredményeként több mint megtízszereződött, kezd tehát helyreállni a természetes állapot.

Az európai integráció hatása Közép-Európára

Ha tehát az Európai Unió fél évszázados történetét sikertörténetnek tekintjük, akkor a közép-európai együttműködés 15 éve sem tekinthető sikertelennek. Akkor hát mégis mi történt? Mi okozza a rossz közérzetet, a látványosan romló Közép-Európa-képet és a közép-európai összetartozás és érdekérvényesítés láthatatlanná válását? A közép-európai rossz közérzet sok szempontból összefügg az európai integrációs folyamat válságával – egyesek szerint annak egyik tényezője –, de ugyanakkor önálló, belső okai és sajátos vonásai is vannak. Maga a közép-európai „válság” is hordoz ugyan a rendszerváltozások általános jellemzőivel összefüggő közös jegyeket, mégis nagyon jelentős különbségek vannak az egyes országokban jelentkező gondok és visszásságok mögött. Az általánosítást persze ezúttal sem kerülhetjük el, mint ahogy azt sem, hogy a fejlett Nyugaton a percepció mindig erősebb, mint a realitás és meglévő gondjaink, negatív jelenségeink mindig is felnagyítva, sok szempontból eltorzítva jelennek meg a nyugati közvélemény előtt. Hogy felnagyítják vagy kisebbítik, netán elhallgatják gondjainkat, ez a befogadó és a közvetítő közeg saját érdekeitől függ, a valóságos események mindig ennek az érdekrendszernek a prizmáján keresztül jutnak el a világba. A közép-európai országok jelenlegi politikai és gazdasági helyzetének elemzésére itt most nincs hely és idő, elegendő annyit jelezni, hogy a gazdasági felzárkózás annak ellenére nem állt meg, hogy a teljes beilleszkedés később történik meg, mint reméltük és ezt jól jelzi – többek között – az euró bevezetésének valamennyi visegrádi országban történő, változó mértékű halasztása. A gazdasági növekedés mértéke azonban több, mint kétszerese a régi tagállamok átlagos növekedésének (2007-re az előrejelzések szerint 6,2%, szemben az Unió 2,4%-ával), így a felzárkózási sávot nem hagytuk el, természetesen egyetlen ország kivételével, amely, mint jól tudjuk, Magyarország. A posztkommunista elit sehol nem okozott olyan drámai pusztítást az ország gazdasági, politikai, jogi és erkölcsi szövetében, mint Magyarországon, hiszen minden nehézség ellenére a többi országban a pénzügyi egyensúly lényegesen javult, a növekedés nagyban-egészben töretlen volt és a maastrichti kritériumok felé közelítés is legalább részlegesen sikerült. Magyarország igazi gondja persze nem ez, hanem a rendszerváltozáskor megteremtett intézményrendszer legfontosabb alapelveinek lopakodó és folyamatosan erősödő kikezdése, a demokratikus alkotmányos rend alapjainak folyamatos megsértése, a jogállamiság meg nem értése és formális buroknak tekintése, az emberi jogok meggyalázása, ennek az értelmiség jelentős része által történő helyeslése vagy tudomásulvétele és a mindezzel összefüggő súlyos morális válság. Ez tehát a mi „hozzájárulásunk” a jelenlegi Közép-Európa szindrómához és az erről kialakult képhez.

E szindróma részletes vizsgálata helyett most arra a kérdésre kell a választ keresnünk, hogy hogyan érinti Közép-Európát az európai integrációs folyamat megtorpanása, tehát az európai válság, melyek közép-európai érdekei e válságból történő kijutással kapcsolatosan és mit tehet, mit kell tegyen Közép-Európa annak érdekében, hogy az európai integrációs folyamat túllépjen a krízisen és újra tudjuk lendíteni az 50 esztendős sikertörténet folyamát.

Az európai integráció megtorpanásának okai számosak és ismertek. Az a tény, hogy az eredetileg hat ország számára kitalált intézményrendszer nem lehet alkalmas 15, 25, majd 27 tagállamra bővült szervezet hatékony, átlátható és demokratikus működtetéséhez, már jó 15 évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált és történtek is lépések az intézményrendszer fokozatos megújítása céljából. Maastricht, Amsterdam, majd Nizza után vezetett az út Lakenhez, a Konvent létrehozásához, majd az alkotmányszerződés tervezetének kidolgozásához, majd aláírásához. A francia és a holland népszavazás, valamint az alkotmányszerződés további három tagállamban történő fagyos és szkeptikus fogadtatása nem a válság egyetlen oka, mégis annak talán a legfontosabb és legszembetűnőbb tényezője. A háttérben persze sok mélyebb ok is lappang, hiszen kezdettől fogva (és különösen Nagy-Britannia belépése óta) vitás az integráció „finalitása”, azaz más és más a résztvevők európai jövőképe, ezzel összefüggésben alapvető ellentétek vannak a közös hatáskörök meghatározására és mikénti gyakorlására vonatkozóan, úgyszintén ezeknek a pénzügyi perspektívákban rögzített finanszírozása tekintetében. (A pénzügyi perspektíva meghatározása sosem volt könnyű feladat, de a legutóbbi események és főleg a 2008-as felülvizsgálat elfogadása baljós jelzést adnak a jövőre nézve.) Négy esztendővel ezelőtt kiéleződtek a tagállamok külpolitikai nézeteltérései is, s bár ezek időközben az események alakulása következtében lényegesen tompultak, a közös kül- és biztonságpolitika megteremtése ma sem tűnik a közeljövő valóságának. Erősödött a tagállami érdekérvényesítés tendenciája és bár a mindennapokban működnek a közösségi intézmények, sokan érzik, hogy új, jelentősebb kezdeményezésre – például parancsolóan szükséges új politikák (energia!) kialakítására – a jelenlegi „malaise” nem ad lehetőséget. Mint már láttuk, a közép-európai országok többségében lényeges halasztást szenved az euró bevezetése, a másik oldalról pedig a munkaerő-áramlás teljes szabadságának megteremtését és a mezőgazdasági támogatások terén az egyenlő elbánás elérésének a folyamatát sem sikerül felgyorsítani.

Közép-Európa szempontjából az igazi drámát az jelenti, hogy az európai integrációs folyamat eddigi talán legmélyebb válságba kerülése időben lényegében egybeesik Európa újraegyesítésével, azzal az időponttal, amikor a közép-európai nemzetek több évtizedes, valójában több évszázados vágya megvalósult. A helyzetet súlyosbítja, hogy Európa nyugati felében sokan esnek abba a hibába, hogy az időbéli egymásutániságot összekeverik az oksági összefüggéssel. Egyszerűbben szólva ma széles körben jelentkezik az a vélekedés, hogy az integrációs folyamat gondjainak alapvető oka az elhamarkodott, kellően elő nem készített bővítés. Ami az előkészítés hiányát illeti, abban van némi igazság, annál is inkább, mivel a nyugat-európai közvéleményt saját politikusaik egyáltalán nem tartották célszerűnek felvilágosítani magáról a közeledő bővítésről és a régi tagállamok polgárai a legcsekélyebb tájékoztatást sem kapták meg. Így eshetett, hogy a felmérések szerint e polgárok többsége a tíz új tagállam közül a bővítéssel egyidejűleg legfeljebb hármat tudott megnevezni. Az sem tagadható, hogy az intézményrendszer megújításának szükségessége részben az újraegyesítés következtében vált élesebbé, jóllehet ettől függetlenül és már ezt megelőzően is fennállt. A felületes közhelyek és ostoba legendák azonban gyorsan és feltartóztathatatlanul terjednek, és ma többen tudnak a lengyel vízvezeték- szerelőről, mint Chopinről és Madame Curie-ről. A holland népszavazáson kétségkívül az egyik negatív irányban befolyásoló tényező a bővítés és az ebből fakadó félelem volt, mivel ma már a holland polgár sem kíván a külvilággal olyan nagylelkű lenni, mint amire egyébként éppen ennek az országnak a hagyományai indítanák. Közvetve tehát valóban szerepet játszik a bővítés a rossz közérzetben és végső soron közömbös, hogy ennek milyen mértékben vannak valóságos és milyen mértékben vannak képzelt okai. Perception is reality – mondja az (euro)szkeptikus angol.

Befolyásunk Európára – a felzárkózás esélyei

Akárhogy is van, Közép-Európának most mindenekelőtt az a feladata, hogy felmérje és lássa pontosan, hol vannak az érdekei. 2004. május 1-jével létrejöttek Közép-Európa felzárkózásának feltételei vagy legalábbis intézményi- jogi keretei. Ilyen lehetőséghez a térség egész történelme folyamán valószínűleg még sohasem jutott. Ha ezzel most nem tudunk élni, akkor generációkat fosztunk meg attól, hogy a sok-sok áldozat, különböző nemzetiségű és vallású mártír, a temérdek munka, szellemi alkotás, vágy, törekvés, majd történelmi szerencse eredményét élvezhessék. Márpedig, ha az európai integrációs folyamat éppen akkor (és semmi esetre sem azért) kerül bajba, amikor végre ez az eredmény létrejött, akkor ennek az integrációs válságnak mindenekelőtt és elsősorban Közép-Európa a kárvallottja. Az alkotmányszerződés zátonyra futásával, szélesebb értelemben véve az integrációs folyamat megrekedésével, a lopakodó széttöredezés veszélyének a megjelenésével persze veszít a világ, veszít Európa, de a legtöbbet Közép- Európa veszíti. A világ, a globális rendszer tovább halad a maga útján, legfeljebb egy kicsit kevésbé lesz európai, csekélyebb szerepet fognak játszani az európai értékek és hagyományok, egyebek között a zsidó-keresztény kulturális örökségre épülő univerzális értékek és az erkölcsi értékekre épülő jogi normák, melyeket több, mint kétezer év jogfejlődése csiszolt összefüggő, koherens jogrendszerré. A többszereplős globális rendszerben háttérbe szorulunk, ami a globális veszélyek kezelése, mindenekelőtt a klímaváltozással szembeni lépések megtétele, a szegénységgel szembeni társadalmi felelősség érvényesítése szempontjából a világ számára sem lesz szerencsés. A lopakodó, lassú széttöredezés, mely sokak szerint a megrekedés, a stagnálás természetes következménye, új veszélyeket hoz a tagállamok számára is, de legfőképpen megfosztja az európai nemzeteket az integráció további fejlődésében rejlő lehetőségektől és esélyektől.

Amerika és Európa egymásra vannak utalva...

Az igazi vesztes persze Közép-Európa lenne. Mindenekelőtt nekünk van elsősorban szükségünk közös kül- és biztonságpolitikára, sőt az erre épülő közös védelemre is. Számunkra egyszerre fontos az erős Európa és az erős Atlanti Szövetség, a kettő együtt jelent teljes biztonságot, annál is inkább, hogy az Egyesült Államok időleges gyengülése és a „shifting power equation” következtében az Atlanti Szövetség ereje és befolyása nem őrizhető meg egységes és erős Európa nélkül. A következő évtizedek mindenkit rá fognak ébreszteni, hogy Amerika és Európa egymásra vannak utalva, a közös gyökerek és értékek, de az érdekek is fontosabbak lesznek a versengésnél és szembenállásnál. De Közép-Európa különlegesen érdekelt az új kezdeményezésekben, az új közös politikák kialakításában is. Ezek sorában nyilvánvalóan az energiapolitika a legfontosabb, hiszen mi vagyunk geopolitikai szempontból a legérzékenyebbek és egyben a mi egyoldalú függőségünk is a legnagyobb. Aki nem látja, hogy a kül- és biztonságpolitika, valamint az energiabiztonság és az energiapolitika között szoros összefüggés van, az történelmi hibát követ el saját országa és az egész európai integrációs folyamat sérelmére. Közép-Európának ezen túlmenően ahhoz is alapvető érdeke fűződik, hogy a jelenlegi politikák fennmaradjanak, ne gyengüljenek és ahol lehetséges, hatékonyabbá és ésszerűbbé váljanak. A szolidaritás elvére épülő kohéziós politika előnyei közismertek, annál is inkább, hogy a közép-európai polgárok jelentős része számára az európai integráció előnyei az ezzel kapcsolatos belpolitikai indíttatású propaganda miatt jórészt csak ebben a síkban ismertek. De a közép- európai országok többsége, és különösen Magyarország számára fontos a mezőgazdasági politika és az ebből a politikából fakadó előnyök érvényesítése is. Más kérdés az, hogy ezt a politikát – amint az eddig is történt – folyamatosan reformálni kell, ésszerűbbé és hatékonyabbá kell tenni, elejteni és hatásában csökkenteni azonban nem szabad, éspedig nemcsak azért, mert ez az európai hagyományok, kultúra, örökség és környezet megóvásának is egyik eszköze, hanem azért sem, mert az élelmiszer-ellátás a következő évtizedekben és évszázadokban stratégiai kérdés lesz, éppen úgy, mint az energia és az ivóvíz. Mindezek a politikák egyben a felzárkózásunk tényezői is, éppen úgy, mint egy, a jövőben megerősítendő, a kevésbé fejlett tagállamok fokozott bevonását megvalósító, a közös költségvetésből az eddiginél lényegesen erőteljesebben finanszírozott kutatásifejlesztési politika is.

Magyarországra mindaz vonatkozik, ami Közép-Európa esetében fennáll. Ugyanakkor az integrációs folyamat újralendítéséhez kapcsolódó magyar érdekek talán még erősebbek, mint a többi közép-európai ország esetében. A jogállamiság jelenleg nálunk van a legnagyobb veszélyben, az alkotmányos rendszer nálunk a legtörékenyebb, az emberi jogsértések pedig tömeges formában lényegében Magyarországra korlátozódnak. Úgy tűnik, hogy saját dolgaink rendbe hozásához is szükségünk van annak a közösségnek a segítségére, amelynek tagjai vagyunk. Hogy segít-e ez a közösség ezeknek a gondoknak a megoldásában, az attól függ, hogy mennyiben követi az alapszerződésekben világosan rögzített saját értékeit és alapelveit, vagy mennyiben vezérlik a politikai-ideológiai, pártpolitikai megfontolások. Önmagában a segítség elvi lehetősége, esélye is sokat jelent.

És ha mindez így van és elfogadjuk, hogy 2004. május 1. óta a közép-európai történet csak az európai történeten belül, azzal összefüggésben mesélhető, akkor az igazi kérdés az, hogy ezt az európai történetet mi most hogyan tudjuk befolyásolni. A következő másfél esztendőben a legfontosabb feladat a zátonyra futott hajó ismételt vízre bocsátása, az alkotmányszerződés lényeges elemeinek a megmentése. Most már nem egyszerűen az intézményrendszer megújításáról, a lakeni célok megvalósításáról, az európai integráció demokratikusabbá, hatékonyabbá, átláthatóbbá, polgárközelibbé, nemzetközi fellépésében erőteljesebbé tételéről van szó, hanem olyan lélektani-politikai hatásról, amely nem egyszerűen feléleszti, hanem új lendületet ad az integrációs folyamatnak. A Berlini Nyilatkozat megújított közös alapról szól, elkerülve akár az alkotmány, akár az alapszerződés kifejezést, de kifejezve azt a szándékot, hogy a jelenlegi alapok, tehát az alapszerződés megújítására van szükség. Az alkotmányszerződés leglényegesebb elemeinek a megmentésére irányuló művelet hihetetlenül összetett és bonyolult, első látásra szinte reménytelen feladat. Az új alap mikénti elnevezése kevésbé lényeges, ennél sokkal fontosabb, hogy megmentsük a 18 állam által már ratifikált, de lényegében 22 tagállam által elfogadott szerződés legfontosabb újításait, így az Unió nemzetközi jogalanyiságát, az Európai Tanács elnöki tisztének a létrehozását, a közös külügyminiszter intézményének a megteremtését, az Unió hatásköreinek világos meghatározását, a Parlament együttdöntési jogkörének növelését, a Tanácsban minősített többséggel hozott döntések körének szélesítését, összességében tehát az Unió átláthatóbbá, demokratikusabbá és hatékonyabbá tételét.

A közép-európai országok álláspontja e folyamat felélesztésével és a megoldás módjaival kapcsolatban a legkevésbé sem mondható egységesnek. Az alkotmányszerződéstől idegenkedő három tagállam közül kettő közép-európai. Lengyelország és Csehország részben eltérő okokból, de nem mutat lelkesedést sem maga az alkotmányszerződés, sem pedig az integráció további mélyítése és erősítése iránt. Pedig éppen ezeknek az országoknak lenne elemi geopolitikai, stratégiai, a kül- és biztonságpolitikájuk alapjait érintő érdekük, hogy az európai integrációs folyamat ne álljon meg, és ami a legrosszabb, ne induljon meg a visszafejlődés útján, hanem éppen ellenkezőleg, Közép-Európától kapja azt az új energiát, amelyre a lassuló, megfáradó folyamatnak nagy szüksége lenne. Évekkel ezelőtt azt ígértük, hogy Közép-Európa jelentheti majd az európai egységesülés számára azt az új energiaforrást, amely új színt, új lendületet ad e vállalkozásnak. Jelenleg nem úgy tűnik, hogy ez az ígéret teljesül. A visegrádi együttműködés a sajátos közép-európai érdekek erőteljesebb védelme mellett éppen ezen a területen mutathatná meg szerepét és erejét és adhatna példát a kezdeti lelkesedését elvesztett, egyre jobban befelé forduló régi tagállamoknak. Ettől pedig messzebb vagyunk, mint valaha, annál is inkább, hogy van olyan visegrádi ország, amely súlyos belső, gazdasági, politikai és erkölcsi gondjaira a megoldást nem az európai értékek alapján és nem az Európai Unió által nyújtott lehetőségek révén, hanem mind a magyar közvéleményben, mind pedig barátainkban és szövetségeseinkben súlyos aggodalmat keltő új, más irányú tájékozódással kívánja megoldani.

Igazuk lenne tehát azoknak, akik temetik Közép-Európát? Közép- Európa nemcsak időszerűtlen, hanem „irreleváns” is? Szó sincs erről. Átélt már ez a régió sokkal nehezebb időszakokat is, háborúztunk egymás ellen, idegen hatalmak marakodtak rajtunk, kifosztották és megalázták a közép-európai nemzeteket. Most részei vagyunk egy nagyobb közösségnek, amelyik most ünnepelte történetének legeredetibb, legizgalmasabb, legösszetettebb és bizony legsikeresebb vállalkozásának ötvenedik évfordulóját. Sorsunk nem választható el ettől a közösségtől, ennek a közösségnek a jövőjétől. Közös felelősségünk ezért e vállalkozás folytatása, az integráció újralendítéséhez történő általunk korábban megígért lényeges hozzájárulás. Ez ma a közép-európai értelmiség elsődleges felelőssége, azé az értelmiségé, amely a jelenleginél sokkal, de sokkal nehezebb időszakokban is ébren tartotta a közép-európai szellemiséget és a közös kulturális örökséget. Ha Közép-Európát veszni hagyjuk, akkor nagyobb lesz az esélye annak, hogy nemcsak e szűkebb Európa, hanem egész Európa érdektelenné válik abban a nagyhatalmi játszmában, amely már megkezdődött és ahol sokan már most megelőlegezik Európa leírását. Ne engedjük, hogy igazuk legyen.

© 2005 – 2020 Polgári Szemle Alapítvány